Jó szomszédi iszony.

PANASZIDŐ!

Na jó, az elmúlt percben kudarcot vallottam, mint jó szomszéd.

Én ezt tisztességgel beismerem. 

De gondolkodóba estem, hogy hogy is működik ez a szomszéd-szomszéd viszony. Annyiszor hallani, hogy "úúúúúúristen, nekem milyen borzasztó szomszédom van". Rá meg jön a licit a beszélgetésben, hogy "az semmi, mert az én szomszédom meg...". Aztán a kontra, hogy "jó, de azt még nem is meséltem, hogy az én szomszédom meg....."

Vajon a szomszéd maga is így gondolja? De hát az nem lehet. Mármint... értitek. Ha az egyik ház bömbölteti a Shania Twain számot ismétlőn egész nap nyáron, mikor az egyetlen védelem a rikácsolás ellen, ha becsukod az ablakot - ami az egyetlen módja egyben annak, hogy küzdj a forróság ellen, bizony...az elszenvedő ház lakóiban felmegy a pumpa. Akaratlanul is. Merthogy ő sose csinálna ilyet. Így bömböltetni, jézusom, hát hová tűnt a társadalmi jómodor? De nem is kell, hogy közvetlenül érjen valami atrocitás, vegyük csak a tipikus falusi esetet, mikor a telekhatáron áll a meggyfa, ami az enyém, de mivel átlóg a szomszédhoz, felhatalmazva érzi magát, hogy gondosan leszüretelje róla a meggyet. De mikor jön az ősz, és hullanak a levelek, akkor már bezzeg told oda a segged, és gereblyézd össze, mert hát mégiscsak a te fád. 

És így ökölbe szorul a kezed, hogy ss...sssssss.........ssssssssssssssshhheggfej. 

De akkor hogy van ez? Minden második ház/lakás seggfej csak? Mert az egyik folyton nyeli a másik hülyeségeit, de mivel jól nevelt állampolgár, ezért nem mészárolja le dühében a szomszéd családot álmában?
Eszerint az emberiség fele genetikailag hordozza a "seggfej szomszéd" géneket??? Vagy a szomszédnak én vagyok a seggfej? De hát miért? Hát én ugyebár természetesen semmi rosszat nem tettem (legalábbis olyat, amiről tudom, hogy zavarja). Tök oda-vissza működik az egész?

Ugye milyen rossz belegondolni. 

A másik elméletem, ami talán kicsit elfogadhatóbb - mindenesetre nem olyan lehangoló - az olyan, mint amikor egy gyerek az iskolában, egy terrorista tanár hatására úgy dönt, ő is tanár lesz, és akkor majd kiélheti mindazt a keserűséget, ami neki el kellett szenvednie a terrorista tanár miatt - aki talán szintén azért lett tanár, hogy kiélje az ő terrorista tanára hülyeségeit, aki megint csak azért lett tanár, hogy .........

Eszerint mindenki jó szomszédként kezdi, senki nem úgy költözik el a családi fészekből egy idegen környékre, hogy "na, most aztán megmutatom, ki itt a seggfej". Inkább próbál mosolygós lenni, bevágódni,  cukimuki lenni. 

Az első ilyen helyem M-nél volt, ahol az első alkalommal, mikor a balos szomszédnál betörést észleltek, szuper vendégszerető és tündibündi voltam, vittem neki teát, kávét, még egy brióst is, mert szegény szerencsétlennek mindenét elvitték. Lemondtam az esti programot, hogy tutira legyen ott vele valaki. Kitettem magamért. 

A második helyen J volt a szomszédom, aki nonstop kint hagyta a szemetét a közös elő-helyiségben, ami zavart. Jó, nekem is ott volt a biciklim, de az nem büdös. És használtam. Nem úgy, mint ő a műfenyőjét, amit még áprilisban is kerülgetni kellett az előtérben, pedig a karácsonynak már se híre, se hamva. De azért próbálkoztunk, sütöttünk neki pogácsát, becsöngettünk, feszengtünk, hogy hellóóóó, mi vagyunk az új szomszéd. Túléltük. 

A harmadik helyen egy kocsma volt a szomszédom. Nem is a vendégek zavartak, mert itt Sevenoaksban 11kor legkésőbb minden bezár :D Hanem a szállítás. Minden reggel 6kor vagy fél 6kor egy b.szott nagy kamion tolatott az ablakom alá, és mondta közben, hogy BÍP BÍP BÍP, majd fém söröshordók gurulása a csempe padlón, majd lépcsőn, stb, stb. Nem a világ vége, de ha éjfélkor tántorogsz haza munkából, 2kor bújsz ágyba, és csak délre kell menned dolgozni, hadd háborodj már fel. 

Na de most. 

Én nem értem ezeket. Essssküszöm nem. 

Kezdjük azzal, hogy elmondom, milyen a környék. Három lakást magába foglaló ház, külváros, csendes kis utcák, családi házak, cuki előkertek, állatorvosi rendelő. Nagy fák, madárcsicsergés. Idilli.
Idilli?
NEM!

Kezdjük a kuka helyzettel.

Azzal, hogy a szemét meg csak halmozódik és halmozódik, mert a kukások nem jönnek. Eleve beköltözéskor kaptunk lakásonként egy ilyen kisebb kinti kukát. Kisebb...na... akkora, mint egy konyhai kuka. Na azt oszd be egy hétre. Négy emberrel. Mikor mondtuk, hogy bocs, de ez mission impossible, azt mondta a főbérlő, hogy őt ez nem érdekli, szerezzünk nagyobb kukát. Szereztünk. De a helyzet így sem jobb, mert:
Megkérdeztük, melyik nap viszik el, azt mondták pénteken. De néha csütörtökön. Ritkán kedden vagy szerdán. Te meg találd ki, mikor rakodd ki. Mert nem lehet csak úgy kitenni, mert rontja az utca nívóját, plusz jönnek a rókák és széthordják. Ja és azért tedd már meg légyszi, hogy nem teszel ételmaradékot a kukádba. Azt már nem mondják, meg, mit csinálj vele, de a lényeg, hogy ki ne dobd. Edd meg a csontot is waze, kell a kalcium. De oké, ez nem egy magánszemély, hanem valami felsőbb hatalom. Oké.

Na de a középső szomszéd..... akikkel van közös fal (mellettünk és fölöttünk is ők vannak).... azok kihúzták a rohadt gyufát. 

Már több, mint egy hónapja beköltöztek.

Megjegyzem lábjegyzetként, hogy nekik még nálunk is komolyabb szemét problémájuk van, de ez most mellékes. 

De hogy minden...MINDEN este éjfélkor nekiállnak az emeletet tatarozni, olyan nincs. Hajnal 3ig mást se csinálok, csak próbálom  az amúgy gipszkarton falon át kitalálni, hogy

      a.) trambulinon ugrálnak fölöttem
      b.) azt a táncolós kinect-es játékot űzik ennyire lelkesen

      c.) álmatlanságukban összeszerelik az egész Ikea katalógust

      d.) vagy csak simán körbeülnek, és kalapáccsal verik a padlózatot, hogy nekem valahogy
           tutira biztosan rossz legyen. 

Emellé pedig, ha épp megszomjaztak egy kis cigire, rögvest kiugranak az ajtóm el, hogy füstölögjenek kicsit, és hogy más módon is hangosak legyenek hajnal 2kor még. 

TESSÉK ALUDNI!!!!

Ma  aztán kiborult a bili, kifakadtam, hogy se seprűm, se felmosóm, hogy felkopogjak vele, úgyhogy felálltam a székre, fogtam a smarties-os dobozt, és addig vertem vele a plafont, míg csönd nem lett. Amit persze kitörő röhögés követett. 

Most pedig ülök itt, száll a füst a fülemből, és azon tanakodom, hogy a bosszúság tud-e ennyire fájni, vagy ez itt tényleg egy aneurizma pont itt a két szemem közt. 

És ugyan ezt a pasit is rüghellem, de ez most találó. 

http://www.youtube.com/watch?v=y-u_kTmavsI

Ja és tisztelet a kivételnek, persze, főleg Frisséknek :D :)

Otthon és A Péntek Este

Na ma megkaptam, hogy "blogot írni luxus???" úgyhogy nagyjából kénytelen vagyok leírni egyet s mást, mielőtt a nagy testvér haragja lesújt :D

Valahol egy hónapja vesztettük el a fonalat.

Azóta voltam otthon.
Még mindig mosolygok kicsit, mikor eszembe jut az a pár nap, igaz, olyan, mintha már megint évek teltek volna el azóta.
Elég sok minden történt, jó dolog, rossz dolog, egymás után szépen karikában, ahogy kell.

Ami mindenképp megér egy misét, hogy végre személyesen tudtunk beszélni Sinyaúrral. Kijött elém a reptérre, és hazabuszozott velem, és hazakísért a régi lakásba. Amúgy borrrrzasztó kíváncsi voltam arra, hogy hogy fog reagálni Pamut rám. Emlékszik-e rám egyáltalán. Végülis macska....
Nos....két teóriám van. Az egyik, hogy nem, nem emlékszik. A másik, hogy nagyon is emlékszik, de annyira utál még ennyi idő távlatából is, hogy inkább levegőnek néz. Úgy csendben, kis betűvel zárójelben lábjegyzetben megjegyzem: az utálatra szavazok :D
Mondjuk nem pisilt a bőröndömbe, meg álmomban nem karmolta szét az arcom, mint vártam volna tőle, csak 2 méter távolságból követett folyton, és ha megálltam, vagy leültem valahol, ő is megállt, bebújt valami mögé, és onnan kukucskálva gyanakvóan fürkészett.

