Töviről hegyire - avagy tessék lássék love story

Shaun személyes jóváhagyásával megkaptam az engedélyt egy olyan bejegyzés megírására, ami minden lehető személyiségi jogot sérteni fog, lévén magyarul van, ő nem érti, a Google fordító pedig csődöt mond az írásaimon.

Nem én vagyok a speciális, hanem a program hülye.
Kipróbáltam.
Neki a "kivittünk mindent a kocsiba" úgy hangzott, hogy "we all kiwifruit in the car"....aha....pont ezt akartam mondani. Hogy KIVIttük. 

Na mindegy, szóval azt mondta, 300 embert mégse hagyjak lógva: meséljek nyugodtan.

Kedd volt. Ez nagyon fontos. Dehogy fontos  :D

Mindenesetre nem hazudok: keddi nap volt, mikor is Geri egy összejövetelt rendezett nálunk, az újonnan érkezett eredeti magyar alapanyagokból gyúrt Zita tiszteletére. Mint mindig, ez is csak egy kis "sziahogyvagy" iszogatásnak indult korlátolt mennyiségű emberrel, de valahogy aztán kinőtte magát a buli, és olyan emberek is jöttek, akik valakinek a valakijei, de épp ráértek, szóval hello. Lehetnék emiatt mint egyik házigazda pipa, elvégre a nappaliban alszom - minél több ember jön, annál később mennek haza, és én annál később alhatok. Mégis, ha nem így lett volna, és nem jön el mindenkinek a mindenkije, sosem ismerem meg őt. 

Elég húzós napom volt munkában, lestrapálva és nyúzottan értem haza. Még működött a bejárati ajtónk. Mikor beléptem, szembe találtam magam ezzel a nagy rakás emberrel, akinek a 80%-át nem is ismertem. Konstatáltam, hogy Misi nem jött el, mesélték a többiek, hogy összeharaptak a Gergővel valamin, és most mindketten azt a kislányos sértődősdit játsszák. Számítottam pedig rá, megbeszéltük, hogy lenyírom a haját, hogy értelmesen nézzen ki szegény feje. Enélkül viszont - mert hát Misi fejének távollétében nehéz a Misi haját nyírni - az egyetlen esti programom is elúszott, szóval úgy döntöttem, részemről vége a napnak: ledobtam a cuccom a sarokba, felkaptam a törölközőt, berongyoltam a fürdőbe, lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy csininek a legjobb szándékkal se mondható szürke CocaCola-s reklámpólót, 

kimentem a nappaliba, leültem az asztalhoz, és bekapcsolódtam beszélgetésözönbe Csillával meg Natashával. 

Pár perc múlva elkezdtem körbenézni, hogy mégis kik vannak itt. Közvetlenül előttem állt egy magas szőke srác, ránézésre kb 18 éves (Amúgy ő Andy, és 26, igen, a korbecslőképességem még mindig lehengerlő), mélyen elmerülve társalgott valakivel, akit kitakart előlem. Mikor újabb hosszú percek elteltével visszatévedt a szemem erre a párosra, Andy már elmozdult, és továbbra is beszélt valakihez, aki magas volt, barna hajú, mélyen ülő szemű, és aki közben végig rám nézett. Mikor összetalálkozott a kis szemünk, kicsit olyan volt, mintha gyomron rúgtak volna. 

Ó hello. 

Kicsit elvesztem rögtön. Legszívesebben felálltam volna a székemen, leordítottam volna mindenkit, hogy most sürgősen legyen kuss, és valaki mondja meg nekem, hogy ki ez. 

De persze inkább vártam a soromra, hátha kiderül ez magától is. 

