2016 you bitch. Not for me.

Most, hogy lassan ennek az évnek is a fenekére nézünk, egyre többet látni olyan képeket, meme-eket, ahol ilyen sírástól/hisztirohamtól/depressziótól elcsúfult arcok fölött olyasmi szövegek állnak, hogy "lassan itt van 2017, és én még el sem kezdtem dolgokat elérni 2016-ban", vagy "2016 olyan rossz, mint eddig soha semmi" és társai.

Töröm az agyam, hogy mi minden borzasztó dolog történt, de nekem valahogy nem tűnik olyan szörnyűnek ez az év.

De aztán utána néztem, és legyünk őszinték, rendesen kijutott 2016-ban. A teljesség igényét mellőzve: Alan Rickman. Bud Spencer. Félkész olimpia. Clinton vs Trump, avagy Joffrey vagy Ramsay? Harambe. Kebab Guy. Pokemon Go. Brexit. Feminácizmus. Leonard Cohen. Nizza. Zika vírus. Floridai meleg bár. Törökországi puccs. Közelkelet. Földrengések. Vulkánok. Szíria. Menekültválság.


Mindez arra ösztönzött, hogy megpróbáljam sorra szedni, mi minden JÓ történt velem 2016-ban, ami miatt szeretni fogok visszagondolni erre az évre.

1.) Minden eddigi évnél sikeresebb, az előző évhez képest 162%-os karácsonyt szerveztem, és túléltem
2.) Majd otthagytam a világ leglélekölőbb munkáját
3.) Igazán, de igggazán odatettem magam a Tonbridge-school interjún
4.) Tesóm betöltötte a 30at és én ott lehettem vele, hogy megünnepeljük.
5.) Megkaptam életem eddigi legjobb állásajánlatát, egy állásét, amiből akár nyugdíjba is boldogan mennék
6.) Végignyomtam egy egész nyarat 2 nyaralással és rekord kevés költségvetéssel
7.) Soha ilyen hosszú - 3 hetes - szabadságra mentem Magyarországra, ahol ki sem mozdultam otthonról, és végre nem vendég, hanem családtag voltam a saját otthonomban
8.) Beköltöztem az eddigi legszuperebb lakásba, amiben valaha laktam itt, mégpedig azzal az emberrel, akit igazán szeretek
9.) olyan munkahelyem van, ahol  nem gyötörnek rémálmok, ahol kedves emberekkel dolgozom, olyanokkal, akik megbecsülik az igyekezetem, ahol minden nap más, és minden nap új kihívás
10.) láttam a bátyámat megnősülni, és nyertem egy kishúgot
11.) végre véglegesen elhatároztam magam, és felállítottam egy menetrendet a jövő nyárra esedékes műtétemre
12.) megcsináltattam a szemüvegem, és nem látok többé duplán
13.) soha ilyen sok könyvet nem olvastam el, mint 2016 második felében. Végre van időm és energiám megemészteni Hawking könyveit
14.) idén 100%-ban a szüleimmel töltöm a karácsonyt anélkül, hogy munka miatt kellene aggódnom, vagy akár egy fél napot is bemenni dolgozni.


Ez kicsit olyan Hálaadásosnak hangzik, lehet hogy az is. Igen is hálás vagyok 2016-nak.

Jó reggelt, mondanám, ha...

Nem tudom, ki hogy van vele, de részemről olyan, mintha kicsit ismerném ezeket az embereket.

Minden nap ugyanakkor kezdek, ezért minden nap a 7:03-as vonathoz igyekszem, majd 7 perc vonatozás után komótos sétát veszek Tonbridge vasútállomástól Tonbridge school-ig. 

És jönnek szembe emberek, akik eleinte csak random emberek, aztán elkezd feltűnni, hogy minden reggel ugyanazokat az arcokat látom szembejönni velem. 