"Már egyszer elmentél innen!Miért vagy már megint itt???"

Sinyával aztán belementünk a városba, kávéztunk egyet, nagyokat dumáltunk, végre szemtől szembe mindent, amit illet volna így is megbeszélni ennyi együtt töltött idő után. Nem csak facebook chaten leírni, hogy hmm....inkább hagyjuk ezt (nem mintha nem csináltunk volna már ilyet az előtt). Na de aztán jött a dráma is dögivel, egy olyan, amire nem számítottam, mert az utóbbi időben abszolút baráti szintre degradálódtak a beszélgetéseink, hallottam egy csomó olyat, hogy kiábrándító vagyok, meg csalódott bennem, meg kifordultam magamból, stb stb, szóval nem előnyömre vonatkoztak a megjegyzések, joggal hittem tehát, hogy ez a mentalitás fogad majd otthon is. De csak sebtépkedés volt, az a rossz és nehéz fajta.
Az este tehát enyhe letargiába fulladt, és hamar véget ért.

A következő nap sokkal jobb hangulatban telt :)
Relative korán kelés után elmentem meglepi laptopot venni, ruházkodtam egy kicsit, majd beugrottam a Jászai téren az ASRAM-ba, hogy találkozzak kicsit ezzel a két irodás gyöngyszemmel, Ancsival meg Zsozsókával. Nórit, az exfőnökasszonyt is ott találtam, és hát annyira jó volt mindenkit viszontlátni. Eltöltöttem ott egy kis időt csacsogással, szagolgattam megint a régi jól megszokott tea illatot, láttam a régi matracokat, és a számítógépes programunk kezelőpaneljeit, és annyira elfogott a nosztalgia :) Ha tehettem volna, szerettem volna bemenni a két kedvenc órámra, aznap este, de aznapra elígérkeztem, így Luca és Andi óráját sajnos kihagytam.
Nóri ellenben tündér kedves volt, és adott a lányoknak 20 perc szünetet, hogy kiugorhassunk egy gyors kis kávéra. Az idő csodaszép volt, gyengén ugyan, de sütött a napocska, úgyhogy elviteles kávéval kiültünk a legközelebbi parkba.
Ahogy közeledett az este, egyre idegbetegebb lettem, a lányok pedig próbáltak nyugtatgatni.
Aznap este találkoztunk ugyanis Tomival, és nos ciki-nem ciki, tökre ráparáztam a dologra - jobban, mint eddig bármelyik találkozásunkkor. Ez most olyan... legális volt, vagy nem tudom :)
Aggódnom persze nem kellett, ugyanolyan jól elvoltunk, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy most nem ijedtem halálra ha megölelt vagy egy kicsit közelebb került.
De az istenért, 5 éve kerülgetjük egymást, megérdemeltünk már egy is mókát :) Egy szó mint száz, szuper esténk volt, mindennel együtt - panorámás borozgatás, hosszú séta és teázás (még mindig nem tudom, hogy lehet úgy nevezni egy teát, hogy "Kuncogó körte flörtje") -, mely estében csak az volt a rossz, hogy hopp, vége lett, és semmi esély nem maradt egy kis repetára.
Ez ennek az időszaknak az általános védjegye, úgy látszik.
Szeláví.

Harmadnapon reggel feltámadva kótyagosan hazabandukoltam, majd Sinyával és a munkatársaival ebédeltem.

WTF catfish paprikash with hungarian csusza pasta... !?

Ezután találkoztam Violával, akivel egy hosszú-hosszú estét töltöttünk együtt az egyik belvárosi kávézóban, egy valag forró kávé-tea-kakaó társaságában, kivesézve az elmúlt időszak lényeges dolgait: pasikat.   :D
Csak, mint mindig. Úgy szenvedtünk ott azon a kanapén elterülve, mint két kegyvesztett partra vetett aszott moszat cafat a tűző napon. Én legalábbis nagyon.
De igen, még mindig olyan Violával találkozni, mintha csak egy rapid hétvége telt volna el a koleszban, és csettintésre fel tudjuk venni a régi idő fonalát. Remélem ez még sokáig így lesz.
Jaj és nem mellesleg pedig BOLDOG SZÜLINAPOT VIOLA!!!!!!

Negyednap.
Sinya dolgozik, a lakás az enyém, kezdem a  mostanában oly sokat gyakorolt rutint: költözök. Olyan nagyon sokat költözöm az utóbbi években....Hömmitől ki, Sinyához be, Sinyától ki, Angliába be, Bank streetről ki, Olive cottage-ba be, Sinyától megint ki, majd otthonról is ki. Közben egy egy Fun. szám ment, aminek az az ismételt sora, hogy Why am I the one always packing up my stuff?, de nem szomorkás, hanem olyan keservidám szám, szóval nem süllyedtem mély letargiába tőle. Csak veszettül aktuálisnak éreztem.

http://www.youtube.com/watch?v=dO6WmM7w93I

Összedobáltam minden cuccom, ami meg ott maradt, azt már valószínűleg sosem látom viszont. A kupac tetején ülve vártam, hogy anyuék megjöjjenek, végre láthassam őket is, és kicuccolhassak.

Jöttek is, 5-6 körrel lecipeltünk mindent, megtömtük a kocsit. Ezután egy kis vásárlókörút következett, ahol minden egyes magammal hozott forintot elköltöttem. Ittunk egy-egy nagyon finom egzotikus kávét a Frei-ben, majd ész nélküli ruhavásárlásba kezdtünk anyuval. Apu szegény hol kullogott utánunk, hol megvárt minket odaint, hol zsörtölődött, hogy vidult, de csak mint mindig :)

Estére mamához voltunk hivatalosak, egy kisebb családi összejövetelre. Amint hazaértem Tarjánba, éreztem, hogy kicsit megnyugszom. Otthon vagyok :)
Igaz - és ezt anyukám jól szóvá is tette - kicsit el voltam varázsolva, még mindig a keddi nap utórezgéseit szenvedtem, így 100%-osan nem is voltam jelen soha. Folyton azon járt az agyam, hogy tudnék kifacsarni ebből a kevés időből ami még hátra maradt még egy pesti kiruccanást, mert annyi meg annyi dolgom lett volna még. De amint tudatosult bennem, hogy ezt valójában teljesen esélytelen, már jobb volt.
Az idő amúgy pocsék volt: esős, szeles, és hideg. Az egyetlen szép idős nap akkor köszöntött ránk, mikor szüretelni mentünk, tehát ezt leszámítva a beltéri programok domináltak.

A Feki, vagyis a Szalczinger Spa and Pub :D

Mert fürtöket szedni az túl mainstream - az egész bokrot hozom. 

Az egyik legnagyobb lélegzetvételű projekt a szobám konszolidálása volt, a régi vackok és ruhák kidobálása. Egyetlen szempontot vettem figyelembe: ha ránézek az adott tárgyra, eszembe jut-e valaki arca vagy egy emlék? Ha nem - kuka. Így, kegyetlenül.
Rájöttem, hogy nagyon nagyon kevés emlékez őrzök tárgyi formában: szinte az egész szobám kiürült. Hirtelen nem is volt már otthonos. Isti szobájában pedig nekiálltam kipakolni a hazahozott dolgokat.
Potom 2 és fél napomba telt kiválogatni és rendszerezni az egyetemi anyagokat, jegyzeteket, és elrendezni őket. Mikor végeztem, leültem a szekrénysor elé, végignéztem ezen a méretben és súlyban eszméletlen mennyiségű adatkupacon, és döbbenten tudatosítottam magamban, hogy bizony én ezt mind megtanultam. Azta.

Az egész otthon töltött hétnek olyan gyorsan vége szakadt, hogy felocsúdni se volt időm. Hiphop újra a reptéren találtam magam, aztán a gépen, majd újra Sevenoaksban.

Újra felvettem a régi rutint, nyitás, vendégek, asztalok, bár és konyha, újra meg újra, meg újra.