Nemsokára leült hozzánk beszélgetni, elhülyéskedett Natashával, bekapcsolódott a témába, amiről szó volt. Igen mélyenszántó gondolatmenetel volt. Szóba jöttek a Hódító Hódok, tudjátok, az a vasárnap délelőtti mesesorozat, és az, hogy a hódoknak végül is milyen színük van. Én váltig állítottam, hogy szürke, mindenki más meg hogy barna. Na ebből aztán egy egész éjszakát átölelő parázsvita alakult ki, mert ez azért esszenciális. Aztán ő meg én továbbvittük ezt az egészet. Azt mondta nekem, higgyek neki, ő tudja, emelt bioszos volt. Mondtam, hogy inkább ő higgyen nekem, bioszos egyetemre járok. Á,

Na most ez milyen színű???

hát ő azt nem hiszi. (még mindig nem tudom miért)

Megfogtam a kezét, beráncigáltam a szobámba, és az ölébe dobtam egy kupac bioszos tankönyvet, a tetején a Fajok Eredetével. Kikerekedett a szeme, hogy én ezt ismerem-olvasom? 

Felnyitotta, majd megzavarodva elkezdte nézni a magyar szöveget. Jókat mókáztunk a magyar íráson meg a szavakon, próbálta őket kiejteni, az ő kedvence a "szervek" szó volt, nekem meg az, ahogy azt mondja (próbálja), hogy "tetűlégy". 

Innentől valahogy megtaláltuk a közös hangot, elkezdtünk leszakadni a többiektől, és csak beszélgettünk. 

Egyáltalán nem jelentett nehézséget megérteni őt, ami nagy szó. Gyönyörű brit angollal beszél, lassan, kifogástalanul, sőt, mi több: azt mondta, hogy az én angolom is teljesen rendben van. Hogy mintha nem is kéne gondolkoznom a szavakon. (haha, édeske, ha tudná, hogy elzsibbadt az agyam aznap estére)

Aztán leakadtam róla, gondoltam nem akarok a nyakán ülni. De valahogy nem volt olyan helye a lakásnak ahol ne találkoztunk volna össze. Hol ő utánam, hol én utána - végül is az egész estét együtt töltöttük. 

Egyszer sikerült elválnunk,de akkor meg összecseréltük a telefonunkat (ugyanolyanunk van), és újra egymás után kellett járnunk.A visszacserénél megakadtunk megint egymásnál, versenyeztünk egymás legidegesítőbb játékaival - ő nyert egy olyannal, amit ha nem tanulsz meg kívülről, tényleg megöl. Gyorsan. :D  (igen, igen, ez az általános iskola 7. osztály, jól látjátok).

Shaun ugyan angol, de mégis tőle jött számomra a nap poénja (és bókja egyben). Kint ácsorgott mindenki a tenyérnyi kis teraszunkon az ajtó előtt, cigiszünet volt. Kimentem én is, de nem vettem kabátot. Nem volt olyan hideg, így november közepén, ugyebár. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne menjen be a füst, majd felnéztem. Szemben ült a korláton, és tág szemmel meredt rám. Majd azt mondta: 

- Nem hittem volna, hogy egyszer ilyesmit fogok mondani, főleg nem egy ilyen lánynak, de nem szeretnék még esetlen felvenni néhány ruhadarabot?

(muahahaha,egy ilyen lánynak?)

Így ment tehát az este, szuperül éreztük magunkat, de aztán kegyetlenül közeledett a 4 óra, mikor is mindenki menni készült - ők is. Minden jel arra utalt, hogy ez így ennyi volt. Semmit nem tudtam meg róla a nevén, korán, és a tanulmányain kívül, ez pedig édeskevés. Semmi számcsere, vagy ilyesmi. Nem is dobtam be. Olyan rég nem csináltam ilyesmit, azt se tudom, divat-e ez még.... elkérni a másik számát. :D

Szóval csak térdeltem az egyik széken, a támlának támaszkodtam és néztem, ahogy kifelé megy, és vagy 6x visszafordul, hogy még egy utolsót integessen nekem. 

Aztán bumm, ajtó becsuk, varázslat szertefoszlik. 

