Na így ne induljon egy napom sem

Minden elismerésem Helené, a munkatársamé.

Végigcsinálta az egész színdarabot férjhezmenéstül, 4 gyereket szüléstül, házvásárlásostul, kutyatartásostul, divatosan öltözésestül, egymaga a tanszéket elvezetésestül.
A viszonyunk nem mindig zökkenőmentes, ami csodával határos. Mert nem kéne hogy ilyen könnyen menjen. Két generációs szakadék van köztünk, és az összes többi munkatársam között, úgyhogy nem kéne ilyen jól megértenünk egymást. De hálistennek ő egy nagyon rugalmas, nyílt gondolkodású, empatikus nő, akinek - és ehhez hozzá kell szoknom - megvannak a saját berögzült rigolyái.
Ha ő a szekrény tetején akarja tartani a leggyakrabban használt gyakorlati eszközt (a tálcákat, amikre minden kísérlet hozzávalóját kitesszük), miközben se ő, se én nem felülről simogatjuk a 160 cm-es testmagasságot, vagy hogy az alufólia és a follpack helye (szintén naponta használatos) csak létrával megközelíthető, miközben a DNS minták közti különbségek kimutatására szolgáló elektroforézis eszköztár, amit 3 évente egyszer veszünk elő kényelmes derék magasságban vannak - ezekhez hozzá kell szoknom, és titokban görgetem csak rájuk a szemem körbe-körbe nagy ívben.

Ennek ellenére, komolyan, minden elismerésem az övé, ritkán lehet neki olyat mutatni vagy mondani, amire azt mondja, hogy fujj, én ezt nem csinálom. Ilyen pl a tartósított szemgolyók szaga. Vagy ha egy bonc gyakorlathoz le kell tűzni egy patkányt a bonctálra, és át kell szúrni a kezecskéjét. Akkor azt mondja, hogy Rami, nem bánod, ha...? Én pedig nem bánom ha.
De sokminden fordítva van. Mikor nekem 350/perc pulzussal dübörög a vér a nyakamban, mikor a kígyót kell etetnem (mert már kétszer is nekiment a csuklómnak az egér helyett amit tartottam), ő azt mondja, hogy add ide majd én, és meg se rezzen, mikor a kígyó elmarja az egeret, úgy hogy még rá is csavarodik a kezére. Vagy mikor épp jött be egy kukac beszerzési körútról, és megbotlott, eldobta a tartályt, amiből az összes kukac a nyakában landolt (konkrétan nyüvek, de a kukac jobban hangzik)- szeme se rebbent, csak azt mondta kvázi, hogy aztap*csa, na ilyen se volt még.

Na de múltkor. Ezt ne olvasd el ha épp eszel. Vagy most ettél. Ha enni készülsz, nyugodtan, garantáltan inkább diétázni fogsz.

Extra korán volt, mert be volt táblázva a reggelünk, korán kezdtünk mindketten. Mindketten reggeli előtt voltunk, nagyjából 7 óra lehetett.
Éppen vette ki az előre kikevert oldatokat a hűtőből, mikor meglátott egy tartályt.
Egy héttel korábban érkezett, egy vérsejt számlálós gyakorlathoz defibrinált lóvér. Kérdezte, hogy mit gondolok, jó ez még? Hát bevallottam férfiasan 4 lépést hátrálva, hogy nem vagyok szakértő a lóvér lejeárati idejének megállapításában. Őszintén szólva nagyon örültem volna, ha nem lóbálja a szemem előtt. Nem bírom a vért. A sajátomat sehogy sem. Állati vért akkor, ha folyik, talán, szoszo. De így üvegben lötykölődve, valahogy kibírom röhögés nélkül.
Mit csinál Helen? Jól felrázza, hogy habzik-e még. Rami újabb 8 lépést hátrál.
Helen csak nézi, nézi, látom, hogy nem tudja megállapítani. Jónak néz ki.

Így hát, egy dolog maradt hátra hogy megállapítsa: kinyitni az üveget és beleszagolni. Egyikünk sem sejtette, micsoda pompás pillanat ez egy tüsszentés rohamra. Márpedig ha Helen tüsszent, akkor egyszerre minimum 5öt, de néha megy neki a 9 is.
Na szerintem nem kell részleteznem, mennyi lóvér maradt az üvegben, de két csepp nem sok, annyi sem. Mindenhova ment. Padlóra, falra, hajba, arcra, köpenyre.
Én sokkban voltam, azon filóztam, segítsek-e, vagy akár akkor most már hányhatok is éppenséggel.

Helen meg csak áll,  prüszkölve elröhögi magát, és azt mondja: szerintem ez még nem járt le.

Na hát akkor minden rendben van, nem igaz?