Holiday :)

Szóval eljött, végre utolért a szabadság szele.

Idestova nagyjából egy hete hogy ledübörgött a magyarországi szünetidő, és őszintén szólva most először érzem úgy, hogy nem akarok itt lenni Sevenoaksban. Ennek mondjuk több oka is lehet, próbálom pozitívan felfogni, és annak betudni, hogy ez a pár nap otthon Shaunnal simán szólva tökéletes volt, a nélküle töltött idő pedig életem egyik legpihentetőbb egy hete volt.

Hadd meséljek.

Az utolsó napjaim az étteremben kicsit durván teltek, ugyanis Kasia, a másik felszolgálónk Lengyelországba utazott a nővére esküvőjére a hétvégére, Marco pedig távozni készülődik, így tehát innentől teljesen beszámíthatatlan munkaerővé vált - annyira, hogy a munkaerő kifejezés is enyhén szólva eufemisztikus rá vonatkozóan. Így tehát egyetlen használható pincérként maradtam egy egész hétvégére. Vasárnap kiderült, hogy Marconak nem ínye hétfőn sem nyitni jönni,  úgyhogy megkértek, legyek már szíves vasárnap zárás után megcsinálni a hétfői nyitást is, ha nem nagy gond. Persze hogy nem! Éjfélkor végeztem, 1 körül értem haza, és akkor még össze se voltam pakolva. Reggel 7kor kellett kelnünk Shaunnal, ha mindenre akartunk időt szakítani. 3-ra sikerült is elaludni. Mielőtt kérditek, nem, nem izgultam a hazajövet miatt, lévén amint a testem statikai központjai érzékelték a vízszintes állapotot, gondolkodás nélkül REM fázisba küldték az agyamat. 

Reggel 7kor valami angyali szirénázó tűzriasztó hangú ébresztőre keltünk, mert az ugyan fáj, de legalább biztosan felkelek és kinyomom, hogy kuss legyen végre. Mind a ketten kicsit hullák voltunk, mind a ketten ördögi órákat nyomtunk a hétvégén. Gyorsan hazaszaladt, összerakta a cuccait, addig én is véglegesítettem a pakkom tartalmát, kikenceficéztem magam, aztán felkeltettem Istit, majd együtt begyűjtöttük Shaunt. Becsöngettem hozzájuk, majd Steve (aki Phil) - vagy Phil, aki Steve? Mindegy, sosem fogom megjegyezni a nevét - nyitott ajtót (az anyukája párja), és hát volt egy kis lábon hintázás, míg az úrfi elkészült. 10 perc múlva már úton is voltunk a reptérre. Isti volt olyan tündérbogár, hogy kivitt minket némi benzinpénz ellenében, nem kellett a vonatokkal meg átszállásokkal szenvednünk... meg ugye a benzinpénz kétszeresét kiadnunk vonatjegyre. Puszi a hasára :)

Úton mindketten el-el szenderedtünk néha, eme jó szokásunkat megtartottuk a landolásig. Néhány minőségi kép az útról, és a minőségi kapcsolati időről, amit együtt töltöttünk eközben:

Méghált. 

Gyönyörű utunk volt tele pufi felhőkkel.
(10 perccel felszállás után)

És mi ezt csináltuk ahelyett, hogy néztük volna őket.
(11 perccel felszállás után) 

Mikor elindultunk Sevenoaksból esőre állt, és hűs volt. Hosszú gatyában és bőrkabátban jöttünk el. Mikor landoltunk, és bemondta a pilóta, hogy jelenleg 33 fok van, csak mosolyogtunk, hogy hahaaaaaa, éljen! Mikor azonban a gép küszöbén megéreztük azt a betóduló meleget, kb visszainaltunk a gépbe, hogy neeem! Éget! Fhujj!

Hát gyerekek, el lehet szokni ettől a melegtől rendesen. Én amúgy sem bírtam jól eddig. Ha 30 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála, engem csak társadalmi és szociális kötelességekből kifolyólag találhattatok az utcán, valószínűbb volt, hogy száraz kenyéren és vízen tengődtem otthon a szobában,, lehúzott redőnyök mögött, és nyüszítettem, mert boltba is fájt lemenni. A szervezetem tehát sosem volt hálásabb nekem egy helyért sem, ahová vittem, Anglia nagyon nekem való. Nap az nincs, a hőmérséklet szökőévente egyszer kúszik 30 fok fölé, eső és moha mindenhol. Az emberek, akiket megkérdezel, hogy tetszik neki Anglia, azt mondják, hogy szuper, de az időjárás borzasztó. Én csak azt mondom, hogy szuper, pont.

Szóval nem volt mese, lerugdostak minket a forró aszfaltra. Gyorsan felhívtam anyukámat, hogy heló, itt vagyunk a csomagkiadónál, most már parkoljanak be ide. Közölte, hogy biz azt leshetem, az drága, itt állnak egy buszmegállónyira, oda jöjjek el, aztán felvesznek minket.

Hát... uccu neki akkor.

Mikor kiléptünk az ajtón, nem is néztem körbe, céltudatosan baktatni kezdtem a busz irányába, mikor láttam hogy szegény Shaun félszegen lelassít, lányos zavarában szelíden integet valakinek, aki addigra már csípőből tépte ki a szalagkorlátot a helyéről, úgy próbált a látóterembe behatolni, hogy éreztesse, ő biz az anyukám és jól megtréfált, itt van, öleljem már meg. Ha még 10 másodpercig nem veszem észre, szerintem átrendezi a reptéri enteriört. :D Volt természetesen egy kis nyakba omlás, sikítás, visítás, csak a jazz-kéz effektus hiányzott volna, hogy totál picsák legyünk. Fél fülemre meg is süketültem a végére,  de ennyi bánja :) Mondtam is Shaunnak, hogy a vállamra csatlakozott hajzuhatag az anyukám, Hajzuhatag, ő pedig Shaun. Cukik voltak mind a ketten, kezet fogtak úgy hivatalosan is, anyukám közölte velem így egy kis elismeréssel a hangjában,hogy jólvan lányom, helyes fiú. Hah. Tudom :D

Anyu tehát nem győzte kivárni a messzi parkolóban míg elkavargunk odáig, elénk jött, éccsapámat maga mögött hagyva messzi földön.

Eztán hármasban vágtunk neki a nagy buszútnak, hogy aztán végre találkozhassunk Apupával is. Arra a találkozásra csak azt tudom mondani, hogy tipikus volt. Apu a fekete kocsiban aszalódott az árnyékmentes parkolóban, és láthatólag apokaliptikus harcokat vívott egy kis fekete dologgal a kezében. Apukámról tudni kell, hogy egy elpusztíthatatlan ember, de a technika az kifog rajta. Anyu épp akkor vett neki egy új telefont, amin se hívást kezdeményezni nem tudott, se fogadni egyelőre, így csak ment a szentségelés, hogy eeeeezt a szzzzzharrrrrrt, neeeeemhiszemelhogy ....... Shaun, Apu. Apu, Shaun. Szia. Neeeeeeeeeeeeeemhiszem e, hogy nem lehet használni eeeeeeeeezt a szaaaaaaaart....... and so on. 

Shaun végül is példásan viselte a találkozást a családommal, gondosan felkészítettem előtte, hogy senki még véletlenül sem beszéli a közös nyelvet, úgyhogy meg se próbáljon kommunikálni velük nélkülem, mert durva Activity-be menne át a dolog (egy olyanba, ahol a végén nem derül ki, hogy most vajon kitalálásra került-e az óhajtottan közölt entitás.) Úgy voltam vele, hogy rosszul semmiképp nem sülhet el, mert amint az egyik fél olyat mond, ami szerintem gáz volna (ismerve mindkét felet), simán csak kamut fordítok, és mindenki boldog marad. De erre nem volt szükség, az összes érintett fél szuper volt, remek csapatmunka volt, elismerésem, emberek!

Mint kiderült, Pünkösd hétfőn érkeztem, ezért kicsit posztapokaliptikus városkép fogadott minket. MINDEN kihalt volt, se egy gyalogos, se egy szembe jövő autó, szerintem üres volt az egész város :)

A reptérről egyenesen a Moszkva- térre mentünk, ahol anyuék megmutatták, mit hol merre találunk a kölcsön lakással kapcsolatban. Mikor odaértünk a lakáshoz, még el is eresztettünk egy kis viccecskét, hogy kibérelték nekünk Narniát? Hát egy akkora sötétbarna fafaragványos ajtó fogadott minket hogy iszonyat. Anyuék hoztak nekünk ágyneműt, törcsiket, meg egyéb esszenciális dolgokat, megmutatták, mi hogy működik, hol vannak a kapcsolók, etc. Shaunnal nem kicsit pislogtunk össze, mikor megláttuk a lakást, hogy WOW.

Nem volt egyszerű dolog a szállás intézése. Legutóbb, mikor itthon voltam, úgymond már-már jogosnak éreztem,

hogy megszállhassak abban a lakásban, amit még hónapokig a kiköltözésem után is fizettem. Most viszont más volt a helyzet. Eleve nem is mentem volna oda, nemhogy többed magammal a körülmények tükrében, és punktum. Úgy kezdődött ugye, hogy elkezdtünk hotelokat, koleszokat nézegetni, hátha ott találok valamit, ami ki tudunk fizetni. Nem találtam. Vagy nem kerestem eléggé. 

Akkor jött az, hogy körbe kérdeztem a barátokat, hogy esetleg valamelyik sarokban meghúzhatnánk-e magunkat arra a néhány napra valami matracon. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megköszönjem azoknak a mókuspofáknak, akik felajánlottak hasonlót, Matyianyunak és Csillának és Ancsinak és Dávid professzor úrnak, de továbbra is próbáltam olyan helyet találni, ahol nem kell senki hátán púpnak lenni.

Ekkor anyukám bedobta a JollyJoker kártyáját. A család egyik barátjának van egy kis garzonja a Moszkva téren, benne a tutiban. Ez a barát igent is mondott a kérdésünkre, ráadásul most figyelj: ingyen és bérmentve.

Na ezt adjátok össze. Gondoltam hurrá, lesz valami, aminek van fala, meg ajtaja, ellébecolunk mi akárhol.

Mikor viszont megláttuk ezt az ajtót, megértettük rögtön, hogy ez a lakás kicsit több lesz, mint falak és egy ajtó a maga kis állítható hangulatfényes, masszázszuhanyos, elektromos redőnyös, lapostévés, dizájner falfestéses, bőrkanapés mivoltában. Nem győztünk pislogni, meg csipkedni egymást, hogy ez, kérlek az a dolog, amit azok az emberek ismernek, akiket nem kísért Murphy úgy, mint engem: a MÁZLI.

Köszönjük, Köszönjük, KÖSZÖNJÜK  a lakást, R! Vigyáztunk rá :)

A lakásban akkor nem töltöttünk el többet 10 percnél, szaladtunk is haza. Az úton Tarján felé Shaun nem győzött pislogni kifelé az ablakon. Nagyon érdekes, mert míg nekem az angol tájakban az tetszik leginkább, hogy minden ilyen kis ligetes, és mindent erdőfoltok tarkítanak, Shaunt pont az nyűgözte le, hogy itt mekkora hatalmas végeláthatatlan búzatáblák vannak, és hogy ez mennyire király már. Hát... ha ő mondja :)

Kisvártatva elhagytuk a Tarján felirat táblát, ami után rögtön nagymamámhoz vettük az irányt. Tudtam, hogy nem fogom őt túl jó állapotban találni, most hogy egy komoly tragédia rázta meg a családot. Ott leltem a ház udvarán, a kis sámliján kuporogva, zöldborsót pucolva, és úgy de úgy zokogott, mikor meglátott, hogy azt hittem sosem hagyja abba. De mosolygott, és ez a legfontosabb :) Beértek a többiek is lassan (előre szaladtam), így nagyszüleim is megismerték gyorsan Shaunt. Itt jött az a dolog, amire második körben is 100%-ban számítottam: hogy a nagyszüleim majd németül akarnak beszélni vele, amit ugye olyan szinten beszél szegény fiú, mint a magyart. Maradtam hát szigorúan a pozíciómban, mint Ramóna Dictionary Szalczinger. 

Itt sem időztünk túl sokáig, mert akkorra már nagyjából 12 órája nem ettünk, és anyukám már hergelt minket előre, hogy otthon bizony vár a kondér csibepörkölt.

Shaunnak segítettem kicsit apukámmal kapcsolatban. Megsúgtam neki, három dologra kell igent mondani, ha azt akarja, hogy így némán is kedvelje: a saját borunkra, a saját pálinkára, és egy második adag kajára.

Ezt így szépen nyitó koreográfiaként le is zongorázták. Apumnak egy fű alatt elejtett fél rossz szava sem volt, mikor Shaun harmadszor vett a pöriből. Ügyes fiú :)

Eztán nem volt más hátra: édes édes pihenés!

A másnap elég mozgalmasan telt. Rögtön ébredés után kimentünk a Fekibe, a présházunkhoz. Pont ért a

cseresznye a nagy fán, úgyhogy nem volt más hátra, mint hegyet mászni, és megtömni a pocakot a finom ropogós, mélyvörösre érett édes cseresznyével. Szedni se kellett, csak beállni az ágak mellé és legelni :)

Körbemutogattuk neki az egész mindenséget. Szuper kilátás nyílik onnan az egész medencére, plusz maga a hely is isteni. Egy erdő alján található egy elég komoly magaslaton, friss a levegő, süt a nap, csiripelnek a madarak, más se hallasz :) Megkérdeztem tőle, van-e kedve itt aludni este, hát nem is volt kérdés.

Innen rohantunk haza valami értelmes ruhát ölteni, mert szaladtunk be anyukámért Tatabányára, hogy begyűjtsük őt a munkahelyéről. Átmentünk Tatára, és a vár alatt beültünk egy étterembe a tóparton. Fújt a szél, egy hatalmas platánfa alatt sikerült asztalt szereznünk, isteni volt :)

A kaja ugyan elég érdekes volt, Shaunnak sikerült kikérnie egy olyan pörköltet, ami zöld nokedlivel jött. Részemről szerintem nagyon fura volt, de neki ízlett. Még jó, hogy anyu nokedlijét kóstolta előbb, és nem azt hitte, hogy ilyen az igazi :)

Miután megetettük a kacsákat is, és úgy éreztük, hogy már képesek vagyunk megmozdulni a kajakómás

ücsörgés után, körbesétáltuk még a várat, majd elindultunk hazafelé. Útközben jött az ötlet, hogy Tatabányán áthaladva ugyan nézzünk már fel a Turul madárhoz, lévén egyikünk sem volt ott évek óta, és talán Shaunnak is tetszene. Van egy termetes jószág madár a város fölötti sziklákon, a kilátás is szuper, szép autóút vezet felfelé, nem láttuk akadályát, hogy miért ne :)

Hát ez a madár nagyobb, mint amire emlékeztem. Valami egészen elképesztő meleg volt ott fent, mivel a nap pont direktben odasütött, és a kopár sziklagyepes felszín sem igyekezett nagyon csökkenteni a visszavert hőt, szóval nagyjából menekültünk el onnan.

Apunak aztán jött az ötlete, hogy ő olyan rég látta a Szelim barlangot, nézzük már meg azt is! Emlékeztem én még az ősidőkből, hogy a azért nem apunak való terep, mert sziklák vannak és szűk göcsörtös erdei utak, de ő ragaszkodott hozzá. Hát nem volt egyszerű, az tény, akkora lépcsőfokok vannak, hogy az felér egy sziklamászással is. Főleg neki. De odajutottunk, ugyan nagynehezen, de megcsináltuk.

Ez is sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem. Shaun természetesen imádta, tele van mászható sziklákkal, alig tudtuk lehámozni őt a falról.

Küldetés teljesítve!

Apa mutatja, hogy ez mind szép és jó, de húzzunk már innen a fenébe.