1.) Morgan Freeman - egy kiköpött hasonmás a táskás szemeivel, ősz hajával és a májfoltos arcával, pufi dzsekiben és sálban, valószínűleg néhány millió dollárral kevesebb vagyonnal. Mindig ott jön szembe, ahol nagyon szűk a járda, egyik oldalon házsor van, a másik oldalon pedig parkoló autók. És ő mindig beugrik a parkoló autók közé, hogy utat engedjen nekem, aki nyilván jobban sietek, mert vonathoz megyek. Köszi Freeman. 

2.) A Szakács Fiú - aki valószínűleg nem is az, de én ehhez kötöm. Nagyon sokszor belebotlottam már ebbe  a jelenségbe, mint pincér, miszerint ha egyenruha van rajtad, és az emberek vissza-visszatérnek az éttermedbe/bankodba/boltodba/stb, régi ismerősként fogadnak, és te is őket. Mint anno Peter. Peter minden második este bejött az étterembe egy pohár vörös borra, egy kis beszélgetésre és elviteles fish&chips-re. Rengeteget beszélgettünk politikáról, történelemről, üzletről, mindenféle magasröptű dolgokról, a végén pedig mindig megölelt, megköszönte a társaságot, fizetett és távozott. Nyugdíjas, magányos emberről van szó, mielőtt furán kezdtek nézni. Mégis, mikor egyszer összefutottunk a kisboltban, és épp nem tudott dönteni két konzerv kukorica közt, odamentem hozzá, és köszöntem neki, és megkérdeztem, hogy van a kutyája (legutóbb említette, hogy beteg szegény és lehet hogy el kell altatni). Abszolút zavar ült a szemében, láttam, hogy keresi az információmorzsákat a fejében, hogy valahova el tudjon helyezni, de nem ment neki. Aztán lehúztam a cipzárt a kabátomon, és mikor látta az éttermi egyenruhámat, a homlokára csapott, hogy jaaaaj mennyire buta is, hogy nem ismert meg. Nem veszem zokon természetesen, mert én is így vagyok vele. 20-30 perccel azután hogy látom a fiút az utcán, akitől a bagelt veszem, esik le mindig, hogy ő volt az, de nem ismerem meg mert nincs előtte a kenyeres pult, és nem kérdezi meg, hogy milyen szószt kérek. Vagy a szőke ügyintézőt a bankból. 

Így vagyok a Szakács Fiúval is. Valószínűleg láttam valami hasonló helyen sokat (pénztárban, boltban, felszolgálóként, szakácsként), de mikor reggel szembejön velem bőrdzsekiben, nem tudom lehámozni a lila ködöt körüle. 

3.) Szilvi - aki nyilván nem Szilvi, de nekem Szilvi, mert hosszú szőke haja van és olyan értelem nélküli tekintete, mint annak Szilvinek, akit ismertem hasonló értelem nélküli tekintettel. Aki képes volt rácsodálkozni tavasszal arra, hogy zöld a búza. Látod hogy zöld? Milyen zöld! De zöld nem? Olyan zöld!!!! Milyen érdekes!! De ugye, milyen zöld???
De. Zöld.
Ez a Szilvi mindig ugyanazon a széken ül az állomás peronján, és értelem mentesen vacog a hidegben. Néha munkából hazafele jövet is ugyanazzal a vonattal jövünk.

4.) Sapkás Pasi No1 - van egy sapkás pasas, aki a peron legvégén ül. Néha nagyon korán érek oda, és akkor is ott ül. Bejön két vonat, egyikre sem száll fel, csak ül. Bejön az én vonatom, akkor se mozdul.  Csak ül tovább. Lehet hogy az utánam jövő vonatra vár? Lehet, hogy egy szobor?

5.) Sapkás Pasi No2, avagy The Captain - ő nagyon trükkös. A másik peronon mindig bent áll egy szerelvény, ami a mi vonatunk után indul csak el. Csak ott parkol. Égnek benne a lámpák, és megy benne a fűtés. Ez a jóember pedig nem fagyoskodik a peronon, beül abba a szerelvénybe, és csak akkor bújik elő, mikor berobog a mi szerelvényünk. Átadhatna némi fényt Szilvinek.
Azért hívom úgy, hogy The Captain, mert olyan szerkezetű feje van, mint a Captainnek az Így Jártam Anyátokkal-ban: vidám, mosolyra húzódó szája van, de a szeme....a szeme az gyilkos. 

