Essssküszöm.
A tegnapi keddi nap, valami fájdalmasan lassan, nyűgösen, idegesítően telt.
Kezdve azzal, hogy valahogy felkapcsolva maradt a fűtés éjszakára, aminek következtében nagyjából 26 fok tombolt a lakásban. Ez még oké, ebben még csakcsak ellébecolok, de mikor Shaun is itt van, és hozza ezt az öntudatlanul kalodába zárós, "Copperfield legyek ha kiszabadulok" ölelős formáját, akkor egyszerűen olyan, mintha egy személyi radiátorhoz láncolnának, amit a maximumra tekernek, és ami minden egyes mozdulatodtól csak egyre szorosabban és szorosabban ölel.
Nagyjából másfél percig lebegtem REM fázisban, ennyit a pihentető alvásról.
Ezután következett egy elnyújtott, lassú, csendes, unalmas, iddddegölő nap. A nem alvástól csak rosszabb lett az egész, nyűgös voltam és hisztiztem, mint egy valamire való angol óvodás.
Este aztán kulminált a helyzet, az egész staff majd meghalt az unalomtól. Ilyenek voltak, hogy Marco meg Maria elmentek az alagsorba italokat rakodni, meg a konyhára desszerteket szeletelni, mert valakinek meg kel tanítania ezt a legényt, hogy mi merre hány méter, de addig Rami, vidd az éttermet légy oly kedves, nem lesz gond. Viszem én, nem probléma.... vinném, ha lenne mit!!!
Aztán 8 körül végre megindult az élet, bejön a konstans 3 asztalunk mellé még 5, végre van mit csinálnom, de még így sem rohanok.
Aztán nyílik az ajtó, belép rajta két fess legény, hogy ők biz inni jöttek, ha nem probléma. Közlöm velük baráti hangon, hogy sajna nincs engedélyünk rá, hogy alkoholos italokat adjunk ki, ha nem esznek főételt nálunk, de a soft drink és a kávé teljesen oké. Nem pub vagyunk, aztán joccakát.
Válasz? Drinks ugye? Na. Az oké.
Adok nekik asztalt, leülnek, kapnak ét-itallapot, megyünk rendelést felvenni, azt mondják, két gin tonic.
Ej ej.
Mondom srácok. Ha nincs kaja, nincs pia.
Jó. Akkor egy bread board-ot.
Haladunk, haladunk, de az még mindig nem főétel. Elmagyarázom, hogy ha biz nem is esznek fejenként valamit, nem gond, de mondjuk ha egy light pizzát kérnek to share, az kb. akkora, mint egy karéj kenyér, csak elbírja a gyomruk.
Nem tetszik nekik.
Aztán alkudozni kezdenek velem, hogy és ha utána kávéznak...?
NEM!!!! EGYETEK VAGY HÚZZATOK INNEN!!!!!
Persze ezen felindult reakciómat úgy moderáltam, hogy "hívom a menedzsert, beszéljétek meg vele". Mert hát mégiscsak jobban hangzik :D
Megy oda Maria, eltölt az asztalnál 10 percet, bedobja a végzetasszonya kisugárzását, majd jön vissza a bárhoz füstölgő fülekkel.
- Mit sikerült elérni?
- Rendeltek egy pizzát. Meg két gin tonikot.
- Akkor mi a baj?
- Telefonszámot is rendeltek.
Na mondom, zsír. Még basszátok fel a főnök agyát, a végén én fogom a rövidebbet húzni.
Na viszem aztán ki a pizzát, megkérdem, minden rendben van-e. Nagy viccesen még odaszúrtá-dk, hogy amúgy ha kérek, nyugodtan ehetek belőle, mert boldogan adnak belőle. Lévén ugye ők nem éhesek. De azért boldogok voltak.
Felvettem egy másik rendelést, megyek a legközelebbi géphez, ami az ő asztaluk mellett volt. És magyar szófoszlányokat hallottam. Éljen éljen! Történelmi pillanat, ha magyar asztalom van, eddig, ez az egy év alatt 3x fordult elő. Íme, a címeres negyedik. Na majd legalább szót értünk. Odamentem beszélgetni, mikor épp semmi dolgom nem volt.
Megindult a kunyerálás Maria telefonszáma iránt. Mondom, nincs az az isten, kérjétek tőle. Á, hát tőle már kérték, nem adja oda ( 1 - nem csodálom, 2 - akkor majd én oda fogom, mi?). És mi a helyzet az enyémmel?
