13 reasons why NOT

Beszéljünk erről.

Már ezelőtt is próbáltam szavakba önteni az érzéseimet ez a téma körül, de valahogy vagy nyuszi voltam hozzá, vagy kedvem nem volt hozzá.

A probléma, amiért talán annyira nem is veszik komolyan otthon ezt az egészet az, hogy nincs rá megfelelő magyar szó.

Jöjjön most a bullying.

Akárhogy is fordítanám magyarra, nem azt a felhangot üti meg, mint angolul. A piszkálódás és a csúfolódás nem hangzik ennyire komolynak, a megfélemlítés viszont durván erőszakosnak hallatszik a "bully" szó megfelelőjeként.
Akárhogy is, jobb esetben gyerekként, rosszabb esetben továbbra is a mindennapok börténében, ki így, ki úgy, de mindenki megtapasztalja ezt. Szerencsés esetben csak tanúja, de sajnos gyakoribb, hogy valaki a saját bőrén tapasztalja meg a többi ember passzív agresszív rosszindulatát.

Ahogy én nézem, az ilyesmi egyre csak rosszabbodik, és szülő legyen a talpán az, aki át tudja segíteni a gyerekét ezen a borzalmon.

Felnőttként is sokkolóan sokszor találkozom a jelenséggel, főleg munkahelyi plakátokon, hírlevelekben, amin újra és újra felhívják a dolgozók figyelmét arra, hogy zéró tolerancia működik a "bullying" ellen. Egy értelmes, szofisztikált felnőtt ember amúgy sem csinál ilyesmit, de azért jó tudni, hogy ilyen szempontból biztonságban vagyunk, legalább munka közben.

Nemrég fejeztem be egy sorozatot, aminek a címe "13 reasons why", azt hiszem magyarul "13 oka volt". A történet egy lányról szól, aki a felszínen egy teljesen átlagos és normális tinédzser, azonban a körülötte lévők számára sokkolóan hirtelen egy nap öngyilkos lesz, hátrahagyva 13 kazettát, amin elmonja, mi volt az a 13 ok és ember, ami miatt úgy döntött, hogy ez ennyire elviselhetetlen.
Amikor elkezded nézni, úgy vagy vele, hogy nem fogsz egyetérteni a végén a döntésével, mégis, mire odajutunk, hogy megteszi amit megtesz, már csak ölelnéd a kispárnádat,és süppednél bele a kanapéba, mert a gerincvelődik hatol az a seb és az a mértékű keserűség, amit ennek a lánynak a története eléd tár.

Nem is igazán a sorozatról szeretnék beszélni, max csak annyira, hogy szerintem mindenképpen érdemes megnézni. Egy bizonyos korhatár alatt nem ajánlanám, de szerintem remek képet fest a piszkálódóknak az áldozatról, és vice verza abban a bizonyos korosztályban, és a szülők és nagyot koppanhatnak, és több mindenre figyelhetnének oda utána (a sorozatban a szülők teljesen normális, figyelmes pár, vannak problémáik, de kinek nincs - sőt, ha csak ennyni, akkor még szerencsések is).

Régóta mondogatom, hogy az iskolás gyerekeknél gonoszabb teremtmények nincsenek a világon, de ez a sorozat most ezt végleg alátámasztotta bennem.


Én sajnos mindkét oldalt megtapasztaltam fiatalabbként, az egyiket sajna sokkal hangsúlyosabban, mint a másikat.
Tudom, milyen az, mikor reggel sírva mész iskolába félve attól, hogy ma épp mit kapsz a nyakadba, és azt is, hogy ugyanazon a napon milyen érzés sírva hazakullogni, és attól a gondolattól gyomorgörcsöt kapni, hogy holnap az egész kezdődik előlről, és neked ki kell bírnod.
Az, hogy ujjal mutogatnak rád, hogy összesúgnak a hátad mögött, hogy a személyes intim szférád minden részlete nyilvános kibeszélés tárgya, hogy a tested pofátlan objektifikáció áldozata, amin éretlen idióta kamasz fiúk vitatkoznak a fejed fölött, a jelenlétedben, mintha az ottléted annyira sem  számítana hogy megtiszteljenek azzal, hogy legalább hallótávolságon kívül ecseteljék, az, hogy a teljes megsemmisülésig a porba tiporják minden önbecsülesedet, önbizalmadat és a magadról épp csak felépülőben lévő képedet. Az, hogy mikor nem nézel oda, annyi sót tesznek a levesedbe, hogy ne tudd megenni. Az, hogy kihasználják a bizonytalanságod, hagyják, hogy elhidd, hogy minden oké, csak hogy utána nyilvánosan még inkább a földbe döngölhessenek, majd efölött pedig jót röhögjenek.
Nálam ez valahol 7. osztály körül kezdődött, és 8.-ban, felvételi írás előtt csúcsosodott ki annyira, hogy tettleges erőszak tárgya lettem, amiben eltört a vállam. Mert mitévő legyen egy lány egyedül 14 fiú ellen, mikor annyira sem gondolnak bele a helyzetedbe, hogy legalább egynek is eszébe jusson, hogy két méter magasról erővel a földhöz dobva eltörhet valamid, még akkor sem, amikor már üvöltesz, és 6an még mindig lefognak, hogy a többi leráncigálja rólad a ruhát és beleforgassa a hóba, hogy utána vissza se tudd venni. Mindezek után pedig sírni nem szokás, nem illik, mert attól csak még tovább piszkálnak majd, ezért lenyeled, és hagyod, hogy a többi lány segítsen kiszedegetni a hócsimbókokat és a rágókat a hajadból, miközben próbálsz nem figyelni a válladból kitüremkedő csontra. Sőt, még órára is beülsz utána, mert ha ki mered hagyni azért is célponttá válsz. Mindez pedig napi szinten.
Ha csendben vagy? Az a baj. Ha beszélgetnél valakivel? Ne pattogjál. Ha jó jegyeid vannak? Stréber vagy. Ha becsúszik egy rossz jegy? Kiröhögnek érte. Ha megtetszik egy fiú és kiderül? Jobb ha inkább megnyílik alattad a föld.