Tartott ez a fásultság most péntekig, mikor is hirtelen az univerzum úgy döntött, jár nekünk egy kis móka. Angliára rátelepedett egy marcona esőfelhő, és kíméletlenül elöntött minket. Nem az a kis szemerkélő idegesítő fajta, hanem az a dézsából öntős típus volt.
Tudni kell, hogy az éttermünknek van egy hátsó udvara, ami a konyhából nyílik, és csak a staff számára járható. Ez az udvarka magasabban van, mint az étterem többi része, a vízelvezető képessége pedig korlátozott. Minden igyekezetünk ellenére az víz megállíthatatlanul betört az étterembe, úgy 6-7 cm magasan elárasztva ezzel a floort.
Nem volt mit tenni: lemondtuk az összes foglalásunkat, hazaküldtek mindenkit: itt ma nem lesz vacsi.
Így adódott, hogy vendéglátós fejjel végre megtapasztalhattuk, milyen az, mikor az összes többi ember szereti a péntek estét. Mert ugye nálunk az a legnagyobb hajtás, és mindig mellékletként csatolódik hozzá egy kis gyomorgörcs, idegbetegség, rohanás, káosz és téboly. Másnak ekkor kezdődik a pihi, a hétvége.
Na most kaptunk belőle egy kis ízelítőt.
Másnapra beszéltem meg Benivel (egy kedves ismerősöm az egyetemről, aki egy hete költözött Londonba), hogy kilátogat hozzám, de a törölt estét figyelembe véve felajánlottam neki, hogy ugorjon vonatra, és jöjjön most, itt alhat, főzünk valamit, eszünk finomat, iszunk finomat, jó lesz.
Így is lett, Beni szélsebesen ideért, főztünk, ettünk - nagyon régóta nem láttam embert ennyire hálásnak normális kajáért :) - majd elpilledtünk. Már majdhogynem úgy döntöttünk, hogy most lövik a pizsit, de ekkor hazaért Gergő.
Az ajtóban belépve elkurjantotta magát, hogy Állj, ne, ne szólj semmit, mindenről tudok, öltözzél, megyünk bulizni.
Nem volt apelláta: Benire adtunk egy party inget, én is felvettem magamra valamit, és készen vártunk Csillára, hogy ő is megérkezzen. Közben Pista is hazajött, megbeszéltük, hogy ő előre megy, mi meg majd utána.
Ráalapoztunk az estére, meggyőztük Csillát is, hogy ez jó ötlet, kirittyentettük magunkat, és elindultunk Tunbridge Wellsbe.
Egy olyan rémes buliba keveredtünk, amit csak tetemes mennyiségű alkohol tehetett elviselhetőbbé, így aztán mindent megtettünk, hogy elviseljük :D  Ott volt Maria és Ieva is, szóval így 7en, nagy kupacban mentünk neki az éjszakának, és buliztunk, és táncoltunk hajnalig, mint az idióták, mert VÉGRE (!!!!!) megtehettük.

Kellett ez már, én mondom nektek.

Azóta annyi újdonság történt még, hogy kiváltottuk a tagságimat a helyi szabadidő központba, ahová innentől az ebéd és a vacsi közti szünetben fogunk járkálni az Istivel, hogy legyen hol eltölteni ezeket a 3-4 órákat. Lehetőleg értelmesen.
Úgyhogy futkorászás, ellipszis, meg ilyen csípőtorzó bigyózás, meg úszás van, csak győzzem megunni :D
Vettem felszerelést is, hogy ez is motiváljon kicsit - mondván ha már ennyi pénzt kiadtam, legalább értelme legyen.
Otthon végre ráálltam az ősmérlegre, ami szerint 9 kilónak mondtam búcsút. Ami jó, mert már úgy érzem, képes vagyok megmozdulni, nem okoz fájdalmat a lét és az önmagam cipelése :D Így már nagyobb kedvvel vetem bele magam ebbe a kondi projektbe.  Plusz itt lesz velem Isti, aki piszkál majd, ha lusta leszek menni, és fordítva.
A mai edzés után konkrétan úgy érzem, hogy leszakad a seggem tőből, de hát azt hiszem ez a lényeg :D
A végszó pedig a seggleszakadás lett, hát nem zseniális?

Na sziasztok :D

A felelősségteljes élet királyai

Na szóval.

Az történt, hogy tegnap, (szombaton) olyan 11 óra magasságában végre hazakeveredtem munkából. De mivel nem egész nap dolgoztam, csak este, nem voltam annyira halálomon, mint szoktam.
Leültem, vígan megvacsiztam, mire Gergő előállt az ötlettel: kocsikázzunk, mert kocsikázni akar.

Fun fact: Geri most vett egy kocsit, egy NAGGYON cuki, nagyon lila (bocsi, padlizsán, mert a lila lányos szín) Fiestát.

Mivel bennem volt a bugi, jó ötletnek tartottam. Rendben, menjünk. A Pista még távozóban megkért minket, hogy ugorjunk már be neki vajas popcornért. Rendben, úgy lesz.
Fogtam a pénztárcámat, kipakoltam belőle a pénzt - be volt készítve a lakbér -, és nekiindultunk. Telefont se vittünk, mondván minek: a boltig nem lesz rá szükség.

Riverheadben, a Tescohoz vezető úton döntöttünk úgy, hogy majd visszaúton megyünk boltba, előbb kocsikázzunk. "Kaland!" - mondtuk. Hah....na persze :D

Elindultunk Maidstone felé. Egészen könnyen ment, térkép nélkül, seggsötétben is oda találtunk. Keveregtünk kicsit a városban, megnéztük a régi lakásukat, majd gyalog a régi munkahelyét is, de olyan nagyon hideg volt, hogy ezzel gyorsan felhagytunk. Gyorsan visszapattantunk a kocsiba, gyorsan becsaptuk az ajtókat, mielőtt bejön a hideg, és nekiindultunk. Igazából ennyi elég is lett volna a világjárásból, megindultunk hazafelé.

Maidstone-ból kifelé viszont valahogy elkeveredtünk, valamelyik körforgónál rossz felé fordultunk, és rossz autópályára hajtottunk fel. Eleinte még reménykedtünk, hogy ááááá, majd később lesz kiírva, hogy Sevenoaks, de nem. Egyre távolabb kerültünk a remélt céltól, de mi ezt akkor még nem tudtuk.

Az egyetlen, ami kezdett tudatosulni bennük, az az volt, hogy fogytán a benzin. Konkrétan a piros vészpöcök fölött lebegett a mutató. Megindult némi eb gondolat a fejünkben arról, hogy bizony tartogat még ez az este valamit számunkra, de még annyira nem féltünk. Elvégre ez Nyugat-Európa, gondoltuk minden feledik kilométeren van egy benzinkút. Főleg autópályán.

Hmm....nos...nincs.

Még nagyon sokat mentünk, és olyan táblák suhantak el mellettünk, olyan helységnevekkel, amikről még életünkben nem hallottunk. Hosszú hosszú percek után megláttunk egy ismerős nevet: Tonbridge.
Istennek hála! Geri ismeri Tonbridge-t nagyjából, tudja, hogy van ott egy benzinkút. Menjünk arra, az legalább egy biztos pont. Lehajtottunk az autópályáról, le ilyen piti kis mellékutakra.
Itt Angliában sajnos megvan az a szokás, hogy kiírják ugyan a táblára, hogy mely város felé tartasz, de azt nem, hogy hány km van még hátra addig.
Mi jóhiszeműen megindultunk Tonbridge felé, ami reményeink szerint közel volt, de akkor még csak nem is közelítettünk Tövig rágtuk a körmünket, vadul kémleltük a tájat egy benzinkút reményében, de sehol semmi. Nemhogy benzinkút, civilizáció se nagyon :D

Levettük a fűtést, a reflektort, és Geri a lejtőkön elengedte a gázpedált is, csak hogy kibírjuk valahogy.
Mert oké, a mai világban ha lerobbansz valahol, mit csinálsz? Előkapod az okostelót, betöltöd a térképet, megnézed hol vagy, majd felhívsz valakit, hogy segítsen.
De mi kemények vagyunk: a telefonjaink otthon pihentek biztonságban, melegben :D

Már csak röhögni tudtunk a helyzeten, mikor felbukkant egy benzinkút. Zárva volt ugyan, de általában lehet kártyával is fizetni rögtön a csap mellett. Hát itt nem lehetett.
Nosza, anyáztunk kicsit, majd tovább gurultunk.

Átjöttünk Hadlow városán, ami látszólag ugyanolyan posh kis település lehetett, mint a miénk, tele kocsikkal, de sehol egy benzinkút. Annyit anyáztunk Hadlownak, meg a polgárainak, akiknek sejtésünk szerint a csapból folyik a benzin, mert máshonnan nem nagyon tudnak szerezni, hogy szerintem csuklott az egész város egész éjjel. Meg amúgy is, milyen név az már, hogy Hadlow. Na.

Kigurultunk onnan is, akkor már a sírás határán. Lelkiekben elkezdtünk készülni rá, hogy bizony, itt a semmi közepén éjszakázunk, és csak a fagyott tetemünket találják majd meg reggel, az autót pedig majd kívülről rágcsálják a rókák, hogy egy is husihoz jussanak.

Ekkor újra fények közé értünk, valami gyárnegyedbe. Tele kocsival kamionnal, amit továbbra is rejtély, hogy honnan tankol bárki is, mert közel se távol nem volt benzinkút. Szegény Fiseta már nagyon fáradt.
Ekkor utolsó reménysugárként felbukkant előttünk egy Sainsbury logo. Az egy ilyen nagyobb üzletlánc, mint a Spar, vagy ilyenek. A külvárosi Sainsbury-khez pedig általában benzinkút tartozik. És valóban!
Meg is találtuk, de sajnos ez is zárva volt. Kártyás fizetés itt sem volt. Bumm, vége, kész. Nem fogunk találni harmadik kutat, addig már nem tudunk elgurulni.