Jaj ne, mondom ne kezdjük. Egyébként is kirúgnak, ha telefonszámot osztogatok munkaidőben. Na aztán még szívták a vérem egy ideig, nem engedtem nekik. Aztán csak annyit mondtak, hogy most átmennek a Cote-ba, ha akarok, csatlakozzak, miután végeztem.
Nincs az az isten!
De aztán távoztak, és láttam hogy tényleg bementek a Cote-ba. Őszintén megmondom, gondolkodóba estem. Mert hát nem sok magyart ismerek errefelé, akit megismertem azok átutazóban voltak, vagy hazaköltöztek. Ők viszont itt laknak, itt dolgoznak. Miután végeztem, céltudatosan hazaindultam, lévén Shaunnal komoly program várt ránk este.
Képzeljétek, előző hónapban volt egy közös offos napunk, és maratoni alvást tartottunk. Olyan sokat és olyan szinten aggodalommentesen aludtunk (telefon ki, minden program lemondva), hogy utána kb 2 hétre feltöltődtünk energiával. Gondoltuk itt az ideje még egy ilyennek, most, hogy a szerdánk közösen offos. Azt mondta, 10ig biztos nem ér rá, majd utána átjön valamikor. Ez általában azt jelenti, hogy olyan éjfél körül fog érkezni. Én meg 9kor végeztem.
Engedtem hát a kisördögnek a bal vállamon, és hazafelé menet befordultam a Cote küszöbén. Megtaláltuk egymást, lecsücsültem, és beszélgetni kezdtünk. Az egyikük mondjuk korán lelépett, de a másikkal, az Attilával egész sokáig maradtunk.
Jaj de üdítő végre új emberekkel beszélni, te jó ég. Apropó üdítés: szégyen szégyen szégyen, de olyan nagyon finom bort kaptam, hogy megőrülök, rendesen be is csiccsentettem.
Na mondhatom, szép. Itt ülök egy vadidegen emberrel, fejembe szállt a bor, miközben Shaun szegény talán már vár rám otthon, nekikészülve a pizsimaratonnak.
Olyan 11körül döntöttem úgy, hogy NA MOST, vagy soha, elindultam haza. Az hogy mentem, kicsit erős, inkább gurultam lefelé a dombon, de többé kevésbé egyben hazaértem. Fel is hívtam Shaunt, hogy fél óra és otthon vagyok, jöhet. Erre mondta, hogy ő még a pubban ül, de nemsoká jön, ne aggódjak. Ó hát nem aggódtam én, gondoltam jól is jön, ha kicsit késik, talán kicsit kijózanodok addig.
Le is feküdtem szépen a földre, csuklottam párat, a többiek meg néztek, hogy engem meg mi lelt. Nem igazán láttak engem még alkoholos állapotban. Mondtam nekik, hogy az egész az Ati hibája. A mi Atink meg a fotelból pislogott, hogy miiiiii???? Az enyém??? :D
Na aztán Shaun befutott, hamarabb, mint reméltem. Mosolygott ő is, mint aki ruhafogassal a szájában aludt.
Kérdezte, hogy mi baj, édes?
Aztán én is kérdeztem, hogy mi baj édes.
Előbb te.
Nem, előbb te. Közben letérdepelt elém, megfogta az arcomat a két kis kezével.
Előbb te.
Neeeeeem, előbb te!
Egyszerre.
JJJJJJo.
Egy, kettő, három!
Majd nagy lendülettel belekiabáltuk egymás arcába, hogy réééééészeg vagyok!!!
Mindezt pedig oly módfelett viccesnek találtuk, hogy inkább lefeküdtünk a szőnyegre és röhögtünk 20 percig.
Mindez után jött, aminek jönnie kellett: elküldtük egymást fürdeni, beszédelegtünk az ágyba, elaludtunk, és ma délután 4ig fel se keltünk. Rendeltünk pizzát, csak annyira keltünk fel, hogy kifizessük. Megbeszéltük, hogy még mindig baromi fáradtak vagyunk, úgyhogy úgy döntöttem, megnézzük a Felhő Atlaszt, mert annak a megemésztésébe úgyis belezsibbad az agyunk, és visszaalszunk. A tervem tökéletesen bevált. 8 körül keltünk. Kisimultan, mosolygósan, hogy AHHHHHHHHH. Ez kellett ide.
Imádom egyébként. Valahogy ez az ember olyan alakúra van faragva, hogy tökkkéletesen passzol az enyémhez, valahogy bárhogy fekszünk, annyira kényelmes, hogy legszívesebben infúzióra és katéterre kötném magam, hogy fel se keljen kelnem soha többé. :) :)
 |
| Paparazziztam, miközben szegény még nagyban szundikált :) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése