Csak azért is igazam van

Aktívan, teljes erőbedobással próbálok némi tekintélyt gyakorolni a közvetlen munkatársam irányába, lévén nagyjából 4 kategóriával előttem totyog a társadalmi korcsoportban, képzettségben és a szamárlétrán is.

Baromi nehéz.

Azért baromi nehéz, mert néha akkora arcleszaggatóan, a saját hátamat lekarmolósan, tapétát levakarósan és csempét leharapósan gigászi nagy faszságokat mond, hogy kettéáll a szempillám.

Az előző munkahelyeimen kifejlesztettem egy készséget, mégpedig azt, hogy a levegő rezgéséből érzem, ha valami gallyra fog menni. Kicsit, mint Pókember pókösztöne. És ilyenkor végigjárom fejben az összes lehetséges útvonalat, eseménysorozatot, nagyjából 2 másodperc alatt, hogy kiderítsem, mi okozhatja, végignézem az összes munkatársamat, aki részt vesz a folyamatban, és hót ziher, hogy az egyik nem csinálja a dolgát, és megcsúszik az egész.
Ilyenkor az ember lányának a sarkára kell állnia, és ha kell, a menedzsernek kell elmondania, hogy baj lesz, nézze, intézkedjen. És jé, tényleg.

Na most itt ez annyira nem megy.
A közvetlen munkatársam - és felettesem - napi szinten hozzávetőlegesen 50-60szor mondja el, hogy túlaggódom a dolgokat. Dőljek hátra, vegyek vissza, higgyem el neki, hogy nem lesz gáz.
Ugyanez érvényes arra, ha valamit másképp csinálok, mint ahogy ő azt az elmúlt kb 20 évben.

Többnyire pici, jelentéktelen dolgokról van szó.
Lásd: megírok 20 öntapadós címkét, hogy a főzőpoharaimra ragasszam őket, majd 2-vel azelőtt hogy végeznék az egész mnkával, megkérdi (kérdi!), hogy SZERINTEM nem volna-e jobb címke helyett alkoholos filccel ráírni, hogy mit tartalmaz a pohár.
De.
De persze.
Természetesen.
Ezzel mindaddig nem volna gond, míg ezután egy következő gyakorlat előkészítésekor befejezem a 20 főzőpohár alkoholos filccel való feliratozását, majd elmegyek pisilni, és 2 perc múlva arra jövök vissza, hogy Helen megírt 20 öntapis címkét, és szépen felcímkézi az összes poharat, és közben a tudtomra adja, hogy szerinte így jobban látszik.
NE.
NA NE.

Ilyenkor szoktam mondogatni az ABC-t visszafelé, szoktam elkezdeni kitalálni, mit főzzek vacsira, vagy emlékeztetem magam egy régi zene dalszövegére, nehogy erőszakos megnyilvánulássá fajuljon  a fogcsikorgató mosolyom.

Az egészért az kárpótol, hogy tudom, hogy bármi is volt az én ötletem, ugyanolyan jól működött volna, mint az övé, épp csak az az én ötletem, nem pedig a régi jól bevált.
De ami a legjobban kárpótol, az az, amikor a dolgok úgy alakulnak, hogy a helyszínen igazolást nyerek, más által, és helyettem mondja valaki el, hogy "na ugye!" (én sose tenném).

A mai egy olyan nap volt, mikor ez háromszor is megtörtént.

1) Levelek sztómanyílásait vizsgáljuk úgy, hogy körömlakkot kenünk a levél színére és fonákjára, ami száradás után lehámozva és mikroszkóp alá helyezve kitűnően mutatja, hány sztóma van az adott levélen (kicsit olyan, mint mikor valaki ír valamit egy noteszba, kitépi a lapot, és a következő oldal besatirozásával ki tudod venni az írást).
Hogy lehetőségük legyen összehasonlítani a különböző jellegű növényeket ilyen szempontból, 8-10 féle különböző fajt adunk nekik. Felvetem, hogy mi lenne, ha minden fajt  külön tálcára tennénk, és feliratoznánk a növény nevével. Megkapom, hogy ez hülyeség, nem érdekli őket az, hogy mi a növény neve, időpocsékolás (mert amúgy ráérnénk ám). Begörgetem a gyakorlatot a terembe, becsengetnek, nem tellik bele két perc, és jön tajtékozva a tanár. hogy mi az isten, mi az, hogy nincsenek feliratozva a növények, mennyire nem professzionális ez?

2) Mikor beköltöztünk az átmeneti épületbe, jött egy villanyszerelő, hogy elmagyarázza, hogy hogyan működik a vészhelyzeti áramtalanító a laborokban. Értelemszerű, ha bármelyik elektronikus eszköz meghibásodik, gombnyomással le lehet csapni az áramot a teremben, és ezáltal el lehet szigetelni a problémát a többi terem áramkörétől. Igen ám, de utána fel kell oldani előbb-utóbb. Mikor jött a tanszékünkre a szaki, Helen közölte vele, hogy ugyanez a rendszer működött az előző épületünkben is a biosz tanszéken, tudja, hogy hogy működik, nem kell megmutatni. Mondtam volna, hogy de itt két tekercs/gomb van, plusz egy kulcs, a régiben pedig csak egy gomb volt... biztos, hogy ugyanaz? De ne tűjek már ilyen kishitűnek, elhiszem neki, hogy tudja, mivel van dolga.
Ma, ahogy kaptatok át a B3-as termen, látom, hogy az akváriumban nem megy a levegőztető, nem jönnek a bubik. Nézem, mi lehet a probléma, és abból, hogy a közös adapterre csatlaköztatott lámpa sem ég, arra következtetek először, hogy az adapter adta fel. Bedugom másik konnektorba, ott se megy. Tuti az adapter. Bedugom másik áramkörbe, ott se megy. Tuti az adapter. Bedugom másik terembe, ott megy. Hoppá. Akkor a teremmel van a gond, annak mind a 4 áramkörével. Annak a valószínűsége, hogy 4 áramkör egyszerre száll el, elég kicsi, annak viszont, hogy valaki véletlenül a hátizsákjával/könyökével belöki a vészhelyzeti áramtalaítót elég nagy. Szólok Helennek, hogy vissza kéne kapcsolni. Jön, én hozom hozzá a kulcsot.
Nézi, nézi, néééézi... ez más, mint a mi régi rendszerünk, vajh hogy működik?

3) Két tanárunk, C és M egy napon csinálta ugyanazt a gyakorlatot: kémcsövekben kerti zsázsa magokat csíráztatnak különböző körülmények között, és figyelik hogy viselkednek fényen/sötétben, levegőn/oxigénmentesen, melegben/fagyasztóban, vizesen/szárazon, és ezek kombinációja. C csinálja meg először a gyakorlatot, a kész kémcsöveit két tálcán bevisszük a technikus laborba. M jön közvetlenül utána, a B1-es laborban megscsinálja ugyanezt a kémcsöves gyakorlatot. Óra után Helen azt tanácsolja, hagyjuk a M kémcsöveit a teremben. Oké.
Ma viszont úgy alakult, hogy C szintén a B1-es laborban fogja visszaadni a kölköknek a kémcsöveket, hogy megnézzék az eredményeket. Érzem, hogy nem lesz ez így jó, felajánlom, hogy az óra idejére vigyük ki M csöveit a teremből, nehogy összekeveredjenek.
Nonszensz Rami, miért keverednének össze.
Kitaláljátok, mi történt?


Túlaggódom, oké, legyen, de ha csiklandoz a pókösztönöm, én hallgatnék magamra!