A szabadság = pihenés? NEM!

Jaj nekem.

Az utóbbi egy hetet szerintem bőszebben dokumentáltam, mint eddig bármit életem során :D Ne kérdezzétek, miért. (passzolom, nem tudom)

Na szóval. Ugye szabin vagyok....voltam. Vagyok. Ez az utolsó napom. Gondoltam jujj de jó lesz, majd jól kipihenem magam, meg jön Fanny, és lesz egy kis szolíd, békés csavargás.

Ehhez képest olyan feszített tempójú hetet tudok magam mögött, hogy ihaj!

Kezdődött rögtön szombaton, mikor is a Pistával úgy döntöttünk, most vagy soha: irány az IKEA. Megveszünk annyi bútort, amennyit a kocsi beltere, és a pénztárcánk enged. Utólag kiderült, hogy mindkettőt egy kicsit túlbecsültük.
Az történt ugyanis, hogy beültünk szépen az autóba, elmentünk messzire, a folyótól északra, mert ott a lapa szerelt svéd labirintusparadicsom. Eleve nem volt könnyű dolgunk, mert a Vodafone egy laza mozdulattal beintett a Pistának, így se telefon, se net nem volt nálunk, pedig egy kis térkép jól jött volna. Sebaj. Oda találtunk, egész egyszerűen.
Megvettük először a kisebb dolgokat, mütyürkéket: növényt, meg lámpát, meg párnát, meg mindenféle kis kék táskában elférő cuccot. Megnéztük, mennyi pénzünk marad ez után. Kivittünk mindent a kocsiba, majd szépen elindultunk a nagy bútorokért. Kiszámoltuk, 6 szekrényt kellett volna venni nekem, plusz egy nagy nagy naaagy dupla matracot ugye, meg Pistának egy komód-tévészekrény bigyót. Már, mikor két nagy szekrényt ráemeltünk a trolira a hatból, mondtam, hogy Pistám, ez nem fog beférni a kis Suzukiba. Pista erősködött, hogy deeeee, be fog. Aztán rátettünk még kettőt. Meg még egyet. Meg az övét. Majd még a matracot is. Akkor már tényleg csak álltam és röhögtem, hogy ez - nem - fog - beférni, nézz már rá, nagyobb a troli össztérfogata, mint a kocsink.  Punktum. De Pista még mindig erősködött.
Nagy nehezen elnavigáltunk a pénztárig - nem volt semmi, én vittem a nagy bútoros kulit. Hát gyerekek, azt látni kellett volna. Zseniális volt, főleg, mikor betévedtünk a kerti bútorok közé.