6.) Tünde - ő mindig Tonbridge-ban, a híd környékén jön velem szembe. Ő a tipikus Londonba járó dolgozó lány: fekete szövet kabát, elegáns, szürkés sál és kesztyű, szoros kontyba fogott sötétszőke haj, kifogástalan smink, fekete/szürke üzletasszonyos egybe ruha, fekete harisnya, és... neon pink futó cipő, miközben a kezében lóbálja a magassarkút, amit valószínűleg a liftben cserél át a munkahelyén. Tünde nem szarozik a sarokkal, ha vonathoz kell futni. Tünde okos. Légy olyan, mint Tünde. 

7.) Marika - na ő a Tünde másik véglete. Ő is hosszú fekete szövet kabátot hord. Ő is egyberuhát. De az ő egyberuhája lobogós, a szivárvány minden lehetséges színében pompázik, és ő nem baszakszik a harisnyával - mindenki szemének rendelkezésére bocsátja a szőreit és a piros foltokat a lábán. hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy a fekete, földig érő szövetkabátját combtőig felgombolja, a lábai így kilifegnek, a kabát meg csak lobog a nyomában. Ha esik, ha fúj, ha mínusz 50 fok van, ha plusz 30, Marika az arcodba tolja a virgácsait. 

Ők tehát az én munkába járós cimboráim. Néha amúgy úgy köszönnék nekik, vagy rájuk mosolyognék, de hát akkor meg én vagyok a...

8.) ...A Fura Lány - minden reggel látom, mindig nevetségesen sok pulóver és legalább két sál van rajta, úgy szorongatja a kávés küblijét mint a szent grált, és úgy vigyorog rám, mintha ismerne. Strange girl is strange. 

This is fucking science

Persze természetesen az f betűs szó nem hangzott el 50 tudásra éhes alsós kisdiák előtt.

Van az iskolának egy "outreach" nevű programja, ami igazán költőien arra utal, hogy nyújtsuk kezünket a tudásszomjas, de alacsonyabb presztizsű iskolák gyerekei felé, és hívjuk be őket különböző kísérletekre. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy borzasztó jól felszerelt az iskolánk, köszönhetően a hihetetlen tőkének, amit a szülők fektetnek belénk. Nem csak a 14 millió forintos éves tandíjról van szó, hanem az adományokról is. Mert hogy abból is van dögivel, amiért cserébe az adományozók általában nem kérnek többet, mint hogy emlékezzenek meg róla valahogy (lásd: nevezzétek el rólam a kávézót/könyvtárat/ebédlőt/kápolnát stb), amit finanszírozok nektek.
Na már most, ez a tőke majdhogynem garantált és adott,  és mivel iskola lévén ez egy olyan szervezet, aminek az adóév végén nem lehet bevétele, ezért az utolsó penny-ig mindent el kell költeni és el kell könyvelni. Így kapunk a mostani tanév végén új tudományos épületet potom 25 millió fontos költségvetésből. Így tehát igen jól működik együtt a jut is - marad is része a dolognak: új épületek, renoválások, új műszerek, új számítógépek - szólsz, azt ' van.

