Mi mást akarhatnék?

Az egyik tudományos beszállítónk úgy döntött, hogy beskatulyáz minden élő és mozgó technikust, akivel szerződésben áll, és a legutóbbi szállítmánnyal együtt küldött nekünk egy kupont is, amivel kaphatunk egy technikus szeretetcsomagot, benne minden technikus szíve vágyával: a jól megérdemelt teával, süteménnyel, savak tárolására alkalmas üveggel, aksi tesztelővel és mini kémcsövekkel!
Mi mást kívánhat még az ember lánya? :)

Vermikulit!

Vermikulit.

Milyen hülye szó már ez.

Tudod mi az?
Megmutatom. Nekem tökre bejön.

A vermikulit egy borzasztó széleskörben alkalmazott....öhm... BIGYÓ. Használják építészetben, használják szigeteléshez, csomagoláshoz helykitöltőnek, és biosz technikusok örvendeztetésére.
Ez egy szilikátos ásványos pufi tulajdonképpen. Mint a kukoricapehely.

Elég tetemes mennyiségben használjuk, hogy kicsit csaljunk a növényes gyakorlataink előkészítésével. Tartást ad, bármit dugványozol bele (magot, hajtást gyökereztetni, stb.)
Összenyomható, vízben nem oldódó, morzsolódó, szagtalan, nem csinál koszt úgy, mint a virágföld vagy a homok.

Jelen pillanatban két mintánk is fut vermikulittal:

A főzőpoharakban a bal oldalon hajtásokat gyökereztetek, a jobb oldalon kristályosító edényben pedig zsázsa magokat csíráztatok filterpapíron. Mindkettő színig van töltve vízzel, amit a vermikulit összefelülete szépen bent is tart, mégsem úszik a felszínén lötyög.

Szuper.

A fűnyírás és a párkapcsolatok margójára

Néha, mikor rácsodálkozok, hogy valamelyik növényünk/magunk milyen szépen gyorsan fejlődik, Helen el szokta ejteni a poént, hogy ez azért van, mert titkon itt ül egész éjjel és énekel nekik.
Tudom. kac kac.

Mióta az átmeneti épületben vagyunk és rálátunk a pályákra, újraértelmeztük ezt a kis belső poént, mert úgy néz ki, felnőtt emberek konkrétan majdhogynem ezt csinálják a megélhetésükért, főállásban.

Az iskolánk híres a sportról. Néha konkrétan úgy elszalad a ló velünk, hogy úgy kell emlékeztetni a gyerekeket és a tanároknak is önmagukat, hogy ez egy iskola, nem pedig sport klub - nem kéne mindent felrúgni egy meccsért.
De a háttérben mindent megteszünk, hogy a csapataink ott legyenek az élvonalban, és ehhez hozzátartozik az is, hogy szép zöld, gondosan ápolt sportpályáink legyenek.

Na már most, mikor azt mondom, gondosan ápolt, nem arra a szintű elkötelezettségre gondolok, hogy heti egyszer lenyírjuk a füvet. Arra a fajtára, mint mikor az Űrgolyhókban a rohamosztagosok nekiállnak átfésülni a sivatagot sűrű fésűvel.

Az iskolához pedig roppant méretű zöldterület tartozik, íme egy légi felvétel:

Ha azt vesszük kiindulásként, hogy a bal alsó sarokban az két focipálya, alul középen pedig utcák láthatók, kertes házakkal, kapunk egy jobb fajta becslést a méretekről.