Anyuka is örül, hogy túlélte

Innen már tényleg hazafelé vezetett az út. Találtunk még egy ivókutat, arra szépen rácsatlakoztunk mind a négyen, ahogy kell, és reményeink szerint addig ittuk volna, míg ki nem apad. Életet mentett :)

Hazaérve még lementünk az Öreg Favágóba, gondoltuk megiszunk egy sörikét a nagy izgalmakra, mert most aztán megérdemeljük. Így is tettünk, Shaunnak bejöttek a magyar sörök :) Mondjuk jobban nézett ki a hely, mint itt a képen, mert volt egy hatttalmas sörsátor is mellette, meg persze nyár volt, és naaagy zöld fák és virágok voltak mindenütt :)

Integet, azt mondja menjünk nyugodtan, de ő innen el
nem megy többé, ahol így lehet aludni.

Kezdett alábukni a napocska, így nem maradt más, mint összecsomagolni a cuccainkat, és kicihelődi a Fekibe. Fogtam a baldachinomat (a bogárkák ellen), felakasztottuk az egyik főgerendára az erkélyen, kivittünk  néhány matracot az ágyakról, alátettük, bedobáltuk a párnákat, néhány puha pokrócot, kibontottunk egy shört, tettünk fel zenét, befeküdtünk és sziesztáztunk kéremszépen. Meséltem már ezekről a Fekiben való alvásokról, hogy mennyire nagyon power sleeping az egész jelenség, na most mutatom, mennyire. Shaunnal mi ilyen alvásimádók vagyunk, nem is tudom, hogy áldoztam-e valaha ilyen lelkesedéssel

eme tevékenység (bármilyen tevékenység) oltárán, de tényleg, IMÁDUNK aludni. Együtt meg aztán hajaj! Ha sikerül elaludnunk végre, akkor nagyjából átlagosan 10 órákat alszunk, a legnagyobb bébi nyugalomban (kivéve amikor zombikkal harol álmában, mert akkor áttételesen velem harcol az ágyban), de a havi rendszerességgel legalább egyszer beiktatott alvásmaratonjaink alkalmával nem ritka a 14 órás szessön sem. Most elaludtunk olyan éjfél körül. Ami lássuk be borzasztó korán van. De hosszú nap volt, meg ugye a friss levegő mindig lefáraszt, leragadtak a szemeink. Reggel napsütésre, madárcsicsergésre ébredtünk, pont ugyanakkor, mind a ketten. Mosolyogtunk, nyújtózkodtunk, kiabáltunk, hogy ilyen jót nem aludtunk vagy 3 éve, úúúrsiten de jó volt! Nekiálltunk készülődni, reggelit csinálni, mikor láttam, hogy a telefonjával a kezében áll, és mered a képernyőre.

- Mi baj?

- Tudod, hány óra van?

- Nem, hány óra?

Felmutatta a telefonját, amin az állt: 5:23

Felvettem a telefonra meredős pózt én is rögtön. Majd hirtelen megbeszéltük, hogy mindketten nagyon álmosak lettünk hirtelen, és inkább visszabújtunk a kuckónkba. Visszaaludni ugyan nem tudtunk, de egy kis pihi még belefért.

ENNYIRE pihentető a Fekis alvás az erkélyen.

Apu aztán jött, és begyűjtött minket 9kor, ahogy megbeszéltük. Bevitt minket Tatabányára, felrakott minket a vonatra, és utunkra engedett. Mentünk Pestre :)

Pont telibe kaptuk a legnagyobb kánikulát, ennél azután már csak hidegebb volt. A városban 37-38 fokok tomboltak, egyszerűen nem maradtunk meg a lábunkon. Szó szerint, mert olyan forró volt az aszfalt, hogy olvadt le a cipőnk talpa. Mikor elértük a lakást, csak úgy nyüszögtünk bent, vaciláltunk. Mert hát kinek van kedve ilyen időben várost járni? De az időt sem akartuk pazarolni azzal hogy egy szobában ücsörgünk, míg le nem telik a nyaralás. Így hát fogtam és fenekestül felrúgtam a városnéző ütemtervet, és úgy döntöttem, a Margitszigeten kezdünk. Ott a hatalmas árnyas fák alatt csak el lehet viselni az életet... Ezzel túl nagyot nem tévedtem, bár ez nagyon szó szerinti volt. Ugyanis amint kiléptünk egy olyan foltra, ahová odasütött a nap, hozzáolvadt a cipőm talpa a földhöz. Úgyhogy az árnyékban közlekedtünk, mint egy valamire való vámpír páros, és kétségbeesetten kerestük az olyan helyeket, ahol hűsölni lehet. Ekképp korlátozódott a margitszigeti látogatásunk a szökőkútnál ücsörgésre, és a japánkerti tóba való láblógatásra. De kell ennél több? Neki kellett, nem tudom honnan szerzi az energiáit, de mikor meglátta ezt a rengeteg platánt azokkal az alacsony ágakkal, nem bírta ki, hogy fel ne másszon rájuk. Én csak a fa alatt fogtam a fejem, hogy ah, hülye Monkeyman....

Mikor kicsit lejjebb ereszkedett a nap, megkockáztattuk a visszafelé sétát. Találtunk kürtős kalácsost, mondtam neki, hogy ez bizony kötelező darab gyermekem, egyél. Mondta, hogy nem éhes. Mondtam, hogy az kérlek nem úgy van, a kürtős kalácsot nem úgy esszük, mint a reggelit, hanem mint a gumimacit, amit bármikor, bármilyen élethelyzetben elfogadunk, és betermelünk. Kakaósat kért amiről próbáltam meggyőzni, hogy ne tegye, de nem volt apelláta. 

A szigeti körút után visszamenekültünk a lakásba, jeges zuhanyt vettünk, és kifeküdtünk mint a filézett halak.

Estefelé úgy döntöttem, nem kegyelmezek: felvittem a fiút a Gellérthegyre. Gondoltam, van rá esély, hogy nem fogunk mindent látni az útiterven szerepel, ezért biztos ami ziher, nézzünk meg mindent egyben, így ha közel nem is tudunk menni minden fontos dologhoz, legalább egyben, nagyban láttunk mindent.

Hát lélegezni nem lehetett, olyan meleg volt még mindig, de felszenvedtük magunkat. Mivel az égvilágon semmiféle folyadékot nem vittünk magunkkal, fent sikerült meginnunk életünk legdrágább limonádéját - és egy cseppet sem sajnáltuk. Mialatt ott voltunk fent, lement a nap teljesen, és kigyúltak a város fényei. Borzasztó szép volt, ő is imádta. Gyönyörű ez a város, no.

Maradtunk, míg el nem kezdtek felzabálni a szúnyogok. Mikor elindultunk lefelé, meglátta a Szabadság-hidat kivilágítva, és mondta hogy arra menjüüüünk! Leheeeet? Mondom lehet. Úgy terveztem hogy átsétálunk a hídon, és elmegyünk a Ráday utcáig, ami ugye tele van kajáldákkal, majd ott megvacsizunk.

A hídon átmenni kicsit horrorisztikus volt. Nem azért, mert Shaun végig győzködött, hogy hadd másszon fel rá. Azért, mert a járda melletti szerkezeti elemeken ilyen öklömnyi pókok laknak, a reflektorok fölött, a hálójukban himbálózva. Bluáh!

Unatkozni nincs idő, a menü átolvasása potom fél óra,
utána pedig ott vannak a cetlik.

Átértünk a Fővám térre, és séta közben megláttunk egy nagyon pofás kis éttermet. A kirakatban csak annyi látszódott, hogy a hely picike, zsúfolt, de a hangulat mesés. Úgy döntöttünk, egye fene, nem megyünk tovább, kértünk itt asztalt. Amint leültünk, leült mellénk egy zenekar is, akik húzták a talpalávalót egész vacsi alatt. A hely maga egy kétszintes étterem, a neve For Sale Pub. A padlót szalma és mogyoróhéj borítja, az asztalokon gyertya ég a kihelyezett kosárnyi földimogyoró mellett. Minden rusztikus, szuper. De a legjobb, hogy az egész falat, a plafont, mindent cetlik borítanak. Fényképek,

névjegykártyák, vonat jegyek, üzenetek a vendégektől. Itt már megnyertek minket. Aztán kinyitottuk a menüt. A menü roppant elmés módon van tematikusan felosztva. Az első menüpont a levesek, itt böcsülettel felsorolják az 5-6 féle levest, ami elérhető. Ezután a következő menüpont: Nem levesek. Itt pedig tovább 200 étel közül választhatsz, amiben MINDEN van, amit el tudsz képzelni, ömlesztve, további tematikai tagolás nélkül. Nagy nehezen kiválasztottunk mindkettőnknek valami finomat. Shaunt sikerült lebeszélnem arról, hogy steak-et egyen, mert legyünk őszinték, eszik azt eleget otthon. Rábeszéltem egy hortobágyi húsos palacsintára, jómagam pedig az örök sláger csirkepaprikást választottam. Gondoltam, hogy biztos elég legyen, kérjünk egy kis krumplisalit is.

Ami kijött, az valami egészen elképesztő volt. Ekkora adag kajákat én még életemben nem kaptam sehol gyerekek. Ha elképzelitek a kép tükrében, hogy mekkora az ökölbe szorított kézfejem, na akkora a gyomrom. Ezt kellene ODA bepasszírozni. És ráadásul olyan szemöldökösszehúzóan-süllyesztően finom volt MINDEN. Épp ebből kifolyólag olyan szinten ettük tele magunkat, hogy fájt. Nagyon fájt. Tudod, mikor azt hiszed, hogy ez a falat még befér, holott a gyomrod sír már 20 falattal ezelőttről, hogy NEEEEEE!!! NE TOVÁBB!!! És csak hiszed, hogy ez volt az utolsó falat.

Ezután nem volt más hátra, muszáj volt egy hatalmas sétát tennünk. Ugyan a végkimerültség határát súroltuk, de valahogy le kellett dolgozni ezt az adag kaját, legalább egy részét, mert különben bajok lesznek, tudtuk.

Hazajutottunk, lehúztuk a redőnyöket teljesen, elborultunk, game over.

Másnap én keltem előbb, vak sötétben. Nézem a telefonom, hogy mégis mennyi lehet az idő, miért nem alszom? És miért vagyok megint ilyen kipihent, ha egyszer még sötét van? A telefonom szerint fél 1 volt. Nappal. Nem értettem. Nézem az ablakot. Oh. A redőny. Kicsit megemeltem, csak úgy betört a szobába a fényáradat. Keltegetem Shaunt, nem reagál. Rázom Shaunt. Nem reagál. Megcsikizem a hónalját. Felriad. Elmosolyodik, kalodába zár megint a langaléta karjaival. Mondom Shaun, van fogalmad róla hány óra? Igen, mondja, ölelésidő. Somolyogtam én is egyet, mit sem törődve róla, hogy egy fél napot elvesztegettünk. Majd úgy 20 perc múlva mondtam neki, hogy most tényleg, viccet félretéve, öltözzünk, mert lekéssük a várost, mert eltelt a fél nap.

A Füvészkertbe mentünk.

Tudom, tudom, tudom, shenkit nem érdekel az a hely, de azt mondta, oda vigyem, olyan helyekre, amik szépek, és amik nekem szépek. Nekem pedig nincs a Füvészkertnél szebb hely Pesten. Körbejártuk, ahogy kell, hűsöltünk a pálmák alatt, meg az árnyas részen, meg a fenyők alatt a kis pataknál, kapott egy kis gyorstalpalót érdekes növényekből, amit meglepően jól fogadott, plusz az egyik legjobb az volt, mikor a galambházhoz érve végre élőben is hallottunk kacagó gerlét. Hallottatok már kacagó gerlét? Hát ott gurultunk a röhögéstől a rács mellett :D :D

Így kacag a kacagó gerle

Szóval csak úgy rohant az idő.

Mikor már nyugodtra és kiegyensúlyozottra hűsöltük magunkat, felhívtuk a Professzor urat, Dávidot, hogy itt az idő. Ha meccs, hát legyen meccs! Aznap volt a VB nyitómeccse azt hiszem (bár fogadni nem mernék rá, hogy ez volt az). Abban voltunk, hogy 6kor kezdődik, így kerestünk egy kellemesnek vélt kocsmát, kikértük a sörikéket, és vártunk. És vártunk. Éééés vártunk. Mire kiderült, hogy az biz csak 10kor kezdődik.

Csakhamar feladtuk a várakozást, és újfent úgy döntöttünk, nem fogjuk a drága időt egy pincében tölteni, úgyhogy nekiálltunk várost nézni. Mint kiderült, a Professzor úr egy két lábon járó történelem könyv, tök sok dolgot mesélt nekünk. Végigjártuk az új olimpiai parkot, Parlamentet, a Duna partját emlékművestül, a Lánchidat, a túloldalon felsiklóztunk a várba, ott is körbejártunk mindent, átsétáltunk a Mátyás templomhoz és a Halászbástyához, mialatt megállíthatatlanul bombáztak minket a tanár úr szavai. És én meg hozzászoktam, hogy ha ő beszél, akkor kuss van, s figyelni kell, vagy megbukunk, szóvaltök sokmindent tanultam. Ezek a helyek közül néhányban még nem is volta soha életemben, tök örültem, hogy végre eljutottam oda is :) Tettünk tehát egy tekintélyes kört. Végül kilyukadtunk a Nagyi palacsintázójánál, ahol megtömtük a bendőt finomabbnál finomabb palacsintákkal.

Ezután hazamenet, pihenés, a következő nap - a vélt utolsó - volt az, amibe mindent bele kellett sűríteni, ami kimaradt.

Reggel megbeszéltük, hogy visszamegyünk vacsizni abba a pubba, de most, hogy tudjuk, milyen ló adag kajákat adnak, felkészülten megyünk: nem eszünk estig. Igaz, aki ismer, tudja,hogy reggeli nélkül egy órán belül ájultan fogok feküdni bőszen nyállal beborítva a felületet, amire esek, szóval ezt elkerülendő egy kis Fornetti befigyelt. Elképesztő amúgy, mivel le nem tudsz nyűgözni egy külföldit. A Fornetti például ilyen volt. Hogy odamész, kikéred, és rögtön kapod és még meleg, és finom, és aaah. Majdnem elolvadt a girellától, meg a sajtkrémestől. Mivel mindezt a Moszkva téren csinálta volna, mondtam neki, hogy wait for it! Együk ott, ahol le tudunk ülni, meg értelmesen néz ki, és nem nézi ki a falatot a szánkból valami hobó. Kimentünk a Millenárisra, és leültünk oda a stégre. Pillanatok alatt odarajzott a tó összes hala. Hát ezek is nőttek egy keveset, mióta legutóbb láttam őket,  konkrétan már ilyen méteres jószágok, és kövérek, mint egy hordó. Természetesen kaptak a pogiból. Mikor elmeséltem Shaunnak, hogy mi az a töpörtyű,, és hogy ebben a pogácsában bizony az van, kicsit láttam,hogy átértékeli az életét, nem nagyon tetszett neki a koncepció :) Úgyhogy főleg azt ettek a halacskák :) Ott volt Fred (aki szerintem inkább Borisz), az egyik nagy halacska, aki akkor is odajött hozzánk, ha nem kajával kínáltuk, és csak dörgölőzött a kezünkhöz. Szerettük Fredet.

Ő Fred :)

Kikkacsák!!!

Kishamar amúgy kiderült, hogy Shaun valahogy vonzza az állatokat.

Kezdődött a Margitszigeten a teknősökkel. Semmivel nem kínáltuk őket, csak a lábunkat lógattuk a tóba, mégis odajöttek, és játszottak a lábunk körül.

Aztán ott voltak a röhögő galambok, akik felsorakoztak a rácsnál előttünk és ott röhögtettük egymást.

