Van nekem egy bevett karácsonyi szokásom, idestova nagyjából 10 éve szakadatlanul mindent megteszek, hogy tovább vigyem a hagyományt. Vagyis hát a szervezetem tesz meg mindent.
Nevén nevezve a gonoszt: minden egyes karácsonykor beteg vagyok, ami aztán átcsúszik a szülinapomra is a két ünnep között.
Ilyen és egyéb szempontok szerint, az idei volt az eddigi egyik legjobb karácsony, de a legrosszabb is. Evör.
December 9.-én azon gondolkoztam, beteget jelentsek-e, annyira rosszul voltam. Én még soha sehova nem jelentettem beteget. Egyrészt azért, mert otthon nem voltak elég komoly munkáim, és általánosságban jó egészségnek örvendtem. Másrészt azért, mert Angliában a vendéglátóiparban, ha betelefonálsz aznap reggel, hogy te ma nem mész be, sanszos, hogy megkérnek, hogy akkor lesszíves nem bejönni többet - egyáltalán. Csak hogy értsétek, miért, ez azzal jár, hogy valaki mást kell behívni helyetted, azaz valakinek, aki 7-ből 6 napot dolgozik, be kell jönnie az egy szem szabadnapján hogy kihúzzon téged a kakiból. Ebből kifolyólag az átlag pincér általában kikapcsolt, de legalábbis lenémított telefonnal töltik a szabadnapját, hogy még csak ne is lássa, ha a főnök telefonál, hogy behívja, nehogy véletlenül előtörjön belőle a lelkiismeret és a csapatszellem, és megszánja szegény szerencsétlent, és bemenjen dolgozni. Ebből az következik, hogy a menedzser egyedül nyomja le a napot, és ez akkora buli, hogy közben a pincér anyja nem érti otthon a sezlonon ülve, mitől csuklik ennyire.
A 3 év alatt, amíg pincérként dolgoztam, egyszer sem jelentettem beteget, mindig bementem, ha 40 fokos lázam, volt, ha köhögő rohamaim, mert egyszerűen féltettem az állásom, meg nem akartam hogy a többiek beleköpjenek a kávémba, amiért helyettem kellett dolgozniuk. A durva pedig az, hogy ezt el is várták tőlem, holott 100%-ban vitatható, mennyire jó ötlet étel közelében taknyos pincért tartani. Na de.
Most, hogy új helyen dolgozom, abszolút nem tudom, hol van ez a határvonal. Hogy mennyire kell szarul lenni ahhoz, hogy ne kelljen bemenni dolgozni.
De a következőképp nézett ki a dolog. Ez egy pénteki nap volt, jött a hétvége, és aztán kezdődött a téli szünet. Úgy voltam vele, hogy ezt már igazán kibírom.
Lement a hétvége, ahol meglepően jól voltam.
Hétfőn még bementem, elvégeztük az utolsó simításokat a szünetre való felkészüléshez, kényszer-etettük a kígyót (a.k.a. Fluffy)
 |
| Nem tudjuk, Fluffy fiú-e vagy lány, de szerintem annyira lányos feje van, hogy majdhogynem szempillákat is el tudnék rajta képzelni |
...és részt vettünk a karácsonyi ebéden. Miközben engem megint 39 fokos láz rázott. Semmit sem akartam jobban, csak hazamenni és békésen megboldogulni az ágyamban, úgyhogy ebéd után ezt is tettem, amikor már 30an győzködtek, hogy takarodjak a campusról.
Innentől Január 3.-ig szabadságon voltam. Téli iskolai szünet ugyebár.
Minden elterveztem. Volt egy hetem előkészülni a szüleim érkezésére, takarítani, menüt írni, átrendezni a kis szobát, hogy ott is lehessen aludni, karácsonyfát állítani (itt december közepén szokás), ajándékokat venni és csomagolni. Németes precizitással beosztottam minden szabad percemet, csak hogy aztán a végén zombi mód hörögve, a kanapé színébe beleolvadva (ami halvány krém színű), prüszkölve, taknyolva, köhögve töltsem ezt az értékes időt. Gondoltam, hátha majd Shaun segít, de két nappal később ő is csatlakozott hozzám, mint mindig, ha beteg vagyok (később ki is derült, miért), és onnantól együtt agonizáltunk.
Ja hogy miért?
Jó hogy kérditek.
Nem tudom, szembesültetek-e már ilyen érzéssel, olyan, mikor nézel egy tükörbe, és az egyszer csak millió szilánkra törik, látszólag semmiféle külső behatás nélkül. Mikor anyukámék megérkeztek, átvittem a fogkefém a másik fürdőszobába, hogy ne keltsem fel őket reggel fogmosással, ha esetleg korábban kelnék, mint ők. Az én fogkefém zöld színű. Mindig zöldet veszek, mert én vagyok a növényes csaj. Shaunnak pedig mindig kéket veszek, mert ő a pasi. Néhány nappal később, mikor reggel felkeltem és fogat mostam, láttam, hogy Shaun fogkeféje nincs ott. Biztos még mindig a kis fürdőben van. Gondoltam nemár, hát ne használja a kis fürdőt, amibe anyukámék befészkelték magukat. Beosontam a kis fürdőbe, és kihoztam Shaun fogkeféjét is. Mikor felkelt, mondtam neki, hogy ne keresse a fogkeféjét, átvittem a nagy fürdőbe. Erre azt mondja, tudja, eddig is ott volt. Mondom...neeem, nem volt ott. Én átvittem az enyémet, de az övét nem. Ma áthoztam azt is, úgyhogy a nagy fürdőben mosson fogat. Erre ő: eddig is a nagy fürdőben mostam fogat. Mire én: akkor miért viszed vissza a fogkefédet a kis fürdőbe minden nap? Mire ő: nem vittem vissza, ott van.
Mire én, miközben berobogok a fürdőbe, és felemelem a zöld fogkefét: ez az enyém, ez itt van. A tiedet ma reggel hoztam át. Mire ő. Neeeeem, ez az enyém - mutat a zöldre.
Na akkor tört szilánkokra az a bizonyos tükör. Mint a mellékelt ábrán.
Rebegő hangon megkérdeztem, hogy mégis mióta használja a zöld fogkefét. Mire azt mondta: amióta az eszét tudja, zöld fogkeféje van. Tehát. Én minden hónapban vettem két fogkefét, abban a hitben, hogy ő a kéket használja, én pedig a zöldet.
De neeeeem!!!!! Úgy néztünk egymásra mint még eddig soha. Nagyon röhögtünk, de nagyon nagyon nagyon NAGYON undorító volt a gondolat. Jó persze, egy pár vagyunk, egymás szájában élünk, de akkor is na. Fujj.
(igen, vettem új fogkefét, neki zöldet, hogy még véletlenül se zökkenjen ki a rutinból, főleg tudván mennyire vág az agya szegénynek félálomban, kora reggel, és nekem most lila van - lányos lila)
Nem csoda tehát hogy ha elkapok valamit, két napra rá őt is legyűri.
Ahogy most is történt.
Na szóval így találtak ránk édesanyámék. Félholtan.
Tesómmal kimentünk értük a reptérre, volt nagy öröm és boldogság. Megterveztük az ittlétüket, hogy melyik nap mit csinálunk, és hogy ki hogy ér rá nagy karácsonyi banzájon részt venni. Az ittlétük első két napja a tervezett menetrend szerint haladt. Addigra már jó másfél hete küzdöttem a nyavalyámmal, kezdtem jobban lenni, és már úgy néztem ki, mint aki él.
Elmentünk Tonbridge-ba is, hogy megnézhessék a sulit, ahol dolgozom, a tanszéket, az üvegházat, a kápolnát - amivel szerencsénk volt, mert találkoztunk a káplánnal, akivel együtt szoktam ebédelni (egy nagyon cuki olasz bácsi), és körbevezetett minket, megnézhettük az orgonát közelről fentről (4000 sípja van érted??), meg minden. Képek alább.
Aztán másnap beütött a krah. (így írják? vagy krach? crach? mittudomén).
Pánikrohamra keltem az éjszaka közepén, ziháltam, mint egy versenyló. Felkeltettem Shaunt, hogy segítsen, beszéljen hozzám. A hangokból ítélve szegény anyukám a szomszéd szobában azt hitte, valami igen intenzíven perverz dolog zajlik ideát, csak akkor látta, hogy baj van, mikor Shaun kitámogatott a konyhába. Akkor anyukám is csatlakozott hozzánk.
Mint kiderült, nem pánik rohamom volt, hanem gyomorinfluenzám. Karácsony előtt egy nappal, nem csodálatos?
Én, mióta emlékszem, sosem hánytam, soha de soha, ezért nem ismertem fel, hogy mi jön, és ezért hittem azt, hogy pánikolok (esküszöm ugyanaz az érzés).
Lényeg a lényeg anyukám és Shaun felváltva lapogatták a hátam és tartották a hajam egész éjjel. A végére úgy kiszáradtam, hogy már el-el ájulgattam, és tesómnak másnap elektrolit oldatot kellett vadásznia nekem, hogy ne kelljen karácsonykor kórházba menni - ha egy mód van rá.
Ittatok már olyat?
Esküszöm nincs annál rosszabb. Oké, hogy sós, mert sóoldat, de akkor miért MIÉÉÉÉRT, oh miért ízesítik fekete ribizlivel?? Ritka gusztustalan.
Szóval épp, hogy megörültem, hogy kijövök a náthából karácsonyra, jött ez, és jól elcseszte az egészet. Az ünnepeket tehát ágyban töltöttem, és az még hagyján, de amint elkezdtem újra felmászni az evolúciós létrán, amin most lecsúsztam a csalánozókig, egy újabb prüszkölős köhögős horror jött rám, ami kitartott Újévig.
Gondoltam ilyen nincs, 3 hétig zsinórban beteg voltam.
Mint kiderült, annyira nem volt ez nagy kunszt, mert valami óriás járvány volt a suliban, karácsonykor MINDENKI beteg volt. Úgy jött vissza mindenki január 3.-án dolgozni, mint akit megerőszakolt egy brazil őserdei kannibál woodoo törzs.
Mintha 2016 még egy utolsót rúgott volna mindenki seggébe.
Pedig a koncepció tökéletes volt. Az első karácsony, amikor otthon lehetek, amikor nem kell szenteste is éjfélig dolgozni, vagy még karácsony napján is, mint tavaly, amikor nem undorodtam a karácsonyi daloktól, és nem volt púp a hátamon az egész ajándékvásárlás, mézeskalács sütés, ajándék csomagolás és fadíszítés.
Na de majd jövőre!
