Rami in the UK: Mozzzzarellllllla in carrrrrrrrrozzzzzzza! :)

(nyugi, nem lesz mind ilyen hosszú, de mégiscsak 2 hétről van szó)

Hű, na akkor elölről.

Előtörténet: elég váratlanul, de úgy alakult, hogy a világbéke érdekében ki kellett jönnöm eme ködös országba, hogy itt keressek boldogulást, ami gyógyírt jelenthet a közvetlen környezetem tetemes részének, és remélhetőleg jómagamra is, bár utóbbi egyáltalán nem biztos...

Kb. egy hónap állt rendelkezésemre, hogy elrendezzem ügyes bajos dolgaimat, mint felmondás, suli papírok, szakdoga és labormunka felfüggesztés, repjegy foglalás, meghatalmazások, túlórák, csomag intézés, bőrönd vásárlás, mindezt a legaljasabb low budget stílusban, mert jó lett volna minél több pénzzel nekiállni bevenni egy idegen országot. Emellett ugyanezeket lelkileg is elég gyorsan meg kellett emészteni, ezért inkább azt a taktikát választottam így tudat alatt, hogy "ugyan, mit nekem egy év távol mindentől és mindenkitől, akit szeretek és ismerek?". Egész jó módszernek bizonyult, mert a mai napig nem sikerült felfogni és komolyabban megemészteni, hogy fizikailag milyen messze is vagyok az említett szerettektől, ismerősöktől - és milyen soká leszek még távol.

Letelt a hónap, nagyjából minden készen állt, de 3 órával a repülő indulása előtt, mikor kigörgettem a bőröndöt a lakásból, még mindig nem tudtam elképzelni, hogy én azon a gépen tényleg rajta fogok ülni. Kicsit olyan, mint mikor belegondolok, hogy én egyszer nagymama leszek talán, és hogy ez mennyire képtelenül hangzik!
A kis agyamba folyton betámadtak ezek az ocsmány hálivúdi reptéren visszarohanós jelenetek.

Őszintén szólva ettől a résztől féltem leginkább: a búcsútól.

Szerencsére - a könnyek mennyiségét tekintve legalábbis - nem volt okom a félelemre.

A gépem 12:20-kor indult. Úgy beszéltük tesómmal és anyuékkal, hogy 11:00-kor találkozunk a terminálban, akkor bőven lesz idő mindenre. Mint kiderült, eléggé elszámoltuk magunkat...ugyan csak 4 percet késtem, már rég késében voltunk a becsekkolással. Az egész annyira gyorsan és kapkodva történt, hogy közben csak pislogtam hátra, hogy most....most....mikor lesz idő drámázni?? Nagy és könnyes búcsúkat venni?

Hát nem volt idő. Amint leadtam a csomagomat, már szaladtunk is a beléptető kapukhoz, onnan meg a kisbuszhoz, ami kivisz a géphez. A búcsú a szeretteimtől: 1 rövid ölelés anyukámnak, egy az apukámnak, és kettő a páromnak. Kicsit....méltatlannak éreztem, legalábbis a helyzetet tekintve, de hát most ez jutott.

Előre!

Természetesen nem sikerült jó helyet kapnunk, mert az utolsók közt csekkoltunk fel arra a pinduri kis gépre, de legalább egymás mellett ültünk, nem ablaknál. Egy kedves srác ült mellettem, aki helyből megbélyegezte az utam: levette a cipőjét, és az abból áradó, rajzfilmszerű zöld ködként gomolygó lábszagban megkínált egy tábla csokival. Tökéletes kombó... főleg, ha még szeretném is a csokit. Ezt az út végén a hátam mögött teljes erőből hányó kisgyerek foglalta tökéletes keretbe, akinek az anyja kiabált a testvérének úgy 10 percig, hogy "Ádjál már néki zácsout!".

A felszállás simán ment. Mindig megdöbbenek azon, mennyire gyorsan emelkedünk. Jóformán egy pillanat alatt eltűnik minden fa, és összeolvad minden háztető, és 10 másodperc múlva már akkora a Duna alattunk, mint egy kis piszkos-sáros patakocska.