Aztán itt volt Fred. Meg a kiskacsák.

És még csak akkor mentünk az állatkertbe!

Kimásztunk a Hősök terére eztán. A tér nagy részén építettek valamit, úgyhogy csak izibe körbe jártuk a szobrokat. Rögtön kiszúrta Mátyás királyt, hogy jééé, ennek olyan orra van mint neked!!!!   -,-

Aztán rátört a leküzdhetetlen vágy, hogy hűtőmágnest vegyen, mert megígérte az anyukájának, hogy visz hűtőmágnest. Mindenhonnan visz, ahol jár. De épp sehol nem láttunk. Mondtam neki, hogy menjünk be az

egyik múzeumba, biztos van valami ajándékbolt, ami tele van magyaros szuvenírekkel.Bementünk a kapun, néztünk jobbra, néztünk balra. Mentünk egyenesen. Nézelődünk nézelődünk. Bolt sehol. Megyünk még beljebb. Nem állt elénk senki, hogy jegyeket, bérleteket kérem. Egyszer csak jöttek a szobrok. Meg a képek. Meg a lépcsők. Világos volt, hogy már bőven az állandó tárlatot nézzük, de nem értettük, hogy lehetséges ez, mikor jegyet viszont nem vettünk. És senki nem is kérte. Gondoltuk, ha már itt vagyunk, körülnézünk. Hát megérte. Én itt sem voltam még, legalábbis nem az állandó kiállításon, mindig csak ezeken az időszakos izéken. Senki soha nem mondta, hogy ez az épület ennyire csodaszép. Olyan freskók, meg domborművel meg padlózat mindenhol hogy csak pislogsz. És a képek...! Főleg egy olyan ember mellett, aki ilyen szakon végzett. Úgy voltunk vele, hogy ha lefülelnek mindet, simán kifizetjük a büntit is, ez tök megéri, annyira gyönyörű volt! Tudod, mikor indokolatlanul is suttogni kezdesz egy különlegesebb kép mellett, mert érzed,hogy valahogy meg kell tisztelned. Hát végigsutyorogtuk az egész kiállítást. :)

Kifelé menet ugyan még így sem találtunk ajándékboltot, de kicsit megilletődve léptünk ki a kapun. Nem gondoltam volna, hogy ide fogunk jönni, abszolút meg se fordult a fejemben a múzeumjárás, mikor összeállítottam a programot :)

Ezután kisétáltunk a városligeti tóhoz, andalogtunk egy kicsit a partján, majd önfeledt kéz-és pólórángatásba kezdtem, hogy menjünk be az állatkertbe! Volt még egy csomó időnk, és az aznapra maradt program nagy részét már letudtuk.

Ott aztán beindult az állatvonzás.

Halak nyomultak az üvegekhez, tekik lépdeltek elénk megint, pávák landoltak a fejünk melletti kerítésen,

oroszlánok keltek fel a sziesztából és jöttek játszani velünk, mackók úsztak a lábunkhoz, és néztek fel ránk boci szemekkel, gorillák verdesték a mellkasukat az arcunktól 20 centire és ordítottak a fejünkre, keselyűk totyogtak mellénk a lépcsőre hűsölni az árnyékba...

Néhány egészen meghökkentő volt. Az egyik teki például elmászkált a tó közeléből ahol éldegélt, és beakadt a borostyánba, pont ott, ahol leültünk. Mikor leütünk, elkezdte vadul rázni magát, hogy észrevegyük, hagyta, hogy kibogozzuk, és a fejét-nyakát messze előre nyújtva nézett kifelé az úton, mikor visszavittük a vízhez.

De az oroszlánok azok mindent vittek. Mert ugye hogy látod az oroszlánokat az állatkertben? 10-ből 10szer általában egy kupacban alszanak. Az egyik most ébren volt, és a kerítésnél ücsörgött. Shaun elkezdett neki ugrálni, mint egy idióta, és ez valahogy nagyon tetszett neki, míg végül az összes kölyök odajött megnézni, hogy mi is történik most igazából. Követték, ahová ment, egymást lökdösték, hogy lássák őt, majd mikor az üveghez ment (addig a rácsnál csinálták ezt, az meg messze van), odaugrottak és így ölelték, meg nyomták oda a kis nózijukat, hogy ők most pusziszkodnak. Tényleg, mint a szobacicák :) Megállt az eszem, annyira cukik voltak :) Nézzétek meg: 

Kisgyerekek és kiscicák: avagy Shaun és az oroszlánok (és ez csak részlet)

Zárásig maradtunk, hoztunk egy kígyót az ajándékboltból, mert javában csak kígyókat láttunk.

 Onnan átmentünk a Vajdahunyad várba, megnéztünk ott is mindent, pózoltunk az Anonymus szoborral, ami szerinte olyan, mint az Assassin's creed-es hapsi, szóval duplán odavolt érte.

 A ligetbe visszatérve találtuk utcai árusokat,és végre beszereztük a vágyva vágyott hűtőmágneseket. Dolgunk végeztével megállapítottuk, hogy végre kopog a szemünk: irány a pub!!

Azt hittük, felkészülten érkezünk, elég éhesen, hogy be tudjunk termelni egy olyan adagot, mint múltkor. De erre semmi nem készített fel gyerekek.

Kikértem egy cigánypecsenyét, amit úgy írtak le, hogy petrezselymes krumpli ágyon érkezik, piaci salátával. Gondoltam ez a husi is lesz akkora mint a fejem (az volt), meg lesz vagy 7 kiló krumpli alatta (volt is), és a tányér szélén lesz pár salátalevél (nem így volt). A piaci saláta az kérlek az ott a bal oldalon. Igen, az amelyik nagyobb, mint maga a kajám. És az savanyúság. Igen, ennyi.

Nem győztünk szörnyülködni, hogy na gyerekek, ez azért mégis csak túlzás. Értem én, hogy nagy adag, de ennyi savanyúságot az egész család nem eszik meg egy hét alatt, mint amennyit nekem kéne egyedül, egy fogáshoz.

Ezúttal mi is ott hagytunk nyomunkat a pubban, két cetlit is kitettünk :) Én csak egy uncsi megjegyzést tettem arról, hogy ik vagyunk, és hogy itt voltunk, ő meg rajzolt Luffy-t a szehéjtusommal. 

Annyira most nem voltunk halálunkon a vacsi után, úgyhogy még bevállaltunk egy látogatást az egyik kedvenc kocsmámba, a Trapézba, ami szinte az út túloldalán van, tök közel. Itt néztük meg a holland-spanyol meccset, szurkoltunk, ahogy kell. Mondjuk nagyon nem kellett, mert szegény spanyolokat úgy sarokba állították, hogy az már ciki volt. 

Ezután nagy körön hazasétálás újfent, és korán fekvés.

Beállítottam egy ébresztőt reggel 8ra, hogy biztosan elérjük a gépet, ami másnap 12:20kor indult.

Reggel szól az ébresztő, kinyitom a szemem. Elkezdtem végigzongorázni, hogy mi minden kell, még így félálomban. Útlevél. Pénz. Beszállókártya. Hopsz. Beszállókártyát még nem nyomtattunk. Meg még nem is csekkoltunk be. Na akkor gyorsan gyorsan. Felkeltettem Shaun, hogy adja oda az útlevelét, hadd csináljam meg. Telefonon csináltam, de valahogy nem sikerült. Nem volt egyszerűen olyan opció, hogy be tudjunk csekkolni a szombat 12:20as járatra. Én már szidtam mindenkit. Először szidtam a telefont, hogy miért nem lehet értelmesen behozni egy honlapot. Aztán megosztottam a 3G-t a laptopommal, és mikor láttam, hogy ugyanott akad el a folyamat, elkezdtem a wizzairnek anyázni. Hogy hogy lehet ilyen balfaszul megcsinálni egy honlapot. Másodpercekre voltam attól, hogy betelefonálok, és mindenki fejét leordítom, mikor megakadt a szemünk a dátumon, ami így állt ott: 13/06/14.

Amiből mi 6, azaz HAT héten keresztül csak annyit láttunk hogy 06/14, ami szombat, kéremszépen, 14.-e az szombat. Egyikünknek sem esett le 6 héten keresztül (akkor foglaltuk a jegyeket), hogy az az évszám. A gép 13.-án repül. TEGNAP. A wizzair pedig mást sem mondott, csak hogy ez az utazás le van zárva, remélik, élveztük a repülést! Mi az hogy!

Na akkor jött egy kis néma hápogás és facepalm özön, és halántékon hajtépés. Shaun bizony itt ragadt. Pénze nem maradt, tegnap vacsinál kiköltekeztünk. A kártyája üres volt.

Na mondom, ez így remek, örülök én neki, de azért no. Nézzük én mit tehetek az ügy érdekében.

Felhívtam Istit, mert nála hagytam a kártyám. Emlékeztem, hogy maradt még rajta pénz, nagyjából 200 font, de mivel Isti használta ezt a kártyát egész héten, ez bizony mit sem számított. A remény azért még élt, hogy nem költött el belőle mindent. Hívom. Nem veszi fel. Nem csoda, hisz ott még csak reggel 7 volt. Nem veszi fel másodszorra, harmadszorra, negyedszerre sem. Hívom Csillát. Csilla sem. Hívom Gerit. Geri sem. Körbeudvaroltam mindenki telefonját 20szor, mire Gergő nagy nehezen beleszólt a telefonba.

Rögtön sipítozni kezdtem, hogy most azonnal keltse fel az Istit, mert nagy a baj, lekéstük a gépet, új jegy kell, kellenek a kártyaadataim. Próbáltunk még a szombat délután járatra jegyet kapni, de az sajnos tele volt. Shaunnak vasárnap reggel 6kor pedig már dolgoznia kellett menni. A következő járat vasárnap reggel 6kor indult innen. Sehogy sem jó. Azt ráadásul el sem lehet érni rendesen mert vasárnapi éjszakai járatokkal kéne kimennünk a reptérre, azaz indulhatnánk már hajnali 2-3kor, hogy elérjük a gépet. Maradt tehát a jól bevált 12:20as gép - vasárnap. Arra kaptunk jegyet annyiért, mint amennyibe az oda-vissza jegy került. Gyorsan lecsaptunk rá, nem volt mit tenni, kellett és kész. Még szerencse, hogy volt nálam annyi pénz. Mit csinálunk, ha nem??? :D :D

Mikor túl voltunk az egészen, gyorsan kinyomtattuk a beszállókártyáját, hogy legalább ennyivel előrébb legyünk,és tanakodtunk, hogy mi egyebet tudunk még csinálni a városban. Merthogy MINDENT sikerült megnéznünk, most tök tanácstalanok voltunk, hogy még mi mást. 

Végül úgy döntöttünk/tem, hogy lemegyünk a campusra, az mégiscsak ingyen van. Elmentünk hát, megnéztük az egyetemet, voltunk bent is, megnéztem a régi termeimet, az arénánkat, meg a tanszékemet, de hát kihalt volt minden, szombat volt. A múzeumunkba se tudtam így bevinni, de kintről láttuk, így is király volt :)

Az épületünk :)

Aréna, most is, mint mindig tele társasozókkal

A sokak által gyűlölt, általam mégis a leginkább szeretett tanszék :)

Onnan lementünk a Kopaszi gátra andalogni egy kicsit, ha már az utcatábla felszólított rá - mert hogy az is ingyen van. Szuper idő volt, fújt a szél, jó kis dunaszag volt, sziesztáztunk kicsit a fűben

Aztán visszamentünk a városba sétálni, mert az is ingyen van. Nekem volt még pénzem, de kicsit fájt a zsebemnek ez az extra repjegy, úgyhogy én is összehúztam a gatyót.

Végül megint csak egy szuper kis napot töltöttünk el.

Mentünk a 4es metróval, sétáltunk a Váci utcán, megnéztük a Bazilikát, ahol épp esküvő dömping volt, voltunk a Cat caféban, egy újabb kör dunaparti sétán, majd este, mint akik jól végezték dolgukat, lefeküdtünk újfent korán, hogy a reggel 8as ébresztővel elérjük azt a gépet, amire már ténylegesen jegyünk is volt.

Így is történt, tökéletes időzítéssel befutottunk a reptérre, ahol rövid, de fájó búcsút vettünk egymástól, meg ezektől a néhány fenomenális napoktól, felraktam a misztert a gépre, és nekiálltam az önálló programoknak.

VÁSÁRLÁS!

Sikerült beszereznem néhány picsagatyát, meg pólót, ilyen könnyedebb cuccokat, mert a lengébb ruhák, amiket hoztam, már mind mosásért könyörögtek. A maradék cuccom meg mind őrjítően meleg volt, muszáj volt tehát kiköltekezni egy kicsit. 

Elkezdtem felkutatni az embereket, akikkel megbeszéltük hogy találkozunk, és akikkel még beosztást is csináltam, hogy biztosan mind a 11re legyen idő.

Ezúton szeretném megköszönni annak a 3 embernek, akikkel ez meg is valósult. A többi hetet pedig nyomatékosan arra kérni, hogy ha legközelebb hazajövök, csak azok pedálozzanak annyira, hogy találkozzunk, akik ezt komolyan is gondolják, mert azzal, hogy csak halogatjátok, tologatjátok a dolgot, majd a végén inkább lemondjátok a fenébe, azzal azt értétek el, hogy egyedül kuksoltam a lakásban, unatkoztam, és értékes időt vesztettem, ami mondjuk a szüleimmel is tölthettem volna, akiket ugyanúgy egy éve nem láttam, és ez így azért egy kicsit fájt.

Továbbra is tisztelet a kivételnek, és annak, akinél én szúrtam el, mert későn szóltam.

Akivel találkozni tudtam, az viszont szuperül telt. Ott voltak az ASRAM-os lányok, Ancsi és Zsozsóka, akiket mindig felüdülés látni. Még a volt főnökömmel, Nórival is találkoztam, borzasztó jó volt végre viszontlátni mindenkit, elvégre imádtam ott dolgozni :) Még a recepciós pultba is beültem egy kevés időre, míg Ancsi kiment Nórinak segíteni behordani a kocsiból a dolgokat :) Miután végigpletyáltunk egy műszakot, és itt-ott besegítettem ha tudtam, átmentem a másik stúdióba, ahol kikönyörögtem Zsozsókát az irodáról egy kávé erejéig. 

Aztán ott volt az az extra este a Professzor úrral, aki megszánt amiért mindenki lemondta a találkozókat, és kijött velem sörözni hétfőn- ami alatt először az ittlétem alatt FÁZTAM. De egy  jó kis rumos tea bárkit felmelegít. Hát még kettő. Főleg három!

Másnap Muckóval találkoztam, egy volt évfolyamtársammal az egyetemről, akit szintén óriási volt újra látni ennyi idő után. Teáztunk, szendvicseztünk, és olyan dolgokról beszélgettünk, amiktől tényleg úgy éreztem, hogy nincs mese, felnőttünk. Ilyenek, hogy milyen a házas élet, mikor jön a baba, hogy megy a munka, mi baj a lakáshitellel, ilyenek. Kaptam tőle egy plüss oroszlán lánykát, ami az állatkertes nap után különösen a szívemhez nőtt :)

Kedden délután pedig vonatra ültem, és hazaindultam Tarjánba. Ezután a napok , napsütésesen, szelesen,

melegen - idillien teltek. Más dolgom sem volt, mint pihenni, aludni (háháá!!), málnabokrokat és cseresznyefákat legelni, olvasni a két új könyvet, amit vettem (szuperjók!!).

Szerda reggel volt szerencsém találkozni Fannyval is, unokahúgommal, akivel egy újabb estét-éjjelt töltöttünk a Feki erkélyén, ezúttal több réteg dunyha alatt, mert éjszakára már rendesen hideg volt. Óriási piknikes vacsit csaptunk, sütöttünk grill kolbászt, megittunk pár sörikét, kipletykáltunk mindent és mindenkit... csak mint skype-on, csak végre élőben. Újabb adag power sleeping következett tehát itt is, annyira lefárasztott minket a friss levegő. 