Geri integetett az elhaladó kocsiknak, bárkinek, aki él és mozog, és akinek benzin lehet a farzsebében, hogy segítsen. De nem, senki nem állt meg neki. Már azon voltam, hogy a következő kocsinak én integetek félpucéran, hátha attól megszeppennek kicsit, és megállnak segíteni, de feladtuk. A kút általában hajnaltól fogadott kocsikat a kiírás szerint, de mivel a következő reggel vasárnap reggel volt, ezért csak 8kor nyitottak. Geri úgy döntött, megvárjuk ott, tankolunk, és kora reggel hazaiszkolunk.
Én azt tanácsoltam, menjünk el innen, menjünk amíg gurul a kocsi, arrafelé több fényt látok (mutattam balra előre), hátha az valami főút, vagy ilyesmi.
Ötlet híján Gergő igazat adott nekem, bár az ő ötlete jobb lett volna, ha nem vagyunk ekkora átkozott mázlisták. Egy szöszit leszólítva megtudtuk, hogy van innen kb 1 percre egy éjjelnappali benzinkút.

Kiderült ugyanis, hogy Tonbridge főutcájától 100 méterre álltunk meg hogy felkészüljünk a fagyhalálra, és képesek lettünk volna ott éjszakázni :D
Mocorogtunk előre az ülésen, hogy ezzel is segítsünk a Fiestának felmenni a lejtőn. Valószínűleg az utolsó  csepp benzinnel gurultunk be a kútra. Ami nyitva volt. És kártyás fizetős lehetőség IS volt a csapnál, na de ezen már fel sem idegesítettük magunkat.

Geri tankolt, én pedig bementem fizetni. Még fogtam is a fejem, hogy de jó, hogy legalább kártya van nálam, mert minden készpénzt kipakoltam otthon.
A nagy izgalomra vettem két kindertojást is, meg egy üveg sprite-ot, mert a nagyok ezzel koccintanak.

És egy csapásra minden - MINDEN megoldódott! Lett benzinünk, és amint beültünk a kocsibba, hogy elinduljunk, az arcunkba ordított egy tábla, rajta pedig a Sevenoaks felirat. Innen nagyjából 10 perc alatt hazaértünk, minden bonyodalom nélkül, végtelen megkönnyebbülések közepette.

Bekanyarodtunk a parkolóba, bezártuk a kaput, halkan beosontunk a lakásba, nehogy felkeltsük szegény Pistát így hogy már elmúlt fél 4.

De Pista ébren volt, és csak egy dolgot kérdezett:
- Nem hoztatok popcornt, mi?

Fiúkkal lakni.... :D

Istenem, de mennék már haza!

Olyan csigalassúsággal telnek a napok, mintha valaki állna az Idő nevű kisgyerek mögött, ezt a hülye gyereksétáltató pórázt tenné rá, és miközben szegény húzna előre, és menne a maga útján, ez a valaki rángatja visszafelé.

Az sem segít, hogy Csilla most épp otthon van magyar honban, ami azért rossz, mert így tesztoszterontúlsúly van a lakásban. Minden lány figyelmébe ajánlom : ha az alábbi tüneteket tapasztalod a közvetlen környezetedben, sürgősen szerezz magad mellé még egy lányt a lakásba, az ivararány khelyrebillentése véget: 

Az ördög maga: a tesztoszteron :)

1.) nonstop böfög vagy ereget valaki (valamit), és/vagy ezeket kombinálva próbálja felhívni magára a figyelmet, vagy épp szóvá teszi, hogy "de büdös vagyok" a legmélyebb belenyugvással, csak hogy tudassa: szerinte most ő a terület alfahímje
2.) megkérnek, hogy ugyan...légyszi... ha időd és energiád engedi, néha - de csak ha nem figyel! - teljes erődből üsd már bordán, mert úgy hiányzik neki a két öccse, akikkel folyton péppé verték egymást, hogy elvonási tünetei vannak a repedt bordák hiányában, és ha már csak te vagy itt, ezt igazán megtehetnéd érte.
3.) valaki térden állva könyörög, hogy valami mágikus pálcasuhintással szedd ki a szójaszósz foltot a fehér ingéből, mert őnála megállt a tudomány a folt fölött való kesergésnél.
4.) elküldöd lefolyótisztítóért a boltba, és visszajön inkább 1 heti hideg élelemmel, mert ugyan megtalálta a lefolyótisztítókat, de olyan sokféle volt, hogy nem mert dönteni, így inkább vett sok minden mást (látjátok magatok előtt a jeles hímet ti is, ugye, lányok, amint jobbra kettőt, balra kettőt lépeget a polc előtt, körmét rágva járja ezt a tesco-csárdást, mert annyira össze van zavarodva, hogy most mi kell)
5.) nincs mosatlan edény, mert ha senki nem főz, senki nem eszik, és ez ilyen egyszerű :)
6.) megugrik a letöltési listán az olyan filmek címe, amiben kötelező jelleggel benne vannak az alábbi szavak: kém, túsz, drog, hős, harc, ellenség, kiképzés, háború, katona, buli, fegyver, robot, tűz, bűn, gengszter, hazugság, zsaru, törvény, ügynök, kommandó, bunyó, és hasonló hímborzalmak
És mindez csak két nap gyümölcse, biztos vagyok benne, hogy lesz még :)


Na szóval én is mennék már haza.
A terv az, hogy eltöltök 3 napot Pesten először, és annyi emberrel találkozom, amennyivel csak tudok. Fogok találkozni Sinyaúrral természetesen és elmegyünk végre kajálni arra a helyre, ahová addig nem volt pénzünk menni,
nomeg Violkával (aki már főzi nekem a kondér pörköltet), mert ugyan már megint nem tudom, mióta nem találkoztunk, de szeretem, mikor egy év kihagyás után is olyan vele találkozni, mintha csak egy hétvége telt volna el külön a koleszban, és vasárnap van, és el kell mesélni a hétvége minden mocskos részletét,
nomeg az ASRAM staffal, és elválasztott ikertestvéremmel, Ancsival, és ha szerencsém van, elcsíphetek egy jó kis vinyasa flow órát Lucánál vagy egy hathát Andinál, mert komoly jógás elvonási tüneteim vannak,
nomeg Henivel, ha még ugyan az országban lesz akkor még,
nomeg talán a tanszékre is be tudok ugrani köszönni a témavezetőmnek és a laborcsapatnak, meg talán találkozok néhány szaktárssal is (bár ez nem valószínű, mert akkorra még nem fog elkezdődni a félév, plusz az ismerőseim nagy része most diplomázott le, és látni sem akarja többé a campust)
nomeg Tomival, ha az ég is úgy akarja végre,
nomeg....hú, és szerintem el is telt az a 3 nap.

Ezután felpakolom minden cuccom (ami nem lesz több, mint egy hátizsák) a vonatra, és hazamegyek szép Tarjánba, és kérlekszépen friss levegőn, madárcsicsergésben fogom eltölteni a nyaralás hátralévő részét. Ebbe bele fogok passzírozni egy csomó minőségi időt a szüleimmel és a nagyszüleimmel, és mindenképp - MINDENKÉPP - szükségem van egy fekis éjszakára. Az ugyanis egy bevett szokásom az utóbbi években: minden évben elöltök ott minimum egy, de lehetőleg 2-3 napot, egyedül, wifi, tévé, gép nélkül, amikor ilyen forró augusztus esték vannak. Kiviszem a baldachinomat az erkélyre, felakasztom egy matrac fölé, és a erdőt hallgatva alszom. De annyira pihentető úgy aludni, hogy egy egész évre feltankolok akkor energiával és életkedvvel.
A legfontosabb belepasszírozandó dolog pedig drága anyukám szülinapja lesz, sütönkfőzünk, szuper lesz :)

A szabadság = pihenés? NEM!

Jaj nekem.

Az utóbbi egy hetet szerintem bőszebben dokumentáltam, mint eddig bármit életem során :D Ne kérdezzétek, miért. (passzolom, nem tudom)

Na szóval. Ugye szabin vagyok....voltam. Vagyok. Ez az utolsó napom. Gondoltam jujj de jó lesz, majd jól kipihenem magam, meg jön Fanny, és lesz egy kis szolíd, békés csavargás.

Ehhez képest olyan feszített tempójú hetet tudok magam mögött, hogy ihaj!

Kezdődött rögtön szombaton, mikor is a Pistával úgy döntöttünk, most vagy soha: irány az IKEA. Megveszünk annyi bútort, amennyit a kocsi beltere, és a pénztárcánk enged. Utólag kiderült, hogy mindkettőt egy kicsit túlbecsültük.
Az történt ugyanis, hogy beültünk szépen az autóba, elmentünk messzire, a folyótól északra, mert ott a lapa szerelt svéd labirintusparadicsom. Eleve nem volt könnyű dolgunk, mert a Vodafone egy laza mozdulattal beintett a Pistának, így se telefon, se net nem volt nálunk, pedig egy kis térkép jól jött volna. Sebaj. Oda találtunk, egész egyszerűen.
Megvettük először a kisebb dolgokat, mütyürkéket: növényt, meg lámpát, meg párnát, meg mindenféle kis kék táskában elférő cuccot. Megnéztük, mennyi pénzünk marad ez után. Kivittünk mindent a kocsiba, majd szépen elindultunk a nagy bútorokért. Kiszámoltuk, 6 szekrényt kellett volna venni nekem, plusz egy nagy nagy naaagy dupla matracot ugye, meg Pistának egy komód-tévészekrény bigyót. Már, mikor két nagy szekrényt ráemeltünk a trolira a hatból, mondtam, hogy Pistám, ez nem fog beférni a kis Suzukiba. Pista erősködött, hogy deeeee, be fog. Aztán rátettünk még kettőt. Meg még egyet. Meg az övét. Majd még a matracot is. Akkor már tényleg csak álltam és röhögtem, hogy ez - nem - fog - beférni, nézz már rá, nagyobb a troli össztérfogata, mint a kocsink.  Punktum. De Pista még mindig erősködött.
Nagy nehezen elnavigáltunk a pénztárig - nem volt semmi, én vittem a nagy bútoros kulit. Hát gyerekek, azt látni kellett volna. Zseniális volt, főleg, mikor betévedtünk a kerti bútorok közé.

Na de átverekedtük magunkat, eljutottunk a pénztárig, fizettünk. Négyszer esett le az állam, amikor tudatosítottam magamban, hogy ez végül is úgy cakli pakli mennyibe került. Nemhogy még átszámoljam forintba (azóta se mertem).
Kitoltuk szépen az épületből, kivittük a parkolóba. Leálltunk a padkára, és Pista leszaladt a kocsiért, hogy közelebb hozza. Láttam magam mellett sokkal kisebb pakkot sokkal nagyobb kocsiba pakoló embereket szenvedni, és éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Tulajdonképpen elötött az esélytelenek nyugalma.
Megjött a Pista, kinyitotta a csomagtartót, céltudatosan lehajtotta az anyósülést, meg a hátsókat is, leemelte a kalaptartót, azaz maximalizálta az autó belső terét, majd vetett egy pillantást a csomagunkra, és közölte: ez nem fog beférni.
Ne.
Na ne.
TÉNYLEG???
Mondtam volna, hogy ééééén megmondtam, de tudtam, hogy a Pistan nagyon jól tudja, hogy én megmondtam, és ha sokáig hangoztatom, itt hagy. Elkezdtük tehát a bepakolást. Bement egy. Aztán még egy. Majd már bent volt 4. 5. Mind a 6. De sajnos mire a 6. szekrényt is beemeltük, már láttuk, hogy a matrac esélytelen. Egyszerűen nem lehetett úgy összehajtani. Már azon voltunk, hogy visszavisszük. Vagy kérünk kiszállítást. De leginkább csak röhögtünk, hogy ezt baszki nem hiszem el, VÉGRE megvettünk mindent, de nem tudjuk hazavinni.
Ekkor beállt mellénk egy hasonlóan kicsi kocsi, egy idősb házaspárral. Néztek ránk, röhögtek ők is, hogy tényleg? Ez mi oda be? Komolyan?
És cuki mód jöttek, és segítettek nekünk. Először is - és ha ezt nem mondják, valószínűleg a mai napig is ott töszökölnénk a matracot sikertelenül - említették, hogy van bent csomagoló szolgálat, onnan hozzunk kötelet. Nem mellesleg ezen már mi is aggódtunk, mert le kellett volna valamivel kötöznünk a csomagtartót, de semmink nem volt, és nincs benne az aktív szókincsünkben az, hogy "Hello, kéne egy gumipók."
Míg a néni bejött velem, és megmutatta, hol találom, addig a fiúk kint össze harmonikázták a matracomat. Visszatértünk 20 km kötéllel, és nekiálltunk, hogy össze töpörítsük a matracomat. A kocsiban már csak az én ülőhelyem volt szabad: a vezető ülés mögött. Lassan tudatosítottam magamban, hogy itt kérem vagy a matrac, vagy én - de valamelyikünk nem jön vissza haza ezzel a menettel. Csodák csodájára - és ezt tényleg nem gondoltuk, sikerült összecsinálni a matracot. A végére már olyan volt, mint egy öngerjesztő flashmob: egyre többen és többen jöttek segíteni a parkolóból, míg végül összesen 16an voltunk ott. Mindenki tolta, nyomta, éééés MEGCSINÁLTUK! Lecsuktuk az ajtót, lekötöztük a csomagtartót, összecsaptuk a tenyerünket, hogy woilá. Igen ám. De hogyan tovább? Így nem tudtam beülni, és fuvar nélkül ott ragadtam a semmi közepén. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi drágább. Kiszállíttatni a matracot, vagy egy taxi haza. Egyik sem hanzott úgy, mint amire nekem pénzem volna.
Úgy határoztunk tehát, hogy Isti elhajt a parkoló legvégébe, ahol már a madár se jár, én odaszaladok a lábammal, és majd ott jól bepasszírozunk engem is. Isti mondta, hogy ez nem fog menni, de én hittem benne, más opcióm nem volt. Elszegényedett lány voltam egy nagon elkötelezett bútorozási folyamat közepén.  Végül is az lett, hogy nyakamban a lábammal ültem a vezetőülés mögött, a matrac alatt, és egész hazaúton azon gondolkoztam, mennyire jó volt az előző két évben jógaórákat venni. Illetve azon, hogy ha most megállít egy rendőr, meg sem kéne próbálnom elmagyarázni, mi is folyik itt. Innen már csak imádkozni kellett, hogy épségben hazaérjünk.
Mikor beparkoltunk a ház elé, megköszöntem minden égi lénynek a közbenjárását. Pista kinyitotta az ajtót, és kicuppantott a kocsiból, eskü, szerintem a vákuumból húzott ki, addigra úgy beékelődtem. De előtte még csinált egy képet, és azt mondta, mosolyogjak, de őszintén. Mert az úgy megy.

Éljen a természetes mosoly!

Miután visszatért az élet a lábaimba, fénysebességgel becihelődtünk a lakásba, majd a Pista szaladt is vissza dolgozni, otthon hagyva engem egyedül. Tökre izgultam, hogy vajh össze tudom-e én ezeket rakni. Nyilván igen, de még sose próbálkoztam ikeás puzzle-val, szóval tök boldog voltam, hogy egyből 5öt is összerakhatok. Először a kislámpámat szereltem össze. Azzal olyan 2 perc alatt megvoltam, úgyhogy úgy döntöttem, a többi is menni fog. Mit nekem szekrénysor!

A sarkom a varázslat előtt

Épp hogy belekezdtem, megcsörrent a telefonom. Egy idegen angol szám keresett - amit én nem szeretek. Utálok angolul telefonálni, még egyszerűen nem értem őket rendesen. Felveszem, beleköszönök.
Beleszólt egy férfi hang, hogy "is this Ra..Rámoná Szalc...zin...dzser? Többé kevésbé stimmelt, gondoltam mondom, hogy ja. AZ VAGYOK.
Ekkor a hang elröhögte magát, hogy "ááá, nem bírom ki röhögés nélkül, pedig be akartalak szívatni valami net előfizetéses bírságos behajtós hülyeséggel. Misi vagyok, otthon vagy?"
(Misi, köszi, nyalogasson egy vacogó cápa, amúgy.)
Na kiderült, hogy ez az áldott gyermek szintén unatkozik, úgyhogy jönne boldogítani minket, csak nem tudja, van-e otthon valaki. Megörültem, hogy jön, mert hát mégiscsak jobb, ha van olyasvalaki is a barkácsolással egy légtérben, akinek tesztoszteron van az ingujjába tekerve.
Igaz, Misi szellemiekben és gyakorlatban nem sokat tett hozzá a szekrénysorom felállításához, ellenben gondoskodott a jó hangulatról, és a dokumentációról. Csilla pedig a szögbeverés koronázatlan istennőjévé avanzsált. Köszönöm, srácok :)
Első estére elkészültünk 3 szekrénnyel, és addigra a matracom is kiheverte a sokkot, amit az összekötözése okozott neki.
Másnap megcsináltunk még kettőt, így kialakult a személyes, lekerített kis terem. Boldog vagyok :)

...és a varázslat után!

Misi még itt volt nálunk egy vagy két napot, tovább gondoskodva a jókedvről, mulatságról vörös szemekről és a korán kelésről. Megfodrászoltam az ő haját is, és ez sem lett olyan rossz, úgyhogy szerintem lassan elindítom a saját haj-praxisom :D

Na de aztán Misi ment, Fanny jött.
Épp csak hogy megérkezett, már vittük is Brightonba. Egész szép időt fogtunk ki, nem sejtettük, hogy ami itt Sevenoaksban verőfényes napsütés, az a parton viharos szél és kb 10 fok lesz.

A Pista - nem tanulva az előzőből - felvett egy rövid nadrágot és a biztonság kedvéért hozott magával egy vékony pulcsikát. Még fürdőlepedőt is, hogy ő majd kifekszik a napra. Én megint szóltam előre, hogy fürdőlepedőre nem lesz szükség, és fázni is fog, de hát hiába beszélek. Meglepő mód, fürdőlepedőre nem volt szükség. És fázott. 

Itt épp fázik.

Fannynak mindenesetre tetszett Brighton. Sétáltunk kicsit - tényleg csak kicsit, mert cidri volt - a parton, és a Pierben felültünk egy hintára. Erre ni:

Ez ugyanis olyan, hogy ott a két végén ülések vannak, oda becsüccsensz, felnyomnak a tetejére, hogy jól körülnézzél. Ha az egyik oldalon ülsz, Brightont látod magasból. Ha a másikon, az óceánt, és semmi mást. Még a partot sem. Na. Ott ültünk mi. Teljesen be voltam kakkantva, míg felértünk, még fent is pánikoltam rengeteget, hogy ez nagyon magas. Még Fannyt is szidtam egy pár percig, és igen választékos jelzőkkel illettem őt és az elvetemült állat ötleteit, de aztán néztem egy kicsit a viharos tengert, azt a tudjátok nagyon sötét mélykék vizet, amit összevissza fodroz a szél, és így WOW. Azta. Az bizony látvány! Ilyen lehet ott sirálynak lenni J

De aztán nincs mese, elindultunk. Pördültünk, fordultunk, ordítottunk, mint a fába szorultak, mentünk körbe szépen karikába, a gravitáció minden erejével. Kicsit veszekedtem az ebéddel, hogy maradjon a helyén, de végülis jól sült el minden. Átszellőztünk, az biztos.

