A távolság elég sok mindent megváltoztat, és arra sarkall, hogy átértékelj magadban egyet s mást.
A mai nap az otthoniakra gondoltam. Azokra, akiket magára hagytam, és akik magamra hagytak.
Nem áltattam magam nagy reményekkel, mikor eljöttem otthonról. Mindent a pakliba tettem, gondoltam majd meglátjuk, hogy mit sikerül húzni belőle. Viszont olyan sok kártya volt ebben a pakliban, hogy tudtam, úgysem fogok tudni mindre odafigyelni egyszerre. Feltűnik majd, ha elvesztek egy kártyát? Vagy feltűnik egyáltalán, mennyit ér egy-egy kártyalap? Megnő a szememben egy kártya jelentősége?
Mindre akadt példa bőven.
Szemrebbenés nélkül 4 olyan kártyalapot tudok említeni, akiket még mindig közel érzek magamhoz. A szüleim és két barát a sok száz ember közül akit ismerek. A gondolat is sértő hogy holmi pakliba kerüljetek. Nem mentek ti sehova. :)
"Feltűnik majd, ha elvesztek egy kártyát?"
A kérdés hiányos, mert vannak emberek, kártyák, akiket már rég elvesztettem az út előtt. Ezzel a helyzettel úgymond nincs mit tenni. Nem voltunk egymásnak elég fontosak, hiába volt olyan időszak az életünkben, mikor elválaszthatatlanok voltunk. Az a típusú ember vagyok, aki folyton reméli, hogy a dolgok rendbe jönnek, mindig van még egy sansz, még egy esély. Tudjátok, az az "Átejtettél 50-szer? Talán 51-edjére nem fogsz". Persze hogy átejtesz. Szép lassan megtanulom, de akkor is csak kizárlak, de ha újra megkeresel, mert szükséged van rám, lesz 52-edik alkalom.
Véleményem szerint túl sok ember van ebben a zónában, olyanok is, akiket egy időben feltétel nélkül szerettem. Nem tudom, mi zajlik velük. Utaznak? Férjhez mentek? Apukák lettek?
Nem tudom, de még mindig remélem, hogy egyszer majd megkeresnek és elmesélik nekem. Nézegetek fényképeket, bámulom őket, és nem tudom kik ők. Szeretem az emléket, amit felidéznek, de talán ma már teljesen más emberek.
Picit idegesítő, mert annyi időt töltöttem velük / annyit nevettünk együtt / sírtam miattuk / annyi követ mozgattam meg értük, mégsem maradt belőle semmi.
Nem tudom, feltűnik-e a pillanat, amikor végleg elengedjük egymás kezét. Tudod, mikor egyik pillanatban még "persze, hogy tudom ki, a legjobb barátnőm", a másikban hirtelen már "igen, ismertem rég valakit akit így hívtak".
Undorító dolgok ezek.
Ugrálnak fel a random arcok a szemem előtt. Általános iskolai osztály. Gimis osztály. Volt szerelmek. Egyetemi cimborák. Az utazások során megismert kósza lelkek.
Hová tűntetek?
Fogunk még beszélni? Találkozunk még VALAHA is?
Vagy az, hogy itt vagyok, ti meg mind ott, mindent megváltoztat? Ha osztálytalálkozót szerveztek ott akik egy helyen vagytok, eszetekbe jutok majd, mondván "szóljunk neki hátha haza tud jönni" vagy már a "áh, úgyse jön haza" fiókban vagyok?
Aztán ott vannak azok, akiket az út miatt vesztettem el. Akikkel a mindennapokat töltöttem, és az hittem, attól, hogy ide költözöm, továbbra is megmaradnak a viccelődések, meg a közös percek, de bumm. Semmi nem maradt belőle.
Olyan sok volt a kártya, és most hirtelen olyan pici ez a pakli.
"Vagy feltűnik egyáltalán, mennyit ér egy-egy kártyalap?"
Vannak emberek, akik konstans ott vannak az életedben, meg a mindennapokban, de kell a távolság ahhoz, hogy észrevedd, milyen fontosak is, vagy milyen fontosak voltak. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szeretettel gondolok majd vissza mondjuk egy angol tanárra meg a hülye kis mondókáira, a bátyámra, vagy csak holmi random idegenre, aki egyszer szóba állt velem és valami szépet/okosat mondott nekem. Ha az a tanár nincs, és nincsenek azok a fárasztó mondókái meg versikéi, most sokkal nehezebb dolgom lenne, mind a nyelvtannal, mind az angol szokásokkal. Pedig csak egy beosztás volt az órarendben. A bátyám is mindig ott volt az életemben, de valahogy sosem volt ott. Nélküle ezt az egész fordulatot képtelen lettem volna normálisan megélni, valószínűleg újra otthon laknék Tarjánban és első sorból nézném ahogy elúszik az életem. Évekig nem vettünk tudomást egymásról, mégis mikor kellett nyújtotta a kezét, és kihúzott a bajból.
De nem is kell, hogy irányomban történjen valami. Mondjuk csak látom ezeket az embereket olyasmit tenni, amiről úgy gondoltam, hogy lehetetlen. Vagy tabu. Nagyban átformálják a világnézeted anélkül, hogy erről ők tudomást szereznének. Mert valaki férjhez megy egy gyerekes apához, és egy perc alatt anyává válik, és megcsinálja, és képes rá. Vagy valaki kiáll a vallása mellett, holott piszok nehéz dolga van vele. Vagy valaki az utolsó utáni pillanatban meggondolja magát, és mégsem hagyja ott az egyetemet, és mára sikeresen lediplomázik és felsőbb tanulmányokat folytat. Vagy valaki veszi a bátorságot és elmondja a barátjának, hogy hűtlen volt, vállalva ezzel hogy egy botlás miatt széthullik az élete. Valaki ott hagy csapot papot, diplomát és állást, és táncosnak áll, mert attól érzi magát boldognak.
Volt, akiről példát vettem, volt akit látva megesküdtem, hogy én ezt sokkal okosabban fogom csinálni.
Ezek a kártyalapok sunyin megbújnak a pakliban, nem hagyják hogy észrevedd, mennyit is érnek igazából, de feltűnik, ha jól megnézed őket :)
"Megnő a szememben egy kártya jelentősége?"
Meglepő, mennyi olyan ember van, a ki támogat és tartja bennem a lelket, holott sosem gondoltam volna, hogy valaha is többet fogunk beszélgetni annál, mint hogy "szia, helló". Főleg, hogy ők is viszont számítanak rám, érjen bármilyen keveset is a segítségem innen. Az is meglepő, hány olyan ember van, akikről biztosan tudtam, hogy itt lesznek velem továbbra is, és most sehol sem látom őket.
Az unokahúgommal többet beszélgetek, mint az otthon létem alatt valaha. Számít rám, a tanácsaimra, én pedig számítok rá, mert egy perc beszélgetés vele, és újra otthon érzem magam. Nagyon otthon, Tarjánban otthon.
Az egyetemi gyakorlatvezetőm többet tud rólam, mint sok olyan ember, akit a barátomnak tartottam. Meghallgat, ha baj van, vicceset mesél hogy felvidítson, mesél a munkájáról, a táborokról, tanácsot ad, ha kérem - és kérem, mert nem sok nála okosabb embert ismerek.
Ezek és még egy-két kártyalapom egyre inkább nő és kilóg a pakliból :)
Mindenki hiányzik, borzasztóan hiányzik. És nem segít a tudat, hogy nemsokára hazalátogatok. Legyen bármennyi időm is, nem fogok tudni mindenkivel találkozni, mindenkivel annyi időt tölteni, mint szeretném. Akivel mégis, azzal pedig nem fogok tudni újra. Két hétig úgy fog tűnni, minden a régi, mindenki itt van, most és velem, aztán mindenki ugyanúgy eltűnik, mint azelőtt.
Vagy én tűnök el.
Azt mondják hajnali 3 körül már nem szabad gondolkozni, mert az ember olyankor látja a legnegatívabban a dolgokat. Ezen ne múljon. Pizsit lövök, alszom. Jóéjt :)
Röviden annyi, hogy hiányzol, Rami! Ezzel asszem vagyunk egy páran :) De én még mindig nagyon örülök annak, hogy odakinn megtaláltad a helyed, a boldogságod, és ha hazajössz és lesz egy szotyorgatásnyi időd, akkor össze tudunk futni :)
VálaszTörlés