Szubkultúrás nyelvtudás és az akcentusok

Mindenki, aki valaha nyelvtanulásra adta a fejét, és eljutott egy bizonyos szintre, ahol bármiről kényelmesen el tudott beszélgetni az aktuális nyelven egy azt beszélő másik egyeddel, szembetalálta magát azzal a problémával, hogy egy pontnál sajnos nincs tovább.
Legalábbis jó ideig nincs tovább.

Beszéljünk hát most az angol nyelvről.

Személy szerint úgy gondolom, hogy soha egyetlen nyelvet sem lesz olyan könnyű megtanulni, mint az angolt. Ha akarjuk, ha nem, bizonyos szavak már most ott vannak az agyunkban, mert körülvesznek minket, lubickolunk benne nap, mint nap.
Gondolok itt a számítógépes világra, főleg, amióta az internetes világ is kitágult annyira, hogy mi is hozzáférünk. Olyan szavak, mint web, wifi, gps, stb szerves részei egy mai párbeszédnek.
Vagy gondolok itt a technikai újításokra, amiknek nem adtunk magyar nevet, nem úgy, mint ahogy a németek szeretik. (A németek szeretnek mindent a sajátjuknak tudni, és nekik a tévé nem TeleVision, hanem Fernseher, azaz távolra néző, mert nehogymár bármi közünk is legyen az angolokhoz, meg az ő nonszensz nomenklaturájukhoz. )
Ha bemész egy telefonszolgáltatóhoz mert lejárt a szerződésed, egy upgrade-et fogsz kérni.
Ha kiszolgáltak valahol, és megkérnek, hogy írj véleményt az aznapi teljesítményükről, feedback-et fognak kérni.
Ha a főnök összehívja a dolgozókat egy megbeszélésre, akkor azt fogja mondani, hogy 3kor meeting lesz. Sőt. Inkább a menedzser hívja össze a meetinget, nem is a főnök.
Ha küldesz egy elektronikus levelet, akkor emailt küldesz, ha küldesz egy rövid szöveges üzenetet egy ismerősöd telefonjára, sms-t (short message service) küldesz, nem pedig rüs-t (rövid üzenet szolgáltatást) :)
És még sorolhatnám.

Tudományos körökben még jobban kiütközik ez az összetartás, a tudósok szeretik világszerte angolosítani a szakterületüket, annak érdekében, hogy könnyebben kommunikálhassanak.
Sosem fogom elfelejteni, mikor megkaptam ezt az állást, és bementem az első látogatásra, hogy aláírjam a papírokat, ami után Helen körbevezetett a laborban (labor, látjátok?), hogy megmutassa, mégis mi merre hány méter. Közben beszélgettünk a nyelvtudásomról, és mondta is, hogy nagyon szépen beszélem az angolt, nem lesz itt probléma. Itt kénytelen voltam neki kifejteni, hogy igen ám, de a tudományos angol nem megy, a műszerek, az eszközök, a vegyszerek, ezeket mind újra kell tanulnom. Nem igazán zavarta a dolog, azt mondta, amig tudom, hogyan kell használni őket, neki mindegy, hogy hívom.
Ekkor megkérdezte tőlem, hogy tudom-e használnni az "ótoklév"-t. Néztem hogy...a mit? Mondtam neki, hogy így nem tudom, mi az, de ha rábök, és látom, mi az, akkor meg tudom mondani, használtam-e olyat előtte. Mire rámutatott az autoklávra, én meg nyomtam egy fejet a falba verős mini (mini!!!) számot, amiért nem láttam-hallottam a kapcsolatot a két szó közt. Mondtam neki, hogy hogyne, ezen éltem egyetemen, ahol is mikrokultúrákat (microculture!!) növesztgettem petri csészében (petri dish!!!) - a steril környezet (sterile!!!) eszenciális volt (essential, ugyebár).
Csak az utóbbi bekezdésben is látszik, hogy bármit próbálok kifejezni, ami egy picit is laborkörnyezeti szakzsargonokkal él, tömegével tódulnak be a magyarosított angol szavak.

Mikor ide költöztem, bevallom, csak úgy szoszo beszéltem angolul, nem vágtam volna rá nagy önbizalommal, hogy jól tolom. Nem voltam tisztában az igeidőkkel, mert hogy van kb 200, hogy mikor melyik kell, de gondoltam ha csak a szimpla igeidőket használom, úgy is meg fogják érteni, amit mondani akarok.
Mikor magyot fordultak a dolgok, és meghoztam a döntést, miszerint Angliába fogok költözni, csak nagyjából egy hónapom volt megemészteni a dolgot, és felkészülni rá.  Másra sem tudtam gondolni, mint azokra az angol órákra, ahol Henivel az angol tanár kiejtésén röhögtünk. Valahogy a brit angol nem jut el hozzánk annyira, mint az amerikai. Amerikai zene szól a rádióból, a filmek is amerikaiak nagy részt, a sorozatok is. Hiába nézed őket feliratosan, hogy tanuld a nyelvet, az akcentus más dolog. Nekem alapértelmezetten az amerikai volt az angol, a brit pedig egy nagggyon vicces tájszólás, akik nem mondják, hogy densz (dance), hanem azt, hogy dansz. Nekik a tométó az tomáto (tomato), szevenóksz az szevnöüksz (Sevenoaks), hóm az hhöüm (home), stb. És mivel az angol tanárom imádta a briteket, ezért ezt az akcentust próbálta belénk verni.
Nem sikerült. Henivel dőltünk a röhögéstől, és vezettünk egy oldalt a füzetünk hátuljában, ahol a hülye kiejtéseket írtuk föl, úgy mint "eni faődör kveszcsönz?"
Mikor viszont kiderült, hogy nekem most ebben legalább egy évet (de ki tudja mi lesz még) kell leélnem, rám telepedett a pánik. Befizettem a Harry Potter könyvekre audiobook formában, amit egy oxfordi brit olvas fel, és azt hallgattam buszon, villamoson, séta közben, lefekvés előtt, és evés közben, hogy szokja a fülem.

Mégis, mikor landolt a repülőnk Londonban, és felszálltunk bátyámmal a vonatra, a hangosbemondón közölt információból (hogy ez melyik vonat, hova megyünk, hányadik kocsiban ülünk, mi a következő állomás) egy árva szót sem értettem. Abban sem voltam biztos, hogy jó helyen szálltunk le, jó országban vagyunk-e egyáltalán.
Nem is csoda, hogy ez után még 1-2 hónapig nem engedtek a vendégekhez beszélni munkában.

Az első fél évben nyelvileg abból éltem, amit önképzéses alapon megtanultam filmekből, zene szövegekből. A munkatársaim nagyrészt magyarok voltak, így nem is éreztem szükségét annak, hogy bárhova is fejlődjek.

Aztán bejött a képbe Shaun, akivel úgy tűnt, nagyon egy hullámhosszon vagyunk, de nem tudtam magam kifejezni úgy, mint szerettem volna. Nem tudtam viccelődni, se cukiskodni, se az érzéseimről beszélni. Úgyhogy kinyitottam a koponyám és hagytam, hogy beleömlessze azt a rengeteg mindent, amit tanítani tudott nekem.

Ahogy telt az idő egyre inkább hallottam a gyakorlati különbséget a brit és az amberikai angol között, és kezdett az agyamra menni, ahogy az amerikaiak beszélnek, hogy minden nyálas, és mintha minden szó végén megtekernék a nyelvüket tőből, és minden nazális, míg a brit olyan szofisztikáltan hangzik.
Jelen pillanatban egy brit színésznő, Emilia Clarke beszédénél nincs számomra szebben csengő angol kiejtés.
De itt van két link, előbbi egy amerikai, utóbbi az említett brit színésznő. Annyira más a kettő, és annyival szebb Khalesi beszéde:

https://www.youtube.com/watch?v=YTwFtpvAPZA


https://www.youtube.com/watch?v=rbAZyZwvNiM

Megjegyzem, a többi angol akcentus azóta sem megy. Hallom, ha valaki nem brit, de azt nem, hogy most épp amerikai, dél-afrikai, ausztrál, stb.