Csütörtökön családi fővárosjáró programok voltak. Apunak mentünk shoppingolni picsagatyákat szintén, mert neki is melege volt, kellettek a rövidek. Nem túlzok - Biatorbágytól Vecsésig keresztbe vásároltuk a várost. Sikerült őket is elvinnem ebbe a cetlis étterembe, nekik is nagyon tetszett, még apun is sikerült kifogniuk az adagokkal, ami nagy szó kéremszépen!

Tök megszeppentünk :D

APCI!

ANCIIII!

Pénteken végre megérkezett Viola, akivel még Pesten kellett volna találkoznunk, de elnézte egy vizsgája időpontját, és le kellett mondania szintén, de alternatívaként felajánlotta, hogy lejön Tarjánba hozzám pár napra.Tatabányán szedtük össze a vonatról, ahol épp valami fesztivál volt. No nem a vonaton, hanem a városban :D Megittunk néhány üccsit és kávét egy teraszon anyuékkal együtt, majd nekivágtunk, hogy szépen szobatársakként visszacsöppenjünk az 5 évvel ezelőtti időkbe. Violával olyan találkozni, mint egy tesóval. Nincsenek hosszú élménybeszámolók, mert totál up to date-e vagyunk egymás dolgait illetőleg, csak hétköznapok vannak. Otthon érzi magát nálunk, főzünk, sütünk, kajálunk, csináljuk a dolgunkat, de úgy hogy ott vagyunk egymás mellett, és ez csak JÓ. Csak így szimplán. Ő tényleg a tesóm, az egyetlen nővérkém, és szerintem ez már így is marad :) 

Ami úgy extraordinary volt az ittlétében, az az az este volt, mikor leindultunk sétálni, beültünk megenni egy fagyit a Favágóba, majd szegény hülye Raminak támadt egy olyan ötlete, hogy sétáljunk ki a halastóhoz. Én esküszöm, nem voltam ott úgy 15 éve, és addig mindig kocsival mentünk, így nem is esett le, mennyire messze is van, teljesen abban voltam, hogy az egy kb fél órás séta. Nem, nem az! Vagy két órán keresztül kaptattunk egy földúton - igaz, legyünk őszinték, nem siettük el a dolgot, csacsogtunk közben, meg búzából DNS-t fontunk, virágokat pakoltunk egymás hajába, meg fényképezkedtünk, meg ilyenek :D Csak a szokásos :)

A teljesség igénye nélkül:

Legalább árnyék szinten nézzünk már ki karcsúnak...!

a TÓ!

Violkával is raktunk fészket a fekiben, de addigra már kőkeményen hidegek voltak az éjszakák. Míg Shaunnal majdhogynem seggpucéran aludtunk az erkélyen, Fannival már pulcsiban, Violával pedig már 4 nagy dunyha alatt. De megérte, hideg este volt, friss levegő, felhőtlen ég, ahol nagyjából percenként 4-5 hullócsillagot láttunk :)

A kék az előtérben egy tartalék dunyha amire
bizony még szüksg is volt :D

 Az úton a tó felé, mikor láttam, hogy ez egy durván hosszú út lesz, felhívtam anyuékat, hogy ugye visszahoznak minket kocsival? Mert oké, ezt mg lesétáljuk, de visszafelé kizárt. Visszafelé jövet apukámék egyik barátja beinvitált minket a présházába, mikor elhaladtunk mellette. Muszáj volt bort kóstolni, nem volt apelláta, plusz egy pálinkát is - ami életem egyik legnagyobb árulása, mert pálinkának hazudott be egy italt, aminek még pálinka szaga is volt - de igazából whiskey volt. Hát fujj. Nem baj, bosszúból minden ropiját megettem az öregnek :D Nagyon cuki volt a bácsi amúgy, nagyon vidám és kacagós :) Ő volt, ni:

Míg amúgy vártuk anyuékat, hogy felszedjenek minket a tónál,találtunk egy meggyfát, roskadásig tele gyümölccsel, hatalmas édes lédús meggyel. Az volt a vacsi kéremszépen :) Másnap reggelre pedig elhatároztuk, hogy csinálunk olyan nutellás-banános mini calzone-t, amit itt az étteremben. Este bekevertük a tésztát, reggelig hagytuk kelni, majd elkészültek ezek a gyönyörűségek :)

Vasárnap, miután Violka hazament, még a csajos programok keretében elmentünk anyukámmal megnézni az Így neveld a sárkányodat 2-t. Hát úristen gyerekek, én beteg mód rajongtam az elsőért is, és sosem voltam híve a folytatásos filmeknek, meg főleg ennek a trilógia mániának, ami mostanában tombol, úgy gondoltam nem fogják tudni hozni újra azt a karakter-storyline-filmzene tökéletességet, amit az első részben, de öcsém, hát megcsinálták :) Moziba mindenki!!!!!!!!!! :)

Na.

Aki eljutott idáig az olvasásban, annak nagy taps, ígérem, nem folytatom, holott még zenghetnék pár ódát arról, hogy mennyire iszonyatosan fantasztikusan őrületesen jó volt otthon lenni, pihenni, enni (és felszedni 5 és fél kilót), inni, aludni, emberekkel találkozni, és magyarul párizsit kérni!!!! :)

Nem telik az idő: féléves értékelés, tollaslabda, Kuszma.

Ajh, Isssssstenem, hát nem hiszem el, hogy megint ez van.
Mint mikor legutóbb utaztam haza: mintha fogná valaki az Idő nevű pelenkás is hülyegyereket ezen az idióta gyereksétáltató pórázon, betenné egy Disney bolt kirakata elé, és miközben ez a szerencsétlen flótás menne neki az üvegnek, hogy ott összetaperolhassa-nyalhassa-taknyozhassa az egészet, és nagy vizenyős szemekkel nézze a Szimbás párnákat, ez a valaki húzná vissza, hogy NEM, MARADSZ BUKSI!

Esküszöm, nem is a napokat számlálom, hanem az órákat - néha a perceket, hogy mikor jön végre a heuréka pillanat, mikor egyszer csak úgy érzem majd, hogy MINDJÁRT! Mert egyelőre végtelennek tűnik ez a két hét.

Mindenesetre felvázolom a programot, ami eddig a következőként néz ki.
Az indulás előtti estén begyűjtöm Shaunt, mert ha rajta múlik, simán végigalussza a repülőutat - a saját ágyában anélkül, hogy egy pillanatra is eszébe jutna, hogy valamit mintha megbeszéltünk volna aznapra. Egy magyarországi kiruccanás? Ugggyan, hagyjuk már, ez itt kényelmes, nem megyek sehova. Szóval igen, nem vállalom a kockázatot.
Saját bevallása szerint az anyján kívül az egyetlen ember vagyok, aki képes felébreszteni és elérni, hogy fel is keljen. Az anyukája ezt úgy oldja meg, hogy teniszlabdákkal dobálja 4 méterről a fejét, vagy megcsapkodja a sebeket a lábán. Nem vicc, komolyan, de ne sajnáljátok, ez az ember elpusztíthatatlan :D Én próbálok gyengéd lenni, és ébredésig simogatom a kis pofiját, igaz, ez beletelik akár egy - másfél órába is olykor. Néha így elgondolkozom rajta, hogy mennyit bír, de úgy tényleg, és olyankor kicsit megtépkedem az arcát-fülét, de semmi, zéró, a szeme se rendül.
Szóval csak hogy ismételjem magam: biztosra fogok menni, és ha 10 percnyi bőrhámlasztás után nem áll nekem az ágy mellett felöltözve, vigyázállásban, akkor a biztonság kedvéért bevetem a direkt erre a célra betárazott 4 teniszlabdát.

Bepakoljuk az utolsó esszenciális dolgokat is, és 9kor kötelező jelleggel elindulunk a reptérre. Ami vagy horribilisen korán lesz, vagy pedig eszement rohanás, hogy az utolsó pillanatban még felférjünk. Mondom miért.
Eddig kétszer utaztam Lutonra. Egyszer Fannival, mikor hazament, és én kikísértem, hogy biztosan odaérjen. Akkor 10kor indultunk innen, és pöccre értük el a 14:20as gépét. Legközelebb szintén 10kor indultam, de valahogy úgy fogtam ki a vonatokat és a csatlakozást, hogy a biztonsági kapu után még két és fél órát vártam, mire megindult a beszállás a gépemre. Szóval abszolút kiszámíthatatlan, plusz most még lesz nálam egy bőrönd is, amit be kell, hogy csekkoljak. Inkább lébecolunk a reptéren pár órát, minthogy lekéssük, én azt mondom :)

Megérkezéskor még nem tudom mi lesz, mert a szüleim fognak várni a reptéren, és próbálok majd úgy zokogva a nyakukba omlani, hogy az Shaunnak ne legyen tök kellemetlen, lévén ha én kommunikációs fronton kiesek a képből, akkor mindenki meg van lőve - lévén SHENKI nem beszél angolul a családban.
Ezután megkapom a kulcsokat a lakáshoz, amit kölcsön kaptunk erre a néhány napra, odamegyünk, becuccolunk, elmegyünk négyesben meginni egy kávét, miközben apukám végre élőben is felmérheti Shaunt, és előre örülök, mert semmi sértőt nem fog tudni mondani neki. Úgy értem... az eddigi jelöltek bemutatása sosem ment túl könnyen nála. Anyukám imádni fogja, azt tudom, Shaun is őt, ami igazából adott mert csudi  jófejek mindketten :)

Ekkor jön a neheze. Ha nem leszünk totál kifingva az utazástól, meg attól hogy az utazással máris egy egész órát elvesztegettünk az időeltolódás miatt, akkor nekiállunk a pesti túrának. Körbejárjuk azokat a helyeket, amiket jó sötétben is megnézni. Remélhetőleg addigra megérkezik a korim, és be is fog férni a csomagba az övével együtt, szóval haladni is tudunk rendesen.
Van egy kellemes, több oldal hosszúságú listám a megnézendő - végigjárandó helyekről. Fizikailag kivitelezhetetlen, hogy minden sikerüljön, de igyekszem jó rabszolga hajcsár lenni, és elég könyörtelen ahhoz, hogy végigtuszkoljam őt a városon. Nem is a látványosságok lesznek a szűk keresztmetszetek, hanem azok a helyek, ahol jó időt eltölteni. Az állatkert, a Füvészkert, a Gellért hegy, a Margitsziget, és társai.
Minderre, és a kismillió többi látnivalóra, titkos helyre lesz összesen 3 napunk. Harmadik nap este tervezem, hogy hazamegyünk Tarjánba. Gyorsan köszönünk a nagyszüleimnek, vacsizunk egyet anyuékkal, majd ha az ég is úgy akarja, és jó idő lesz, kimegyünk a Fekibe aludni. Nagyon nagyon hiányzik már az a bizonyos forró nyár estén a baldachin alatt alvás az erkélyen, minden porcikám sír utána. A néhány otthoni nap után Shaun szigorúan hazatoloncoltatik, és onnantól még egy teljes hétig a TIÉTEK vagyok. Jöhetnek a kávézások, esetleg bulik, shopping körutak, találkozások, jógaórák, látogatások, fesztiválozás, ihaj csuhaj :)

Csak az addig lévő idő telne már el valahogy, ez a maradék 17 nap. Áttyáúristen.... :)

Az Idő, ahogy én most látom (igen, ez a pelenkás pórázon, az pedig a Disney bolt ott előtte) :D

Ami fejlemény történt amúgy azóta:
Tegnap megejtettük Gosiával (a general manager, a nagyfőnök) a féléves értékelésemet, ami szerint nagyjából 40%-ot fejlődtem az utóbbi értékelés óta: egy kivételével az összes szempontra maximális pontszámot kaptam. Tehát innentől hivatalosan is baromi jó munkaerő vagyok, de attól még a fizum ugyanannyi marad, és az előléptetésre is várhatok még X időt (ahol az X természetes szám, 100 és 1000 között, és ahol a mértékegység az év). De a tudat csak vigasztaljon, hogy tök jó vagyok! :) Jó, mondjuk nem mintha én késznek érezném magam ilyesmire, ismerem a korlátaimat, és még messze van mit fejlesztenem magamon, és begyűjteni még néhány skillt, hogy ledobhassam végre az emblémás fekete rabruhát. Mindenesetre tényleg jó esik, hogy a nagyfőnök is ilyen pozitív véleménnyel van rólam :)


Egyik nap sikerült úgy átszerkeszteni a beosztásomat, hogy volt értelme hazajönnöm, így itthon tölthettem a szünetemet, napsütéses időben, úgyhogy valami random ötlettől vezérelve az Atival úgy döntöttünk, hogy nosza, tollasozzunk. Gondoltam az jó lesz, mert gimiben szanaszét verünk mindenkit a bajnokságon, ez egy a szégyenletesen kevés sport közül, amit képes vagyok űzni. Nem is volt baj, de hát embertelen, milyen izomlázam kerekedett tőle, hát majd meghaltam. Mindenesetre rég nem nevettem annyit, mint abban a csökött 2 órácskában, úgyhogy ez kárpótol azért, hogy úgy érzem, mintha mindkét farpofámra egy-egy versenyzongorát erősítettek volna, majd kilógatták volna őket a tizedikről, miközben én küzdenék a fennmaradásért :)


Ugyanezen a napon visszatért Kuszma. Ami egyben a hét szava is lett, mert a fiúk nem tudták, mi az a
kuszma. Megjegyzem, részemről a hét szava az, hogy karaf, én ezt eddig eggggyáltalán sehol nem hallottam. A hét angol szava pedig a podge, ami a lötyögős pocakrész a köldök körül.
Na vissza kuszmára.
Szóval egyik nap békésen ücsörögtem a napon, élveztem, ahogy melengeti a bőröm, reméltem ott is hagyja rajtam a nyomát. Olvasgattam egy kicsit a Trónok Harcát, mikor is látom/hallom,hogy Jess, a macska ereszkedik lefelé a kerítésen, a szájában egy fém kampóval. A figyelmem akkor keltette fel, mikor elejtette, és mikor az leesett a betonra, nem koppant. Mondom mi a fene.
Odamegyek, látom, hogy a kampó pislog, és így lebeg a feje fölött a képregényes buborék, hogy HELP! Jess kérlekszépen talált egy lábatlan gyíkot, és az ugyan végső mentsváraként eldobta a farkát, most sajnos nem
jött be neki. Úgy állt a szénája, hogy nemsokára catgift lesz belőle. Tudjátok, mikor a macskák elmennek vadászni, és hazahoznak neked egy félig megrágott madarat, vagy egér fejet mert szeretnek téged. Gondoltam ezt azért mégse, úgyhogy elvettem tőle. Kihívtam Atit, hogy ezt nézze, mert szerintem tuti nem látott még kuszmát. Nem is. Készült néhány kuszma-selfie, majd útjára engedtük szegényt. Jess mindezt olyan utálattal a szemében nézte végig, hogy szinte üvöltött róla, hogy "a rohadt életbe elég a hülye instagramból, ÉHES VAGYOK! Itt küzdök ezzel a rohadt csengővel a nyakamban, végre sikerül elfognom valamit, erre nem elveszitek, ti rohadékok???"
Na aztán elmászott. Mármint Kuszma. Messzire nem jutott, ugyanis két napra rá, tollasozás közben újra felbukkant a fűben. Csilla kérésére eltávolítottuk, betessékeltük egy dobozba, és elvittük a legközelebbi tavas-parkos részhez, ahol van sok dzsindzsa, meg melegedő kövek, biztos boldog lesz majd ott :) Tán a farka is visszanő :D

Ja és csak hogy lássátok, mennyire magyarosra van hangolva az agyam, megesik, hogy ha elkalandozok a konyhában, arra eszmélek, hogy az elkészített tál kajám így néz ki:

Egy felszolgáló panaszai No2.: - a buta esetek

Ugye étteremben dolgozni sokszor annyit tesz: bólogass, mosolyogj, úgyis nekik van igazuk. Legtöbbször ez így rendben is vagyon. De ez a néhány eset a közelmúltban nagyon kiverte az úgy nevezett "MIÉRT VAGY ILYEN AMŐBA SZINTEN BUTA??????" megjelölésű biztosítékot. A teljesség igénye nélkül jöjjön 3 sztori, meg valami, ami nem ezt a biztosítékot verte ma ki, hanem egy sokkal rosszabbat.