A jobb felső sarokban lévő pici zöld folton látni egy nagyobbacska pixelt, az az, ahol most az átmeneti épület áll (16 labor, 3 technikus labor, iroda, mosdók), közvetlenül a nagy krikett pálya mellett:

Na most én, mint a kriketthez nem értő (és érteni nem is akaró) halandó ember nyilván nem foghatom fel ésszel, mi annyira nagy szám ebben a játékban.
De mióta elkezdett 5 fok fölé kavirnyászni az átlaghőmérséklet, arra lettünk figyelmesek, hogy minimum 3, de néha 5 ember nonstop - és ez alatt tényleg nonstopot értek - dolgozik a füvön.
Naponta nyírják, hengerezik, mintázzák, hogy szép sakktáblás legyen, de ez hagyján. A pálya közepén van - mondják - az a rész, ahol effektíve a játék zajlik, és az a kb 10 négyzetméternyi barnás, rendkívül sűrű és rendkívül rövidre vágott fű esküszöm olyan sok törődést és figyelmet kap, amit ember-ember közti kapcsolatban ritkán látni, nemhogy ember-pázsit köztiben. Térden csúszva igazgatják naphosszat, ha esik, betakargatják (betakarják!), ha kisüt a nap, kitakarják. Múltkor láttam őket játszani, miközben 5 percenként esett-elállt-esett-elállt, és nem viccelek, amint szemerkélni kezdett, leállították a játékot, és betakargatták a füvet.

Ma pedig, az utóbbi pár hét legundorítóbb esős napján, láttam az ablakunkból, ahogy a két betakargatott rész között, esővel, széllel, hideggel dacolva, valaki még mindig kint van a kis trakecon és nyírja azt a rohadt füvet:

Ésküszöm, ha ez nem az "holtodiglan jóban-rosszban", akkor nem tudom micsoda.

Kalluszok és fokhagymák - minden nő, mint a gomba!

A tavasz az az időszaka az évnek, mikor a legreménytelenebb vegetatív szaporítási módszer is húszezerszeres sikert hoz.
Például ha eddig a dugványaink kirohadtak a pohár vízben, most tuti, hogy két nap alapp burjánzó gyökérerdőt alkotnak.

Érdekesség, amit még egyetemen figyeltem meg, és ami teljes mértékig lenyűgözött, és még egy okot adott, hogy menthetetlenül növénybuzi legyek:
Az volt a dolgom, hogy kimenjek terepre, és begyűjtsek x növényfaj y variációjából egy raklapnyi levelet. Ezeket bevittem a laborba, kb. 1x1 cm-es négyszögekre vágtam őket, sterilizáltam őket - vigyzáva, hogy az eljárás alatt magát a levelet ne öljem meg, és a szerkezetét se nyomorítsam meg. Ezután az előre tucatjával lefőzött, szintén steril táptalajokba oltottam őket.
A cél az volt, hogy egy steril, növényi sejtszaporulatot hozzunk létre. Ugye a növényeknek megvan az a szuper képessége (az állati szöveteknek is, csak kisebb hatásfokkal), hogy ha sérülést szenvednek, hegszövettel próbálják elszigetelni a vágásfelszínt. Mikor azt mondom, növényi sejtszaporulatot hozunk létre, azalatt ezeket a sejteket értem.
Definiálatlan, általános növényi sejtek.

Egy szép adag kallusz :)

Ha beoltottam nagyjából 200 levél darabot, abból néhány hét alatt kb 20ból fejlődött ilyen sejtszaporulat. A többit sajnos túlsterilizáltam és elöltem. De még ez is teljesen jó.

Onnantól, hogy ez megtörtént, és van egy késhegynyi sejtecském, elvileg (ha tök ügyi vagyok), a végtelenségig fenn tudom tartani ezt a kolóniát, ami egyre csak nő és nő és nő. Mielőtt kinőnék a petricsészét, amiben élnek, levágok belőlük egy darabot, és új táptalajra oltom. Ezáltal irdatlan mennyiségű sejtkolóniát tudok nevelni, amik mind ugyanannak a növénynek a leszármazottai.