Az út első 20 percében izgultam, hallgattam a hajtóműveket. Tökéletes és teljesen hozzáértő mérnöki tudásommal úgy ítéltem, megfelelően és rendben működnek. Isti mellettem elkezdte nézni a Pi élete c. filmet. Gondoltam egy kis spirituális lelki (és szemgolyó) simogatás nekem sem árthat, úgyhogy én is elkezdtem nézni.

Pont vége lett, mielőtt leszálltunk, teljesen elégedett voltam.

A földet érés is rendben ment. Botanikus szakbarbár jellegem előtört, mikor először láttam kivehetően egy fa - angol fa! - körvonalait, és elgondolkoztam rajta, mennyire fed át az otthoni flóra az ittenivel, mennyi mindent fogok itt felismerni. Én hülye... :D

Leszálltunk, kétszer megpattantunk az aszfalton, fékeztünk, és megálltunk. Rögtön a Luton reptér épületébe léptünk be, ahol megdöbbentően szürke és nyomasztó folyosón jutottunk a terminálba. Aki még nem járt volna ott: legyünk büszkék a Liszt Ferenc repülőtérre, ugyanis ez a reptér olyan volt mint egy átlagosabb raktárhelyiség a mi szuperfuturisztikus repterünkhöz képest.

Mivel úgy szálltunk fel hogy se pisi, se kaja esélyét nem láttuk a repülés előtt, most sort kerítettünk mindenre. Amíg Isti kaját rendelt a pultnál, és próbáltam szavakat elcsípni a szomszéd asztaloktól. Már akkor világossá vált, hogy ez itt kérem, nem lesz sétagalopp.

Akkor kezdtem el magamban hasonlatokat kigondolni arra vonatkozóan, hogy milyen is ez az angol-angol nyelv. Azóta valahogy addig jutottam, hogy olyan, mintha végig kéne mondanod azt, hogy "Rokkó a rumos rabló rácsapott egy ragyogó drágakő rakományra, de rettentő rémesen ráfaragott" úgy, hogy a nyelved nem érhet a szájpadlásodra (nem raccsolva, nem csalunk!). Lehet próbálkozni, mind tudunk brit akcentussal beszélni!

Még a reptéren kiderült, hogy Isti elhagyta valahol a vonatjegyét, ami visszavinné őt a lakhelyünkre, így annyira nem volt kiegyensúlyozott hangulatban, amiért 25 fontért újat kellett vennie. Mikor Isti ideges, semmi sem lehet elég gyors, dúl fúl, és megy előre mint egy rinocérosz. Örültem, hogy lépést tudtam vele tartani, nemhogy körülnézni, tájékozódni, vagy elég ideig bámulni a rossz oldalon közlekedő autókat. Kettőt pislogtam, és elhagytuk a repteret. Hármat pislogtam, és Londonban voltunk, egy nagyon magas épület lábánál, ott szálltunk át. A nap pont mögüle sütött, és nem tudtam egyszerűen annyira hátrahajolni, hogy látszódjon mekkora is ez. A neve The Shard, ha ez a kép nem elégít ki minden vizuális igényt, guglizzatok rá, észbontóan nagy.

Innen megint két szempillantás alatt már meg is érkeztünk Sevenoaksba. Na jó, természetesen nem, de én annyira pánikoltam, hogy hiphop eltelt az idő. A fő problémám az volt, hogy sem azt nem értettem rendesen, amit a hangos bemondóba mond a nem is tudom kicsoda arról, hogy min ülök, hová megyek; sem pedig a körülöttem ülő bármelyik angol lelket.
Ne értsetek félre, beszélek én angolul, de amerikai filmekből és sorozatokból tanultam.
Ez... ez más.

A sevenoaks-i állomást is fénysebesen hagytuk el (gyere már, mit szarakodsz, hozzam én a te bőröndödet is? Ki ne szeretne egy odaadó, törődő, idegbeteg fiútestvért). Mivel az állomás a város hegyének alján van - jó, nem hegy, de ha egy buzi nagy bőröndöt kell felhúzni rá, akkor kérlek ez a Mont Blanc. Fogtunk hát egy taxit, ami elvégezte helyettünk eme izzasztó munkát.

Nos a taxi....Jesszus úristen, sose fogom megszokni, hogy minden söfőr az anyósülésen mosolyog. Ne mosolyogjál öcsém, a helyemen ülsz azt' nem fura, hogy kormány van előtted??!