 No1.: Amoeba proteus szintű buta

Derék család, kedves, ugyanakkor együgyű anyukával, és egy borzasztó jámbor férjjel, aki szerintem csak úgy tudja elviselni az anyukát, hogy add1) nonstop nyugtatókon él  add2) genetikailag programozottan kritikusan alacsony vérnyomással kooperál, és ezért tekint maga elé üveges szemmel, mikor anyuka beszél, mintegy átértékelve önmagában újra meg újra az házassági esküt. Anyuka ugyanis válogatós, de annyira, hogy ő el akarja veled hitetni, hogy ő nagyon különleges és az égvilágon mindenre allergiás, de mindemellé borzasztó együgyű is. Az allergiások amúgy is kedvenceim, ne értsetek félre, értem én, hogy ez egy komoly baj, és hogy az ételallergia nem tréfa dolog, de néha egyszerűbb lenne azt mondani, hogy "nem szeretem" és akkor ugyanúgy kiveszem a kajádból, csak akkor mondjuk nem stresszelem magam agyon, hátha mégis becsúszott egy csipet, és itt halsz nekem szörnyet. Abszolút érvényes a mondás, hogy ha azt akarod, hogy valami működjön, csináld magad. Márpedig esélytelen, hogy én csináljam a kaját, így nonstop gyanakodva viszek ki minden egyes tányért.
Namármost. Anyuka leült, megtekintette a menüt, rendelt, de mindaddig mind a 9 alkalommal, mikor az asztalukhoz léptem, elmulasztotta megemlíteni, hogy ő bizony semmiféle tej eredetű dolgot nem tud letuszkolni a torkán, mert ott rögtön el tetszik halálozni (ó mongyő). Ennek ellenére, miután A-tól Zettig átbogarászta a menüt úgy fél órán át, rábökött egy pizzára, hogy ő azt kéri. Prawn and lobster executive pizza. Magyarul: egy 40 cm hosszú, besamel alapú, királyrákkal, homárral, rukkolával, friss baba paradicsommal, meg minden jóval. Az EGYETLEN pizza  a menün, ami nem paradicsom alapú szósszal jön. Igen, tehát az EGGÉSZ böhöm pizza meg van kenve besamellel. Elismétlem a rendelést, bólogat, összecsapja a tenyerét, hogy hihiiiii, de jó, hát hiszen ez nagyszerű, de jól fog lakni ma!
Mikoris pedig lerakom elé, hirtelen lelohad a szájáról a vigyor, és felnézve rám rámordít, hogy mi akar ez lenni. Mi ez a fehér. Mondom besamel. Mi az a besamel. Elmagyarázom. Elzöldül a feje, hogy nem nem nem NEM, az tejes, és ő semmi tejest nem ehet!!!!! Feltettem a varázs kérdést: szólt erről, mielőtt rendelt? Nem, nem szólt. De semmi nem állította a menün, hogy ebben tej van. Odaadom neki a menüt, hogy megnézhesse: de, igen, ott áll, hogy besamel.
De természetesen neki van igaza, máris megyek, és eltávolítom a számláról a lehető legdrágább pizzánkat (amit próbálunk elkerülni, mert minden "void"-olás rossz pontot jelent. Ha egy üveg vizet kell void-olni, már azért is húzza a száját a menedzsment. Ez egy 14 fontos pizza. No de sebaj, az allergia az allergia, felajánlom neki, hogy elkészítünk neki egy másikat, paradicsomos alappal, és leveszünk belőle minden tej eredetű dolgot. Apuka közben már aktívan facepalm-ol szemközt. Fogom, visszaviszem a konyhára a friss gőzölgő pizzát, és azzal a lendülettel ahogy bekanyarodok a sarkon, ki is baszom a kukába az egészet, és elmorzsolok egy újabb sóhajt az etióp gyerekekért. Visszatérve az asztalhoz felveszem az új rendelést: akkor tehát egy prawn and lobster pizza lesz, paradicsomos alappal, sajt nélkül.
Anyuka felnéz rám értetlenül, majd közli, hogy a sajt maradhat. Biztos ami biztos, mert hát ezek után ki tudja, mennyire együgyű szegény, elmondom neki, hogy a sajt tejből készül. Azt mondja nem baj, mert a sajtot szereti. De... mondom.... az is ugyanúgy dairy, mint a besamel.
Erre kimondja az est kulcsmondatát: neki nem a tejjel meg a laktózzal van problémája, hanem azokkal a dolgokkal, amik úgy néznek ki, mint a tej. Na ezen a ponton kicsit elfordítottam a fejem a nyakam függőleges tengelyétől úgy 45 fokkal.
És ha ez még nem lett volna elég - de, elég lett volna - folytatta az információmorzsák elhintegetését, amelyekben kifejtette, hogy ez a két szép csemetét is undorodva szoptatta, mert félt hogy lehányja őket. Nem is akartam megkérdezni tőle, de őszintén szólva óhatatlanul sem tudtam másra gondolni, hogy vajon tudja-e, miből lett ez a két szép csemete :D Úgy döntöttem, oké, köszönöm, túl sok az információ, én most megyek, és a konyha tudtára adom, mi a kívánsága.
Ezek után még mindig nincs vége, mert le kell állnod a konyhával üvöltözni, hogy egy állítása szerint dairy-allergiás nő sajtot kér a pizzájára. Amit ők pedig érthetően nem szívesen csinálnak meg, mert onnantól az ő felelősségük is, ha valaki itt rosszul lesz. Négy kör ordítozás után elkészült a pizza, a chef üdvözletét küldte az asztalnak általam, én letettem elé a pizzát, nagyon boldognak tűnt a hölgyemény, én meg csak mosolyogtam egy ilyen rejtett sorozatgyilkos arckifejezésével, és jó étvágyat kívántam. Megdöglesz.
Úgy kellett visszafognom magam, nehogy meglapogassam apuka vállát, hogy "gratulálok uram, gratulálok".


No2. Polychaos fasciculatum szintű buta
Ez épp ma történt. Kísérteties véletlen tán, hogy ugyanazon az asztalon? (Hmmm....) Mindenesetre ez is egy allergiás történet, de a legfurább, amit eddig étteremben hallottam. Ment lefelé a nap, mikoris úgy döntöttünk - mint általában -, hogy itt az ideje meghitté varázsolni a helyet, és meggyújtani a gyertyákat az asztalon. Erre a vendégek 99,9999%-a úgy reagál, hogy de kedves, de cuki, jaj de figyelmes, köszönjük, sokkal jobb így.
Ez a hölgyemény egyenesen pánikba esett: ő kérlek allergiás a gyertyákra. Így, nemes egyszerűséggel. Semmi kertelés, kifogás, vagy kérdés, hogy ez amúgy viasz-e vagy mi a fene (amúgy nem). Takarítsam el ezt innen, mert meghal.
Na ez volt az a pillanat, mikor a kelleténél egy pár pillanattal tovább bámultam a nőt kikerekedő szemmel, azon gondolkodva, vajon elértem-e a személyes rekordomat, és a szemöldököm végre tényleg megérintette-e a hajam vonalát.


No3.: Saccamoeba stagnicola szintű buta
Az ifjú pár megjelenik az ajtóban egy romantikus késő esti vacsira. Tudjátok, az a fajták, akik az ültetés és a
rendelés közt eltelő időben lenyomnak egy laza pettinget az asztalnál, mert ők ugye szerelmesek. Övék a világ, és mindenki aki a szomszéd asztaloknál nem tudja elviselni, hogy a vacsi mellé pornó is jár, az bekaphatja.
Minden tökéletesen ment, a rendelést így adták le: kérünk egy normál classic királyrákos spagettit, és egy light méretet is, extra red chilli-vel. Megyek is, mint Dorothy a sárgaköves úton a kis virágos kosárkám helyett a menüköteget lóbálva, örömömben szökdécselve a géphez, hogy beüssem a rendelést. Egy classic spaghetti king prawns, és egy light ugyanebből + extra red chilli a hölgynek. OLRÁJT.
Kiviszem, megeszik, lovely minden, szegény királyrákok szerintem örültek is hogy megfőttek, mielőtt végig kellett volna nézniük hogy ezek még kaja közben is egymás füle belsejét nyalogatják - hát akkor ezért nem kértek semmi extra side disht, van bőven fülzsír, nekünk jó az is! (Fujj).
Na szóval minden tökéletes volt, imádtak minket, szuper a service meg miegymás. Mikor kifogyott a harmadik üveg bor is, integettek, hogy hozzak számlát. Hát vittem. Ami ez után jött, azt a hölgy valószínűleg azóta sem heverte ki, a szegény nyomorult.
Odaintett, és olyan hangon szegezett nekem egy kérdést, mint jóanyám anno, mikor megtudta, hogy a suliba csomagolt üveg teát este mindig a szobanövényre öntöttem titokban, nehogy megtudja, hogy nem ittam meg az egészet, és most átható rohadásszag árasztja a szobát, mert a virág túlcsordult a szekrény tetején, és most áporodott penészes rohadásszagú barna csíkban folyik lefelé a hófehér falon. Előttetek van a hangnem, ugye?
Tehát a hölgyemény kikiabált a nadrágomból, hogy most azonnal mondjam meg, mi ez a dolog, hogy én extrán charge-oltam a csiliért. És ha charge-oltam, esetleg szólnom kellett volna róla, nem gondolom?Magyarázzam ezt meg. Én meg néztem, hogy mi a manó. Hát...kértél extra dolgot. Az extra feltétért fizetni kell.
Ez után elhangzott az a mondat, ami után tudatosult bennem, hogy messze le vagyok maradva attól a fogyasztó szinttől, amin ő lébecol, ő ugyanis azt állította, hogy eddig millió étteremben járt, és bárhol kért extra feltétet, SEHOL nem charge-olták meg. Az úgy ingyen volt. Na mondom, anyukám, én a TE világodban akarok élni! Kikérek egy sima sajtos pizzát, és kérek rá extra 27 feltétet, és az attól még mindig sajtos pizza áron fog a tányéromra kerülni? Hahaaaa, aranyélet van gyerekek!
De eztán nem is hagyta, hogy magyarázkodjak, rögtön a menedzsert kérette. Én pedig egy pillanatot sem haboztam. Sok szerencsét kívánva Maria-nak odaküldtem az asztalhoz, ahol további 20 percig kellett győzködnie az asztalt, hogy nem a pincérnő volt a hülye. Ők pedig azt állították, hogy de, mert ez olyan, mintha sót kérnének, és extrát kéne érte fizetniük.
Nem tudom amúgy, ha már ennyire felfokozott hangulatú pornó randin vannak, hogy az istenben voltak hajlandók elcseszni a hangulatot egy 90 pennys extra pénzért, nem is csak annyira, hogy megkérnek, hogy szedjem le a számláról, hanem annyira, hogy a menedzserrel szeretnének erről vitatkozni. Fél órán át.
Hát gyerekek, ha nektek ez kell a tökéletes randihoz, hát megkaptátok! Lehet őket ez hozza lázba vagy nem tudom.


No4.: Chelonia mydas szint
A sztorinak semmi köze az étteremhez, de ma láttam úton munkába menet, és úgy elöntött a düh, hogy kb azóta is ezen forr az agyam, és legszívesebben megállítottam volna a hölgyet, és bedobtam volna a következő úthenger elé.
Ez az állat ugyanis nem amőba. Ez egy tengeri teknős faj, amelyik arról híres, hogy lerakja a homokba a tojásait, majd angolosan távozik, s utána - hát szebben ne mondjam: leszarja, hogy mi lesz a kicsinyeivel. Akiket ezután 98%-ban elfogyasztanak a ragadozók, mielőtt elérnék a tengert.
Tettem már néhány említést azzal kapcsolatban, mennyire érdekes szülők vannak errefelé. Unatkozó otthon ülő anyukák, akik tényleg csak unalomból szülnek, és igazából mindennek valók csak anyának nem.
Ez a mai teknőssziruppal túladagolt anyuka jelölt az úttesten kívánta áttolni a babakocsiját benne a szeme fényével. Egy nagy, központi, beláthatatlan kereszteződésben. Ahol lámpa jelzi a gyalogosnak, hogy átmehet.
De ah, minő kín, várni kell két percet, hát mit neki piros lámpa!
Ő szépen lelépett a járdáról, le az úttestre, a babakocsit büszkén tolva maga előtt, mikor is a sarkon befordulva egy hatalmas kamion fordult a zebrára, nem is lassan. A kamionos persze satufékkel állt meg, anyuka pedig visszaugrott a járdára, de a babakocsi fele még akkor is bőven az úton volt.
Én premier plan végignéztem az egészet. Eskü, ha én ültem volna a kamionban, biz kiszálltam volna, és egy akkora jobbost lekevertem volna a nőnek hogy fel se kel.

Hát elnézést a hangulatgyilkos befejezésért, de efölött még mostanáig sem tértem napirendre.

Egy felszolgáló panaszai - avagy nem csak a vendég complain-el.

Néhány tipp azoknak, akik szeretnék az egyik ebédjüket-vacsorájukat kicsiny éttermünkben elfogyasztani, és mellette nagyon jókat szórakozni más kínján. Nem ferdítés. Egytől egyig megtörtént eset, és még csak nem is egyedülálló. 

Egyébként a csatolt képekkel hadd emeljek szót, kifejezve, micsoda pofátlan pazarlás megy itt,  hogy ennek mennyire nem így kéne lennie, és hogy emberek képesek itt olyanokért hisztirohamot kapni, amiért ezek az emberek a képeken még csak imádkozni sem mernek, mert azt se tudják, hogy van ilyen egyáltalán.

Az érkezés:

1.) Megérkezésedkor, miután mosolyogva, melegen üdvözöltelek, és megkérdeztem, hogy érzed magad, milyen napod van, köpd csak oda azt, hogy "Two". A sziától, hellótól, "kösz jól, és a tiéd?"-től, ne adj isten a "Please" szócskától kiszaladok a világból, VÉLETLENÜL se használd, kérlek. Oké, rendben, table for two. 

2.) Megérkezésedkor ignorálj mindenkit, aki szemkontaktust próbál veled létesíteni, ne halld meg azt a négy embert aki köszön rád, csak sétálj egyenesen be az étterem közepére, és hagyd hogy fussunk utánad, hogy kiderítsük, hogy te most igazából asztalt szeretnél, vagy foglalni szeretnél, egyedül vagy, vagy esetleg jöttök még 9en.

3.) Megérkezésedkor, mikor belépsz az étterembe, kérlek az ajtóüveget told, véletlenül se az erre direkt kitalált fém részt az ajtón. Sőt, az a legjobb, mikor a pánt közelében próbálsz neki, így erőkar nélkül próbálod kinyitni az ajtónkat, s mikor nem nyílik, légyszi háborodj fel, hogy hogy lehet ilyen nehéz ajtót idetenni. Ezalatt pedig próbálj rá az üvegre még 7 helyen, hátha úgy könnyebb lesz. Imádom a kéznyomokat takarítani az ajtóról, félreértés ne essen! Ja és az abszolút kedvenc, mikor távozáskor újra tolni próbálod az ajtót, újra az üvegen. Nem nyílik? Hogy lehet ez... 