Na már most, kétféle sejtszaporulatot tartottam fenn. Egyet, ahol minden petricsészét egyenként alufóliába tekertem, majd ötösével újra egy réteg alufóliába tettem őket, majd az összeset be egy nagy fedett ládába, mindezt pedig be egy nagy fiókba. A dolog lényege az volt, hogy semmiféleképpen se érje egy fontonnyi fénysugár sem a mintáimat.
Ezzel szemben, a másik adagot teljesen szabályozott fényviszonyok között tartottuk: egy konténerben, ami fölött egy ismert hullámhosszú/intenzitású/hőkibocsátású fényforrás szolgáltatta a nonstop fényt, 0-24, a hét minden napján.

Ennek megfelelően a sötétben tartott sejtjeim fehérek, a fényen tartott sejtjeim mélyzöldek voltak.

a sötétben tartott kalluszok

Nagyjából két éven keresztül dolgoztam a növényszervezettanni tanszéken ezekkel a mintákkal, hozzávetőlegesen havonta egyszer átoltva őket.
Tehát minimum 24x újra növesztettem a kolóniákat.

Ami megdöbbentett, az a következő volt. Nem számított, hogy a fehér vagy a zöld mintákat vetettem górcső alá, mindkettőre igaz volt, hogy ősz végén-télen mindegyik satnya, folyós, majdhogynem rohadt állagú kultúrát hozott létre, míg tavasszal-nyáron annyira kirobbanóan dús kolóniákat termeltek, hogy majdnem lelökték a petricsésze fedelét (elő is fordult párszor).
Annak ellenére, hogy ezeknek a sejteknek már messze semmi közük sincsen az eredeti növényhez (ezer meg ezer meg ezer osztódással/másolódással ezelőtt tartoztak csak az anyanövényhez), nagggyon jól tudták, mikor van tavasz-nyár és ősz-tél. Pedig ugye a fény, és annak évszakos változásai nem segítettek nekik - ami ugye a növényeknek elsősorban indukálja, hogy mikor mit kell csinálni (virágozni, levelet növeszteni/hullajtani, rügyet képezni, tápanyagot raktározni, stb).


Ezek a napok jutnak mostanában gyakran eszembe, mikor a laborban az apró cseprő növényes hülyeségeimet csinálom.

Itt vannak például a fokhagymáim.

A korábban említett fokhagyma gyökércsúcs festős orceines gyakorlatra kellett őket növeszteni. Mármint a gyökereiket.
Bármikor gyökérszűkében álltok a fokhagymásitokkal - ami ugye napjában többször is előfordul mindenkivel - csináljátok a következőt: fogjatok egy gerezdet, az alját pár mm mélységben vágjátok be függőlegesen néhány helyen, majd az egész gerezdet szúrjátok keresztbe egy fogpiszkálóval, és az alját lógassátok egy pohár vízbe: ahogy a mellékelt ábrán is látni.
A bemetszések hegszövet képzésre serkentik a növényt, aminek aztán kapóra jön, hogy pont vízen áll: gyökeret fog képezni belőle.

Az évnek ebben a szakában ha reggel megcsináljuk a bemetszéseket, késő délutánra már használható hosszúságú hagymagyökereket kapunk.

Ami elgondolkodtat amúgy, mert ez kb azt jelenti, hogy amilyen elfoglalt vagyok mostanában munkában, ha egész nap ülnék és a gyökereket lesném, majdhogynem szemmel látható sebességgel nőnének.
Nem kizárt, hogy holnap ezt fogom csinálni amúgy.

Arra egyébként, hogy egyes poharakban a gyökerek miért tökéletesen egyenesek, másokban pedig össze-vissza tekergőzőek, még nem sikerült rájönnöm.

... ha mégsem építész, akkor viszont patikus!

Ha eddig azt hittétek, hogy senki nem ír rondábban, mint egy háziorvos, a gyógyszerész pedig valami sarlatán, akinek titkos kódfejtő a másodállása, és ennél lejjebb nincs, hadd mutassam be a tanár kontra technikus mindennapjait. 

Kidolgoztunk egy szuper rendszert annak érdekében, hogy a tanárok ne csak előre leadhassák a gyakorlati rendelésüket, de ezek heti lebontásban, egy blikkre áttekinthetőek is legyenek.

Minden tanárnak van egy táblázata, rajta a hét napjai, és az összes óra, amit tanít, mellette pedig hely, hogy kifejthesse, mit szeretne. 

Van 8 biológia tanár, mindegyiknek egy-egy táblázata minden hétre. Bejönnek a laborba, beirogatják, amit szeretnének, megbeszéljük, és meg van oldva. 

Gond akkor van, ha mi nem vagyunk bent a laborban (munkaidő után vagy előtt írják fel, vagy akkor, mikor nekünk kávészünetünk van). Ekkor ugyanis ilyen és hasonló nyalánkságok várnak minket a táblázatokban, és ha megölnek se tudom megfejteni, mit is akar tőlem P. 

Mit tetszik?

A meleg víz gyorsabban fagy mint a hideg

Minden évben a negyedikes diákjainknak válsztaniuk kell egy tárgyat és egy témát, amin belül egy terjedelmes prezentációt kell készíteniük, saját kutatási anyaggal.
Ezt néhányan úgy veszik, hogy bevetik magukat a könyvtárba, néhányan pedig úgy, hogy nekik itt tudományos megfigyeléseket és kísérletsorozatokat kell lebonyolítani.

Természetesen az előbbit várják el tőlük, de senki nem állítja meg őket, ha gyakorlati munkára szeretnék alapozni a projektet.

Soha ezelőtt - természetesen - ilyen sok biológia projekt nem érkezett be, összesen 14 diák dolgozik ez évben nálunk.

Az egyikük pl mikrobiológiát válaszott témájául, pontosan azt, hogy a szájvízben lévő antibakteriális hatóanyag milyen hatással van az E. coli baktériumra, és ha hat, milyen hatásfokkal hat különböző koncentrációkban. Ezért heti nagyjából 4 órát tölt el a laborunkban, steril körülményeket igényel, és ipari mennyiségű táptalajt. Hálisten, egyébként, mert különben semmi dolgunk nincs az évnek ebben a szakában (mindenki vizsgázik).

Ha nem lenne elég a 14 biológus projekt, most kaptunk egy fizikust is, aki a mélyhűtőládánkkal dolgozik.
Már olvastam erről korábban, de most szembejött újra, ez a gyerek munkája kapcsán:
Tudátok, hogy a forró/meleg víz gyorsabban fagy mint a hideg?

A jelenséget Mpemba paradoxonnak hívják, és eddig is csiklandozta az agyamat, de eddig sose jutott eszembe utána nézni. Most legalább élőben nézhetem végig a demonstrációját.
Igen egyszerű amúgy, fogunk két főzőpoharat, egyikben forró, a másikban hideg víz, ugyanolyan tárfogaton. Mindkettőbe belelógatunk egy digitális hőmérőt, amit egy adatrögzítő kütyühöz csatlakoztatunk. A poharakra rácsapjuk a mélyhűtő ajtót, a kütyün pedig nyomon követjük a hőmérsékletváltozást.

Így ni.

Néha rápillantottam,és amúgy tényleg ezt láttam.
A felső szám a forró vízé, ami szépen számlált lefelé, folyamatosan.
Az alsó pedig a hideg vízé, ami kb percenként ugrott pár tizedes jegyet csak.
A végén kivettük a két poharat, az egyikben szolid jég, a másikban hideg, de folyékony víz. A jég a forró vizes pohárban volt.
Wow.

Bár lett volna annyi eszem is, hogy leesik, hogy a telefon fölötte kamerázza a változást a kijelzőn, és ne beszéltem volna mindenféle hülyeségeket, és csak remélem, hogy nem mondtam semmit, amiért bajba kerülhetnék.

Mindenesetre ha gyorsan jégkockára van szükségem otthon, tuti, hogy meleg vízből fogom csinálni :)

Ha felnövök, építész leszek

Most, hogy nagyjából félúton jár az új épület projekt, a vezetőség és az építészek úgy döntöttek, elkezdenek meghallgatni minket (tanárokat és technikusokat - kvázi az épületben dolgozókat) arról, hogy milyennek is kellenek lennie. Most, hogy már minden vasbetonba van öntve, és nem lehet rajta változtatni.

Tonbridge logika.

Egy ilyen meeting napján történt az is, hogy semmi érdekes nem történt a tanszéken, alig volt gyakorlat, és bőven volt időnk rágyúrni a találkozóra:
- hogyan fogalmazzunk,
- mi az amit mindenképp említenünk kell,
- mi az, amit újra kell tárgyalnunk,
- és mi az, amit eszünkbe se jusson felhozni, mert küönben mindenki kibújik a józan ítélőképesség vasketrecéből és rövid úton a főkapu előtt találjuk magunkat a felmondó levelünkkel (például azt a tényt, hogy 25 millió fontot költünk egy épületre, ami kétszer akkora lesz, mint az előző volt, de a tanszék maga nem fog bővülni egyetlen teremmel sem, ellenben lesz egy csiriviri átrium, ami funkcionálisan nulla, mert senki semmire nem fogja használni).

Unalmamban elkezdtem belső dizájnt rajzolni a technikus labornak, központi szerepet szentelve a mosogató melletti csepegtetőre.
Ha hiszitek, ha nem, egy építészgárdának és egy speciálisan tudományos intézményeket bútorozó cégnek 4 hónapnyi fejtörést okozott az a kérésünk, hogy a nagy mosogató mellett mindkét oldalon legyen egy olyan csöpögtető, ami legalább 1 méter hosszú, 60 cm széles, lejt, hogy elvezesse a vizet, és legyen egy pereme, hogy bent tartsa a vizet, ne pedig Iguazu vízesés kaszkádként ömöljön a lábunkra.

Iguazu vízesés

Akárhányszor elmondtuk a paramétereket - szélesség, hosszúság, dőlésszög -, egyszerűen láttad az arcukon a pillanatot, ahol rájuk hullt a ködös lepel, és se kép, se hang rázták a fejüket, hogy ezt túl bonyolult megcsinálni és kivitelezni.
Végül előálltak egy tervvel, hogy a munkafelület anyagából (hófehér kőlap) fognak kifargni nekünk egy ilyen lejtőt. Egy darab kőlapból, mint egy kenut, értitek. Na mármost ha ebből kettő kell, az nagyjából 6000 fontra jön ki. Mi így néztünk, hogy hülyék vagytok ti?
Hány olyan ipari konyhát mutassunk ahol ugyanez a megoldás fillérekből meg van oldva rozsdamentes fémből? Vagy akár fából, mint a régi laborunkban.

Mindenesetre gondoltam, mint egy ovisnak, lerajzolom, hogy mit kérünk, mert nem lesz több meeting. Ne ezen múljon.

Vannak kétségeim a rajztehetségemről, főleg ha tétje is van, de az az ámulat amit az a fecni papír kiváltott az építészek körében, esküszöm úgy megdobta az egómat, hogy ha még 10 másodperccel tovább ajnározzák, alá is írom nekik egy rúzsos csóknyom társaságában.
Adogatták kézről kézre mint egy jointot, felvillant sorban mindegyikük arca, hogy ja ííííígy, majd az utolsó megkérdezte, nem bánnám-e, ha ezt magukkal vinnék, jövőbeli projektekhez.

Elhintettem egy féligmeddig poénnak szánt megjegyzést, miszerint, nem vagyok annyira elfoglalt, hogy ne lenne időm nekik belső designolni jó pénzért, amit sajnos ők teljes mértékig annak vettek, majd egy köszike társaságában útnak eresztettek minket.
Majd írok erről az egész felujítási horrorról még majd egy nagyobbat.

Őszintén megmondom, ennél többet nem tudom, hogy tehettem volna annak érdekében, hogy legalább a közvetlen munkakörnyezetemet ne csesszék el, de most legalább már nyugodtan alszom. Nem rajtam múlt. :)