No de megérkeztünk a házikónkhoz. Egy ingatlan iroda fölött lakunk az első emeleten. Fölöttünk a

tetőtérben lakik még egy rejtélyes család (?), akikről csak annyit tudok, hogy van baba, de őket magukat még nem sikerült látni sosem.

A képen jobb oldalt az utcánkat lehet látni. Igazából ilyen sétáló utca szerű, de azért a kocsik bejönnek, úgyhogy ebbéli státuszát magamban még nem tisztáztam.

Égősorok lógnak ott fönt, amik bánatomra nem égnek, csak karácsonykor (elvileg). Az a vastag kéményes épület ott szemben egy pub, mögötte van a mi ajtónk (pont kitakarja a babakocsis jóember - lehet hogy a szomszéd? Hmmmm...).

A lakásunk teljesen okés. Velem együtt 4en lakjuk: Isti, Geri és Csilla (ők egy pár), és ugye én. Van két hálószobánk. Az egyik Istié, és a szobán belül van egy kicsi fürdője. A másik háló Csilláéké. A folyosóról nyílik még egy fürdőszoba, és a nappali. A nappali nagy, tágas, és egybe van építve a konyhával. Van a nappalinak egy ilyen elkanyarodó félreeső része, ez lett az én kuckóm. Welcome ajándék gyanánt kaptam egy ilyen összeszerelhető polcos-akasztós szekrényt, ezt használom térelválasztóként. Belefér minden cuccom, amit magammal hoztam. Éjjeli szekrényként egy lépcsős sámlit használok, egészen barátságos kis bunyim lett :)

Még aznap körbejártuk a környéket Istivel. Inkább itt az öreg városrészt néztük meg, ahol lakunk. Itt van nem messze a Knole Park, ami egy....hát...fogalmam sincs, mekkora park, ugyanis azóta akárhányszor voltam ott, nem sikerült egyik végét sem megtalálni :) Az viszont bizonyos, hogy van benne egy kastély, ami a királyi családhoz tartozik, igaz, viszonylag ritkán látogatták az elmúlt hm... 200 évben. A park tele van nagyon öreg és nagyon nagy fákkal. Sok a kidőlt fa is, nem mozdítják el őket, moha fedi őket és gombák, amitől természetesnek, vadnak érződik az egész táj.
Valamint olyan mély és életteli zöld színek vannak, amik még borongós időben is eltöltenek életkedvvel. Valamit olyan giga mohapárnák, amik megkérdőjelezik bennem, hogy mégis mik azok a kis nyeszlett zöld foltok a kerítéseken otthon :) Ja és nem utolsó sorban: szelíd szarvascsordák legelésznek szanaszét a parkban, közel lehet hozzájuk menni, nincsenek kerítések :)
(A képeken a kastély, és a lusta szarvas fiúk).

Rögtön az első nap Isti elvitt a Prezzo-ba. Ez az étterem neve, ahol dolgozom. Egy olasz étteremláncolat tagja...ezen kívül van még kb. 300 ilyen étterem Anglia és Írország szerte. Sokan ismerik, szeretik. Tradicionális olasz kajákat adunk, olasz borokkal, sörökkel, kávékkal, sütikkel.
(http://www.prezzorestaurants.co.uk/)
Első este találkoztam Mariaval Észtországból, akit a főnöknek néztem. Beszélgettünk pár mondatot, azt mondta, az angolommal nem lesz gond. Annyira nem lőttem amúgy mellé, Maria a főnök alatti menedzser. A főnök neve Gosia Lengyelországból, ő az étteremvezető.
Aztán itt van még Jeva, aki a főpincérünk, és valamelyik balti államból származik (talán Litvánia?), de régóta itt él, és nyalogatnivalóan szépen beszél angolul.
Vannak aztán a pincérek: Geri, Isti, Ellenna (igazi hamisítatlan angol csajszi), végül pedig mi ketten, a nyomi kis betanulók: Margot és én.

Ennyi elég is volt abból a napból. Kicsit ugyan kételkedve néztem a felfújható matracomra, amin aludni szándékoztam (elbír? kényelmes?), de igazából amin vízszintes helyzetbe kerültem, a matracomba épített automata bunkós bot fejbe vágott, és aludtam reggelig, mint egy kisbaba.

