If it looks stupid but it's working - it's not stupid

Ma - a hét legnyomorúságosabb, és leghosszabb napján - az a helyzet állt elő, hogy nem volt gyakorlat. Egész. Áldott. Nap.

Bementem, elpakoltam a tegnapi romokat, megnéztem a gyakorlat jegyzéket, és egy tök üres lap fogadott. Ilyen kérem még nem volt.

Unatkozni az én munkámban egy borzasztó dolog. Mintha valaki főállásban az órán ülne, és folyton visszatekergetné - egyszerűen nem telik az idő. Szóval gondoltam egy nagyot, fogtam egy csíptetős mappát meg egy paksaméta papírt, és nekiálltam leltározni. Nem azért mert kell, vagy mert kupi van. Azért, mert néha halvány dunsztom sincs, hogy mink van, és mink nincs, vagy hogy amink van, az mi az isten, és hol van.

Mondok két példát.

Bejön Paul, és megkérdi tőlem, hogy hány szettem van a nyüves spirométeres gyakorlathoz. Ahelyett, hogy megmondanám neki, először megdöbbenek azon, hogy van nyüves spirométeres gyakorlatunk. Aztán megkérdem magamtól, hogy ahhoz mi az isten kell. Aztán bármi is az, még meg is kell találnom, hogy meg tudjam számolni, és megmondani szerencsétlen Paulnak, hogy van-e elég szett az órájához, vagy ezt most inkább hagyja ki. Van készen összeszerelve? Vagy nekem kell összevadásznom hozzá a csöveket meg a dugókat meg az atyaúristent? Miközben Paul pedig néz rád, és azon gondolkozik, hogy most nem értetted a kérdést, nem tudod miről beszél, vagy nem tudod a saját leltárad? Egyik sem fest túl professzionálisan.

Másik példa

Bejön Colin, és azt mondja: Rami, adjál nekem harisnyát.
Meglepődöm-e?
Nem.
A legváltozatosabb igényekkel jönnek be hozzánk emberek. Ennek harisnya kell. Annak fémfűrész. A harmadiknak zsonglőr labdák, a negyediknek pillecukor, az ötödiknek szívószál, a hatodiknak 100as égő, a hetediknek gombelem, a nyolcadiknak DNS festék, a kilencediknek borotva, a tizediknek kagylók, a tizenegyediknek ragasztópisztoly.... csavarhúzókészlet, embrió modell, imbuszkulcs, gyufa, gumicső, lufi, evőpálcika, vércukormérő, pocsolyavíz, nyúlcsont, turmix gép, nagyítólencse, haltáp, tartósított patkány, szegfűszegolaj, birka szem, hosszabbító kábel, fagyasztott polip, porított enzim, szárított barnamoszat, parafadugó, balzsamecet, harangvirág mag, parafilm, petri csésze, kapilláris cső, szárított borsó, ablakpucoló, muslinca táp, gyurma, vízforraló, fogamzásgátló tabletta, kitömött cápa, post-it, ruhafilc, epoxi gyanta, stopperóra, tücsök, zabkása, sebész cérna, értitek a lényeget.
Meglepődtem-e az elején?
Meg én!
Szóval ahelyett hogy úgy néznék a tanárra, mint valami félőrültre, hogy mit akar tőlem a harisnyájával, inkább összeszégyellem magam, amiért nem tudtam, hogy kéne, hogy legyen ilyenünk, és tudnom kéne, hol van.

Szóval nekiálltam egyenként kihuzigálni minden fiókot, kinyitogatni minden ajtócskát, kibontogatni minden dobozt, leírni, mi van benne, illetve, ha nem tudtam mi van benne, inkább lerajzoltam, körülírtam, elmutogattam - vagy megkérdeztem, hogy ugyan, mi lészen ez; koordinátákat csatoltam hozzá, hogy

1.) ha kérnek tőlem valamit, ne csak álljak ott, mint süket ember a légvédelmi szirénázás idején, hanem elő tudjam vakarni anélkül, hogy ezzel a tanár idejét vesztegetném
2.) egyáltalán tudjam, miből gazdálkodunk, ha esetleg össze kell raknom valamit, vagy megtervezni egy kísérletet


Helen szerint időpocsékolás, mert minden szekrényre ki van írva, hogy mi van a benne található polcokon. Mondtam neki, hogy ez mind szép és jó, de ha mondjuk a 43as fiók neve az, hogy Miscallenous, abból én nem fogom tudni, hogy mi van benne. Csak abból, hogy "Vegyes" nem fogom tudni, hogy ott laknak a zsonglőr labdák.
Szóval ma keményen, 11 órában leltároztam.
És fáj tőle az agyam.