Ez az outreach nevű dolog emellett nem titkoltan más célt is szolgál: hogy a gazdag általános iskolások hazamenjenek, és azt mondják a szüleiknek: én ide akarok járni, ahol ilyen király kísérletek vannak!
Továbbá pedig kitűnő lehetőség a végzős diákjaink Oxbridge (Oxford és Cambridge) jelentkezési lapjainak fényezésére, mert itt ők végzik a bemutatókat, ők magyarázzák el, mi történik, és ők teszik érdekessé igazán - egy gyerek szívesebben hallgatja az érdekes dolgokat egy másik gyerek szájából, mint egy idősebb tanáréból. Mi tehát csak ott vagyunk, és figyelünk, hogy minden rendben menjen szakmailag és technikailag.
Épp a laboromban kotlottam hagyma epidermiszt hámozgatva, midőn elhangzott a címbeli mondat Young David szájából a folyosón. Young David azért young David, mert két David van a kémia tanszéken, egy öreg, aki már ott van évek óta, és ez év szeptembertől egy pofátlanul fiatal, 22 éves, csokornyakkendős új David is - aki most Young David néven fut. Mindenre van energiája, úgyhogy bevállalta, hogy elviszi a vállán a mostani outreach délutánt.
Ebben a jeles pillanatban éppen kifelé tartottak a biosz kísérletekről, hogy bemasírozzanak a kémiai előadóba, ahol sok sok színes, pukkanó, villanó - egy szó mint száz, gyerekeknek érdekes kísérleteket mutattunk be.
Az egyik gyerek odakiabált a másiknak, abszolút kendőzetlen izgalommal:
- Most megyünk a show-ra, ugye? Ezt vártam!!
Mielőtt pedig a kis pajtása válaszolt volna, Young David odaugrott melléje, és azt mondta:
- Show? Ez nem show, nem bűvészet vagy mágia - ez tudomány.

BUUUMM, egy gyereket máris tudóssá avatott valószínűleg, mert felcsillant a szemében az a tipikus kíváncsiság, az a tudni akarás, ami a pályát jellemzi.

Bementem megnézni amúgy azt a bizonyos "show"-t, volt bőven uuuuuuuuu meg áááááááá :) Volt tűzijáték, robbanások, homoki kígyók vegyszerekből, elefánt fogkrém, tűzszínezés, lávalámpa készítés - mindenki imádta, és nem titkoltan én is.

Fantasia

Újra belebotlottam ebbe a remekműbe.
Ha tehetitek, nézzétek meg.
Disney - Fantasia 2000.

A lényege, hogy a Disney animátorai meglévő klasszikus zenékre kreáltak animációkat, és találtak ki történeteket, és némelyik egészen fantasztikus.

https://www.youtube.com/watch?v=3eG_O1wEJ40

Ez pedig egy külön gyöngyszem, a Firebird. Szerintem csodálatos :)

Sasha

Tegnap abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy szabad volt a délutánom, így úgy döntöttem, most, hogy kiismertem, mit is jelent az iskola "smart" öltözködési előírása, és hogy az a bizonyos előírás kicsit lazább, mint amihez én nyáron bevásároltam, úgy határoztam, ideje pénztárcát üríteni.

Felvettem a sétálós cipőmet, a hátamon vezettem fel a fülhallgató kábelt (ezt csak nagy vándorlások idején szoktam csinálni, hogy ahelyett, hogy folyton kitépkedném a fülemből a bucit, helyette így ha kiesik, csak lóg a nyakamon, mert hátul rögzítve van), és repeat-re rettem a relax zenét, mert London nekem csak így elviselhető (embertömegek, lézengések, 4 sávban egymás mellett sétálások, satöbbi).

Egy kisebb vagyont hagytam az Oxford streeten, úgyhogy úgy döntöttem, ideje véget vetni a dolognak. Ettem egy gyors hambit, beültem egy cukrászdába egy süti-kávé erejéig, majd elindultam vissza a vonatomhoz.

A nemzeti galéria előtt vágtam át épp, mikor meghallottam egy utcai zenészt, és azonnal, két pillanat alatt megfogott. 

Egy hosszú hajú szőke pasas, és egy magas szakállas pasas sárga csokornyakkendőben énekelte a Pompeit, és annyira szuper volt, hogy azonnal elfeledtette velem a vonatot: leültem a járdára a többi ember közé, és élveztem. 

Ezután a szám után a hosszú hajú összepakolt, mint kiderült, két független utcazenészről van szó, csak összeálltak egy dalra amit mindketten ismertek/játszottak - és atttyaúristen de jó volt. 

Utána már csak a csokornyakkendős maradt, Sasha. 

Több, mint másfél órán át kockáztattam a felfázást és a zsebmetszést a késő szeptemberi estén, de minden pillanata csoda volt, teljesen beszippantott a srác hangja meg a mosolya, mikor szólt, hogy ugyan üljünk már közelebb, ne 10 méterről nézzük már, és mindenki közelebb mászott, mikor mondta, hogy szülinapja van, és a kisebb tömeg ami összerázódott elénekelte neki a happy birthdayt.