Akkora löket adrenalin volt, hogy onnantól nem fáztam.

Íme a csodálatos fejünk, mikor zuhanunk, és a még csodálatosabb fejünk a földet érés után. Külön figyelmet érdemel a hajszerkezetünk, amit úgy átrendezett a szél, hogy csak na :D

Kiabálunk, mintha muszáj lenne

De amúgy vannak normális képek is, Fanny például épp tök csini itt, olyan, mint egy magazin szerkesztői levele melletti kép a havonta megjelenő lap első oldalán. Sziasztok, Fanny vagyok, forgassátok sok szeretettel legújabb számunkat, melyben rengeteg sminktippet és divatról szóló hogyhívjákos izét olvashattok!

Frau Wunderbár

Ez után lassan elindultunk visszafelé. Még volt egy kis vásárlás és KFC csirke hajkurászás a fél országon keresztül, de végül sikeres napot zártunk. Én legalábbis biztosan: nem hogy egy, de két farmert is kaptam magamra, amitől nagyjából eufória közeli állapotba kerültem. Végre nem esik le rólam a gatyám combközépig, ha a zsebembe teszem a telefonom, JUHÉ! :D

Fanny aztán felvetette, hogy mi lenne, ha ezután mindkét nap Londonban lennénk, mert hátha nem lesz időnk mindenre. Az aggály jogos volt, de az anyagi keret szűkös, így kivitelezhetetlen. Így másnap csak itt voltunk Sevenoaksban. Végigjártuk a Knole Parkot (persze nem szó szerint, az konkrétan akkora út volna, mint a Gyűrűk Urás Mordor-túra meg vissza), de a lényeget így is láttuk: óriási fákat, legelésző szarvas bandát, kastélyt. 

Ugye, mekkora??? :)

Pihen a sok pörkölt :)

Ezután úgy volt, hogy találkozunk Istivel a Prezzonál, megeszünk egy kis sütikét, és együtt hazamegyünk. Nem így lett. Isti tovább dolgozott, majd elrohant haza. Így csak mi ketten ültünk be, civilben, és igen kényelmetlenül fészkelődve fogadtam, hogy a főnököm szolgál fel nekünk. Sebaj, ettünk desszertet, 3 félét is, meg még fagyit is, úgyhogy áldoztunk kicsit a diabétesz oltárán. Azt a 3 kis sütit és a 2 fagyit nagyjából 4 órán keresztül ettük - lelkiztünk nagyokat közben.

Még mikor Misi itt volt, felfedeztünk egy padot a házunk közelében, amiről eldöntöttem, hogy tetszik nekem. A sportpálya fölötti domb tetején van, egy rozoga, agyonkaristolt ősrégi pad, ahonnan belátni az egész környéket. Nyugat felé néz, úgyhogy este tök szép ott minden, főleg, hogy egy olyan mező közepén van, ahol nyuszik laknak, és mindenfelé kölyök üregi nyulak ugrándoznak. Oda felmentünk még egy kicsit ücsörögni, majd véget vetettünk a napnak: rápihentünk a másnapi Londonozásra.

Reggel jó korán keltünk, és nekiindultunk. Az volt a terv, hogy Madame Tussauds-nál kezdünk, mert ott biztos nincs reggel akkora sor, hamar bejutunk. Feltöltöttem a fényképezőm, leürítettem a memóriakártyáimat: vigyázat, jövünk.

Mi kis naivak   :D   Mire odaértünk, konkrétan 4 utcával arrébb állt a sor vége. A sor 1/3-ánál volt egy tábla, ami azt hirdette: „Ha itt állsz, már csak 2 óra és bent vagy”. Semmi kedvünk nem volt egy 6 órás várakozáshoz, így vérző szívvel tovább álltunk. Megittunk egy kávét és bedobtunk egy szendvicset a közelben, majd eszembe jutott, hol is vagyunk igazából: közel a Euston Road-hoz, ahol anno Academy-n voltam, az meg a King’s Cross pályaudvar mellett van. Gondoltam: most vagy soha, látnom kell a 9 és ¾. vágányt. Meg is találtuk, ott is volt, teljes életnagyságában. A látvány már messziről letört: akkora sor várt oda is, hogy hihetetlen. De nem érdekelt, több mint 40 percet álltunk sorban, mire oda kerültem. Voltak ott olyan hivatalos szórakoztató emberek, akik gerjesztették a hangulatot. Mindenki örült, hogy magyar vagyok, mondták is, hogy köszönöm szépen, meg hogy „hodzs vadzs?”. Volt hivatalos fotós is, ő is úgy sütötte el a képet, hogy „ edzs, keto, három!”  J

Kaptam Griffendéles sálat a nyakamba, mert a srác, aki osztotta őket, úgy ítélte, hogy én a jók közé tartozom :D Egy másikkal pedig sorban állás közben beszélgettem, aki elmondta, hogy tanítsam meg neki magyarul, hogy „boldog vagyok, hogy te leszel a feleségem”, ugyanis 8 nap múlva veszi el a magyar származású menyasszonyát, és szeretné ezt elmondani neki. Nem cuki?????????

Na de a végeredmény ez lett, éljen éjjen éjjen!!! Kevés helyre akartam eljutni Angliában, a listám nem hosszú, de ez volt az egyik. PIPA!

Irány a Roxfort! :)

Ez pedig a hivatalos Mardekáros sállobogtató srác

Ez után felkerekedtünk egy kis vendéglátó egység irányába, ittunk egy kis itteni sörikét, majd emelkedettebb állapotban indultunk neki a vásárlásnak. Ezt vettük előrébb a programlistán, mert nem tudtuk, mikor zárnak az Oxford street üzletei.

Na itt kiújult az emberiszonyom. Jézusom, mennyi. És nem ez a filmekben látott, mikor van egy 10m széles járda, és hömpölyög rajta a nép egy irányba, mint a birkák, hanem az, ahol nincsenek sávok, csak ööööössze vissza kóválygó emberek, mindeni tötymörög, megáll előtted, neked jön, fellökrádlépminden. Fujjj, hát a végére majdnem megütöttem valakit. De ehelyett inkább csak szép anyanyelvemen küldtem el mindenkit a jóédes………..   :D Mert az úgy jólesett, mégsem értette senki.

Innen elmenekültünk a Temze partra. Elsétáltunk a Big Ben és a Parlament előtt, át a hídon a túlpartra, és le a London Eye-hoz. Egész biztatóan nézett ki a sor. Gyorsan sorba álltunk, fizettünk, majd egy kicsit még sorba álltunk, és már fenn is voltunk (belegondolva többet álltunk sorban egész nap, minthogy csináltunk volna valamit). Mire a tetejére értünk, lement a nap, és szépen elkezdtek kigyúlni a fények a városban. A lélegzetelállító enyhe kifejezés. Nézzétek meg J
(Igen, tudom, minden képen ott vigyorgunk, de csak mert látképet lehet letölteni a netről, de olyat, amin te is rajta vagy, olyat nem).

A nagyon Big Ben

Megtermett egy kerék ez!

Megyünk fel az égbe :)

Közrefogtuk Ben-t

Tessék, ezt nem rondítjuk el :)

Az út Charing Cross-hoz.

És ezzel be is fejeződött utunk. Átsétáltunk megint a túlpartra a szomszédos hídon egészen a Charing Cross állomásra, ahol megcsíptünk egy vonatot hazafelé. Ma reggel ugyanezt az utat tettük meg, csak ezúttal a reptér felé vettük az irányt. Elsőre, ügyesen kitaláltam Luton-ra, így már nem lesz gond akkor sem, ha én repülök szeptemberben. 






Így telt tehát a nem-pihenős szabadságom. Azért egész jó ;)
Fanny pedig jött, látott és győzött, és úgy eltűnt hirtelen, hogy még integetni is elfelejtett nekem a reptéren, így bosszúból az utolsó este készült integetős képével búcsúzom. (muhaha).

Minden új!

...és felújítás szagú. De szó szerint.

Először is: végre beköltöztünk az új lakásba, végleg és teljesen.
A régi lakásban töltött utolsó napon, rögtön kelés után nekiálltunk takarítani, és találtam valamit, ami megalapozta a pozitív hangulatomat az egggész napra (bocsi a szörnyű fejért, tényleg akkor keltem):

BUBI FÓLIAAAAAAAAA!!! 

Elég nomád körülmények közt indultunk, elég rossz esélyekkel: az történt ugyanis, hogy ez a lakás eredetileg bútorozatlanul, gépek nélkül volt kiadó. Mi viszont nem voltunk hajlandók gépet venni egy házba, ami nem is a miénk, sajátunk pedig nincs, így inkább közöltük az ügynökséggel, hogy nem vesszük ki, ha nem kapunk hűtőt, sütőt, mosógépet, és reméltük, hogy erre nem az lesz a válasz, hogy "oké, akkor keresünk mást, aki kiveszi".

Ennek a kérésünknek főbérlőnk eleget is tett, azt mondta, költözésre meglesz.
Úgy is lett: augusztus elsején a konyhánk közepén várt minket két nagy pakk, és a bekötött, működő hűtőnk. Igen ám, de azóta is itt tartunk: még mindig nincs bekötött sütőnk, se mosógépünk, SŐT, 3 napig meleg vizünk sem volt. Hát képzeljétek csak el, mennyire jó és mennyire nagyon gyors jelenség volt 3 fokos vízzel hajat mosni és zuhanyozni. Tudod, mikor este megnyitnád a zuhanyt, hogy ez majd jó forró, és kicsit megnyugszol, és elnehezülsz, és szuperjól fogsz aludni, erre hatékonyabb ébresztést kapsz, mintha 60 kávét dobnál be egyszerre, intravénásan.
Azóta lett meleg víz, és újra 100%-os a tisztaságérzetünk, meg minden, de most meg már melós cuccunk nincs, mert nem tudunk mosni magunkra. A sütő/tűzhely a kisebbik gond, főtt kaja nélkül el-elvagyunk, a mikró egészen új és felfedezetlen képességeit és határait feszegetjük napi szinten.

Kedden megyünk a Pistával ikeázni, megpuhatolom melyik matracot fogom venni, és hogy milyen és hány db szekrénysorral kell nekem lekanyarintani itt egy külön szobát. Amint pedig meg lesz hozzá a pénz, jól meg is vesszük :) Már tök jó ötleteim vannak, hogy mit hová és mennyire fogok tenni. Főleg hogy lesz 2 mesterséges falam ugyebár, amire lehet fúrni/szögelni (amit ugye a bérelt ház falaira nem nagyon lehet, mert nehogymár lehessen).

A napokban egyre inkább izgulok, hogy mennyire jó lesz már végre hazamenni. Már inkább várom, mint félek tőle.
Eddig a napjaimat mindenféle lelki válság megélése töltötte ki, vagyis...azt hiszem csak iylen foszlányok, amiket meg kellett volna élnem. Rosszul kellett volna viselnem, hogy széthullik a kapcsolatom, végignéztem, ahogy a barátom visszafordíthatatlanul beleesik egy másik lányba, meg aztán azt is, hogy szépen egymásra találnak, és boldogan élek, míg meg nem.
Mindezt viszont nem azzal a fizikai szívszéttörős fájdalommal, amivel kellene így potom 7 év után, hanem inkább mintha egy filmet néztem volna végig. Egy ilyen nyomi kis művészfilmet, ami drámának dráma, de mivel megtörtént és igazi, és mentes mindenféle hálivúdi giccstől, nem igazán megható. Úgyhogy jelenleg is ülök, a mozinak vége, a közönség többi része rég elment, én meg még mindig kérődzök a rágós csikorgós popcorn-on, és rángatom a vállam egy ilyen üveges, értetlen tekintettel a fejemen, hogy "no, ez meg mi a szösz volt?"
Tudom én, mit kéne éreznem, hányszor láttam én ezt már filmben, olvastam mindenféle könyvekben, hallottam elmesélve, és mindig azon izgultam, hogy ilyen velem ne történjen, mert tutira beledöglök.
Itt maradni egyedül, a magam uraként, úgy, hogy nem vár otthon többé senki?
De ekkor vált is bennem a kapcsoló általában, hogy hé! Kislány! Gondolkozz már: itt vagy! Tök jó! Egyedül vagy, és a magad ura. Senkinek nem kell megfelelni, elszámolni, nincs senki, aki belepofázhat, mit csinálsz. Nőjünk szépen fel a feladathoz, és fogjuk fel a dolgot annak, ami: kalandnak! :)

Ennek tükrében a hazautamat is jobban várom, a találkozásokat, a mászkálást, a pihenést.

Ezt a hetet kell már csak lehúznom munkában, és végre szabira megyek! Fizetettre, ami azt jelenti, hogy én szemrebbenés nélkül délig alszom majd, lustizok amennyit tudok, járom a környéket és Londont Fannyval, talán Brightont is megint (az időtől függ majd), és ezért cserébe szépen órabérben fröcsög a pénz a számlámra. Ilyenem még sosem volt, és hát valahogy egészen kiterül ettől a vigyor az arcomon ;)

Költözés

Na hát elkezdődött, s azóta már megállíthatatlanul tart a KÖLTÖZÉS.
Hát én olyan hülyén érzem magam, mert itt vagyok én,  ezzel a negyed saroknyi cuccal, amit fél óra alatt össze lehet pakolni, mert egyszerűen nincs más cuccom. Ellenben van szabadidőm, ezért én szortírozom a többiek cuccait is, míg ők dolgoznak. Hát mit lehet kidobni, és mit nem?Engem úgy neveltek, hogy ha egy mód van rá, ne matassak mások cuccai közt, most meg nincs más mód, ha tartani akarjuk a költözési ütemtervet. Árggghggghgrrr. Szerintem.

No de sebaj, haladunk, haladunk, már annyira kipakoltunk, hogy visszhangzik a lakás. Nincsenek ágyak, se szekrények, se konyhai cuccok, csak matracok, pizsik, bugyik és tisztítószerek. Nem valami otthonos, meg kell hogy mondjam. De nem is az a lényege.

Az új lakásba toppanván - hiába realizáltam teljes panorámában is a korlátaimat a sarkomat illetőleg - mégis megcsapott a rajongás, mert nagyon cuki az új kis kunyhónk :)
Mutatok pár képet, és mesélek egy kicsit :)

Ez tehát a ház front része. A jobb szélső ajtó a miénk, az az Olive Cottage. Van pici pázsit előttünk, édike kis ajtócskánk. A jobb szélső ablak a konyhánké. A ház előtt parkoló jármű a Pista szuzija, ami a hónap hőse: elhozta a Pistát meg a Gerit a szabijuk alkalmából Tarjánból egészen idáig, megrakodva csupa csupa finomsággal: sok kolbásszal, sütivel, sonkával, túró rudival, házi paradicsomlével és Sebővel.
(Fun fact: Sebő az én gigászi plüss medvém, amit kiküldtek nekem meglepiből, mert annyi hely még épp volt a kocsiban)

Ez itt a Pista, aki épp gondterhelten távozik a lakásból, a feltűnően feltűnő mellbimbói társaságában.

A költözés hevében Sebő tragikus balesetet szenvedett. Hiába mondtam a Gerinek, hogy így senkinek nem fröccsen a vére (csak a képregényekben). Kerülgettük, kerülgettük, de aztán előbb utóbb gondosan eltüntettük a vérnyomokat - úgy hogy még kék fénnyel se látni - majd a hulla elmozdítása mellett döntöttünk.

Itt épp az látható, ahogy a hullával a karomban - mert ugye a piszkos munkát nekem kell végezni - nyílt nappal a a fényes utcán kockáztatom meg a test A-tól B-ig történő szállítását. Sebő még mindig annyira hallott, mint amennyire látszik.
No de komolyra fordítva a szót: mivel Csilla és a Pista dolgozott, ezért Gerivel úgy döntöttünk, lemegyünk az új lakásba, és elkezdjük kipakolni a már levitt cuccokat, hogy haladjon a folyamat, ürüljenek a dobozok. Közben megálltunk pizzát rendelni és innivalót venni.
Mikor megérkeztünk, felállítottuk az asztalt - de csak egy kicsit, hogy ilyen kellemes japán stílusban lehessen enni, mert a lábak felszerelése egy következő tematikus pont lesz majd. Kitettük a nyugati világ két csodálatos találmányát: a pizzát, meg a kólát a japán asztalunkra, és elköltöttük hagyományos amerikai-japán vacsoránkat a földön. Geri azt mondta, olvassam át a termosztát használati utasítását, de drámai legyek. Drámai voltam.

Itt tehát a drámai olvasás látható a költöző kupleráj közepén. Ez lesz amúgy az én sarkom. NÉZZÉTEK MEKKORA FÉNYFORRÁS!!!!!   :)

Médiacsend

Azt hiszem, az évezred ferdítése jön, mert baszogattok mind, mert nagy a médiacsend, de hát nincs  mit tenni, kemény cenzúra működik arról, mit tehetek közé, meg mit nem. És mivel szándékomban nem áll szíveket törni, meg kiakadulációs botrányt kiváltani, ezért inkább virágnyelvet használok. Vagy az ilyesmit nem érintő részletekről ejtek szót.

Legyen előbb az utóbbi.

Gyötörnek kétségek a költözésünket illetőleg.
Egyik nap jó korán végeztem munkában, és Geri is épp itthon volt, az idő pedig nyálcsorgatóan jó volt, úgyhogy felvetettem, menjünk el innen a lakásból valahova. Akárhova.
Mivel én még sosem láttam a lakást, amibe költözni fogunk a hó végén, mert a fiúk választották ki, ezért felvetettem, menjünk el arra felé. Szuper volt, beszélgettünk, nevetgéltünk, pihentünk az út közben talált kanapén, kétszer majd bepisiltem a nevetéstől is, mindezt csak azért, hogy jól lelombozódjak, mikor megláttam a lakást. Ha ezt olvassátok, srácok, nem arról van szó, hogy én vétózom az odaköltözést, hanem hogy kétségek gyötörnek a leendő szobámmal kapcsolatban.
Na jó, vissza az elejére. Odaértünk, eltévedtünk, aztán megkerültünk, és megtaláltuk az utcánkat. Egy állatorvosi rendelő van a sarkon, a házat pedig úgy hívják, hogy Olive Cottage. Nem ám házszám vagy valami. NEM, mi az olívabogyó kunyhócskában fogunk lakni!

A lakás üresen áll, bútorozatlan. Az ablak el volt függönyözve, de a bejárati ajtón volt egy kis üvegrész, amin be tudtunk nézni. Nos...abban a nagy nappaliban megint elkeríteni nekem egy kis személyes szférát nem lesz egyszerű. Nem olyan mint itt, sima téglalap alakú konyha-nappali van, ide szekrénysorokat kell vennem, hogy alkothassak magamnak egy kis privát lekerített részt. Plusz majd ugye egy matracot is be fogok szerezni. Lehetőleg minél hamarabb, mert édes, meg cuki dolog ez a felfújhatós matracon való szundikálás, de azért kezdem unni, hogy reggelre ilyen pohár sziluettekből áll a hátam. Hason aludni viszont kész álom!
Ez már eddig is frankó kiadásokkal járt, de ami végképp SOS, az a függöny lesz: ugyanis az egyetlen sarok, ahol kialakítható nekem némi kunyhó, tartalmaz egy erkélyajtót, amin keresztül panoráma nyílik a közös udvarról az ágyamra (közös udvarunk van két másik lakással).

Szóval ja, már alig várom ezt a költözősdit. Mondjuk, ha kihívásként fogom fel, már egész jó :D
És ha már pozitív szemlélet, legyen áldozat a cardio edzés oltárán, hogy egy 35 perces sétával kell elmennem munkába minden nap hegynek felfelé. Napi kétszer. Juhu?
Jó, egye fene. Juhu.

Közben bajlódom a szabadságaimmal. 13 napot kell kivennem szeptember végéig, különben elúsznak a fizetett szabadnapjaim. A főnökasszony azt mondta, egyszerre nem fogok tudni 13 napot kivenni, osszam ketté. Így valószínűleg szeptember közepe táján mehetek haza kb 1 hétre. Előtte a maradék napokat pedig augusztusban kéne a magamévá tenni, hogy mikor jön a csodálatos unokahúgom, ne egye itthon az unalom egyedül, hanem tudjam vele járni a vidéket.
Na szóval ez a terv, aztán várom, hol fogja keresztbe húzni a főnök. Meglátjuk. Azért csak szurkoljatok   :)

Ami jó hír, hogy tegnap a mérlegre állva boldogan láttam, hogy búcsút intettem a 6. kilómnak is, éljen éljen éljen! Sőt, már egy csomóan megjegyezték, hogy összébb ment az arcom is, meg a pocakom se olyan, mint egy mindennapos terhesnek; nm beszélve a tényről, hogy egy eggyel kisebb ruhát próbáltam ma a kedvenc boltomban :)

Brighton bébi!!!

Köszönöm mindenkinek a sok szurkolást, az idő megkímélt minket. Legalábbis egy darabig :)

Reggel szikrázó napsütésre ébredtem, gyorsan le is ruccantam a Nero-ba egy jó reggeliért és kávéért. Visszaérve emberi formát öltöttem, és vártam, hogy Pista is előkerüljön a szobájából. Az ütemtervet tartandó, fél 10-re megérkeztünk a vasútállomásra.
Ahhoz, hogy lejussunk Brightonba, előbb fel Északnak kell menni Londonba, majd ott csatlakozni egy tengerparti járatra. Megtettük tehát ezt a szuper utat. Tulajdonképp elég gyorsan leértünk.
Az átszállás London Bridge-en történt, az a bizonyos magas épület lábánál, ahol megpillantottam az év dolgozóit. Le a kalappal, srácok:

(igen, azok ablakpucoló emberek)

Addigra a kétségbeesésig kiürült a pocakunk, és mint a kopók elkezdtük keresni az éttermeket. A vasútállomásról egy nagyobbacska úton egyenesen le lehet jutni a partra. Mikor a házak közül megláttam kikukucskálni azt a tudjátok nagyon azúr színt, mosolyogtam egy nagyot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz látni az óceánt. Igaz, szemben még bőven Franciaország van, de nem lehet látni, ezért rendesen megvan az a végtelenség érzet :)

Az első út természetesen a vízhez vezetett. A Pista végig pánikolta az utat, hogy hideg lesz a víz, úgysem fogunk fürdeni, de én csakazértis alapon legalább a lábam bele akartam rakni. Egy elhalt sikítás mellett ez meg is történt.

HIDEG!!!

A Pista azt mondta, tök türelmetlen és éhes, úgyhogy húzzunk már a retkes ............................ (...)-ba kajálni. Ezért kikönyörögtem egy közös képet, egy olyan igazi, gyűjteménybe való, unokáknak mutogatós grimaszolóst.
Elindultunk tehát a part mentén arra felé, ahol Isti az ételt sejtette. Messzire.
Út közben láttuk a Brighton Pier-t, azt a mólóra épült vidámparkot:

Rengeteg pulyka nagyságú sirály kőrözött mindenütt, hol röhögő hangot kiadva, hol azt ismételgetve, hogy TÁP.

Mire kb 20 km legyaloglása után elértünk az éttermekhez a Brighton Marina városrészbe, a jachtkikötőbe, már egyenesen kopogott a szemünk. Akkor esett le,hogy azon az útvonalon, amin jöttünk egy kisvasút is közlekedik. Nem volt kérdéses, mivel jövünk vissza.
Vaciláltunk az étterem miatt eleget. Én, tengerparton lévén, halat akartam enni, Isti pedig kacsát. Mindkettőnk igényeinek kielégítésére beültünk a Café Rouge-ba. Ó jézusom .

Kaptunk egy asztalt a teraszon, egyenesen a jachtok fölött. Zseniális volt. Aztán egy menüt is, de azt 

minek... Minden franciául szerepelt rajta, fogalmam sem volt, mi micsoda. Mikor pedig segítséget kértem a pincérnőtől, hogy ugyan... mondjon már nekem halas kajákat, rábökött kettőre, s majd lelkesen elkezdett győzködni a drágább felől. Mondta nekem, hogy blublbliblá, zsarhénóvú, meg ilyen - hadd idézzek - gyönyörű selymet hányós hangzású francia dolgokat, hát mit tehettem volna, bólogattam, mint aki érti. Hát megköszöntem, de nem lettem okosabb, mindenesetre mondtam neki, hogy jöhet, adja! Adtam neki egy esélyt. Tengerparton ültem, tengeri herkentyűt akartam enni. 

A francia hagymalevesen nagyon fura volt, mert nekem az egy tejszínes póréhagyma leves, némi sajt-pirítós tutajjal. Itt csak utóbbi volt meg, a leves valami egggészen furcsa volt, mint kiderült, most már tudom, ilyen az igazi francia hagymaleves. Karamelizált hagymával készül, sötétbordó-barna színe van, mint egy istenesen erős marhapörköltnek. Amint túltettem az elvárásaimon, hogy SZERINTEM milyen kéne, hogy legyen a leves, be kellett ismernem, hogy ez a verzió is isteni. 

Na de aztán jött a főételem, a - most figyelj: Bouillabaisse.

Ami nem más, mint valami lecsó szerű szaft, hal, kagyló, fűszeres majonéz, sajt, kenyér és vaj egy nagy guszta deszkán. Az esélyt megadtam neki, és nagyjából be is jött :)
De jól nem laktam vele. Úgy döntöttünk, belénk fér egy desszert is, de azt nem itt, hanem a szomszédos étteremben fogjuk elfogyasztani...

... Ami nem volt más, mint egy Prezzo. 


Ááháháhá, nagyon fura volt leülni, és figyelni, hogy mi történik :) Plusz csomó mindenbe bele tudtam volna kötni, de megmaradtam csendes, boldog vendégnek. Az egyetlen arckifejezés, amit le lehetett olvasni a fejemről, az volt, hogy TORTA :)

Ezután viszont elfogyott a szurkolásotok, mert megérkeztek a felhők, és amint árnyékot vetettek a helyre, a hőmérséklet rohamosan lepottyant a béka segge alá. Gyorsan elsétáltunk a móló végéig, ahol megnéztük a fehér tengerparti sziklákat:

Nézzétek, ott messze szökik a napsütésünk.

Ekkorra menthetetlenül átfagytunk, vissza siettünk hát a kisvasúthoz. Vártunk egy kicsit, és már meg is jött. Potom 103 éves - nyitott (!!!) - vonatocska, de megtette. Bármi, ami gyorsabb, mint a séta.  Korzóztunk még aztán kicsit a parton, meg gyűjtöttem kagylókat - vagyis csak gyűjtöttem volna, de gyanús nekem, hogy ez a kagylóknak/csigáknak csak a záró ajtócskája (operculum, gyerekek, operculum). Rendes kagylókat nem találtam, csak ezeket a deformált kis izéket. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a kagylók és csigák elég nagyok, a part viszont kavicsos, ezért az erős hullámverésben rapityára törnek, és csak ez a lapos, ergonomikus részü marad egyben. De ebből az ergonomikus operculumból (enonoperculum?) jó sokat hoztam.

De olyan jó volt :)
Hát bis bald :)

Nem pucsít, csak ortopéd :D

Ez pedig a Pista.