De jó hír a mai naphoz: végre megérkezett a szemüvegem, tehát úgy tudtam leltározni, hogy semmit nem láttam duplán - ami lássuk, be nem árt :)

Szafari

Ma, mikor Colin óráját néztem fél szemmel vegyszer kotyvasztás közben, elhangzott természetvédelem és fajmegőrzés témakörben egy ilyen kérdés:

"Ki volt már szafarin például?"

22-ből 22 kéz a magasban.

Ja....akkor én kérek elnézést.

Ez azért már túlzás....ugye?

A minap late school idején ücsörögtem a "graveyard shift" vége felé és unottan automata pipetta hegyeket töltögettem a tartójába, mikor Marc elrobogott a nyitott ajtó előtt, és berobogott a tanszékvezető (Hugh) irodájába, hogy megossza vele (és hallótávolságon belül való tartózkodásom miatt velem is), kicsit nevetésre forduló köhögéssel a a hangjában:

- Mr Grant, az Upper Sixth előterjesztette az igényét az idei büdzsé fedezetre.
- És mi volna az?
- Kérnek egy elektronmikroszkópot
- Mondtad, hogy nincs rá hely?

Hát megállt a számban a rágógumi.
Ennyi pénze nem lehet az iskolának, most komolyan. Egy istenes elektronmikroszkóp olyan átlag 30-50 ezer dollár körül van. Plusz a fenntartás. Plusz az előkészületek rá. Fagyasztva törésestül mindenestül.
És még csak nem is az a reakció rá, hogy á, nincs arra pénz.
Hanem az, hogy nincs hely.
Mivel az arckifejezését nem láttam, remélem, csak viccelt.
Komolyan, ha kívánságra lehet elektronmikroszkópot kérni, akkor ideje fizetésemelésért folyamodnom :D



Szómagyarázat:
Late school: minden szerdán és pénteken, az amúgy az 5. óra után esedékes ebéd szünet után a diákok, ahelyett, hogy visszatérnének az osztályterembe, egységesen sportolni mennek, és délután 5kor jönnek vissza a 6-7. órára. Ez az idő jobb heteken kitűnő lehetőség a sziszifuszi munkákra, illetve üvegházazásra, de sajnos néha borzasztó unalomra is. Van, amikor tényleg nincs mit csinálni.

Graveyard shift: azaz a temető műszak. A dolgozók hívják így a téli late schoolt, mikor korán besötétedik, és úgy érzed, már itt vagy legalább egy napja, és csak nem akar vége lenni a napnak, és konkrétan úgy érzed, itt fogsz meghalni. De nem! :D

Upper sixth: na ez valami, amit nem értek az itteni osztályrendszerben. Vannak az elsősök, a Novi-k. Vannak másodikosok, vannak harmadikosok, majd utána alsó hatosok, és felső hatosok. Ez utóbbi volna az Upper Sixth. Ők a végzőseink, ők a kis szemünk fényei, akikben ott csillog a reményünk egy újabb sikeres Oxbridge felvételi statisztikára, és arra, hogy végre megverjük az Eton College-t (az ország legjobb magániskolája Windsorban). Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ha ezek a nebulók azt mondják, hogy az elektronmikroszkóptól  jobban fognak produkálni, akkor el fognak gondolkozni rajta a tanszékvezetők.

2016 you bitch. Not for me.

Most, hogy lassan ennek az évnek is a fenekére nézünk, egyre többet látni olyan képeket, meme-eket, ahol ilyen sírástól/hisztirohamtól/depressziótól elcsúfult arcok fölött olyasmi szövegek állnak, hogy "lassan itt van 2017, és én még el sem kezdtem dolgokat elérni 2016-ban", vagy "2016 olyan rossz, mint eddig soha semmi" és társai.

Töröm az agyam, hogy mi minden borzasztó dolog történt, de nekem valahogy nem tűnik olyan szörnyűnek ez az év.

