"Nevelés"

Engedtessék meg nekem, hogy ne hagyjam szó nélkül egyes itt élő emberek gyereknevelési szokásait. Már amennyiben ezt gyereknevelésnek lehet nevezni.

Igazán nem régóta vagyok itt, és Isti próbált rá felkészíteni, hogy mi vár ám, de akkor is teljesen kikeltem magamból, mikor a saját szememmel láttam.

Mert itt biz' szeretik a gyereket, de csak úgy, mint a képen: furán.










Anekdota1 - avagy hóóóó és gyííííí!
Nem akartam elhinni, de tényleg létezik a gyerekpóráz. És nem csak elszórtan: majdnem minden kis tipegő gyereket pórázon sétáltatnak. Először nem tudtam eldönteni mi okból használják. Szeretném azt hinni, hogy akkor teszik rájuk, ha mondjuk út mellett sétálnak, hogy nehogy ki találjon ugrani a szépszemű gyermek valamelyik gépjármű elé-alá. Ennek mondjuk oka is lehetne, mert itt a járdák nem úgy vannak, mint otthon: nincs semmi zöld rész, vagy korlát, ami elválasztaná a járdát az úttól. Csak egy padka, és csókolom. Néha pedig ilyen egysávosra szűkül a járda, úgyhogy ott kétirányú gyalogos forgalmat bonyolítani nem egyszerű. Plusz ide a kamionok is bejöhetnek, úgyhogy azt mondom: oké. Út mellett sétálva kössük pórázra a gyereket.
De nem. Az éttermünk kb. 20 méterre van a legközelebbi úttól egy téren. Emellett a szülők az étteremben sem veszik le a gyerekről a pórázt, sem a város többi parkos részén.
Egyre inkább azt gondolom, csak azért van rajtuk, hogy nem legyen már olyan fárasztó mindig fogni a gyerek kezét, vagy ha elesik, ne kelljen már lehajolni érte - csak rántani kell egyet a pórázon, s lőn: a csemete újra lábon áll.
Esküszöm már csak azt várom, hogy ha anyuka indulni akar, megrázza a pórázt, mint a kocsis a gyeplőt, hogy gyíííííí fiam.

Anekdota2 - avagy: Minden a legnagyobb rendben!

Adott egy 3 fős család: mosolygós anyuka, fáradt apuka, és pici gyerek.
Leültetem őket, felveszem a rendelést. Megkérdezem,  hozzak-e egy gyerekszéket. Azt mondja a bájos anyuka, hogy nem, nem szükséges, hisz ő már nagy fiú. Ránézek a gyerekre... sose értettem ehhez, de szerintem még bőven olyan korú volt, aki fel sem éri az asztalt egy normális székről. Na jó, anyuka biztos jobban tudja, ki vagyok én hogy beleszóljak, talán rejteget a farzsebében egy felfújható magasító párnát. Ki tudja :)
Viszem ki nekik az italokat, többek közt egy nagy üveg ásványvizet 2 pohárral: anyának és apának. Mert így kérték. Látom, amitől tartottam, hogy a gyereknek az asztal a homlokánál kezdődik. No de sebaj. Aztán megállít a nő, hogy esetleg tudnék hozni egy eszpresszós bögrét a csemetének, hogy abból ihasson ő is vizet? Így nézek... nem akartam én vitázni a vendéggel, elvégre nekik mindig igazuk van, csak tudtam, hogy összesen 6 ilyen bögrénk van a bárban, és erőteljesen törékenyek. Porcelán, na. Finoman megkérdeztem, olyan udvariasan amennyire csak szerény angol tudásom engedte, hogy van amúgy csecse műanyag poharunk direkt gyerkőcöknek, ne hozzak olyat? Ó nem, dehogy, isten ments! Jó lesz a csésze.
Hát rendben. Kivittem neki a csészét, próbáltam leküzdeni magamban a brit sztereotípiákat, hogy máááár a pelenkás gyereket rögtön arra tanítjuk, hogy kell szépen, kisujjat eltartva csészét tartani és lord módján szürcsölni belőle, és fogadásokat kötöttem magammal, hogy mennyi időbe fog telni, hogy összetörje. Kb 10 percet saccoltam, de az élet rámlicitált: alig telt el 4 perc, és már hallottam a jellegzetes csörömpölést. Megyek ki, kérdezem hogy mi történt, minden rendben?
Otthon erre egy normálisabb családanya minimum 6 bocsánatot kér a törött cuccért, és legalább lehajol a szilánkokért.
A mosolygós anyuka nem. Rád veti legszebb mosolyát, mondván minden a legnagyobb rendben van, és megkér, hogy hozz egy másik csészét. Látszólag meg sem fordul a fejében, hogy a nem gyerekszékben ülő gyereke bármelyik pillanatban lefordulhat a székről a nagy vagdalózás közepette, egyenesen a törött szilánkok közé.
Pislogok, megrázom a fejem, és visszatérek egy seprűvel és egy másik csészével...odasúgva a menedzsernek, hogy kéne még egy karton eszpresszós csésze. 

Anekdota3 - avagy: Hisz ő már nagy fiú!

Történetünk szereplői egy 4 fős család, főszereplőnk pedig az édesanya, és az ő egyetlen pici nagyfia. A nagyfiú, aki van vagy 6 éves, de az anyukáját sérti a gondolat, hogy gyerekmenüt kapjon. Hisz ő egy fess, meglett fiatalember már, ne degradáljuk őt a cuki, képregényes gyerekmenü szintjére! Nálunk otthon szerintem bármelyik 6 éves gyerek euforikus őrjöngésben törne ki, ha színezős képregényből választhatná ki a kajáját, no de rendben.
Ő a felnőtt menüből választ.
Olasz kajálda vagyunk, és bizony nem spóroljuk ki a menün lévő kajákból a csilit. Persze ha valaki nem vágyik rá, kiszedetheti belőle, hogy ne okádjon tüzet. De ez a csili az olyan rendes csili: kétszer csíp, ahogy kell. Ha tud, háromszor is, és utána még visszajár kísérteni a rémálmaidban.
A jóságos gyermek kiválasztotta a calzone carne picante nevű ételünket: a húsimádó, fűszeres pikáns hajtott pizzát. Van benne húsgolyó (kétféle állatból összedolgozva), csirke, bolognai szósz, sajt, gomba és úgy 2 maroknyi csili.
Pincérünk, aki felvette a rendelést, felhívta a figyelmét, hogy ez biz csípni fog, ne vegyük ki belőle  a csilit?
Hát persze hogy ne. A gyermek életerős, harcos spártai, meg se kottyan neki.
Végignéztük a staffal, ahogy a gyerek arca eltorzul az első falat után, majd keserves könnyekben tör ki, és hangosan bőgni kezd.
Már vártuk a panaszt, hogy túlságosan csíp, cseréljük ki. 

Innentől sajnos annyira elfoglalt lettem, hogy többé nem kötött le ennek az asztalnak a sorsa. Legközelebb akkor szembesültem a gyerekkel, mikor érett nagy fiú módjára hintázni kezdett a székével az étteremben, és hanyatt vágódott, és kétszer megpattant a feje a kő padlón. A staff többi tagja, aki látta, sürgősen elszaladt röhögni, úgyhogy én mentem oda segíteni. Mert ha betöri a fejét, azért is mi lennénk a hibásak, akárcsak a csiliért. Természetesen.

Anekdota4 - avagy: Válófélben lévő anya vagyok, mentsetek fel a kötelezettségeim alól!

Ezt a történetet nem személyesen volt szerencsém átélni, de meg kell osztanom veletek, mert kidülledt szemmel hallgattam magam is, azt gondolva, hogy nem, ilyen nincs. 

Adott egy anyuka, a 7 éves kislánya, és egy idősebb nő (talán a nagymama? Legyen nagymama.), akik 1-kor betévednek az étterembe. Anyuka megkérdezi a gyanútlan pincért, hogy fenn tudnának-e tartani nekik 2 asztalt. Súgva elmeséli, hogy elválnak a kislány apjával, de erről a kislány nem tudhat (WTF???), ezért legyünk szívesek őt egy külön asztalhoz ültetni, enni adni neki, míg ő a nagymamával megbeszéli a dolgokat. Az egész nem több, mint egy gyors ebéd. A gyors ebéd kb. fél órát vesz igénybe, rendben, annyit mindenki kibír. 

A gyermeket 3 asztallal arrébb ültetjük, adunk neki gyerek menüt, választ, kivisszük neki. Anyukáékkal szintén így járunk el. Mivel a gyermekre senki nem figyel, felhatalmazva érzi magát, hogy úgy viselkedjen, mint egy újszülött, és mindent lever, minden szószt felken minden felületre a 3 méteres körzetben. Anyukáékat nem zavarja. Mikor a kislány lecsapja a tányérját az asztalról, mert csak így tudja felhívni az anyja figyelmét arra, hogy ő is ott van, és nem érti mi történik, megijed és elkezd sírni. Az anya ekkor odahívja a pincért, hogy az menjen oda a lányhoz, és vigasztalja meg. Majd a másik pincért is megkéri ugyanerre 5 perc múlva. Majd a menedzsert és az étteremvezetőt is kéreti, mert a gyerek még mindig sír: valaki végezze már el helyette az anyai teendőit, és kussoltassa be a gyereket, hisz ő most válságon megy keresztül, nem foglalkozhat ilyen pitiáner dolgokkal, mint a tulajdon gyermeke.
Innentől így ment ez még 5 (!!!!!!) órán keresztül. Öt órán át egyedül ült a gyerek egy elkülönített asztalnál. Semmi játék nem volt nála, semmit nem tudtunk neki adni a színezős menün kívül, amire 3 perc után ráunt.
Az anyját mindez nem zavarta, ő ápoltatta az emancipált lelkét, mert ez neki jár.
És ami jár az jár kéremszépen!