Egész este őt kerestem, mert nem volt pénz a zsebemben ott és akkor, úgyhogy meg akartam venni a CD-jét. Eltartott egy ideig, mert csak annyit tudtam róla, hogy Sasha, Nem sok mindent találtam tőle feltöltve, úgyhogy befizettem a CD-re, és nagyon szupi, plusz lehetett üzenni is neki, úgyhogy megtettem mert nem tudtam szó nélkül hagyni az élményt :)

# Saha Broad-Kolff

Szerintünk így kell megváltani a világot

Két nagyon fontos gondolat tapadt meg a fejünkben Shaunnal tegnap, mikor az élet nagy kérdéseiről beszéltünk, és a bolygónk jövőjéről, és hasonló magasröptű dolgokról. És a kettő valószínűleg összefügg, de most tárgyaljuk őket külön.

1.) Az egyetemek

Nézünk egy sorozatot, amiben a fura nevű indiai bajuszos tudós fazon magyaráz asztrofizikáról, evolúcióról, csillagokról és fekete lyukakról, és olyan dolgokról, amikről szerettünk tanulni fizika órán. Minden részben érintőlegesen bemutat egy tudóst a régmúlt időkből, olyanokat, akik igazán fontos részei voltak az éppen szóban forgó találmányoknak, vívmányoknak, és egytől egyig mindannyian igazi, ízig-vérig felfedezők voltak - azaz ha érdekelte őket valami, akkor addig figyelték, próbálgatták, míg teljesen ki nem ismerték az adott dolgot, majd leírták, elküldték egy akkor műr híres tudósnak, hogy véleményezze, akik meg általában kiröhögték őket, és majd csak később, egy generációval arrébb jöttek rá, hogy igaza volt, és poszthumusz elismerést kaptak. Megszállottan keresték a válaszokat könyvekben, megfigyelésekkel, kísérletekkel, és tudták, hogy ha valami nagy dolgot találtak, azt meg kell osztaniuk az emberiséggel, akárhogy is reagálnak (elégetik, élve eltemetik, nevetség tárgyává teszik, vagy ne adj isten, elismerik). Ezek az emberek nem feltétlen voltak tanult emberek, sokuk csak istállófiú volt, vagy üvegöntő, vagy tudom is én, nem ültek az iskolapadban 6 éves koruk óta, nem csiszolta senki az agyukat, így ha valami érdekelte őket, örömüket lelték abban, hogy tanulmányozhatják. Ha pedig egyetemre jártak, az újabb korokban, a professzoraik figyeltek rájuk, biztosították számukra a hátteret, hogy rájöjjenek annak a bizonyos titoknak a nyitjára.
De ma hogy megy az ember egyetemre? Azt se tudja, mit akar kezdeni magával, nem érdekli semmi úgy mélyebben, ha pedig igen, akkor egyszerűen nincs lehetősége, sem alkalma elmélyedni benne. Hiába érdekeltek engem a mikorhiza gombák, és az, ahogyan összekötik a fákat, és jeleket, anyagokat továbbítanak köztük A-ból B-be, mint egyfajta távkommunikációs csatorna, másodévben érintőlegesen volt csak róluk szó, és 3 könyv taglalta őket az egyetemi könyvtárban, a tanszék pedig olyan összetett volt, hogy nem is igazán tudtam, kihez kéne fordulnom, hogy foglalkozhassak a dologgal. Talán később, phd keretei közt lehetett volna rá alkalmam, de akkor is, addig keresztül kellett volna vergődnöm minden máson, ami annyira nem érdekelt, olyan órákon és oktatókon, akiknek nem tagadott szándéka tőlem megszabadulni, és olyan vizsgákon és teszten átevickélni, amik egyáltalán nem szolgálják az intelligens, tudományos gondolkodás megteremtését (magold be holnapra ezt a kétezer növény nevet latinul, különben megbuksz).
Egy igazi tudós képes az életét szentelni egy gondolat szikrának, és itt a kulcs a következő gondolatmenethez.