Innen másfél év alatt jutottam el arra a szintre, hogy úgy éreztem, megállom majd a helyem egy új munkahelyen, egy olyanban, ahol nincsenek magyarok. Ez azt jelentette, hogy napi 10-12 órát angoloztam munkában, majd hazaérve tovább angoloztam Shaunnal, míg el nem aludtunk. De még könnyű volt, mert tesóm is ott lakott velünk, és nonstop szolgáltatta nekem a magyar párbeszédeket.

A dolog azóta kezd fájdalmas lenni, hogy külön költöztünk. Azóta egy angol iskolában, angol emberekkel dolgozom, mikor hazajövök, csak az angol párom van itthon, ha elejtek valamit, vagy megijesztenek, angolul káromkodok a másodperc töredéke alatt, és már angolul is álmodok (ami fura mert aki magyar, az az álmomban is magyar, de én mindig angolul beszélek).
Mikor néha néha hazamegyek Magyarországra, már nem is szervezek programokat. Csak próbálom magam emberekkel körülvenni, és hagyom, hogy beszéljenek - konkrétan olyan, mint egy svéd masszázs az agyamnak.

Elég régóta úgy érzem viszont, hogy megakdtam egy szinten. Úgy gondoltam, hogy ebből csak akkor van kiút, ha az embernek gyereke születik, aki itt fog felnőni angol gyerekek közt, és majd ő fogja hazahozni ezeket a szókapcsolatokat, kifejezéseket, amiket csak az angolok tudnak. Része a szubkultúrájuknak, van alattas jelentésük, ami mondjuk a történelmükből ered, amiket nekem esélyem sincs megérteni, hacsak nem párhuzamosan a saját gyerekemmel tanulom meg.

Mert például mikor az angol azt mondja "it's raining cats and dogs", az angol azt érti ez alatt, amit mi magyarok úgy mondanánk, hogy "úgy esik, mintha dézsából öntenék", mégis ehelyett inkább azt mondják, "macskák és kutyák esnek". Vagy a tükörtojást néha úgy hívják, hogy "sunny side up egg", magyarul szó szerint "napos oldalával felfelé tojás". Érted nagyjából, hogy miért, meg hogyan, de hogy magadtól soha nem sakkoztad volna ezt így össze, az biztos.

Vagy itt van ez a tábla, egy étterem előtt állt.

Én így álltam előtte, hogy....most akkor mit reklámoztok? Hazavittem, megmutatni a magyar lakótársaknak, és ők is csak emelgették a szemöldöküket, hogy most mi?
Aztán Shaunnak is megmutattam, aki nemes egyszerűséggel elmagyarázta, hogy miről is van itt szó, megjegyezte, hogy furán van fogalmazva, de semmiképp sem érthetetlen.

Na erről van szó. Mi négyen magyarok nem tudtuk összerakni, hogy mégis mit akar ez jelenteni, de egy angolnak semmi kihívást nem jelent. Nem azért, mert a szókincs hiányzik. Azért, mert a szókapcsolatoknak nincs értelme magyarra fordítva.
Mintha azt próbálnád lefordítani angolra szó szerint, hogy "köti az ebet a karóhoz", és elvárni, hogy értse az a szerencsétlen, hogy ez azt jelenti, hogy ragaszkodsz valamihez.