Térdeltem még ott vagy 20 percig, és vigyorogtam mint egy félőrült. Nem másért, minthogy éreztem valamit, amit egyrészt rég nem, másrészt amiről nem gondoltam, hogy valaha még fogom. 

De nem nagyon foglalkoztam vele, volt már ilyen, majd másnapra elmúlik. 

Kicsit olyan, mint mikor van egy ilyen kis Ámorod, akit tudatosan begyógyszerezve és ártalmatlanná téve tartasz az ágyikójában hogy ne kavarja össze az életed, de most felkel, megnyújtózik, megrázza a kis fejét meg a dagi kis popsiját, megfogja az íját, és ugyan még olyan kótyagos, hogy mellé lő, de azért még megkarcolja a szíved, amitől az elkezd sajogni. 

Másnap nem kisebb mint fülig érő vigyorral ébredtem: még mindig sajgott. 

Kicsit még jobban sajgott, mert tudatosult bennem, hogy esélyem sincs megtalálni ezt a fiút, fogalmam sincs honnan szalajtották. Csak ez a rosszabbik fajta sajgás volt.

Elkészültem, elmentem dolgozni, majd a szünetben lementem a konditerembe, ahogy mindig. Valahogy viszont nem voltam formában: a futópadon majdnem meghaltam 2km után. A terem száraz és hideg levegője nem segített hogy jobban legyek, majd kiszakadt a torkom. Úgy döntöttem, lemegyek az uszodába, mert ott finom meleg van, és nagyjából 10000%-os páratartalom. Így is tettem: leültem a lelátó lépcsőjére, zene a fülbe, szem becsuk és relax.

Eltelhetett így nagyjából 20 perc, mikor úgy éreztem, remeg az épület. Felpattant a szemem, pánikolva néztem körbe, hogy mégis mi történik, de csak egy nagydarab ember jött fel a lelátóra, úgy trappolva, hogy beleremegett az egész szerkezet. Megnyugodtam, hogy nem ma halok meg földrengésben, és már épp csuktam volna vissza a szemem, mikor megláttam a nagydarab ember mögött egy piros foltot és az ő arcát. 

Történt már velem ilyen. Sokat gondoltam valakire egy időben, és mikor a laptopom sötét képernyőjén megláttam az arcom, megláttam az övét is az enyém mellett. Megforgattam a szemem, mondván az agyamnak,hogy jó lenne nem idehaluzni embereket, de a fej még mindig ott volt, mikor visszanéztem. Abban a pillanatban az állát és a feje súlyát meg is éreztem a vállamon, és kiderült,hogy tényleg ott van, pedig óceánnyi távolságokban kéne lennie. 

Ez történt itt is. Elmagyaráztam az agyamnak, hogy értem én, hogy szép volt a tegnap este meg minden, de jó lenne nem minden random srácban őt látni. Az agyam erre pofon csapott, hogy jó, ha nem hiszed el, nézd meg magad. Kinyitottam a szemem, és tényleg ő volt az.

Lépdelt a nagydarab ember mögött, rám pillantott, majd előre, majd megállt, és lenézett rám. Így.

Hát te?

Én meg néztem fel rá így:

WTF  most mi legyen?

Tudjátok, ez az a helyzet, mikor a srác leül melléd, beszélgetni szeretne veled, te meg tátott szájjal nézel, mint egy idióta, megfagysz, nem érted, miért nem jut eszedbe egyetlen angol szó sem, sem nyelvtani szerkezet, arról nem is beszélve, hogy mi történt a szíveddel, hogy hirtelen majd ki akar robbanni a mellkasodból.

Szóval azt hiszem beszélgettünk, de ha bottal üttök se tudom megmondani, miről. Azt tudom, hogy mikor felállt és távozott, leszámoltam a pulzusom, ami 157 volt az amúgy mostanában átlagos 55 helyett. 

Nem igazán értettem, mi történt.