2.) A világ vezetői

Avagy mi a legnagyobb baj a civilizációnkkal? Mert ugyan látjuk, hogy baj van, és hogy rossz felé tartunk, mégsem történik semmi, mindenki ujjal mutogat a másikra, hogy ők a rosszak, ők bántják a bolygót, miközben mi magunk, individuell is csak akkor vigyázunk rá, mikor kedvünk tartja, vagy amikor kényelmes. Azt ne mondd, hogy ha elfelejtettél magaddal vászont táskát vinni a boltba, és ez a pénztárnál jut eszedbe, inkább visszateszel mindent a polcra, hazamész a táskáért, majd vissza a boltba. Nem. Megveszed a műanyag zacskót 5 pennyért, és egy időre félrenézel, hogy ne lásd a globális felmelegedés tényét, és azt, hogy ezzel te is hozzájárultál a dologhoz.
A baj a civilizációnkkal - szerintünk - az, hogy amióta vagyunk ezen a bolygón, politikusok vezetnek minket. Uralkodók az idők kezdetén - királyok, császárok, akik vagy azért kerültek hatalomra, mert megölték az elődjüket, vagy hősként kerültek ki egy csatából/háborúból, vagy csak szimplán mert jó családba születtek. Lehettek akármilyen rátermetlenek, "járt" nekik a cím, a tisztelet, az alattvalók, és a hatalom - pedig semmi nem garantálta, hogy alkalmasak is.
Ma pedig kik ülnek az országok élén? Politikusok, közgazdászok, olyan emberek, akikbe azt verik az egyetemen, hogy hogyan lehet pénzt csinálni, és ha van pénz, hogy lehet belőle még több pénzt csinálni, mindegy kinek a kárára, mert a hosszútávú következményt amúgy is a gyerekeink, vagy a későbbi generációk szenvedik el - majd ők megoldják.
Amire ezeket az embereket tanítják, az az, hogy hogyan csitítsák el a lelkiismeretüket, hogy ne sipákoljon, mikor az egyetlen vallásnak tisztelegnek, amit ismernek: a kapzsiságnak.

A vezetőinkkel ez az egy baj van: kapzsik. Mind egy szálig, kivétel nélkül.

És amikor ez azzal társul, hogy még mellé buták is (lásd: a világ egyik leghatalmasabb országának vezető pozíciójára pályázó politikus azt állítja, hogy a klímaváltozás mint olyan, csak kitaláció, egy aljas kínai koholmány, ami egy célt szolgál: hogy kitaszítsák az amerikai piacot, és világuralomra törhessenek), akkor van igazán baj. Százezrek ünnepelnek olyan embereket, akiket a Győzike showban sem mutogatnának, mert az azért mégis csak degradáló lenne a Gáspár családnak.

Kiket kéne akkor vezető pozícióba ültetni?

Szerintünk tudósokat.

Asztro- és kvantum fizikusokat, mérnököket, matematikusokat, biológusokat és vegyészeket.

Van például egy találmány. Hadd példálózzak ezzel.  Ez egy egyfajta járólap, ami elnyeli és feldolgozza az energiát, ami abból adódik, hogy rálépsz, és átkonvertálja használható energiává. Mikor letesztelték egy TV-showban, ilyen járólappal rakták le a folyosót, amin ki-be jött a közönség (kb 300 ember) a show elején, és a szünetben. A show végén elmondták nekik, hogy csak azzal, hogy ők átnyargaltak ezen a "járdán" elég energiát termeltek az egész stúdió világítására, a felvétel teljes idejére. Tehát ha egy ilyen járólappal fektetnék le az Oxford streetet, a Time square-t, bármelyik indiai nagyváros piacát, képzeljük el, mennyi energiát termelhetnénk csak azzal, hogy semmivel nem csinálunk többet, mint amennyit amúgy is: sétálunk.
És hogy miért nem létezik ez mégsem?
Azt mondják, azért, mert nincs rá pénz.
Nincs
Rá
Pénz.