Na de átverekedtük magunkat, eljutottunk a pénztárig, fizettünk. Négyszer esett le az állam, amikor tudatosítottam magamban, hogy ez végül is úgy cakli pakli mennyibe került. Nemhogy még átszámoljam forintba (azóta se mertem).
Kitoltuk szépen az épületből, kivittük a parkolóba. Leálltunk a padkára, és Pista leszaladt a kocsiért, hogy közelebb hozza. Láttam magam mellett sokkal kisebb pakkot sokkal nagyobb kocsiba pakoló embereket szenvedni, és éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Tulajdonképpen elötött az esélytelenek nyugalma.
Megjött a Pista, kinyitotta a csomagtartót, céltudatosan lehajtotta az anyósülést, meg a hátsókat is, leemelte a kalaptartót, azaz maximalizálta az autó belső terét, majd vetett egy pillantást a csomagunkra, és közölte: ez nem fog beférni.
Ne.
Na ne.
TÉNYLEG???
Mondtam volna, hogy ééééén megmondtam, de tudtam, hogy a Pistan nagyon jól tudja, hogy én megmondtam, és ha sokáig hangoztatom, itt hagy. Elkezdtük tehát a bepakolást. Bement egy. Aztán még egy. Majd már bent volt 4. 5. Mind a 6. De sajnos mire a 6. szekrényt is beemeltük, már láttuk, hogy a matrac esélytelen. Egyszerűen nem lehetett úgy összehajtani. Már azon voltunk, hogy visszavisszük. Vagy kérünk kiszállítást. De leginkább csak röhögtünk, hogy ezt baszki nem hiszem el, VÉGRE megvettünk mindent, de nem tudjuk hazavinni.
Ekkor beállt mellénk egy hasonlóan kicsi kocsi, egy idősb házaspárral. Néztek ránk, röhögtek ők is, hogy tényleg? Ez mi oda be? Komolyan?
És cuki mód jöttek, és segítettek nekünk. Először is - és ha ezt nem mondják, valószínűleg a mai napig is ott töszökölnénk a matracot sikertelenül - említették, hogy van bent csomagoló szolgálat, onnan hozzunk kötelet. Nem mellesleg ezen már mi is aggódtunk, mert le kellett volna valamivel kötöznünk a csomagtartót, de semmink nem volt, és nincs benne az aktív szókincsünkben az, hogy "Hello, kéne egy gumipók."
Míg a néni bejött velem, és megmutatta, hol találom, addig a fiúk kint össze harmonikázták a matracomat. Visszatértünk 20 km kötéllel, és nekiálltunk, hogy össze töpörítsük a matracomat. A kocsiban már csak az én ülőhelyem volt szabad: a vezető ülés mögött. Lassan tudatosítottam magamban, hogy itt kérem vagy a matrac, vagy én - de valamelyikünk nem jön vissza haza ezzel a menettel. Csodák csodájára - és ezt tényleg nem gondoltuk, sikerült összecsinálni a matracot. A végére már olyan volt, mint egy öngerjesztő flashmob: egyre többen és többen jöttek segíteni a parkolóból, míg végül összesen 16an voltunk ott. Mindenki tolta, nyomta, éééés MEGCSINÁLTUK! Lecsuktuk az ajtót, lekötöztük a csomagtartót, összecsaptuk a tenyerünket, hogy woilá. Igen ám. De hogyan tovább? Így nem tudtam beülni, és fuvar nélkül ott ragadtam a semmi közepén. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi drágább. Kiszállíttatni a matracot, vagy egy taxi haza. Egyik sem hanzott úgy, mint amire nekem pénzem volna.
Úgy határoztunk tehát, hogy Isti elhajt a parkoló legvégébe, ahol már a madár se jár, én odaszaladok a lábammal, és majd ott jól bepasszírozunk engem is. Isti mondta, hogy ez nem fog menni, de én hittem benne, más opcióm nem volt. Elszegényedett lány voltam egy nagon elkötelezett bútorozási folyamat közepén.  Végül is az lett, hogy nyakamban a lábammal ültem a vezetőülés mögött, a matrac alatt, és egész hazaúton azon gondolkoztam, mennyire jó volt az előző két évben jógaórákat venni. Illetve azon, hogy ha most megállít egy rendőr, meg sem kéne próbálnom elmagyarázni, mi is folyik itt. Innen már csak imádkozni kellett, hogy épségben hazaérjünk.
Mikor beparkoltunk a ház elé, megköszöntem minden égi lénynek a közbenjárását. Pista kinyitotta az ajtót, és kicuppantott a kocsiból, eskü, szerintem a vákuumból húzott ki, addigra úgy beékelődtem. De előtte még csinált egy képet, és azt mondta, mosolyogjak, de őszintén. Mert az úgy megy.

Éljen a természetes mosoly!

Miután visszatért az élet a lábaimba, fénysebességgel becihelődtünk a lakásba, majd a Pista szaladt is vissza dolgozni, otthon hagyva engem egyedül. Tökre izgultam, hogy vajh össze tudom-e én ezeket rakni. Nyilván igen, de még sose próbálkoztam ikeás puzzle-val, szóval tök boldog voltam, hogy egyből 5öt is összerakhatok. Először a kislámpámat szereltem össze. Azzal olyan 2 perc alatt megvoltam, úgyhogy úgy döntöttem, a többi is menni fog. Mit nekem szekrénysor!