Utólag kiderült, hogy ő ott dolgozik. Igen, ott ahová én majdnem minden egyes nap elmentem edzeni. Hogy miért nem találkoztunk eddig soha? Azért, mert ez volt az EGYETLEN nap, mikor véletlenül tovább maradt bent egy barátja kedvéért, így abban az időben is ott volt, mikor én is. Mikor én véletlenül fuldokoltam és kellett a párás levegő. Ha még jobban fuldoklom se lett volna baj, mert ő véletlen ilyen életmentő-ember. Hogy hívják ezeket? Life guard, na. 

Ki szeretne találgatni, hogy az elkövetkező napokban százalékosan milyen volt a konditerem látogatási rátám? (motiváció a köbön)

De sajnos mindhiába: többet nem láttam. Se ott, sem a városban a környéken, se sehol. Pluszba rám tört egy ilyen taknyos-köhögős-megfázós borzalom is,így pedig nem nagyon tudtam edzeni járni sem. Néhány napig még őrlődtem magamban, mikor végre nagy nehezen elmondtam Gerinek, hogy mi nyomja a kicsi szívem. Eleinte ugyan nem akartam belevonni senkit, mert ez egy apró baráti kör, és ugye tudjuk, hogy ha ott valaki bedobja az embergyűrű közepébe a "love" címkéjű kakigránátot, bizony baj lehet belőle.  De csak nem tudtam tartani a szám.

Onnantól folyton kérdezgetett, hogy hogy alakulnak a dolgok, de csak egyre mérgesebb lettem. Hogy alakulnának, azóta nem láttam, és nagyjából esélyem sincs rá. Kicsit elkeserítő volt.

Geri viszont úgy döntött, jófej lesz: néhány nap múlva azzal a hírrel fogadott, hogy újabb összejövetelt rendez a közeljövőben, és meghívta őt is. (Most már hivatalosan is) :D

Borzasztó hosszú vasárnap volt. Isti ment nyitni, de én is vele mentem: segítettem neki feltenni a karácsonyi dekorációt, majd déltől munkába álltam, 5ig meg sem álltam, majd pár perc kajaszünet után nyomtam tovább. Mikor 8kor a menedzser benyögte, hogy Isti mindjárt végez, kivertem a balhét. Istinek volt szünete, én viszont nyitás óta itt vagyok, és nagyon nyűgös és nagyon fáradt. 

A menedzser tehát elengedett, visszadobott a mély vízbe, had ússzak haza. 

Hazaérve ruhástul bedőltem az ágyamba, és milliszekundumukon belül elaludtam.

A csengő hangjára keltem fel, megérkeztek az első vendégeink - a triumvirátus: Josh, Andy és Ő. 

Eszemben sem volt szociális életet élni, borzasztó fáradt voltam, a tükörképem pedig egyesen ijesztő volt. Meghúztam magam a szekrényeim mögött, és tovább pihentem. Rövidesen aztán felkeltem, kiültem beszélgetni Csillához a nappaliba, míg a legények a Gerivel a szobájukban videójátékoztak. Nem is nagyon vágytam senki szeme elé kerülni.

Eltelt így nagyjából egy-másfél óra, mikor mindenki hirtelen lekezdett kiözönleni a szobából vacsizni. Mindenki, csak ő nem. 

Csilla csinált olyan csilis csirkés tortilla megoldást, amit anno az Ati, az pedig nagyon finom, istenre esküszöm, bűn kihagyni. Megfogtam egy adagot, és bevittem a szobába, hogy Ő se maradjon ki a jóból. Szépen megosztoztunk, ahogy kell. Mondta, hogy csücsüljek le, játszunk egyet. 

Mázlim volt: előtte rengeteget játszottam, így edzésben voltam. Az első kört ugyan megnyerte, de aztán felszívtam magam. Ledobtam a pulcsit, felvettem a játék pózt, és úgy elpicsáztam szegényt zsinórban háromszor egy autós játékban, hogy alig győzött pislogni. 