Mikor milliárdnyi milliárdokat fektetnek egyes országok mibe? Na mibe? Háborúzásba, és fegyverkezésbe. És minek? Pénzért. Olajért. Kapzsiságból.
Amit ha így folytatnak, nemsoká ugyanez a háború a vízért megy majd.

Na most képzeljük el, hogy mi történne, ha ez a mérnök/tudós, aki ezt a járdát kitalálta, ami valószínűleg nem egy délutánjába került, valószínűleg ez az életműve - hatalomra kerülne. Egy ember, aki végre hozzáfér olyan forrásokhoz, amiknek az átcsoportosításával tömeggyártásba kezdhetne, és kitelepíthetné a járdáit először a frekventált helyekre, majd országszerte egyre több helyre. Mennyi mennyi megújuló energia ez?
Felbecsülhetetlen.
Mégis, valakinek még mindig érdeke az, hogy ez a találmány ne kaphasson elég figyelmet - mert pénze származik abból, hogy a régi rendszerben olajat ad el, és kiskirályként él a márványpalotájában. Épp csak arra nem gondol, hogy ami neki most jó, nem biztos, hogy a dédunokáinak is ilyen jó lesz.

Egy igazi tudós megszállottan keresi a választ arra, amire feltette az életét. A legtöbb tudós nem él kastélyban, nem vezet drága autót, és nem is igazán törekszik rá. Az IGAZI tudóst más dolgok érdeklik, és talán akkor is képes volna felül emelkedni a kapzsiságán, ha lehetősége lenne kapzsinak lenni - elvégre addigra már egy élet munkája benne van egy elméletben, egy találmányban.

Képzeljük el, micsoda világban élnénk, ha mondjuk Tesla nem közröhej tárgyaként, bogaras vénembernek hitten hagyta volna maga után a világot, olcsó hoteleken tengődve, úgy, hogy nem volt pénze elvégezni a kísérleteit, hanem mondjuk egy hatalmon lévő tudóstárs figyelte volna a munkásságát, és tudta volna nagyon jól, hogy érdemes bele invesztálni.
Vagy ha klasszikus nagy neveknek mint Kopernikusz nem kell attól rettegnie hogy rágyújtják a házát, míg alszik, mert az egyháznak épp nem tetszik, amit állít.
Emberek, akik tudnak racionálisan gondolkozni, akik a jövőt nézik, akik tisztában vannak alapvető fizikai-kémai folyamatokkal, és azzal, hogy ezek hogy befolyásolják és alakítják a bolygónkat.

Amíg olyan emberek mögé sorakozunk fel, akik "nem hisznek" az evolúcióban, vagy "nem hisznek" a globális felmelegedésben, nyugodtan hátradőlhetünk, és megvehetjük a műanyag zacskót, mert így is úgy is süllyedő hajón ülünk.