De aztán utána néztem, és legyünk őszinték, rendesen kijutott 2016-ban. A teljesség igényét mellőzve: Alan Rickman. Bud Spencer. Félkész olimpia. Clinton vs Trump, avagy Joffrey vagy Ramsay? Harambe. Kebab Guy. Pokemon Go. Brexit. Feminácizmus. Leonard Cohen. Nizza. Zika vírus. Floridai meleg bár. Törökországi puccs. Közelkelet. Földrengések. Vulkánok. Szíria. Menekültválság.


Mindez arra ösztönzött, hogy megpróbáljam sorra szedni, mi minden JÓ történt velem 2016-ban, ami miatt szeretni fogok visszagondolni erre az évre.

1.) Minden eddigi évnél sikeresebb, az előző évhez képest 162%-os karácsonyt szerveztem, és túléltem
2.) Majd otthagytam a világ leglélekölőbb munkáját
3.) Igazán, de igggazán odatettem magam a Tonbridge-school interjún
4.) Tesóm betöltötte a 30at és én ott lehettem vele, hogy megünnepeljük.
5.) Megkaptam életem eddigi legjobb állásajánlatát, egy állásét, amiből akár nyugdíjba is boldogan mennék
6.) Végignyomtam egy egész nyarat 2 nyaralással és rekord kevés költségvetéssel
7.) Soha ilyen hosszú - 3 hetes - szabadságra mentem Magyarországra, ahol ki sem mozdultam otthonról, és végre nem vendég, hanem családtag voltam a saját otthonomban
8.) Beköltöztem az eddigi legszuperebb lakásba, amiben valaha laktam itt, mégpedig azzal az emberrel, akit igazán szeretek
9.) olyan munkahelyem van, ahol  nem gyötörnek rémálmok, ahol kedves emberekkel dolgozom, olyanokkal, akik megbecsülik az igyekezetem, ahol minden nap más, és minden nap új kihívás
10.) láttam a bátyámat megnősülni, és nyertem egy kishúgot
11.) végre véglegesen elhatároztam magam, és felállítottam egy menetrendet a jövő nyárra esedékes műtétemre
12.) megcsináltattam a szemüvegem, és nem látok többé duplán
13.) soha ilyen sok könyvet nem olvastam el, mint 2016 második felében. Végre van időm és energiám megemészteni Hawking könyveit
14.) idén 100%-ban a szüleimmel töltöm a karácsonyt anélkül, hogy munka miatt kellene aggódnom, vagy akár egy fél napot is bemenni dolgozni.


Ez kicsit olyan Hálaadásosnak hangzik, lehet hogy az is. Igen is hálás vagyok 2016-nak.

Jó reggelt, mondanám, ha...

Nem tudom, ki hogy van vele, de részemről olyan, mintha kicsit ismerném ezeket az embereket.

Minden nap ugyanakkor kezdek, ezért minden nap a 7:03-as vonathoz igyekszem, majd 7 perc vonatozás után komótos sétát veszek Tonbridge vasútállomástól Tonbridge school-ig. 

És jönnek szembe emberek, akik eleinte csak random emberek, aztán elkezd feltűnni, hogy minden reggel ugyanazokat az arcokat látom szembejönni velem. 

1.) Morgan Freeman - egy kiköpött hasonmás a táskás szemeivel, ősz hajával és a májfoltos arcával, pufi dzsekiben és sálban, valószínűleg néhány millió dollárral kevesebb vagyonnal. Mindig ott jön szembe, ahol nagyon szűk a járda, egyik oldalon házsor van, a másik oldalon pedig parkoló autók. És ő mindig beugrik a parkoló autók közé, hogy utat engedjen nekem, aki nyilván jobban sietek, mert vonathoz megyek. Köszi Freeman. 

2.) A Szakács Fiú - aki valószínűleg nem is az, de én ehhez kötöm. Nagyon sokszor belebotlottam már ebbe  a jelenségbe, mint pincér, miszerint ha egyenruha van rajtad, és az emberek vissza-visszatérnek az éttermedbe/bankodba/boltodba/stb, régi ismerősként fogadnak, és te is őket. Mint anno Peter. Peter minden második este bejött az étterembe egy pohár vörös borra, egy kis beszélgetésre és elviteles fish&chips-re. Rengeteget beszélgettünk politikáról, történelemről, üzletről, mindenféle magasröptű dolgokról, a végén pedig mindig megölelt, megköszönte a társaságot, fizetett és távozott. Nyugdíjas, magányos emberről van szó, mielőtt furán kezdtek nézni. Mégis, mikor egyszer összefutottunk a kisboltban, és épp nem tudott dönteni két konzerv kukorica közt, odamentem hozzá, és köszöntem neki, és megkérdeztem, hogy van a kutyája (legutóbb említette, hogy beteg szegény és lehet hogy el kell altatni). Abszolút zavar ült a szemében, láttam, hogy keresi az információmorzsákat a fejében, hogy valahova el tudjon helyezni, de nem ment neki. Aztán lehúztam a cipzárt a kabátomon, és mikor látta az éttermi egyenruhámat, a homlokára csapott, hogy jaaaaj mennyire buta is, hogy nem ismert meg. Nem veszem zokon természetesen, mert én is így vagyok vele. 20-30 perccel azután hogy látom a fiút az utcán, akitől a bagelt veszem, esik le mindig, hogy ő volt az, de nem ismerem meg mert nincs előtte a kenyeres pult, és nem kérdezi meg, hogy milyen szószt kérek. Vagy a szőke ügyintézőt a bankból. 

Így vagyok a Szakács Fiúval is. Valószínűleg láttam valami hasonló helyen sokat (pénztárban, boltban, felszolgálóként, szakácsként), de mikor reggel szembejön velem bőrdzsekiben, nem tudom lehámozni a lila ködöt körüle. 

3.) Szilvi - aki nyilván nem Szilvi, de nekem Szilvi, mert hosszú szőke haja van és olyan értelem nélküli tekintete, mint annak Szilvinek, akit ismertem hasonló értelem nélküli tekintettel. Aki képes volt rácsodálkozni tavasszal arra, hogy zöld a búza. Látod hogy zöld? Milyen zöld! De zöld nem? Olyan zöld!!!! Milyen érdekes!! De ugye, milyen zöld???
De. Zöld.
Ez a Szilvi mindig ugyanazon a széken ül az állomás peronján, és értelem mentesen vacog a hidegben. Néha munkából hazafele jövet is ugyanazzal a vonattal jövünk.

4.) Sapkás Pasi No1 - van egy sapkás pasas, aki a peron legvégén ül. Néha nagyon korán érek oda, és akkor is ott ül. Bejön két vonat, egyikre sem száll fel, csak ül. Bejön az én vonatom, akkor se mozdul.  Csak ül tovább. Lehet hogy az utánam jövő vonatra vár? Lehet, hogy egy szobor?

5.) Sapkás Pasi No2, avagy The Captain - ő nagyon trükkös. A másik peronon mindig bent áll egy szerelvény, ami a mi vonatunk után indul csak el. Csak ott parkol. Égnek benne a lámpák, és megy benne a fűtés. Ez a jóember pedig nem fagyoskodik a peronon, beül abba a szerelvénybe, és csak akkor bújik elő, mikor berobog a mi szerelvényünk. Átadhatna némi fényt Szilvinek.
Azért hívom úgy, hogy The Captain, mert olyan szerkezetű feje van, mint a Captainnek az Így Jártam Anyátokkal-ban: vidám, mosolyra húzódó szája van, de a szeme....a szeme az gyilkos. 

6.) Tünde - ő mindig Tonbridge-ban, a híd környékén jön velem szembe. Ő a tipikus Londonba járó dolgozó lány: fekete szövet kabát, elegáns, szürkés sál és kesztyű, szoros kontyba fogott sötétszőke haj, kifogástalan smink, fekete/szürke üzletasszonyos egybe ruha, fekete harisnya, és... neon pink futó cipő, miközben a kezében lóbálja a magassarkút, amit valószínűleg a liftben cserél át a munkahelyén. Tünde nem szarozik a sarokkal, ha vonathoz kell futni. Tünde okos. Légy olyan, mint Tünde. 

7.) Marika - na ő a Tünde másik véglete. Ő is hosszú fekete szövet kabátot hord. Ő is egyberuhát. De az ő egyberuhája lobogós, a szivárvány minden lehetséges színében pompázik, és ő nem baszakszik a harisnyával - mindenki szemének rendelkezésére bocsátja a szőreit és a piros foltokat a lábán. hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy a fekete, földig érő szövetkabátját combtőig felgombolja, a lábai így kilifegnek, a kabát meg csak lobog a nyomában. Ha esik, ha fúj, ha mínusz 50 fok van, ha plusz 30, Marika az arcodba tolja a virgácsait. 

Ők tehát az én munkába járós cimboráim. Néha amúgy úgy köszönnék nekik, vagy rájuk mosolyognék, de hát akkor meg én vagyok a...

8.) ...A Fura Lány - minden reggel látom, mindig nevetségesen sok pulóver és legalább két sál van rajta, úgy szorongatja a kávés küblijét mint a szent grált, és úgy vigyorog rám, mintha ismerne. Strange girl is strange. 

This is fucking science

Persze természetesen az f betűs szó nem hangzott el 50 tudásra éhes alsós kisdiák előtt.

Van az iskolának egy "outreach" nevű programja, ami igazán költőien arra utal, hogy nyújtsuk kezünket a tudásszomjas, de alacsonyabb presztizsű iskolák gyerekei felé, és hívjuk be őket különböző kísérletekre. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy borzasztó jól felszerelt az iskolánk, köszönhetően a hihetetlen tőkének, amit a szülők fektetnek belénk. Nem csak a 14 millió forintos éves tandíjról van szó, hanem az adományokról is. Mert hogy abból is van dögivel, amiért cserébe az adományozók általában nem kérnek többet, mint hogy emlékezzenek meg róla valahogy (lásd: nevezzétek el rólam a kávézót/könyvtárat/ebédlőt/kápolnát stb), amit finanszírozok nektek.
Na már most, ez a tőke majdhogynem garantált és adott,  és mivel iskola lévén ez egy olyan szervezet, aminek az adóév végén nem lehet bevétele, ezért az utolsó penny-ig mindent el kell költeni és el kell könyvelni. Így kapunk a mostani tanév végén új tudományos épületet potom 25 millió fontos költségvetésből. Így tehát igen jól működik együtt a jut is - marad is része a dolognak: új épületek, renoválások, új műszerek, új számítógépek - szólsz, azt ' van.

Ez az outreach nevű dolog emellett nem titkoltan más célt is szolgál: hogy a gazdag általános iskolások hazamenjenek, és azt mondják a szüleiknek: én ide akarok járni, ahol ilyen király kísérletek vannak!
Továbbá pedig kitűnő lehetőség a végzős diákjaink Oxbridge (Oxford és Cambridge) jelentkezési lapjainak fényezésére, mert itt ők végzik a bemutatókat, ők magyarázzák el, mi történik, és ők teszik érdekessé igazán - egy gyerek szívesebben hallgatja az érdekes dolgokat egy másik gyerek szájából, mint egy idősebb tanáréból. Mi tehát csak ott vagyunk, és figyelünk, hogy minden rendben menjen szakmailag és technikailag.
Épp a laboromban kotlottam hagyma epidermiszt hámozgatva, midőn elhangzott a címbeli mondat Young David szájából a folyosón. Young David azért young David, mert két David van a kémia tanszéken, egy öreg, aki már ott van évek óta, és ez év szeptembertől egy pofátlanul fiatal, 22 éves, csokornyakkendős új David is - aki most Young David néven fut. Mindenre van energiája, úgyhogy bevállalta, hogy elviszi a vállán a mostani outreach délutánt.
Ebben a jeles pillanatban éppen kifelé tartottak a biosz kísérletekről, hogy bemasírozzanak a kémiai előadóba, ahol sok sok színes, pukkanó, villanó - egy szó mint száz, gyerekeknek érdekes kísérleteket mutattunk be.
Az egyik gyerek odakiabált a másiknak, abszolút kendőzetlen izgalommal:
- Most megyünk a show-ra, ugye? Ezt vártam!!
Mielőtt pedig a kis pajtása válaszolt volna, Young David odaugrott melléje, és azt mondta:
- Show? Ez nem show, nem bűvészet vagy mágia - ez tudomány.

BUUUMM, egy gyereket máris tudóssá avatott valószínűleg, mert felcsillant a szemében az a tipikus kíváncsiság, az a tudni akarás, ami a pályát jellemzi.

Bementem megnézni amúgy azt a bizonyos "show"-t, volt bőven uuuuuuuuu meg áááááááá :) Volt tűzijáték, robbanások, homoki kígyók vegyszerekből, elefánt fogkrém, tűzszínezés, lávalámpa készítés - mindenki imádta, és nem titkoltan én is.