Fun fact lányoknak: ha legyőzöd a pasit egy autós játékban, az nekik valamiért roppant mód imponál. 

Az este további része valahogy úgy telt, mint az első buli alkalmával. Valahogy mindig ott volt, ahol én, valahogy muszáj volt mindig hozzám érnie, mellém ülnie-kerülnie. 

Elég késő volt már, mikor felment a lázam - kezdett eluralkodni rajtam ez a megfázás. Geriék ágyán ültünk, mikor mondtam, hogy nem vagyok valami jól, megyek, megmérem a lázam. Odafordult hozzám, két kezébe fogta az arcom, mert neki jéghideg volt a keze. Ah, mint egy fincsi jeges borogatás. Hadd ne kelljen részeleteznem, mennyire elvesztem a szép kis szemeiben. De nem volt mit tenni: tényleg felszökött a lázam, 39,6°-on tombolt, úgyhogy lassan el kellett vonulnom pihenni. 

4 körül sikerült kipenderíteni a társaságot a lakásból. Mivel Csilla már a háta közepére kívánta az egészet - meg tudom érteni, már 2 körül elkezdtük őket hazarugdalni - Geri pedig benne tartotta a lelket, rám maradt a feladat, hogy kiengedjem őket. Addigra újfent elromlott a bejárati ajtónk, a kertkapunk kellett kitessékelni őket, az meg kóddal nyílik. Kimentem tehát velük, kinyitottam az ajtót, erőltetetten röhögcséltem Sam unásig ismételt poénjain, majd arra eszméltem, hogy Shaun megölel. Úgy igazán, és hosszan. Búcsúzásként. És azt mondja, hogy take care, promise!

Hát mit lehet erre mondani? Jójójójójó, igyekszem. 

Miután hazaért, írt nekem. Elmondta, mennyire szuperül érezte magát ma éjjel, és még egy-két cuki dolgot, nekem pedig paff, ennyi kellett, szétestem. Ezen a semmiségen mégis volt mit beszélni reggel 6ig.

Aztán rájöttem, hogy megint megakadtunk. Szervezzünk még egy bulit? Hát nem túl nyilvánvaló az?
Nem tudtam aludni, így összepakoltam kicsit a nappaliban. Az asztal alatt találtam egy öngyújtót. Az övét. Azt, amelyikkel egy bűvésztrükköt próbált nekem bemutatni, és mivel nem sikerült, ledobta, és senki sem vette fel. 

Gondoltam ez még jól jöhet, bedobtam a táskám zsebébe, másnap pedig úgy mentem el dolgozni,

Egy ilyen tekintélyes darabról volt szó.

hogy az nálam volt. 

A műszakom végeztével, a vacsimat fogyasztva újfent megtalált, és beszélgetni kezdtünk facebookon. Szóba jött az elvesztett öngyújtója. Közöltem a jó hírt: megtaláltam, épségben van.
Egyelőre. 

Abban maradtunk, hogy ő képtelen élni az öngyújtója nélkül - ki lenne képes a 20 pennys öngyújtója nélkül élni? - úgyhogy okvetlen találkoznunk kell. 

Iggggggen?  :P

Ennél már csak az lett volna nyilvánvalóbb,ha egy reklámtollat próbálok neki visszaadni. Vagy egy szórólapot. Esetleg a rágót, amit nagynehezen végre lekapart a cipője talpáról.

Megbeszéltük,hogy mivel arrafelé lakik, mint én, elindul felfelé a hegyen, én meg lefelé, és majd csak összetalálkozunk majd félúton. Aztán hazakísér. Vagy valami. 

Azt mondta, eléggé éhes, gyorsan még eszik valamit, aztán találkozunk út közben. 

Na ehhez képest a hegy legalján találtam rá, a pizzéria előtt, ahol Josh csinált neki pizzát, és együtt falatozták. Mikor odaértem, beszélgetni kezdtünk, megtörtént az öngyújtó gazdacsere is, de Josh sajnos nem vette észre hogy zavar. Így valahogy minden megrekedt, míg haza nem mentünk,  hárman három felé. 