Második nap volt egy kis fejtágítás az étteremben az új marketingfogásról, amire elvittek a fiúk engem is, mondván fájni nem fog. Ja, na persze. Az új akciónk lényege, hogy ne csak az eddig megszokott borokat igyad, hanem merj kipróbálni újakat is. A cucc neve Wine trio, amiben 11 fontért ihatsz 3 különböző fajta 125 ml-es bort, összesen 9 fajta volt, deszkán felszolgálva gusztán, kenyérrel, miegymással. Nekünk viszont mind a 9et ismernünk kell, tudni kell, milyen ízű, milyen az illata, aroma, milyen kajához passzol, honnan való, és hogy egy 10es skálán mennyire 15ösen csodálatos. A második bor után kikapcsolt az agyam, úgyhogy benyomtam a diktafont, és lelkesen kóstolgattam tovább a borokat.

Eszembe jutott az utazásom előtti péntek este, Ancsi szülinapi bulija, és hogy milyen jól beszéltem angolul spiccesen, így csaltam, és nem minden bort köptem ki. De tényleg jobban fogott az agyam, mikor megjött a hatása! Hogy meg is ragadt-e? Az kérem más kérdés.

(...)

Az előbbi pontokat indokolva: eltelt azóta két hét, a napok összefolynak, és én szépen lassan kezdek beletanulni a dolgokba. Eleinte csak a bárban dolgoztam. Onnan adjuk ki a könnyű italokat, borokat, söröket, csapolt söröket, kávékat minden lehetséges módon elkészítve, és a desszerteket (istenem olyan szép desszertjeink vannak). De hogy most citrommal, anélkül, jég nélkül, 3 jéggel, tele jéggel, koffeinmentesen, hideg tejjel, meleg tejjel, fagyott málna, sima málna, negyedelt eper, felezett eper, kell menta, nem kell menta, kis pohár, nagy pohár, pezsős pohár, kicsi-közepes-nagy boros, 345658676543 féle bor, brrrrrrrrr 8 millió féle permutáció :D Na. Jelentem tisztesen, ebbe én már tök jól belejöttem. Túléltem egy egész hétvégét a bárban (a hétvége a legdurvább nálunk), egyedül, úgyhogy csak kevésszer kellett besegíteni, mert elúsztam.
Ott már tök otthonosan mozgok.

Igen ám, de nem csaposnak vettek fel, hanem pincérnek, így ezen a héten már könyörtelenül kitesznek a floor-ra. Eddig élvezhettem a bár nyújtotta fizikai és jelképes biztonságot. Jöhet a mély víz. Eleinte csak arra kértek, hogy poharakat, üvegeket szedjek be, asztalt terítsek, aztán hogy tányérokat szedjek le, majd kajákat vigyek ki. A következő lépcső az, hogy felveszem a rendeléseket. Először innivalókat és desszerteket, mert azokat ugye már ismerem a bárból. Aztán kajákat. Ha meg tudok csinálni egy asztalt, kapok többet, majd egy egész section-t. Van 5 section (összesen 76 embert tudunk leültetni), és jobb esetben 2 pincér van rá. Igen, ez még nem az én szintem :D

Ma volt az első napom, mikor étel rendelést is vehettem fel. Ennek erős előfeltétele volt ugyanis a menü teljes tartalmának bemagolása c. kurzus teljesítése. Ugyan nem tudom 100%-ra hogy mi van egy adott kajában, de nagyrészt igen, és már megismerem őket ránézésre.
Egyszerűen mennyeien hangzanak ezek az olasz kaják, olyan jó őket kimondani. :) Pizza quatro stagioni, meg meg meg Calzone carne picante, ah :) Komolyan erre gerjedtem egész nap. Mondd azt, hogy pane con cipolla! Rendelés felvételekor vissza kell ismételni a vendégnek az általa választott kaját. Ott szurkoltam, hogy óóóóó válassz valami szép nevűt, csak valami szép nevűt! Igen! Mozzzzzzarelllllllllla in carrozzzzzaaaaaa :D

S végül egy kis képmontázs a végére, a közeli környékről.