Értem.
Hatalom, erőfitogtatás, éretlenség, az egészet értem.

A probléma nem ez. A probléma azzal van, hogy 14 évesen nem értettem. 14 évesen csak a rosszindulatot láttam, ami valamilyen okból a többi lány felé nem irányult, csak felém, és nem értettem, mitől vagyok más vagy rosszabb, milyen okot adtam erre az egészre, hogy csinálhatnám vissza. Megoldás sehonnan nem jött, bármerre fordultam. Úgyhogy vártam és vártam.

Elég hamar kiderült, miután csak lejjebb és lejjebb csúsztam a lejtőn, hogy az egyetlen megoldás az lesz, ha elmegyek. Majd ha elballagok.

És most áldozzunk egy percet ennek a gondolatnak. Semmi más kiutat nem láttam a nyomoromból, mint azt, hogy hátrahagyjak mindenkit. Nekem meg sem fordult a fejemben hogy önmagam ellen forduljak valamiért, de gondoljunk bele abba, hogy a mai világban, internetestül, okostelefonostul , mennyire könnyű ilyen információkhoz és ötletekhez jutni, és a kevésbé elszigetelt tinik mennyire ki vannak téve az erőszakos önkárosító tetteknek. A sorozatbeli lány megoldása és az én megoldásom csak irodalmilag különbözik egymástól.

Ma már nincs olyan, hogy az "én titkom". Ennek a generációnak van a valaha legrészletesebben dokumentált élete, mert mindenünk a megosztás. Ezt ettem, ez van rajtam, ezt gondolom, itt lakom, vele járok, stb stb. Nincs olyan sem, hogy egy kép csak úgy elkészül, és úgy marad. Ha valakinek van egy kompromittáló (nak tűnő) képe rólad, életed végéig azon majrézhatsz, mikor fogja ellened használni.
Az én időmben az volt a legdurvább, mikor meglestek minket az öltözőben. Ma már nem csak hogy megbeszélnék ezt a fiúk, de közben egymás közt cserélgetnék a képeket, amiket rólunk készítettek a tudtunk és beleegyezésünk nélkül.

Egyszerűen tiniként nem lehet tisztában lenni a mai technológia által ránk rótt felelősséggel. Azzal, hogy micsoda súlya van egy megosztásnak.

A helyzetet aztán az is súlyosbítja, hogy a szülők általában az egészről mit sem tudnak. Az enyémek nem tudtak. Nincs az az isten, hogy elmondtam volna nekik, holott mai fejjel nem látom be, miért ne, holott abszolút minta anyukám volt, akivel az égvilágon mindent meg lehetett beszélni.
Se a tanáraimnak. A tanár, aki azzal szembesült, hogy óra után a hátsó padban ülök zokogva, a vállamból kiálló kulcscsonttal, azzal reagált hogy idézem "bárcsak segíthetnék!"
Na most ebből kiindulva miért fordultam volna segítségért bármelyik tanárhoz is?


Megismertem pl egy lányt nemrég. Van egy új profilom, ahova azért regisztráltam, hogy támogatást találjak az egészségügyi problémáimhoz, de lassan lassan most már egyre többen keresnek meg azzal, hogy én adjak nekik tanácsot.
Ezek közül egy egy 14 éves gyönyörű lány, akit ugyanazzal diagnosztizáltak, mint engem, és pokollá teszi az életét, hogy a többiek csúfolják miatta. Értitek? Beteg a lány, az osztálytársai mégsem képesek ezt empatikusan feldogozni, és csúfolják azért, mert pattanásai vannak. Még csak nem is durva ragyákról beszélünk, csak néhány piciről a nyakán.
Annyira együttéreztem vele, majdhogynem megkönnyeztem a monológját. Tanulva az én régi esetemből arra kértem, hogy ne tartsa ezt magában, beszéljen valakivel. Mivel jól tudom, hogy az csak gerjeszti a lángot, ha egy tanárnak kell megvédenie, azt tanácsoltam neki, hogy kérjen meg egy tanárt, hogy tartsanak egy prezentációs napot, mondjuk bioszon, ahol mindneki bemutat egy betegséget. Itt beszélhetne a sajátjáról burkolt környezetben előhozakodva, és talán megértethetné a többiekkel, hogy mi miért történik, akik talán megértenék, és békénhagynák. Értitek, szegénynek 14 évesen kell azzal megbarátkoznia, hogy valószínűleg sosem lehet gyereke, majd még piszkálják érte.

És ez így nincs jól.
Baromira nincs jól.

A gyerekeknek tudniuk kéne a tetteik súlyáról, és hogy mit művelnek egymással.
A szülőknek többet kéne tudniuk a saját gyerekeikről.
A tanároknak pedig jobban fel kéne készülniük az ilyen helyzetekre, és arra, hogy hogy kezeljék őket.