Lovak a ködben

Uccu neki, gondoltam most, hogy végre otthon vagyok, és kivételesen nem mindenféle hirtelen, ámde értelmetlen megtetszésből megvásárolt göncökre tervezem elkölteni azt a kevés pénzt, amit a szünidőre hazahoztam - itt az ideje az intellektusra költeni.

És ha már itt tartunk, legyen a kellemes a hasznossal, megkértem T.-t hogy csatlakozzon hozzám, és fosszunk ki néhány Libri boltot. No nem szó szerint. Csak úgy legálisan, tudjátok.

Egyébként hadd vakarjam ide le írásban, mennyire nagyon nagyon köszönöm a Librinek és a Frei kávézónak, hogy előjöttek azzal az ötlettel, hogy egy könyvesboltba igen is belefér, mitöbb... jár is egy kávézó. A Budapesten töltött napok nagyjából 90%-át e kettő közt ingázva töltöttem. A harmadik napon már mondta a pultos fiú, hogy "nem voltál itt ma reggel is? Meg... tegnap is?" Mire mondtam hogy meg az előtt is? De igen.

Szóval kifogástalan kávé és limonádé, első osztályú társaság, az élet nagy dolgainak megvitatása, és mikor ez már kicsit sok, a sorok közt szlalonozás és könyvek felkapkodása - ez jellemezte azt a pár napot.

Éppen az egyik budai Libriben kalandoztunk, mikor felkaptam a címben szereplő könyvet. Előzőleg elhatároztam, hogy aznap nem is nézem majd a borítókat vagy a címeket, csak azt, ami a könyv hátulján van. Néha egy részlet, néha egy kiadó vagy újság véleménye az aktuális könyvről, néha pedig csak egy figyelemfelhívó, sokat sejtető néhány sor, hogy igen is el akard olvasni a könyvet.

Ami ennek a könyvnek a hátulján volt, abszolút telitalálat volt.
És itt most igazán idéznék, de nem akarok szerzői jogokat sérteni, mert a könyv direkt megkér, hogy ne tegyem. 

A borítót fellapozva pedig azt is megtudtam hogy ez valami hazulról elköltözős sztori a jellegzetes jól ismert budapesti lüktetéssel szinkronban, hát mi kell még? Szaladtam a pénztárhoz. Abban a pár napban 11 könyv büszke tulajdonosa lettem, mert ha valamiből itt igazán hiány van, az a magyar nyelvű irodalom. De mind közül ezt vártam a legnagyobb kíváncsisággal.

Meg kell mondjam, soha életemben nem élveztem ennyire egy könyvet sem. Annyira, hogy próbáltam minél lassabban olvasni. Kicsit olyan, mint direkt kiskanállal enni a vaníliás krémtúrót a nagy helyett, mert úgy tovább tart. Minden nap csak egy picit.

Olyan csodaszépen ír az író (Száraz Miklós György), olyan dolgokra csodálkoztatja rá a főhőst, amikre én is rá szoktam a mindennapokban. A hópihék. A falevelek közt átszűrődő napfény. A víz tetején lebegés. A mittudoménmi.

A könyv fő történetszála majdhogynem összefoglalható 3 oldalban.

Ami igazán jóvá teszi, az az, hogy abban a pillanatban, ahogy a főhős meglát/megérez valamit, legyen egy meleg nyári fuvallat vagy egy illat, vagy egy molylepke, elkezd asszociálni, és olyan emlékeket tár elénk az igazi vidéki falusi életről, az otthonáról, amik nekem is a gyerekkoromat alkották. A nagymama és az apuka párbeszédei, piszkálódásai mennyeiek, a szerelmével való szorik pedig néha hajmeresztőek, néha pedig olyan viccesek, hogy felröhögök olvasás közben. Nem úgy, hogy kicsit erősebben fújom ki a levegőt az orromon, hanem rendesen felkacagok - nem fordul elő sokszor.

Az egész annyira valóságízű, annyira igazi és őszinte.

Az egészet ezek tetejébe még átitatja az elcsatoltsággal való megbirkózás, mert főhősünk egy szlovák faluból érkezik Budapestre tanulni. Lépten nyomon belebotlik dolgokba, amik mellett magyarországi magyarként simán elsétálok, és eszembe sem jut, hogy ez egy határontúli magyarnak mennyire nem természetes, mennyivel többet jelent, és csak magában, hogy... milyen érzés mégis az, mikor egy egyszerű tollvonással megfosztanank a múltadtól, a hovatartozásodtól, a szokásaidtól, az anyanyelvedtől, a kultúrádtól - hiába vagy sokadik generációs külhoni.

Nekem ez a felhang annyira nem domináns, mint a falusi idill képei, a tüzifa hasogatós, gazban heverős, lekvár befőzős, odapirítva morgós de közben feltétel nélkül szeretős kis mozzanatok.

Olyan volt olvasni ezt a könyvet, minha tollal cirógatnák az agyamat. Gyönyörűen van fogalmazva, úgy, olyan formában, olyan képekkel és dallamos szókapcsolatokkal, amiért szeretem a magyar nyelvet.