4.) Mielőtt elindulsz otthonról egy kisbusznyi óvodással, akiket csak azért szülsz, mert túl hülye vagy hozzá, hogy védekezz, és ha megfőznéd őket is jobb anya lennél, mint most vagy, SOHA ne mérlegeld, hogy egy ilyen kaliberű étteremben vajon díjazni fogják-e, hogy te ide be akarod őket hozni, holott világos, hogy nem bírsz el velük. Nyilván imádjuk, mikor rajtad kívül minden asztal inkább nem eszik desszertet, mert túl hangosak vagytok, így inkább fizet és távozik. Vagy inkább le sem ül, mert látja, hogy ti itt vagytok, és épp rommá zúzzátok az éttermet. 

5.) Pénteken este 7kor gyere be légyszíves 10ed magaddal, hogy ti bizony itt vagytok, és éhesek. Mikor megkérdezünk benneteket, hogy foglaltatok asztalt, a legnagyobb megrökönyödéssel válaszoljatok, hogy mi ugyan nem. Kellett volna? S mikor körbenézek az étteremben, ahol a csillárról is emberek lógnak, és ahova egy gombostűt nem tudok leültetni, és nagy sajnálkozva elmondom nektek, hogy jelen pillanatban sajnos nem tudok asztalt adni, de úgy egy-másfél óra múlva lesz, akkor légyszi háborodjatok fel, hogy ez mennyire nevetséges, és fennkölt hangon kiabáljátok a konkurensünk nevét, hogy ti majd inkább ott fogtok enni! 

Hogy fognak örülni....

6.) Ugyan évek óta anyák napjára, szentestére, húsvétra, apák napjára, szilveszterre már két-három héttel előtte nincs szabad asztal SEHOL, de te telefonálj be húsvét vasárnap 11kor, hogy ugye NEM kell foglalnod asztalt aznap ebédidőre 18 főre? Imádjuk elmagyarázni a telefonba, hogy nem, nem szükséges, mert így se úgy se tudok neked asztalt adni. Légyszíves ezután fél órán keresztül tarts ott a telefonon, kifejtve, hogy te ezt nem hiszed el. Semmi más dolgom nincs amúgy. 

7.) Mikor belépsz az ajtón, közöld velem, hogy nem foglaltál asztalt, de itt vagytok négyen, és anyunak ma van az 50. születésnapja nagyon szeretnétek ezt itt megünnepelni (ezer gratula, hogy ilyen körültekintően megszerveztétek anyu szülinapját), és én 1000x bocsánatot kérve elmesélem neked, hogy sajnos tele vagyunk foglalással, nem tudok asztalt adni, LÉGYSZIVES állj le velem vitatkozni, hogy te márpedig látod, hogy az meg az meg az meg az az asztal is üresen áll, hát mi az, hogy ti oda nem fértek be. S mikor kifejtem neked, hogy azok az asztalok sajnos foglaltak, 10 percen belül megérkezik rá a vendég, légyszi véletlenül se fogd fel, hanem kérdezz rá mindegyikre egyenként, hogy aztán mindegyikre egyenként mondhassam, hogy sajnos foglalt. 

8.) Mikor belépsz az étterembe, közlöd, hogy table for 4, és én mutatok neked egy asztalt, ami kellemes, készen áll, és csak rátok vár, légyszi inkább mutass a mellette lévőre, amelyikről mos távozott egy három kisbabás család, ahol 2 méteres körzetben spagetti darabok lógnak a plafonról is, és apokaliptikus helyzetek uralkodnak, hogy te oda szeretnél ülni. Mikor rávilágítok, hogy az az asztal koszos, előbb le kell takarítanom, véletlenül se gondold meg magad, hogy jó lesz neked akkor inkább az első is. Légyszíves állj ott mögöttem, hangosan szuszogva, hogy de sokáig tart, mire leszedem a poharakat, elviszem a bárba, visszajövök, leszedem a tányérokat és az érintő irányban elröppent evőeszközöket, papírfecniket, zsírkrétákat, nedves törlőkendőket, bébikaja pép darabkákat mindenhonnan, fertőtlenítem az asztalt, letörlöm, eltávolítom a gyerek székeket, felsöprök az asztal körül, visszahozom a ti széketeket, amik egyenként 15 kilósak (ilyenkor pedig véletlenül se állj félre az útból), felterítek nektek 4 személyre, és végre leültetlek. Már most nem kedveltek, mert hogy lehetek én annyira kegyetlen, hogy nem adom nektek oda elsőre azt az asztalt, ahova ti szerettetek volna. 

9.) Mikor megérkezel foglalás nélkül, látod, hogy tele az étterem és egyetlen asztal van szabadon, én pedig üdvözöllek a foglaláslistával a kezemben, légyszíves pillants rá, és olvasd fel az egyik nevet, és hazudd azt, hogy az te vagy az a bizonyos Reynold.. Imádjuk, mikor veled telik meg az étterem, és mikor az igazi Reynold megérkezik, NEKEM meg kell neki mondanom, hogy látom ám, hogy két héttel ezelőtt foglaltál asztalt, de a listám szerint te már itt ülsz. És bocs, nincs több asztalunk. Légyszi inkább....menj el.... Vagy várj itt az ajtóban úgy egy órát még. 

10.) Ha ketten vagytok, légyszi bökjetek rá a 6 fős asztalra hogy ti márpedig nagyon szeretnétek oda ülni, mert az lovely és kényelmes. Boldogan fogjuk elküldeni utánatok az esetlegesen betévedt 6 fős asztalt, mondván bocs, nincs nagy asztalunk. Szeretünk két fő után pénzt keresni a hat helyett, no para!

11.) Ha a mellettünk lévő színházba van jegyed 7re, légyszi gyere 6:30kor, közöld, hogy te most vacsorázni jöttél, rendelj előételt, főételt, utána még desszertet, meg egy kis kávét is, és ismételgesd, hogy de te nagyon rohansz, és ha nem lesz itt minden időben, és nem fogsz időben odaérni az előadásra, nagyon csalódott leszel. Ezek után pedig vedd személyes sértésnek, amikor elmagyarázom, hogy az, meg az, meg az, sőőt, az az asztal is ugyanarra az előadásra megy, mint te, és ugyanúgy rohannak mint te. Megteszem ami tőlem telik, de fél óra alatt elég nehéz 3 fogással levacsoráztatni egy egész étteremnyi embert. 

A rendelés:

1.) Ha hatan vagytok, és valaki tésztát kér, és én megkérdezem, hogy classic vagy light, és ő néz, mint a boci, hogy miiiii???? És én elmagyarázom, a menüre mutatva, ahol ez amúgy le van írva, hogy kétféle tésztánk van. A classic a normál adag, a light pedig egy kisebb, salátával, szépen, türelmesen, mert hát honnan tudnád (elvégre csak a menün ott van előtted) - akkor véletlenül se figyelj oda. Rögtön ez után kérj te is tésztát, és mikor megkérdem, hogy te classic vagy light méretben kéred-e, kérdezd meg légyszi te is, mi a különbség. Meg a biztonság kedvéért az utánad lévő is, ha kettő után még nem tört volna ki belőlem a Hulk.

Ugyanezt pizzával,  azt úgyis jobban szeretjük elmagyarázni mindenkinek egyenként, azok ugyanis három különböző méretben jönnek!!!

2.) Mikor először odamegyek az asztalotokhoz, bemutatkozom, mosolygok rátok, üdvözöllek titeket, és megkérdezem, hogy készen álltok-e rá, hogy italt rendeljetek, vágjátok rá, hogy persze! S mikor nekikészülök, hogy mindent felírjak, nézzetek rám boci szemmel, hogy hol van az itallap - amit nem mellesleg elmondtam, mikor leültettelek titeket : a menü hátulján. 

Mikor felajánlom, hogy visszajövök egy-két perc múlva, hagylak titeket gondolkozni, hangosan tiltakozzatok, hogy neeeeeeem, ne menjek sehová, hisz ti készen álltok!

Ekkor kezdjétek el az origamizást, ami alatt 40 féle permutációban forgatjátok a menüt, mire egy valaki megtalálja, és felkiált, hogy HEURÉKA! Itallap! Ezek után ti többiek inkább adjátok fel, ti biztos nem olyan menüt kaptatok, mint az, aki megtalálta, a tieteken nincs rajta. 

Majd kezdjetek molyolni, hogy borozzunk? Hm.... borozzunk.....ne borozzunk.... én vezetek. Én nem kívánom. Én innék. Én megkóstolom, ha ti is isztok. De én vezetek. Vegyünk csak pohárral? Ne, legyen üveg. Megegyeztünk? Meg. 

Akkor egy üveg fehér bort kérünk. 

Mikor a szemöldökömet megemelve megkérdem, hogy mégis melyiket 20ból, elmélyedten belesüppedtek, hogy úristen, hát választani is lehet? Hát honnan tudjam. Kiválasztotok egyet, aminek jól hangzik a neve, de fogalmatok sincs róla, milyen bor az. Ezután légyszi legalább egy valaki vétózza meg, mert ő azt nem szereti. 

Ezután az az egy valaki döntsön úgy, hogy ő inkább pohárral iszik csak. Ezután döntsön úgy mindenki, hogy pohárral iszik csak. Kérjetek ki légyszi 4 pohár olyan chardonnay-t, amit csak üvegben szolgálunk fel, ami vilgosan fel van tüntetve a menün.  Mikor ezt elmagyarázom,  jöjjön újra az újratervezés fázis, majd végül döntsetek úgy, hogy csak ház borát isztok. Jó lesz az nektek, úgyse értetek hozzá. 

Ha pohár, akkor pedig légyszi kérjetek közepes pohárral, lévén ugye csak kicsi meg nagy van. 

Mikor végül megkaparintom a szátokból a bor nevét és a kívánt mennyiségeket, megkérdem, hogy vizet kértek-e, kérjetek légyszi egy pohár bubis vizet, ami szintén ott áll előttetek feketén-fehéren, hogy csak üveggel jön. 

És sört. Minimum egy valakinek söröznie kell. Amit légyszi úgy kérj ki, hogy "én egy sört kérek". Ne haragudj, ha ezek után olyan kérdésekkel traktállak, hogy Melyiket? Üvegest? Csapoltat? Fél pint? Pint?  Kis üveg? Nagy üveg? Nem akarok az agyadra menni, csak szeretném azt felszolgálni neked, amire gondolsz, és amit amúgy elvársz, hogy magamtól kitaláljak. 

Kész szerencse amúgy, hogy kész voltatok az italrendelésre!! 

3.) Ha gyerekkel jössz, légyszi véletlenül se figyelj arra, mikor leteszem elétek a gyerek menüt, és felhívom a figyelmet arra, hogy ebből biz' kétféle van. Az egyik oldalon a piciknek való, a másikon pedig a nagyobbaknak. Az egyik cuki színezős, a másik rejtvényes. Nem szuper? 

Légyszi, mikor rendelsz, mutass rá a nagyobbaknak szóló menüre, olvasd fel róla, amit kérsz, hagyd hogy kihozzam, egyétek meg az egészet az utolsó falatig, és mikor kiviszem a végén a számlát, háborodj fel, hogy a nagyobbaknak szóló menüért charge-oltalak, nem a kicsiért. Mert te arra gondoltál. Csak nem mondtad. És a nagyról mutogattál. De amúgy nekem ezt tudni kellett volna, hisz nézzem meg a te csemetédet, ő még pici. Ennek ellenére megette az egész nagy menüt. De te akkor sem fizetsz kemény 6 és fél fontot egy sajtos garlic bread-ért, egy tál bolognai-ért, egy nutellás-banános calzone-ért, egy bambinoccino-ért, és négy kör italért. Neked az túl sok, és kész. Ó mongyő.

4.) Ha grillt ennél, és én felkínálom neked a lehetőséget, hogy ahhoz jár egy szalmakrumpli vagy egy adag saláta, melyiket kéred? Légyszi kezdj el vitázni, hogy nem lehetne-e hogy egy másik side dish-t kérj, mondjuk egy szarvasgomba olajos petrezselymes sajtos krumplit.  Mikor kifejtem, hogy nem, sajnos csak ez a kettő van benne foglalva az árban, a többi side dish drágább, de azért felajánlom, hogy attól független kérheted azt, semmi akadálya, de akkor meg kell érte charge-oljalak, akkor vedd már sértésnek légyszi, hogy valamiért fizetni kell, és azért kérdezz rá még egyszer, hátha fél perccel ezelőtt még rosszul tudtam, és most hirtelen megváltozott. 

5.) Rendelj bármilyen kaját, hagyd hogy kivigyem, és nézz rám úgy, mint aki épp egy rakás orrszarvú szart rakott le eléd, és kérdezd meg undorodva, hogy mi akar ez lenni. Mondom a bruschetta, amit rendeltél. Hogy ez nem az. De az. Nem az. De az. Próbálj még 7 körben meggyőzni róla, hogy az étel, amit kihoztam neked nem is az ami. Majd mikor megkérdezem, hogy mire alapozod azt az állítást, hogy én át akarlak verni, fejtsd ki, hogy múlt héten voltál egy másik étteremben, és ott az ugyanezen a néven futó fogás nem így nézett ki. Ezek után ne haragudj, ha nem tudlak tovább komolyan venni. 

(Bruschetta: bármilyen jellegű kenyér, friss lilahagymás paradicsomkoktéllal a tetején, zöld pesztóval. Szerintetek hányféleképp nézhet ki egy ilyen, tekintve, hogy csak a kenyér permutálhat 300 különböző fajta közt?)

A felszolgálás:

1.) Mikor a nagy asztalotok egész italrendelését kiviszem egy körben, mert király vagyok, és nagyjából fél percet szöszölök azzal, hogy megtaláljam az egyensúlyt a tálcán, légyszi sajnáljatok meg, és kezdjétek azzal, hogy mikor nem figyelek, leszedtek valamit róla, mert hát mégiscsak olyan nehéznek tűnik, segítsünk szegény lánynak. Miután emiatt pedig valamelyikőtök nyakába borult az egész hóbelebanc, legyek én a hibás. 

2.) Mikor kiviszem a kajátokat, ami már 5 perce áll egy 100 fokos melegpolcon, amitől kellemesen olvad le a bőr az alkaromról, véletlenül se emlékezzetek, mit rendeltetek. Mikor könnyekkel küzdve ordítok, hogy Pizza Tregusti, nézzetek rám és egymásra felváltva úgy 5 percig, míg végül szólalj meg a szádat húzva, hogy te ilyet nem rendeltél. Miért, mit rendeltél? Hát te azt nem tudod. AKKOR EZT RENDELTED BAZDMEG!

A végén természetesen kiderül, hogy mégiscsak ezt rendelted, de nyilván én voltam a hülye, megint, hisz csak egy pincérnő vagyok.

3.) Mikor leteszem a kajátokat, mindenki elé azt, amit rendelt, és felajánlom mindenkinek személy szerint, hogy a tésztához hozok parmezánt, a pizzához, hogy hozok csili olajat, a salátákhoz, hogy hozok dresszinget vagy oliva olajat/balzsamecetet, a sült krumplihoz, hogy hozok kechupot/majonézt, légyszi kérjetek csak csili olajat, a többiek mondják, hogy jól vannak. Várjátok meg, míg elmegyek a station-höz, felkapom a csili olajat, és visszaszaladok az asztalotokhoz. Ekkor valaki gondolja meg magát, hogy mégis kér kechupot. Várjátok meg, míg elmegyek a bárba, töltök ki kis tálkába kechupot, és visszaszaladok az asztalhoz. Ekkor valaki döntsön úgy, hogy egy kis oliva olaj jó lenne a salátára. Elmegyek a stationre, hozok rögtön balzsamecetet is, biztos ami biztos. Mire visszaérek, hirtelen majonéz is kell. Nem kicsit idegesen visszarongyolok a bárba, teszek nektek majonézt. Mikor aztán úgy döntesz te ott tésztával, aki a leghangosabban hirdetted, hogy neked aztán nem kell parmezán, hogy azért mégiscsak jó lenne rá egy kicsi, csak az íze kedvéért, és visszatrappolok a station-re sajtért, vissza az asztalhoz, nekiállok ráreszelni a fél fazéknyi tésztádra, és képes vagy nagyjából 4 milimól sajt mennyiségre azt mondani, hogy "that's plenty, thanks", ne csodálkozz kérlek, ha nem természetes mosollyal kívánok jó étvágyat, és belül az ellen küzdök, hogy belenyomjam a fejed. Még jó, hogy nem kértetek amúgy semmit, csak csili olajat.

4.) Mikor a legnagyobb a hajtás, légyszi állíts meg, hogy megkérdezd: amúgy én honnan jöttem? Ugye olasz vagyok? Mikor azt mondom, nem, nem vagyok olasz, vágjatok csalódott képet, és kérdezzétek azért meg, hogy "akkor ugye lengyel vagy?". Mert aki étteremben dolgozik, más nem is lehet! Nem, magyar vagyok. Erre reagáljatok valami olyat, hogy "mindegy, egy kutya", mert az amúgy jól esik. És ne, ismétlem NE hagyjátok ki a hungry hungarian poént, mert az minden ízében díjnyertes, és biztosan a ti szátokból hallom először!!!! 

6.) Miután megetted a risotto-t, amit az egekig ajnároztál, kérdezd meg tőlem, hogy mondjam meg őszintén: fagyasztott vagy nem? Mikor őszintén elmondom,hogy a risotto alap fagyasztott, de a 4 különböző fajtát már mi csináljuk és itt főzzük frissen, akadj ki, hogy ez elfogadhatatlan. Merthogy te idejössz, és elvárod, hogy olyan ételt kapj, olyan prezentációval, ami megéri a pénzét (ami egyáltalán nem sok amúgy). EHELYETT fagyasztott kaját kapsz. Elismétlem, hogy nem fagyasztott, csak az alap az. Az nem ugyanaz. Enélkül nagyjából 40 perc volna lekészíteni ezt a féle risotto-t, gondolom az sem tetszene, ha egy órán át jönne a kaja. Erről megy még a vita egy ideig, amiben kifejted, hogy téged ekkora csalódás nem ért még soha az életben, és ez borzasztó kiábrándító, inkább hazudtam volna, az is jobb lenne. De azért ugye mondjam meg őszintén. Ezek után közlöd, hogy most, hogy ezt tudod, inkább nem vagy hajlandó kifizetni a te risotto-dat, annak ellenére, hogy úgy bepusziltad, mint óvodás a nápolyit. 

Prezzo's VIP pizza

5.) Rendelj csak azért VIP pizzát, mert így hívják. Mikor leteszem eléd, kerek szemmel nézd az 50 centi hosszú, gazdagon megrakott pizzát, és hagyd ott a háromnegyedét, amit a végén ki kell dobnom a kukába. 

A fizetés

1.) Mikor néhány falat után megkérdem tőletek, minden rendben van-e,

olyan-e az étel, amit vártatok,légyszi mindenki teli szájjal mosolyogva bólogasson, aki pedig épp üres szájjal ül, mondja hogy ennél finomabbat aztán még sosem evett, ez egyszerűen fantasztikus! Mikor aztán végeztetek, és MINDENT megettetek, és én odajövök, hogy leszedjem a tányérokat előletek, kezdjétek el ócsárolni, hogy ez egyébként nem volt jó. És nem ilyenre számítottatok. Ez olajos, ez száraz, ez túl szaftos. Légyszíves fejtsd ki, hogy a Paradicsom-Lilahagyma saláta mennyire kiábrándító volt. Hogy tél közepén képes voltam letenni az asztalotokra egy nem gyönyörű piros paradicsomokból álló salátát. Merthogy te napérlelte, mosolygós paradicsomokra számítottál. És ennek köszönhetően most borzasztó csalódott vagy, nem is tudod elhinni, hogy téged ily atrocitások értek, hát mivel érdemelted te ezt ki? Légyszíves ezután kérdezd meg tőlem, hogy én képes lennék-e ezt elfogyasztani, őszintén mondjam meg. Majd mikor azt mondom, hogy igen, pont

tegnap csináltam egy hasonló salátát otthon, tél közepe van, a boltban sem kapok ennél szebb paradicsomot, háborodj fel, és azonnal kérdd el tőlem a head office telefonszámát, mert hogy eről aztán ők is hallani fognak. Hogy ezt a pimaszságot, hogy leteszek elétek egy ilyen szharrt, és még pofátlan is vagyok, ez mindennek a teteje. Mikor azt mondom,hogy sajnos nem tudom fejből, de adjatok egy percet, máris felírom nektek, akkor álljatok fel, a tálcára letett borravalót látványosan tegyétek vissza a pénztárcátokba, és intsetek, hogy nem kell, ÍGY már nem kell. És távozzatok.

Ha lehet, menjetek jó messzire. 

2.) Ha kuponnal jöttök, véletlenül se mutassátok meg az elején, ne is szóljatok róla, rendeljetek olyasmit, ami

nincs benne az ajánlatban (ami pedig le van írva feketén fehéren a kuponra, csak el kéne olvasni). Eztán kérjétek ki a számlát, várjátok
meg, míg kihozom, majd jelezzétek, hogy ti kártyával akartok fizetni, várjátok meg, míg visszamegyek a kártyagépért, majd mikor már a kártyátok benne van a gépben, közöljétek, hogy van amúgy egy ilyen kuponotok, azt ugye levettem az árból?

Miért, mondom, odaadtátok valakinek már? Nem. Szóltatok róla? Nem. 

AKKOR?????

Majd mikor felajánlom, hogy jó, akkor törlöm a tranzakciót (mert

mondhatnám, hogy sorry, késő, de nem, mert jófej vagyok), megnézem, mi tehetek értetek, és amikor számítógép visszadobja a kupont, lévén CSAK olyat rendeltetek ami nem foglaltatik benne az ajánlatban, légyszi akadjatok már ki, hogy ez micsoda átverés. Mikor felhívom a figyelmeteket arra, hogy ott vannak leírva a feltételek a kuponon, még csak nem is kis betűvel, majd megvigasztallak titeket, hogy ettől még érvényes maradt a kupon, legközelebb fel tudjátok használni, csak szóljatok időben, hogy van ilyenetek, hogy mi is figyelni tudjunk a rendelés felvételekor, hogy biztosan működjön, fogadjátok a hírt hangos cöccögéssel, közöljétek, hogy leshetem, mikor jöttök ide vissza többet, és a tökéletes kaja után, ami minden atomjában elfogyasztottatok, és amit tökéletes felszolgálással kaptatok meg, borravaló nélkül csattogjatok ki az étteremből, mert nyilván az én hibám volt, hogy sheggek vagytok.

AHHHH, kényelmes!

A nap jelszava.
Essssküszöm.

A tegnapi keddi nap, valami fájdalmasan lassan, nyűgösen, idegesítően telt.

Kezdve azzal, hogy valahogy felkapcsolva maradt a fűtés éjszakára, aminek következtében nagyjából 26 fok tombolt a lakásban. Ez még oké, ebben még csakcsak ellébecolok, de mikor Shaun is itt van, és hozza ezt az öntudatlanul kalodába zárós, "Copperfield legyek ha kiszabadulok" ölelős formáját, akkor egyszerűen olyan, mintha egy személyi radiátorhoz láncolnának, amit a maximumra tekernek, és ami minden egyes mozdulatodtól csak egyre szorosabban és szorosabban ölel. 

Nagyjából másfél percig lebegtem REM fázisban, ennyit a pihentető alvásról. 

Ezután következett egy elnyújtott, lassú, csendes, unalmas, iddddegölő nap. A nem alvástól csak rosszabb lett az egész, nyűgös voltam és hisztiztem, mint egy valamire való angol óvodás. 

Este aztán kulminált a helyzet, az egész staff majd meghalt az unalomtól. Ilyenek voltak, hogy Marco meg Maria elmentek az alagsorba italokat rakodni, meg a konyhára desszerteket szeletelni, mert valakinek meg kel tanítania ezt a legényt, hogy mi merre hány méter, de addig Rami, vidd az éttermet légy oly kedves, nem lesz gond. Viszem én, nem probléma.... vinném, ha lenne mit!!! 

Aztán 8 körül végre megindult az élet, bejön a konstans 3 asztalunk mellé még 5, végre van mit csinálnom, de még így sem rohanok. 

Aztán nyílik az ajtó, belép rajta két fess legény, hogy ők biz inni jöttek, ha nem probléma. Közlöm velük baráti hangon, hogy sajna nincs engedélyünk rá, hogy alkoholos italokat adjunk ki, ha nem esznek főételt nálunk, de a soft drink és a kávé teljesen oké. Nem pub vagyunk, aztán joccakát. 

Válasz? Drinks ugye? Na. Az oké.

Adok nekik asztalt, leülnek, kapnak ét-itallapot, megyünk rendelést felvenni, azt mondják, két gin tonic. 

Ej ej. 

Mondom srácok. Ha nincs kaja, nincs pia. 

Jó. Akkor egy bread board-ot.

Haladunk, haladunk, de az még mindig nem főétel. Elmagyarázom, hogy ha biz nem is esznek fejenként valamit, nem gond, de mondjuk ha egy light pizzát kérnek to share, az kb. akkora, mint egy karéj kenyér, csak elbírja a gyomruk. 

Nem tetszik nekik. 

Aztán alkudozni kezdenek velem, hogy és ha utána kávéznak...?

NEM!!!! EGYETEK VAGY HÚZZATOK INNEN!!!!!

Persze ezen felindult reakciómat úgy moderáltam, hogy "hívom a menedzsert, beszéljétek meg vele". Mert hát mégiscsak jobban hangzik :D

Megy oda Maria, eltölt az asztalnál 10 percet, bedobja a végzetasszonya kisugárzását, majd jön vissza a bárhoz füstölgő fülekkel. 

- Mit sikerült elérni? 

- Rendeltek egy pizzát. Meg két gin tonikot. 

- Akkor mi a baj?

- Telefonszámot is rendeltek. 

Na mondom, zsír. Még basszátok fel a főnök agyát, a végén én fogom a rövidebbet húzni. 

Na viszem aztán ki a pizzát, megkérdem, minden rendben van-e. Nagy viccesen még odaszúrtá-dk, hogy amúgy ha kérek, nyugodtan ehetek belőle, mert boldogan adnak belőle. Lévén ugye ők nem éhesek. De azért boldogok voltak. 

Felvettem egy másik rendelést, megyek a legközelebbi géphez, ami az ő asztaluk mellett volt. És magyar szófoszlányokat hallottam. Éljen éljen! Történelmi pillanat, ha magyar asztalom van, eddig, ez az egy év alatt 3x fordult elő. Íme, a címeres negyedik. Na majd legalább szót értünk. Odamentem beszélgetni, mikor épp semmi dolgom nem volt. 

Megindult a kunyerálás Maria telefonszáma iránt. Mondom, nincs az az isten, kérjétek tőle. Á, hát tőle már kérték, nem adja oda ( 1 - nem csodálom,  2 - akkor majd én oda fogom, mi?). És mi a helyzet az enyémmel? 

Jaj ne,  mondom ne kezdjük. Egyébként is kirúgnak, ha telefonszámot osztogatok munkaidőben. Na aztán még szívták a vérem egy ideig, nem engedtem nekik. Aztán csak annyit mondtak, hogy most átmennek a Cote-ba, ha akarok, csatlakozzak, miután végeztem. 

Nincs az az isten!

De aztán távoztak, és láttam hogy tényleg bementek a Cote-ba. Őszintén megmondom, gondolkodóba estem. Mert hát nem sok magyart ismerek errefelé, akit megismertem azok átutazóban voltak, vagy hazaköltöztek. Ők viszont itt laknak, itt dolgoznak. Miután végeztem, céltudatosan hazaindultam, lévén Shaunnal komoly program várt ránk este. 

Képzeljétek, előző hónapban volt egy közös offos napunk, és maratoni alvást tartottunk. Olyan sokat és olyan szinten aggodalommentesen aludtunk (telefon ki, minden program lemondva), hogy utána kb 2 hétre feltöltődtünk energiával. Gondoltuk itt az ideje még egy ilyennek, most, hogy a szerdánk közösen offos. Azt mondta, 10ig biztos nem ér rá, majd utána átjön valamikor. Ez általában azt jelenti, hogy olyan éjfél körül fog érkezni. Én meg 9kor végeztem. 

Engedtem hát a kisördögnek a bal vállamon, és hazafelé menet befordultam a Cote küszöbén. Megtaláltuk egymást, lecsücsültem, és beszélgetni kezdtünk. Az egyikük mondjuk korán lelépett, de a másikkal, az Attilával egész sokáig maradtunk. 

Jaj de üdítő végre új emberekkel beszélni, te jó ég. Apropó üdítés: szégyen szégyen szégyen, de olyan nagyon finom bort kaptam, hogy megőrülök, rendesen be is csiccsentettem. 

Na mondhatom, szép. Itt ülök egy vadidegen emberrel, fejembe szállt a bor, miközben Shaun szegény talán már vár rám otthon, nekikészülve a pizsimaratonnak. 

Olyan 11körül döntöttem úgy, hogy NA MOST, vagy soha, elindultam haza. Az hogy mentem, kicsit erős, inkább gurultam lefelé a dombon, de többé kevésbé egyben hazaértem. Fel is hívtam Shaunt, hogy fél óra és otthon vagyok, jöhet. Erre mondta, hogy ő még a pubban ül, de nemsoká jön, ne aggódjak. Ó hát nem aggódtam én, gondoltam jól is jön, ha kicsit késik, talán kicsit kijózanodok addig.

Le is feküdtem szépen a földre, csuklottam párat, a többiek meg néztek, hogy engem meg mi lelt. Nem igazán láttak engem még alkoholos állapotban. Mondtam nekik, hogy az egész az Ati hibája. A mi Atink meg a fotelból pislogott, hogy miiiiii???? Az enyém??? :D

Na aztán Shaun befutott, hamarabb, mint reméltem. Mosolygott ő is, mint aki ruhafogassal a szájában aludt. 

Kérdezte, hogy mi baj, édes? 

Aztán én is kérdeztem, hogy mi baj édes. 

Előbb te. 

Nem, előbb te. Közben letérdepelt elém, megfogta az arcomat a két kis kezével.

Előbb te.

Neeeeeem, előbb te!

Egyszerre.

JJJJJJo.

Egy, kettő, három!

Majd nagy lendülettel belekiabáltuk egymás arcába, hogy réééééészeg vagyok!!!

Mindezt pedig oly módfelett viccesnek találtuk, hogy inkább lefeküdtünk a szőnyegre és röhögtünk 20 percig. 

Mindez után jött, aminek jönnie kellett: elküldtük egymást fürdeni, beszédelegtünk az ágyba, elaludtunk, és ma délután 4ig fel se keltünk. Rendeltünk pizzát, csak annyira keltünk fel, hogy kifizessük. Megbeszéltük, hogy még mindig baromi fáradtak vagyunk, úgyhogy úgy döntöttem, megnézzük a Felhő Atlaszt, mert annak a megemésztésébe úgyis belezsibbad az agyunk, és visszaalszunk. A tervem tökéletesen bevált. 8 körül keltünk. Kisimultan, mosolygósan, hogy AHHHHHHHHH. Ez kellett ide. 

Imádom egyébként. Valahogy ez az ember olyan alakúra van faragva, hogy tökkkéletesen passzol az enyémhez, valahogy bárhogy fekszünk, annyira kényelmes, hogy legszívesebben infúzióra és katéterre kötném magam, hogy fel se keljen kelnem soha többé.  :)  :)

Paparazziztam, miközben szegény még nagyban szundikált :)

Úgy elgurulok, vissza se találok!