A sarkom a varázslat előtt

Épp hogy belekezdtem, megcsörrent a telefonom. Egy idegen angol szám keresett - amit én nem szeretek. Utálok angolul telefonálni, még egyszerűen nem értem őket rendesen. Felveszem, beleköszönök.
Beleszólt egy férfi hang, hogy "is this Ra..Rámoná Szalc...zin...dzser? Többé kevésbé stimmelt, gondoltam mondom, hogy ja. AZ VAGYOK.
Ekkor a hang elröhögte magát, hogy "ááá, nem bírom ki röhögés nélkül, pedig be akartalak szívatni valami net előfizetéses bírságos behajtós hülyeséggel. Misi vagyok, otthon vagy?"
(Misi, köszi, nyalogasson egy vacogó cápa, amúgy.)
Na kiderült, hogy ez az áldott gyermek szintén unatkozik, úgyhogy jönne boldogítani minket, csak nem tudja, van-e otthon valaki. Megörültem, hogy jön, mert hát mégiscsak jobb, ha van olyasvalaki is a barkácsolással egy légtérben, akinek tesztoszteron van az ingujjába tekerve.
Igaz, Misi szellemiekben és gyakorlatban nem sokat tett hozzá a szekrénysorom felállításához, ellenben gondoskodott a jó hangulatról, és a dokumentációról. Csilla pedig a szögbeverés koronázatlan istennőjévé avanzsált. Köszönöm, srácok :)
Első estére elkészültünk 3 szekrénnyel, és addigra a matracom is kiheverte a sokkot, amit az összekötözése okozott neki.
Másnap megcsináltunk még kettőt, így kialakult a személyes, lekerített kis terem. Boldog vagyok :)

...és a varázslat után!

Misi még itt volt nálunk egy vagy két napot, tovább gondoskodva a jókedvről, mulatságról vörös szemekről és a korán kelésről. Megfodrászoltam az ő haját is, és ez sem lett olyan rossz, úgyhogy szerintem lassan elindítom a saját haj-praxisom :D

Na de aztán Misi ment, Fanny jött.
Épp csak hogy megérkezett, már vittük is Brightonba. Egész szép időt fogtunk ki, nem sejtettük, hogy ami itt Sevenoaksban verőfényes napsütés, az a parton viharos szél és kb 10 fok lesz.

A Pista - nem tanulva az előzőből - felvett egy rövid nadrágot és a biztonság kedvéért hozott magával egy vékony pulcsikát. Még fürdőlepedőt is, hogy ő majd kifekszik a napra. Én megint szóltam előre, hogy fürdőlepedőre nem lesz szükség, és fázni is fog, de hát hiába beszélek. Meglepő mód, fürdőlepedőre nem volt szükség. És fázott. 

Itt épp fázik.

Fannynak mindenesetre tetszett Brighton. Sétáltunk kicsit - tényleg csak kicsit, mert cidri volt - a parton, és a Pierben felültünk egy hintára. Erre ni:

Ez ugyanis olyan, hogy ott a két végén ülések vannak, oda becsüccsensz, felnyomnak a tetejére, hogy jól körülnézzél. Ha az egyik oldalon ülsz, Brightont látod magasból. Ha a másikon, az óceánt, és semmi mást. Még a partot sem. Na. Ott ültünk mi. Teljesen be voltam kakkantva, míg felértünk, még fent is pánikoltam rengeteget, hogy ez nagyon magas. Még Fannyt is szidtam egy pár percig, és igen választékos jelzőkkel illettem őt és az elvetemült állat ötleteit, de aztán néztem egy kicsit a viharos tengert, azt a tudjátok nagyon sötét mélykék vizet, amit összevissza fodroz a szél, és így WOW. Azta. Az bizony látvány! Ilyen lehet ott sirálynak lenni J

De aztán nincs mese, elindultunk. Pördültünk, fordultunk, ordítottunk, mint a fába szorultak, mentünk körbe szépen karikába, a gravitáció minden erejével. Kicsit veszekedtem az ebéddel, hogy maradjon a helyén, de végülis jól sült el minden. Átszellőztünk, az biztos.