Mikor végeztem vele - oppardon, nem is akkor, hanem még korábban - úgy döntöttem, hogy valahogy szeretném kifejezni a hálám ezért a műért, ezért felkerestem az írót, és egy levélben megköszöntem neki, hogy ezt így megalkotta. Nagy meglepetésemre válaszolt rá, majdnem azonnal, és egy félig megszeppent, félig formális, félig nagyon üdítő levelezésbe kezdtünk.
Sose csináltam még ilyet, eszembe se jutott volna írni JK Rowlingnak, Liz Gilbertnek, Szilvási Lajosnak vagy akármelyik másik írónak, akinek a könyve valamivel is többet jelentett számomra mint puszta időtöltést.

Szóval aki teheti szánjon rá párezer ft-ot, és vegye meg, dőljön hátra és élvezze, én szívből ajánlom :)

Principia - alvás és álom

Van egy apróbb kis társaság az iskolán belül, aminek tanárok és diákok egyaránt a tagjai, úgy hívják Principia (és igen, K-val ejtik, amitől borsódzik a hátam valamiért).

Ennek a társaságnak a lényege, hogy a diákok végezzenek némi kutatómunkát a nagyobb egyetemek tudósai között, és ha találnak valakit, akinek a szakterülete érdekli őket, illetve érdekelhet másokat is, írjanak nekik, hívják meg őket a suliba egy előadóestre, és bonyolítsák le az előadást.

Ilyenkor néhány napig a Principia plakátokkal van bélelve az iskola, hogy tuti, hogy mindenki értesüljön a lehetőségről.

Az egyik ilyen előadáson volt szerencsém tegnap részt venni nagyjából 50ed magammal. Az igen megkapó nevű Valdas Noreika érkezett hozzánk a Cambridge-ről, hogy az alvásról és álmodásról tartson nekünk egy gyorstalpalót.

Annyiban elég durvák ezek az előadások, hogy péntek este 7kor kezdődnek, és nagyjából 1-1,5 óra hosszúak. Tekintve, hogy én reggel 8tól dolgozom, (ez 12 óra ott töltött időt és feszült figyelmet jelent), talán épp ezért ez az első Principia előadás amin résztveszek, mióta az iskolánál dolgozom. Általában mindig olyan 6:30 körül feladom, és inkább úgy döntök hazamegyek, pedig a témák egytől egyig mind nagyon érdekesek.

Az előadás hozta az elvárásaimat és nagyon részletesen taglalta a tudatos álmodást, annak mibenlétét, hogy hogy lehet elérni, mikre lehet használni.
Ez ugye azt jelenti, hogy miközben álmodsz, hirtelen tudatára ébredsz annak, hogy egy álomban vagy, és ebből kifolyólag képes vagy irányítani azt. Ilyenkor az agyműködésed mintázata teljesen eltér a normális alvásmintázatoktól, vadul hallucinálsz olyan dolgokat, amiket csak szeretnél. Repülhetsz. Beszélgethetsz eltávozott szerettekkel. Simogathatsz grizzly medvét. Vezethetsz űrhajót. Lehet 8 karod. A lehetőségek abszolút végtelenek.
Viszont van egy másik alkalmazási módja is a tudatos álmodásnak, ami egyre széleskörűbb az akadémikusok, orvosok, művészek, vezetők között - mégpedig az, hogy elgyakorolhatsz életszituációkat.
Ha például sebészként egy nagyon összetett műtétet kell elvégezned, aminél nagy a kockázat, és nehéz kivitelezni, egyszerűen dönthetsz úgy, hogy odaálmodod magad éjjel, és gyakorolhatsz. Akárhányszor csak akarsz. Nem azt, hogy mi fog történni, mert azt ugye nem tudhatod, hogy a másik ember teste hogy fog reagálni a beavatkozásra, hanem magát a stresszhelyzetet, a nyomást - ezáltal pedig sokkal nyugodtabb, felkészütebb leszel majd éles helyzetben.
Vagy vegyük azokat az embereket, akiknek fontos, nagy közönség előtt prezentálandó beszédet kell adniuk. Hát ki ne stresszelne rá egy ilyen megjelenésre, ha egyszer tudjuk, hogy a fél világ hallani fogja. Pánikra semmi ok - álmodd el! Játszd el újra és újra, miközben alszol!

Részemről én eddig abszolút csodálom ezt a jelenséget. Olyan, mintha az az idő (nagyjából az életünk 1/3-a), amit alvással töltünk és kvázi kidobunk az ablakon, megtérülne, és valami hasznossá alakulna. Részemről nem is annyira a hasznos része érdekel, hanem maga az, hogy megteremthetek helyzeteket.

Sajnos nekem még nem sikerült ilyet elérnem. A legközelebbi élményem ezzel kapcsolatban mindig hasonló: általában akkor történik, amikor valami oltári nagy baromságot álmodok, valamit, ami nyomasztó, és ilyenkor hirtelen rájövök, hogy ilyen a világon nincsen, biztos álmodom. És ilyenkor megugrik a szivem, hogy igen! Álmodok! Erre egy jó példa, mikor pincérnő voltam, valami földalatti, akvárium ablakú helyen, ahol egyetlen asztal volt csak, ahol odamentem a nagyon gazdag, nagyon nehéz eset vendégekhez, hogy felvegyem a rendelésüket, és nem értettem, mit mondanak. Visszakérdeztem, hogy elnézést, megismételné? Lecsapja a menüt, és elmondja újra, de én ugyanúgy nem értem. