FELADOM.

Nincs tovább, gyerekek, ez van, vége.

Ott hagytuk el a történetet EGY HÓNAPJA, hogy a Sunflower ügynökségnek odaadtam 250 fontot, egy heti béremet, foglalóként.
Rá két napra egy másik ügynökség is feltette a lakásunk hirdetését a netre, amire én rendre kiakadtam, nem vagyok az a 10-ig számolós fajta: instant pánik gomb bármikor.
Másnap szépen el is mentem beszélni az ügynökkel, hogy most hogy is van ez? Mi az, hogy más is hirdeti a lakást, amikor már van rajta foglaló? Tudja a tulaj legalább, hogy mi már fizettünk érte?

Hannah erre csak annyit mondott, ott az iroda előtt, hogy nyugodjunk meg, minden a legnagyobb rendben van, így mondta: Ramóna, ne pánikoljon, a lakás az Önöké.

Innentől beállt a médiacsend. Az a fajta, amiben hallod a szél zúgását, és ördögszekerek gurulnak át előtted az úton. Továbbra is próbáltam kapcsolatba lépni Hannah-val, hogy mutassa meg nekem a lakást, szeretném látni, de valahogy, véletlenül, valami univerzális összeesküvés folytán sosem volt épp jó a megbeszélt találkozó, sosem ért rá.
Nem adtam fel, hetente legalább kétszer kerestem, hogy heló, itt vagyok, szabadnapos vagyok, nézzük meg a lakást.
Egyszer csak hirtelen már válaszok sem érkeztek.

Egyik nap volt egy nagy asztalom, ahol ült egy ismerős arc: John, aki ugyanennél az ügynökségnél dolgozik. Megkérdeztem, hogy te nem a Sunflowernél dolgozol véletlenül, mire felkiáltott az egész asztal, hogy mi itt mindannyian Sunflower-esek vagyunk! (17 ember). Jéééééj, hát ez nagyszerűűű! Mutassátok meg a lakásomat!!!!!!!!!
John  eztán kifejtette nekem, hogy Hannah bizony elutazott nyaralni, valószínűleg ez az oka, hogy nem tudom utolérni. Az est további részében viccelődtünk sokat, majd elköszönéskor annyit mondott nekem, hogy nem kell aggódnom, de holnap reggel mondjuk jöjjek be és meglátjuk, hogy alakulnak a papírok.

Kb ekkorra jutottunk el oda, hogy a referencia bizottság megkeresett minket. Kitöltettek velük egy kérdőívet,hogy szépen le tudjanak minket nyomozni: vajh jó albérlők leszünk-é.
Mi ezt perceken belül megcsináltuk, rajtunk ugyan ne múljék.

Innentől rajtuk volt a sor. Már rég augusztus első hetében jártunk ekkorra, vagyis már napok óta az új lakásban kellett volna laknunk. És ugyan tudtuk, hogy a referenciavizsgálatunk már zajlik, mégsem kért tőlünk még senki banki kimutatásokat, se fizetéspapírokat, se személyi igazolványt.
Mikor megkérdeztem, hogy ez a rész mikor jön, mondta a John, hogy majd ha ezek kész vannak, csak várjunk türelemmel, és ne aggódjunk, a lakás egyelőre a miénk.

Így tettem hát. Vártam.
Aztán mikor kérték, leadtuk ezeket a papírokat is. Ekkorra már benne voltunk erősen augusztus hónapban, és már rendesen aggódtunk, hogy ennek ellenére be kell fizetnünk majd az egész hónapot, holott még nem is lakunk bent.

Majd néhány nappal ezelőtt, a huszonötödik zaklatás után John közölte: kész van a papírmunka, a referenciánk megérkezett és csodálatosabb nem is lehetne, a szerződés elő van készítve, hogy aláírjuk, már a csak a kulcsokra várunk, és már mehetünk is.
Itt kicsit megakadtam. A kulcsokra várunk? Még mindig nincs kulcs? Hát ez hogy lehet? Már egy hónapja, július 23-a óta nem tudták megszerezni? Hogy lehet ez?

Eltelt még egy nap... és még egy.... és még egy.... és még sok. De kulcs még mindig nem volt.

Hiába mondtuk nekik, hogy kifutunk az időből, nem érdekelte őket. Pisti 22.-én (holnap) hazautazik Magyarországra, innentől nem lesz itt se arra, hogy a szerződést aláírja, sem pedig arra, hogy költözni segítsen.
Ezt elmondtuk nekik 5-ször, de valahogy sosem jutott el a tudatukig.
Be kellett mennünk újra, és úgy igazán, suttyó stílusban lekapni őket a 10 körmükről, hogy most vagy adjanak kulcsot, vagy ajánljanak mást, mert egy hónapja tötymörögnek, már egy hónapja az új lakásban kéne laknunk.
Sikerült ráijeszteni a hapsira, aki ekkor megígérte, hogy személyesen felkerekedik, és elkéri a kulcsokat a tulajtól.

BRAVÓ!!!

Egy hónap alatt sikerült eljutniuk addig, hogy felemeljék a seggüket. Ami csak azt bizonyítja nekem, hogy eddig az égvilágon SEMMIT nem tettek az ügy érdekében. Egy ingatlanokkal foglalkozó üzlet nem gondol arra, hogy kulcs kéne?
De állítása szerint továbbra sem sikerült elérni a tulajt. Nem veszi fel a telefonokat, személyesen pedig igazán nem lehet zaklatni.

Itt kezdett végképp gyanús lenni a dolog.
Ezek utálják a pénzt, vagy mi van? A tulajnak nem az volna az érdeke, hogy minél előbb pénzt kapjon? Akkor mire fel ez a nagy rejtőzködés?
John közben elkezdett ránk tukmálni egy másik lakást, ugyanannyiért, de szarabbat. Nyilván, mert az eredeti lakás egy álom volt. De legalább ugyanott van, és legalább van, és ahhoz kulcsok is vannak - ezt a luxust érted!
Mondtuk neki, hogy ez mind szép és jó, de nekünk az eredeti kell, miért költöznék egy szarabb lakásba, ha már egyszer fizettem a jobbikért?

Ma mikor végeztem az ebéd-műszakommal, és láttam, hogy van 4 szabad órám az esti műszakig, úgy döntöttem, nincs több tötymörgés, megkerülöm az ügynökséget, és magam járok utána a dolognak.
Lesétáltam a címre körülnézni, éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
Bekopogtam az alattunk lévő lakásba.
Egy idős néni nyitott ajtót, meg volt hökkenve, hogy ki vagyok én és mit akarok. Elmondtam neki, hogy én vagyok a leendő bérlő a feje fölé, és hogy azért vagyok itt, hogy esetleg tud-e valami elérhetőséget a tulajhoz, mert nagyon nagyon utol kéne érnünk. A néni rögtön ráuszította az ügyre a fél szomszédságot, akik mind nagyon szívesen segítettek. Mikor kérdezték, hogy melyik ügynökség intézi az ügyemet, és mondtam, hogy a Sunflower, mindenki a fejéhez kapott, hogy atttyaúristen, csak azt ne.
Jó jel.
Na a beszélgetés végére meg tudtam tekinteni a kertünket, illetve kaptam egy cetlit, 3 telefonszámmal.
Már ez is sokkal több, mint ami eddig volt a kezünkben, de ugye még mindig ott volt az esély, hogy úgy járok, mint az ügynök, és nem veszi fel a tulaj a telefont.
Kerestem egy csendes parkos helyet, ahol nincs autózúgás, leültem egy fa tövébe, és tárcsáztam. Egy életem, egy halálom.

Az első egy otthoni telefonszám volt, amit egy kislány vett fel, mondván anya meg apa még dolgozik, de nemsokára itthon lesznek. Hívjam őket később.
A második telefonszám volt anyáé, aki kardiológus a maidstone-i kórházban. Kicsöngött, de nem vette fel.
A harmadik telefonszám volt apáé, aki ugyanabban a kórházban radiológus. Kicsöngött, DE! Rögtön felvette valaki.
Annyira boldog voltam, hogy elmondani nem tudom. Gyorsan bemutatkoztam, elmondtam, mi a helyzet, 6x bocsánatot kértem, hogy személyesen zavarom, de sajnos az ügynököm a Sunflowernél teljesen haszontalannak bizonyult.
Most figyeljetek.
Az ürgének, a tulajnak fogalma sem volt óla, hogy miről beszélek. Mondta, hogy igen, ő a tulaj, a cím stimmel, de hogy ők nem kértek fel semmiféle Sunflower ügynökséget. Ők a Cavendish-t kérték fel, akik már találtak is neki lakót, akik 2 hét múlva beköltöznek. Innentől kezdve nem érti, és nem is érdekli, hogy én ki vagyok, majd nyomatékosan megkért, hogy többet ne keressem és ne is keverjük őt ebbe bele, mert nem érdekli.
És rámcsapta a telefont.

Én meg ültem ott, megfagytam halljátok, egy percig csak pislogtam. Nem értettem az egészet.
De szépen lassan a megszeppentségem átváltott fortyogó dühbe, ami fél percen belül kirobbant belőlem. Felkeltem a fűből, és visszacsörtettem az ügynökséghez.

Berúgtam az ajtót, és remegve ordítozni kezdtem az ügynökkel. Hogy most azonnal magyarázza el nekem, hogy a tulaj, akit egyébként megtaláltam 10 perc alatt, miért mondta most nekem azt a telefonba, amit.
A pasi teljesen lefagyott, fel se tudta dolgozni az infót.
Elkezdett azon lovagolni, hogy hogy találtam telefonszámot. Közöltem, hogy úgy, hogy odamentem, és kinyitottam a pici számat. 10 perc sem volt. Az ő munkájukat végeztem, mert ők haszontalanok. Na akkor ezen megint volt egy kis megrökönyödés.
Majd megkért, hogy mutassam meg ezt a telefonszámot, hadd hasonlítsa össze azzal, amije neki van. Mondtam, hogy engem nem érdekel, hogy neki milyen telefonszáma van, ez jó, ez működik. De tudja mit? Szeretném, ha ő maga bizonyosodna meg a dologról. Megkértem, hogy hogy hívja fel a tulajt, most, hadd halljam.
A tulaj elmondta neki is a telefonba, amit nekem, és újra megkért minket, hogy hagyjuk már végre békén. Az ügynök kifejtette neki, hogy leveleztek, hogy írtak neki mikor felkérte őket, meg akkor is, mikor én befizettem a pénzt. A tulaj minderre csak közölte, hogy ilyen levelek hozzá nem futottak be, nyilván azért, mert NEM áll kapcsolatban a Sunflowerrel, soha nem is hirdetett náluk. Letették a telefont.

John odajött hozzám remegő tagokkal, teljesen lesápadva, hogy ő ezt nem érti. Egyáltalán nem érti.
Mondtam neki, hogy én sem, de innentől nem is érdekel. Adtam neki 2 percet, hogy visszautalja a kifizetett 250 fontot a kártyámra, mondtam, hogy holnap reggelre azt szeretném látni a számlámon. Továbbá gratuláltam neki, hogy hozzájárult egy teljes hónapnyi időhúzással és semmittevéssel, hogy 9 nap múlva egyedül, a bátyám segítsége nélkül ki kell költöznöm a lakásból, amit már eladtak a fejünk fölül, de nincs hova költöznöm. Gyakorlatilag homeless-é tett.
Megkértem, hogy most aztán pedig kápráztasson el valami olyan elragadó és visszautasíthatatlan ajánlattal, hogy a bugyim is lerepüljön örömömben, különben bajok lesznek.
Kikértem minden otthagyott papírunkat, és a kész referenciánkat, hogy képes legyek más ügynökséghez fordulni, időhúzás nélkül, amit remélem nem bánnak. Továbbá megkértem, hogy azt a másik lakást, amit annyira a nyakunkba akart varrni, mutassa meg amilyen gyorsan csak tudja, és gondolkozzon azon, hogy hogy kárpótoljon engem mindezért, holnapig kap időt gondolkozni, reggel itt leszek.

Itt tartunk most. 

Szuper, nem?