Nem ér ez meg egy egész bejegyzést, de annyira be vagyok sózva, hogy muszáj ezt megosztanom veletek.
A hét egyetlen offos napját (hétfőt) azzal töltöttem, hogy ifjakat pesztráltam a parkban. Azaz, ültem a fűben, és néztem, hogy ezek mit meg nem képesek csinálni bicón/korin/deszkán/kézen/lábon.

A két fő pesztrált Shaun és Sean volt (igen, merthogy az ember véletlen se keverje a barátja nevét az ő legjobb barátjáéval, nemde?), akik szintén a figurázó tömeget gyarapították különféle mutatványokkal.

Én meg csak ültem, és ámultam, hogy franc belétek, én is akarok így repülni.
Úgyhogy aznap este az első dolgom volt átgondolni az anyagi helyzetem, és mérlegelni, hogy belefér-e nekem egy ilyen speckó ugrálós kori.
Hát nem igazán...
Viszont akkor rápottyant a tekintetem az éjjeli szekrényemen álló bödönre, amibe ezeket a haszontalan kis érméket szoktam dobálni, amik miatt csak nehéz a pénztárcám, de nagyon értékük nincs. Elkezdtem összeszámolni, és végül arra jutottam, hogy egy felső-közép kategóriás kezdőknek való korit simán meg tudok venni belőle anélkül, hogy  a fizumhoz hozzá kéne nyúlnom.
Szóval kérem szépen, a vadiúj korim épp egy hajón csücsül útban Amerikából, és alig várja, hogy szanaszét zúzzam őt én önmagam (mert fék ugye nincs rajta) az első kavicsos járdán.

Csend és béka van...

... Csúnyán hangzana, ha azt mondanám, végre.
Mert eltelt az a bizonyos rapid március, ami annyira sűrű volt, hogy tényleg csak úgy elszaladt. Kezdődött azzal ugye, hogy ideköltözött Ati, Geri öccse.

Kicsit ilyen volt  

Ez a lakás ugye elvileg 2 vagy három emberre van tervezve. Mi itt ugyebár élünk négyen, hát nem hiába alszom a nappaliban.
Aztán jött az Ati. Elvileg csak átmenetileg, míg be nem áll a tengerészgyalogsághoz, vagy mi a fene (csak tengerjáró hajóra menne dolgozni, csak még várja szegény, hogy idejöjjön a hajó és becsöngessen hogy heló, jöttünk érted, gyere).
Ez ugye már 5. Már ezt se volt könnyű kilogisztikázni. Nappal persze, elvagyunk, juhé, de ezt a ki hol alszik kérdéskört bizony rendesen csócsálni kellett egy hónapon keresztül.
De aztán jött a harmadik jómadár is: Geri másik öccse, Ákos, meg a barátnője, a Vivi.
Ez ugye már 7.
Látjátok ugye ti is, miféle matekolás kellett, hogy itt emberek elférjenek, értelmesen egymás mellett éljenek bárminemű személyes teret nélkülözni kénytelen és hirtelen felindulásból emiatt gyilkolászó incidensek nélkül :D
De valahogy megoldottuk, ráadásul úgy, hogy még mondjuk a fürdőért sem állt sorba soha senki.
Aztán ehhez még adjuk hozzá, mikor Shaun vagy Misi átjön.
Komolyan, majdhogynem az mondhatta szerencsésnek magát, aki kinyújtott tagokkal alhatott a fürdőkádban :D

No de aztán ezzel jöttek mindenféle pozitívumok is, amik nagyban nagyban megkönnyítették az egész helyzetet. Kezdve azzal, hogy
1.) MINDIG volt itthon valaki, sosem volt egyedül unatkozás, mindig volt egy kis asztaltársaság, meg pókerezés, vagy a gyengébb értelmű egyedeknek mint én, másféle kártyajátékok. Közös kajálások, főzőcske, italozgatások munka után, ilyenek. :)
2.) Azért, hogy Ákosnak és Vivinek legyen hol aludnia, vettünk felesben egy ugyanolyan matracot az Ikeában, mint az enyém, amin aludtak egy hétig, majd nekem adták. Én pedig rátettem az én meglévő matracom tetejére, így van végre egy süppedős ágyam, amire le lehet esni. Tudjátok, úgy bumm, egyenesen eldőlni, anélkül, hogy ettől elrepedne egy bordám vagy becsapódástól és a kemény földdel való találkozástól kidurranna egy cickóm. :D
3.) Volt megint Activity!!!! Megint írtam egy csomó cetlit (igen, harmadszorra is), most kicsit durvább feladványokkal. Most is kellett színt mutogatni. De most már egész mondatokat is. Csak mutogatás volt. Kis ízelítő:
 - Zsákutcába hajtottam a kombájnommal
 - Fehér
 - Könnyű más faszával verni a csalánt
 - Traktorkarburátor (igen, a híres-neves!)
 - Átlátok rajtad, mint sajtos szendvics a FollPack-on.
 - Szar van a palacsintában Nutella helyett.
 - Az Ákos túl hangosan horkol (És amúgy tényleg, senki nem maradt meg mellette, kivéve a Vivi,
   aki füldugóval alszik). Ez amúgy nem hangzik nehéznek, de mutogasd el mondjuk úgy az Ákost,
   hogy őrá nem mutathatsz. És lehetőleg ki is találják...
 - Rossz Krumpli vagy, megpucollak (Csilla meg Geri hívják egymást Krumplinak/Kumpinak, és
   Csilla ezt szokta mondani, ha a Geri csíntalan (milyen hülye szó ez...).
 - Kárpát-medence (khhhm....már ha valaki ugye tudja, hogy az hol van...!!!)
... és társai.

A három Grácia meg a Mihály.

4.) Oly rég óta végre egy helyen volt ez a három lüke, ami szerintem nagy dolog nekik, és jó volt ennek a szemtanújának lenni. Mert ugye Ákos otthon él, Ati meg Geri itt, de Ati eddig fent élt északon, az is nagy szám volt, hogy Ő meg Geri találkozni tudtak, nemhogy egyszerre mindhárman. Az ilyen jeles események adhatnak például alkalmat ilyen és hasonló képek elkészültéhez, mikor is eldőlt, hogy ezt a 4 pár harisnyát SOHA többé nem fogom felvenni.
Ez egyébként eddig is bbbbbborzasztóan érdekelt, hogy a bankrablók miért harisnyát vesznek a fejükre, hát hogy tudna az a felismerhetetlenségig eltorzítani....Hát... el tud.
Ezek az emberek ennyire nem rondák, esküszöm  :D  :D  :D

No de aztán a március jött és ment, Ákos és Vivi visszarepült, Ati pedig kiköltözött. No nem ment messzire. Hajóra legalábbis nem. Kiderült, hogy arra még akár hónapokat is várnia kell, így izibe találni kellett neki valami munkát + szállást addig. Így itt maradt velünk Sevenoaksban, és a szomszédban lakik Hannah-val meg Craig-gel, akik ketten fizettek eddig egy olyan lakást, amit mi négyen is nyögünk. Szóval ők boldogok voltak, hogy ugyanerre az összegre mostantól hárman lesznek, mi meg attól, hogy visszaáll a régi alvási órarend, mindenki a helyén. Azt hiszem, ezzel mindenki jól járt, de legalábbis találtunk egy kompromisszumképes arany középutat.



Más:
Azt hiszem, találkoztam a merénylőmmel.
Szégyen rám, és szégyen a szamárra, abszolute nem értek a pókokhoz, de azt tudom, melyik a gonosz, és ennek én mondom, mordori düh tombolt az összes gombszemében.
A helyzet úgy nézett ki, hogy hajnali négy körül borzasztó szomjúságra ébredtem, átbotladoztam Shaunon, kikecmeregtem a fürdőbe, hogy én most aztán rácsatlakozok a csapra, és addig iszom, míg fájni nem kezd. Felkapcsoltam a villanyt, kiittam a csapot, ahogy kell, és ha már ott voltam, gondoltam elintézek mást is. Odabotorkáltam a vécéhez, még mindig csukott szemmel, lecsücsültem, majd lassan kinyitottam a szemem.
Hát megállt a vízesés alattam.
Közvetlenül előttem a szőnyegen - valószínűleg centiken múlt, hogy nem léptem rá - egy tenyeremnyi nagyságú unnnnndorító hatalmas pók terpeszkedett. Nem az a kaszás fajta, meg álkaszás, ami akkora mint egy gombostű, és van 8 db 20 centis lába. Nem ez rendes, inkarnálódott vérengző fenevad volt, valami nonfiguratív mintával a gussztustalan kis potrohán. És hát így néztünk egymásra. Tudat alatt kicsit felhúztam a bokáimat, mert EZT
( -> ) a lábamra köszönöm, nem kérem még egyszer.
Hát lányos zavaromban mit tehettem volna. Hajnali négy volt, mindenki békésen aludta a legszebb álmát, nem is sejtve, hogy micsoda vadállatokkal élünk együtt. Körbekacsintottam a fürdőben, megoldást keresve. Ha ez otthon történt volna, és Anyu sikítva kérlelne, hogy szabadítsam meg ettől, eljátszottam volna a GreenPeace aktivistát, fogok egy poharat meg egy papír fecnit, eltávolítom az állatot, és kiengedem a szabadba, hadd éljen. De azóta sajnos az egyik ilyen példány megharapott, és kicsit megcsappant a szimpátiám értük. Én ezt a szörnyet bizony meg nem mentem, legyen másé a döntés. Lekaptam hát egy kupakot, a legnagyobbat, amit találtam, és rádobtam Mr Ferdinándra. Merthogy ezt a nevet kapta. Közelebb nem voltam hajlandó hozzá menni, így inkább kiszaladtam a nappaliba, írtam egy üzenetet angolul, hogy biztosan mindenki megértse, hogy NEHOGY felemeljétek gyerekek ezt a fedőt, mert egy ordenáré nagy pók van alatta. Vagy öljétek meg, vagy engedjétek ki, nekem mindegy, de valaki valamit kezdjen vele, aki érez magában egy kis merszet. Geri? Pisti? Shaun?
Végül Shaun volt az én hősöm, ő kelt a legkorábban velem együtt, és átbocsátotta Ferdinándot a szomszédba, riogassa csak szépen ott a népeket.
De mit ne mondjak, nem volt nyugodt az éjszakám az incidens után, tudva, hogy egy ilyen példány lazán képes volt elbújni itt valahol addig, hogy ekkorára nőjön. Hm....


Más:
Aggódom a Pistáért, mert mindenkinél többet dolgozik, és egyelőre szanaszét stresszeli magát, ha egy kicsit pörgés van, és neki kell koordinálnia mindent. Ez meg is látszik szegényemen, hát elfogyott teljesen.
Panaszkodott, hogy milyen görcsök gyötrik, hogy 6x kel fel egy éjjel, mert görcsben áll a combja, vádlija mindene.
Összeállítottam neki tehát egy vitamincsomagot, amit szépen szed is, hálistennek. A lába már nem görcsöl hálistennek, meg kapott ilyen porcerősítő ízület regeneráló csoda hatóanyagokat is, meg egy rakás hizlaló vitamint :D  Én ha otthon ráfanyalodtam a béres cseppre, meg a magneB6-ra, rettegtem, hogy miféle súlytöbblettel fog ez járni, mert ezek ugye köztudottan tapasztják rád az extra kilókat. Ez kell nekünk! Azt a mennyiségű kaját, amit ő megesz, nyom nélkül elégeti, holott csak a vacsorájából jóllakna egy etióp kisváros egy hétre. Szóval remélem, kicsit visszanyeri majd a formáját :)


Más:
Ha már forma visszanyerés: VÉGRE el tudtuk intézni, hogy befizessük a lógásunkat a konditerem felé, így újra aktív a bérletünk. Hatalmas elszántsággal vetettük magunkat bele az edzésbe, külön-külön, de a tapasztalatok félelmetesen hasonlóak voltak: december óta biz elpunnyadtunk. Kifingtunk mind a ketten, de totálisan. Helyre kell ezt hozni, különben nincs szép poci nyárra.


Más:
Még mindig mozgás.
Vettem kérlekszépen egy lépésszámlálót.
Tudni akartam, hogy
1.) hányat lépek egy műszak alatt
2.) ez hány kilométer gyaloglás?
3.) ez mennyi kalóriát éget el?
Az első műszakom ma volt, amiben használtam. Este 7-től 10 óráig 5,7 km-t gyalogoltam le, 7070 lépéssel, és megdöbbentően kevés, 230 kalóriát égettem el. Azt hittem, többet. Jó, ez csak a séta. Ebbe nem számlálódik bele a tányércipeléses erőkifejtés, emelgetés, rekeszek pakolása, stresszelés. És a távolság is ugyan kevésnek tűnik, de gondoljatok bele, 3 órából mennyi tellik el rendelésfelvétellel, fizettestéssel, ami ugye folyton egy helyben állás. Na de legalább már van adatom, ez is valami.
Az igazi próba holnap jön: nyitástól zárásig dolgozom. Arra eszek igazán kíváncsi.

Más:
Múlt héten az Isti odaállt elém, és azt mondta: Hugi. Te szerdán offos vagy, én meg csak estére megyek. Nem ugrunk le a tengerpartra? Menjünk Eastborune-be, ott vannak azok a nagy fehér sziklák, tudod... Innentől nem is hallottam a folytatást, belül már rég igent mondtam.
Mindig látni akartam őket :)
Nézzétek csak meg a hátteremet, mindig szerettem volna ezt az arcát látni Angliának, a nagy meredek sziklákat a tengerparton, ahol tép a szél, és akkor is lélegzetelállító, ha esős-borongós az idő. Nemhogy ha napos és csodaszép.
Eddig tartott tehát a győzködős része.
Előző este összecsomagoltuk Shaunt, korán reggel pedig útra keltünk.
Shaunnal végigaludtuk a másfél órás utat odafelé meg visszafelé, így csak a jó része maradt nekünk.
Mostanában sokat dolgoztunk mindannyian, és kicsit már kezdtem belefulladni ebbe a városba, meg a szűk sikátorokba, meg a rengeteg régi házba, meg a pici öltözők - pici utcák - pici terek forgatagába, elemi erővel vágytam valami nagy helyen lenni. Tudjátok, ahol veszel egy nagy levegőt, és olyan, mintha repülnél.
Éreztem mélyen, hogy ez egy ilyen hely lesz, és hogy ezt most kell nekem.
Néhány kép többet mond ezer szónál is, szóval beszéljenek inkább ezek helyettem. Tér...az volt bőven, az biztos.
(Előre is bocs a sok enyelgős képért, aki nem bírja, az nézze a hátteret, de csak ezek a képek vannak)

Kilátás csak a parkolóból

Pista álmoskás kicsit. De végre legalább felkészült rá, hogy hideg lesz.

Mr Croucher lenne szíves visszatakarni a veséimet?

Lekerült a napszemcsi. Fájt. Szóval inkább így. 

Mondtam neki, hogy másszunk körbe le, kagylókat akarok gyűjteni. Ő erre felkínált egy rövidebb utat. 

Pista is érzi, hogy övé a világ. 

Találtunk egy még jobb helyet de ez már tényleg mindennek a legszéle volt. 

Készült kép Anyukának, mert kérte. <3

Igen, épp leeszem a kis pofikáját a kis koponyájáról, mondtam hogy így lesz. 

Megy a gyűjteménybe, ahol a lábas képek vannak helyekről, ahol jártam. 

Nézd, Shaun, az ott Tarján, ide látszik a házunk!

Elég határozott szél van, elég határozott irányból. 

Ez pedig egy kis tájkémlelés, mielőtt nekivágtunk volna. :) Köszönet a panorámáért a Pistának :)