Na itt aztán tényleg elakadtunk. Nincs több buli, nincs több öngyújtó, semmiféle nyilvánvaló ürügy, ami miatt találkozhatnánk. 

Be is állt a médiacsend rendesen, semmi jel nem utalt rá, hogy ő engem bármilyen formában is keresne, vagy kíváncsi volna rám. Facebookon kívül semmi más kommunikációs csatornánk nem volt, így maradt az őrlő várakozás. Hülye lettem volna újra én közelíteni felé, elvégre az öngyújtós manővert is én indítványoztam. 

De aztán napokkal később mégis meg akartam keresni. Próbáltam, de nem tudtam. Eltűnt a chat-listámról. Aztán az ismerőseim közül is. Ha a keresőben próbáltam rákeresni, azt írta ki,hogy deaktivált profil, nem léphetek vele kapcsolatba. Hoppá. Mi? Letiltott, vagy mi a szösz? Miért? Ennyire? Jójó, hát értek én a szép szóból is, nem kell ennyire drasztikusan a tudtomra adni, hogy vegyek vissza. Amúgy is túl szép lett volna. 

Teltek a napok, elhatalmasodott rajtam egy fél fejemet beborító gyulladás sorozat a bölcsességfogamból indulva az összes arcüregemre, fülemre majd a végén a szememre is ráhúzódva. December közepe volt, a karácsonyi hajtás java az étteremben, és a főnöknek nem volt más választása,mint betegszabadságra küldeni engem. 

Gondoltam, emberek, mikor ha nem most, bőven van időm, nincs kedvem élni, és amúgy sem tudok kikelni az ágyból: tartsunk Star Wars maratont!

Létrejött egy ilyen facebook poszt, ami ugyan magyarul van, de a holiday, a Star Wars, a maraton és a popcorn szavak eléggé internacionálisak. 

Pár perc múlva rám írt egy "Facebook felhasználó" nevű valaki, angolul, hogy ez ugye az, aminek hangzik?

Kicsit megzavarodtam, összetettem két kezem, hogy ő legyen az, ne valaki tök idegen. 

A következő mondata az volt: Ejha, egy lány, aki szereti a Star Warst, és lenyom autós játékban, ez aztán impresszív!

Ő az! Ő az! Ő az!

Csűrtük csavartuk a szót, ő elmondta, hogy nagyon szeretne ő  is maratonozni, én elmondtam, hogy egyedül vagyok itthon, - és Luke épp most kapja meg a fénykardot, és hülye fejjel néz bele egyenesen az univerzum legpusztítóbb fegyverébe - és hogy igen, nyugodtan átjöhet, nézhetjük angolul. 

Gyors válasz volt: azonnal ott vagyok.

Csak ez után kezdtem el pánikolni. Itt ülök tomboló lázrohamok közepette, pizsiben, smink nélkül, szerény korlátokon belül sem épp  a legvonzóbb formámat mutatva, és voltam olyan elmebeteg, hogy szívem választottját ennek a látványnak akarom kitenni, mindjárt az elején.....?

Megeresztettem gyorsan egy sms-t Gerinek, hogy nincs itt senki akinek pánikolhatnék, de Shaun úton van ide, hozzám. Issstenem, most mi lesz. 

És jött. Zavarogtunk egy kicsit, csak ahogy kell a konyhában, beszélgettünk hosszakat, megkérdezte, hogy kerültem ide. Mármint Angliába. Elmondtam az egész undi történetet, nézett is kerek szemmel, hogy azta, ilyen meg hogy történhet. 

A sztorym végeztével felkiáltottam,hogy na, így a nagy örömre akkor irány a film. 

Nem enyhén volt ez ugye fura, mert az én szobám nem más, mint egy ágy és semmi más. Itt nincs olyan, hogy leülünk szépen a gép elé a székre vagy a tévé elé a fotelba. Itt vagy bedőlsz az ágyba, vagy nem látsz. Borzasztóan tartottam ettől, mert ő egy olyan srác, akivel nem akarok semmit elrontani. Mi van ha tolakodó lesz? Vagy csúnyán bepróbálkozik? Vagy tolakodó leszek? Vagy csúnyán bepróbálkozok??? :D

De szerencsére ő egy jól nevelt, nagyon angol kis úriembernek bizonyult. Az égvilágon semmi kellemetlent nem csinált, még átölelni se nagyon mert. Csak hülyéskedtünk. Popcornnal dobálóztunk, meg röhögcséltünk, meg kritizáltuk a filmet. 

Utána maradt még egy kicsit, ahol továbbra is szuperül éreztük magunkat. És ez azért kérem szépen nagy szó. Úgy értem próbálj meg félájultan, lázgörcsök közepette is vicces és cuki lenni, főleg nem a saját anyanyelveden. Hát no. 

A legközelebbi élményünk az volt, mikor egy 39,9°-es hőmérsékletnél elkezdtem vadul remegni, és ő megölelt, hogy ne fázzak annyira. 

Nem sokkal később pedig - 6 nálam töltött óra után - készülődni kezdett, és hazament. Szépen, ahogy illik.

Másnap újra megkeresett, érdeklődött, hogy érzem magam. Mikor elmondtam,hogy ha lehet, még rosszabbul, mint előző nap, azt mondta, jön, és gondomat viseli. És így is lett. Onnantól minden egyes nap átjött hozzám, vödörszám főzte nekem a teát, segített nekem kaját csinálni, amit aztán szépen le is tessékelt a torkomon, mondván sosem gyógyulok meg, ha nem eszek rendesen. 

Egyik este újfent itt volt nálam, néztünk is valami filmet, talán a Bosszúállókat, de már meg nem mondom biztosra. Mindketten úgy elaludtunk közben, hogy reggelig fel sem keltünk. Úgy ahogy voltunk, farmerben meg pulcsiban, összebújva. Pislogtunk is reggel, hogy héé, mi a szösz, te itt aludtál? Hát... jó, itt aludtál. 

Rapid ruhás bújás fázis letudva. 

Jött aztán a december 6.-a. Addigra már voltam olyan jól, hogy kimerészkedtem a kisboltba, és agyonvásároltam magam csokival. Elhatároztam, hogy meglepem a többieket. 

Írtam Shaunnak, hogy siessen ma hozzám, mert szupi dolgot tervezek. Mikor jött, elmagyaráztam neki, hogy mi otthon kétszer ünnepeljük tulajdonképp a karácsonyt. A Mikulás ma jön, a jézuska pedig szenteste. Közölte velem, hogy ez nem ér, csalás. Mondtam, hogy ne hisztizzen, hanem inkább segítsen bekommandózni a csomagokat a többiekhez. 

Begyűjtöttem a csizmákat, majd nekiálltunk rajzolni nekik valamit. Elhasaltunk az ágyamon, és az egyetlen papír alkalmatosságba alkottunk, a spirálfüzetembe, annak két oldalára. Aztán megtömködtük a cipőket, aztán míg a Csilláék zuhanyoztak, beosontunk a szobájukba, és elrejtettük a csomagokat, majd gyorsan visszaszöktünk a szobámba, a fejünkre húztuk a takarót, összebújtunk, és vártuk a reakciókat.  :)