Mára eljutottam egy olyan szintre, ahol kényelmesen eltársalgok bárkivel, akinek a jelenlétében kényelmesen érzem magam. Helennel abszolút jól el tudunk beszélgetni az élet kis és nagy dolgairól - ugyanakkor a többi technikussal dadogok, megakadok, keresem a szavakat, amikről tudom, hogy tudom. Helen és Shaun nagyon sokszor elfeledkeznek róla, hogy amit mondanak nekem, az előbb át kell hogy fusson egy szűrőn az agyamban, és csak azután tudatosul. Persze ez már nagyon gyorsan megy, és már nem is igazán kell gonodlkoznom szavakon vagy megfogalmaznom magamban magyarul előbb a dolgokat. Ha olyasmiről van szó, amiről gyakran beszélünk, vagy gyakran használunk, pl eszközök a laborban, házimunka otthon, stb, az gondolkodás nélkül megy. De ez nem változtat a tényen, hogy a kimondott szöveg egy teljesen más természetű agymunka eredménye, egy összetettebb folyamat által áll össze, így sokkal sokkal sokkal több energiát vesz igénybe.
Ezért van az, hogy hazajövök egy szerdai 11 órás műszak után, ledőlök a kanapéra, és pillanatok alatt elalszom, és csak akkor ébredek, mikor Shaun hazaért este 10 körül, akkor is csak szó nélkül átmászok az ágyba, és folytatom az agyi regenerálódást.
Helen gyakran adottnak veszi, hogy bármit mond, én megértem, és motyog, vagy szlenget használ, vagy pedig az ebédlőben próbál megbeszélni fontos dolgokat, ahol olyan háttérzaj van, ami mellett nekem esélyem sincs kisilabizálni, miről is van szó.
Shaun is nagyon sokszor elsiklik ez a tény fölött, és olyan kihívások elé állít, amikkel még nem tudok megbirkózni.
Például, Shaun köztudottan nagy anime fan. Itt Angliában nem szaroznak szinkronizálással, csak felirat van. Volt egy anime, ami rövid volt, és nagyon jó sztorija volt, és Shaun borzasztó lelkes volt, és szerette volna, ha én is nézem, mert szerinte élveztem volna. Godoltam, előveszem a jófej barátnő kártyát, csinálok popcornt, leülök, és megpróbálom értékelni, bármi is az. Csakhogy rövidesen üveges tekintettel meredtem a tévé és a köztem lévő levegőrétegbe, kikapcsoltam az agyam, és nem engedtem be semmit. Mert egy dolog angolul nézni egy filmet, és mondjuk magyar feliratot olvasni hozzá. Vagy angolul nézni egy filmet, és angol feliratot olvasni hozzá, ami aztán átáll magyarba a fejedben. Na de teljesen más japánul hallgatni valamit (főleg, mikor olyan tipikus animés röhejes hangokat adnak ki), amit alatta angolul feliratoznak, amit aztán magyarra kell átállítani a fejedben, és gyorsan, mert vált a kép. Nekem ez még nem megy. Megy, úgy 20 percig, aztán összeomlik az agyam, mint egy kártyavár.
Jelenleg ez az egyetlen kifogásom az animék ellen :D


Na de tegnap történt valami. Valami, ami úgy érzem megint egy új szint kezdete lehet.
Shaunnal beborultunk az ágyba, és átestünk a szokásos telefonátbogarászós rutinunkon, ahol átfutjuk a vicces mém megosztós oldalakat. Általában nem ugyanazon a dolgokon röhögünk (egyedül a cuki kutyás gifek vagy képek váltáják csak ki ugyanazt a reakciót), de aztán tegnap feljött ez a kép, amit egyszerre láttunk meg, és a másodperc töredékéig megegyező időben kezdtünk el rajta röhögni:

IF YOU'RE HAPPY AND YOU KNOW IT...

És ez annyira jó volt, mert ez pontosan egy ilyen vicc, amihez tudni kell egy régi angol gyerek mondókát, és hogy hogy folytatódik, és a szakszót ehhez az eszközhöz, és ezt a husi típust.
És ugyanannyi idő kellett hozzá, hogy összerakjam az agyamban, mint egy benszülött angolnak.

Persze, tudom, nem egy összetett valami, de akkor is, ez egy teljesen más jellegű nyelvtudás, mint amit tanítanak, és ami megerősítette bennem a hitet, hogy nem akadtam meg, még mindig tanulok, csak ezek a dolgok nem jönnek elő olyan gyakran. De ott van a fejemben, készen arra, hogy ha kell, értelmet adjon egy nagy kupac értelmetlenségnek. Lelassult a folyamat, de azért még zajlik :)