Akkora löket adrenalin volt, hogy onnantól nem fáztam.

Íme a csodálatos fejünk, mikor zuhanunk, és a még csodálatosabb fejünk a földet érés után. Külön figyelmet érdemel a hajszerkezetünk, amit úgy átrendezett a szél, hogy csak na :D

Kiabálunk, mintha muszáj lenne

De amúgy vannak normális képek is, Fanny például épp tök csini itt, olyan, mint egy magazin szerkesztői levele melletti kép a havonta megjelenő lap első oldalán. Sziasztok, Fanny vagyok, forgassátok sok szeretettel legújabb számunkat, melyben rengeteg sminktippet és divatról szóló hogyhívjákos izét olvashattok!

Frau Wunderbár

Ez után lassan elindultunk visszafelé. Még volt egy kis vásárlás és KFC csirke hajkurászás a fél országon keresztül, de végül sikeres napot zártunk. Én legalábbis biztosan: nem hogy egy, de két farmert is kaptam magamra, amitől nagyjából eufória közeli állapotba kerültem. Végre nem esik le rólam a gatyám combközépig, ha a zsebembe teszem a telefonom, JUHÉ! :D

Fanny aztán felvetette, hogy mi lenne, ha ezután mindkét nap Londonban lennénk, mert hátha nem lesz időnk mindenre. Az aggály jogos volt, de az anyagi keret szűkös, így kivitelezhetetlen. Így másnap csak itt voltunk Sevenoaksban. Végigjártuk a Knole Parkot (persze nem szó szerint, az konkrétan akkora út volna, mint a Gyűrűk Urás Mordor-túra meg vissza), de a lényeget így is láttuk: óriási fákat, legelésző szarvas bandát, kastélyt. 

Ugye, mekkora??? :)

Pihen a sok pörkölt :)

Ezután úgy volt, hogy találkozunk Istivel a Prezzonál, megeszünk egy kis sütikét, és együtt hazamegyünk. Nem így lett. Isti tovább dolgozott, majd elrohant haza. Így csak mi ketten ültünk be, civilben, és igen kényelmetlenül fészkelődve fogadtam, hogy a főnököm szolgál fel nekünk. Sebaj, ettünk desszertet, 3 félét is, meg még fagyit is, úgyhogy áldoztunk kicsit a diabétesz oltárán. Azt a 3 kis sütit és a 2 fagyit nagyjából 4 órán keresztül ettük - lelkiztünk nagyokat közben.

Még mikor Misi itt volt, felfedeztünk egy padot a házunk közelében, amiről eldöntöttem, hogy tetszik nekem. A sportpálya fölötti domb tetején van, egy rozoga, agyonkaristolt ősrégi pad, ahonnan belátni az egész környéket. Nyugat felé néz, úgyhogy este tök szép ott minden, főleg, hogy egy olyan mező közepén van, ahol nyuszik laknak, és mindenfelé kölyök üregi nyulak ugrándoznak. Oda felmentünk még egy kicsit ücsörögni, majd véget vetettünk a napnak: rápihentünk a másnapi Londonozásra.

Reggel jó korán keltünk, és nekiindultunk. Az volt a terv, hogy Madame Tussauds-nál kezdünk, mert ott biztos nincs reggel akkora sor, hamar bejutunk. Feltöltöttem a fényképezőm, leürítettem a memóriakártyáimat: vigyázat, jövünk.

Mi kis naivak   :D   Mire odaértünk, konkrétan 4 utcával arrébb állt a sor vége. A sor 1/3-ánál volt egy tábla, ami azt hirdette: „Ha itt állsz, már csak 2 óra és bent vagy”. Semmi kedvünk nem volt egy 6 órás várakozáshoz, így vérző szívvel tovább álltunk. Megittunk egy kávét és bedobtunk egy szendvicset a közelben, majd eszembe jutott, hol is vagyunk igazából: közel a Euston Road-hoz, ahol anno Academy-n voltam, az meg a King’s Cross pályaudvar mellett van. Gondoltam: most vagy soha, látnom kell a 9 és ¾. vágányt. Meg is találtuk, ott is volt, teljes életnagyságában. A látvány már messziről letört: akkora sor várt oda is, hogy hihetetlen. De nem érdekelt, több mint 40 percet álltunk sorban, mire oda kerültem. Voltak ott olyan hivatalos szórakoztató emberek, akik gerjesztették a hangulatot. Mindenki örült, hogy magyar vagyok, mondták is, hogy köszönöm szépen, meg hogy „hodzs vadzs?”. Volt hivatalos fotós is, ő is úgy sütötte el a képet, hogy „ edzs, keto, három!”  J

Kaptam Griffendéles sálat a nyakamba, mert a srác, aki osztotta őket, úgy ítélte, hogy én a jók közé tartozom :D Egy másikkal pedig sorban állás közben beszélgettem, aki elmondta, hogy tanítsam meg neki magyarul, hogy „boldog vagyok, hogy te leszel a feleségem”, ugyanis 8 nap múlva veszi el a magyar származású menyasszonyát, és szeretné ezt elmondani neki. Nem cuki?????????

Na de a végeredmény ez lett, éljen éjjen éjjen!!! Kevés helyre akartam eljutni Angliában, a listám nem hosszú, de ez volt az egyik. PIPA!

Irány a Roxfort! :)

Ez pedig a hivatalos Mardekáros sállobogtató srác

Ez után felkerekedtünk egy kis vendéglátó egység irányába, ittunk egy kis itteni sörikét, majd emelkedettebb állapotban indultunk neki a vásárlásnak. Ezt vettük előrébb a programlistán, mert nem tudtuk, mikor zárnak az Oxford street üzletei.

Na itt kiújult az emberiszonyom. Jézusom, mennyi. És nem ez a filmekben látott, mikor van egy 10m széles járda, és hömpölyög rajta a nép egy irányba, mint a birkák, hanem az, ahol nincsenek sávok, csak ööööössze vissza kóválygó emberek, mindeni tötymörög, megáll előtted, neked jön, fellökrádlépminden. Fujjj, hát a végére majdnem megütöttem valakit. De ehelyett inkább csak szép anyanyelvemen küldtem el mindenkit a jóédes………..   :D Mert az úgy jólesett, mégsem értette senki.

Innen elmenekültünk a Temze partra. Elsétáltunk a Big Ben és a Parlament előtt, át a hídon a túlpartra, és le a London Eye-hoz. Egész biztatóan nézett ki a sor. Gyorsan sorba álltunk, fizettünk, majd egy kicsit még sorba álltunk, és már fenn is voltunk (belegondolva többet álltunk sorban egész nap, minthogy csináltunk volna valamit). Mire a tetejére értünk, lement a nap, és szépen elkezdtek kigyúlni a fények a városban. A lélegzetelállító enyhe kifejezés. Nézzétek meg J
(Igen, tudom, minden képen ott vigyorgunk, de csak mert látképet lehet letölteni a netről, de olyat, amin te is rajta vagy, olyat nem).

A nagyon Big Ben

Megtermett egy kerék ez!

Megyünk fel az égbe :)

Közrefogtuk Ben-t

Tessék, ezt nem rondítjuk el :)

Az út Charing Cross-hoz.

És ezzel be is fejeződött utunk. Átsétáltunk megint a túlpartra a szomszédos hídon egészen a Charing Cross állomásra, ahol megcsíptünk egy vonatot hazafelé. Ma reggel ugyanezt az utat tettük meg, csak ezúttal a reptér felé vettük az irányt. Elsőre, ügyesen kitaláltam Luton-ra, így már nem lesz gond akkor sem, ha én repülök szeptemberben. 






Így telt tehát a nem-pihenős szabadságom. Azért egész jó ;)
Fanny pedig jött, látott és győzött, és úgy eltűnt hirtelen, hogy még integetni is elfelejtett nekem a reptéren, így bosszúból az utolsó este készült integetős képével búcsúzom. (muhaha).