Spicli vagy nem spicli. Ez itt a kérdés.

Én nem készültem erre.

Aki ismer (és igen, itt most rád gondolok, Viola), tudja, hogy mindenem a szituációs játék. Igaz már csak egy személyben űzöm, de a lényege az, hogy nem tűröm a váratlan helyzeteket. Jól kezelem őket, de nem csípem. Se a meglepetéseket. Általában elrontom őket magamnak.

Amit mondani akarok, az az, hogy mikor felvettek ebbe az iskolába, végigagyaltam minden kihívást, amivel szembesülhetek, minden helyzetet és hátrányos megkülönböztetést, hogy nehogy leblokkoljak a sokktól, és ne tudjak cselekedni vagy kivágni magam.

Én még csak most jöttem ki az iskolából, abból amelyikbe én jártam! Nem tartom magam teljes értékű felnőttnek! Diákszívem van!
Erre azzal szembesítennek, hogy legyek szíves dolgozatírást felügyelni.

Na ezzel nem matekoltam.
Mit cisnálok?
Mit csináltak az én tanáraim? Üljek az asztalnál? Járkáljak? Figyeljek? Olvassak valamit? Én melyiket akarnám, ha diák lennék? Én melyiket akarnám, ha a helyettesítendő tanár lennék?
Mit csinálok, ha valakit puskázáson kapok? Vagy ha beszélgetnek egymással?

Márpedig puskáznak. És sugdolóznak. Odaszólok? Odamegyek? Rosszallóan nézek? Elveszem tőlük a lapot?

MIT CSINÁLOK???

És mit csinálok utána? Mit csinálok, ha megkérdezi a tanár, hogy minden rendben volt-e. Beköpöm őket? Vagy azt mondom nekik, hogy beköpöm őket, de aztán nem mondom el a tanárnak, hogy ne basszak ki velük, de mégis tanuljanak a dologból?

Megszeppentem, őszintén szólva.