Szuper kis pillanat volt - lett volna - amit azonban félbeszakított egy telefonhívás. Josh hívta, mert megbeszélték, hogy aznap találkoznak. Shaun ezt teljesen elfelejtette, és bizony gondban volt: Josh az egyik legjobb barátja, de akkor sem akar itt hagyni engem. Tipikus bros before hoes dráma.
Kimentem a konyhába, felültem a pultra, gondoltam hagyom telefonálni. Nem mintha így nem hallottam volna minden szót, amit mond, de ennél több magánszférát nem tudtam neki adni. Max ha bezárkózom a mosdóba addig, és beleülök annak az ölébe, aki épp a vécén ült.
Hallottam, hogy azt mondja Joshnak, mindjárt visszahívja. Kijött hozzám odabandukolt elém, és úgy nézett rám, mint egy kiskutya, aki épp most szart az új szőnyegre. Megnyugtattam, hogy nincs semmi gond, menjen, ha mennie kell, ne dobja a barátait értem, tartsa szépen a prioritásokat ahogy kell, ígérem nem fogok balhét csinálni, és felhánytorgatni se fogom utána.Kicsit úgy nézett rám, mint aki csapdát sejt. Közelebb lépett, megölelt, és mentegetőzni kezdett. Hát nem érti meg, hogy nincs gond, egyem a lelkét.
Nincs más hátra, be kellett fogni a száját. Felemeltem a fejét, és hagytam, hogy megcsókoljon. Kicsit megszeppenve, kicsit csodálkozva, de szuper kis első csók volt, bárhonnan is nézem.
Természetesen Geriék ezt a pillanatot választották ki arra, hogy kiözönöljenek a nappaliba hozzánk, szóval szétrebbentünk, beszélgetni kezdtünk a többiekkel, de közben össze-összesandítottunk. Egy ilyen összesandításnál felemeltem a kezem, megmutattam neki, mennyire remeg. Aztán ő is felemelte az övét, ami az enyémnél mg 3x jobban remegett. Jót mosolyogtunk, majd ráparancsoltam a kabátját és kitessékeltem az ajtón.
Rapid búcsúcsók, majd visszarepültem a szobámba, elterültem az ágyon és vigyorogtam a plafonra úgy 3 órán keresztül, mert azt úgy kell.

Innentől aztán már csak cukorszirupos kis szösszeneteket tudok mesélni, amik leírva annyira nyálasak, hogy ha egy filmben láttam volna, már rég a vécé előtt térdepelve adnám ki magamból a film alatt elpazarolt popcorn mennyiséget. 

De kérem szépen én ezeket megéltem, és lehet engem szentimentálisnak nevezni, nekem tetszett, és pont.

Tény, hogy azóta minden lehetséges szabad időt együtt töltünk. Legyen az akármilyen kevés. Felkísér munkába, velem tölti a szünetemet, átjön munka után, minden perc kincs. Próbálom nem elrabolni őt a barátaitól, nem akarok házisárkány lenni, meg a nyakára ülni vagy ilyesmi, de ő is így van velem, ezért inkább összehozott a barátaival, és együtt járkálunk helyekre. Moziba, vacsizni, legutóbb pedig egy blues koncertre itt az egyik helyi pubban, ami a kintlétem óta az egyik legkedvesebb pillanatot szülte.

Már az anyukájával is találkoztam (az mondjuk nem egyszerű kör volt, mert mikor én nagyon izgulok, akkor elfelejtek angolul, amikor meg ő nagyon izgul, akkor meg hadar.) Na de összehoztuk a dolgot, másodszorra már teljesen jól elcsacsogtam vele, és kedvel engem, mert szerinte nagyon kedves vagyok az egyszem fiához. Amit szerinte nem érdemel meg a kis mihaszna. Pedig ha tudná.... :)

Elhangzott azóta a bizonyos SZ (L) betűs szó is, ijesztően korán, mégsem volt fura hallani. Inkább az volt a fura, hogy ebben is egyformák vagyunk. Mint annyi mindenben.

Ez van tehát, ez a mi kis sztorink, kicsit nyominger, de én boldog vagyok tőle, és végre újra jól érzem magam a bőrömben.
Örüljetek már egy kicsit velem!

 :)

Mindenki nyugodjon meg, ez csak egy mellkas.
Nem, nem az enyém.   :D