An organic girl in an inorganic world

Van nekem egy ilyen. - nevezzük tulajdonságnak - tulajdonságom, hogy szeretek pánikolni. No nem akkor, amikor kell, akkor általában gyors problémamegoldó készséggel és hűvös fejjel állok a dolgokhoz.
Amikor úgy beüt a kaki, mint az utóbbi időben, hogy költözni kell, van lakás, nincs lakás, új munkahely, helytállni, miközben fogalmam sincs, mit várnak tőlem és hogy mire vagyok képes, hogy hiába látom a fényt a financiális  alagút végén, akkor sincs pénzem zsömlére holnapra - akkor semmi gond nincsen, tervet írok, összeadok, kivonok, szorzok, ki-osztok embereket és be-osztást írok, és ha megvan a túlélés képlete, akkor már csak át kell ültetni a gyakorlatba, mi sem egyszerűbb.
Amikor pedig minden helyre rázódik, lezajlik a költözés,  kifizetem az első egy-két havi lakbért, megkapom az első fizetésem, és egy busás adójóváírást is, és úgy néz ki, megtapadok az új munkahelyen, mint azok a bizonyos piranják Patrokloszon (belső vicc), akkor beüt ez a pánik, és azon kapom magam, hogy vasárnap este, éberen lebegek az ágyamban, és vadul hallucinálok olyan dolgokról, amik a legkevésbé sem nyugtatóak.
Nem alszom, mert folyton azt mondogatom magamnak, hogy "jó, ez faszság, nyisd ki a szemed, kelj fel!", és akkor kinyitom a szemem, megrázom a fejem, megnyomom a reboot gombot az agyamban, hogy újra el tudjak aludni, ezúttal szép álmokkal, vagy álmok nélkül.
Tegnap több, mint 50x reboot-oltam, akkor sem sikerül ezeket a rémképeket kiverni a fejemből, és mindegyik csak egyre rosszabb és rosszabb volt, míg végül már az zsigereimben remegtem félelmemben.
Akkor bejött egy olyan kép, amiben egy kísérletet kellett felépítenem, amiben fogaskerekek, és egerek, és kallantyúk, és minden forgott, gőzölgött, működött, míg végül összeomlott, mint egy kártyavár, majd ebből már nem sikerült felébredni, és egy széken ültem, és valami hatalmas zengő hang közölte velem, hidegen, hogy  "You are alone. An organic girl in an inorganic world". Amitől felpattant a szemem, mert amint meghallom az inorganic szót, beindul bennem a tagadógépezet még ébren is, nemhogy egy olyan "világban", ahol minden rossz, és még rosszabb is lehet. Rettegek tőle, mindig is rettegtem, és azt hiszem ez a munka előhozta belőlem ezt a félelmet újra. Ez a mondat, hogy egyedül vagyok, már alapból is elég lett volna a teljes kiakadáshoz, de ez ami utána jött, hogy minden MINDEN kémia, és ha közelről nézzük, az a fajta, amelyiket én nem tudom a magamévá tenni, megbénított, és nem tudtam felkelni, hiába parancsolgattam magamnak, hogy nyissam ki a szemem.

Mikor végre sikerült, reszkettem, mert verítékben úsztam, a szoba forgott, vert a víz, a szívem majd kiugrott a helyéről, a fejem pedig mintha folyton zuhant volna hátrafelé.
Azonnal felkeltettem Shaunt, mert jól tudtam, hogy mi ez - amikor legutóbb megtörtént, kórházban végeztem. Kértem Shaunt, hogy segítsen, és tartson ébren, és beszéljen hozzám.
Fél óra múlva be is ütött a dolog, teljes erővel. A levegővételeim, úgy éreztem, nem mennek tovább a torkomnál, fulladtam, ziháltam, zsibbadt az arcom, bizsergett a szám, nem bírtam megállni a lábamon, eldőltem a konyhapadlón, nem éreztem a karjaim-lábaim, csak hogy dőlnek a könnyeim, ami akkor már jól esett, mert mintha megkönnyebbültem volna miattuk. Shaun elcipelt a kanapéhoz, letett, főzött egy kamilla teát, hátha az lenyugtat, mire visszaért vele, elájultam. Úgy pofozott fel. Utána nem sokkal újra. Megint felpofozott, de akkor már kaptam levegőt. Ébren tartott, meséket mondott nekem, és addig addig mondta nekem a szép dolgokat, míg vissza nem állt a normál, lassú légzésem. Akkorra hajnali 5 volt, akkor bújtunk vissza az ágyba.
6-kor kelnem kellett, és indulnom munkába, és helytállni a következő 11 órában, de a legkevésbé sem éreztem jól magam, főleg, mikor elolvastam az aznapi nagy kísérletünket, a Hill reakciót, amiben olyan reagensek vannak, amikről, csak halvány ködként felsejlő homályként volt valami fogalom a fejemben (DCPIP) és foszfát pufferek, amik meg aztán igazán bekaphatják már alanyi jogon is, 5 oldalon taglalva.
Shaun általában végigalussza, míg készülődöm, most mégis, mire fogat mostam, felöltözött és segített nekem is, majd közölte, hogy ha nem akarok beteget jelenteni, akkor elkísér munkába, mert fél, hogy ha egyedül maradok, megint baj lehet, mondjuk a vonaton, vagy úton munkába menet.
És őszintén szólva nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal.
Az inorganikus gondolataimmal.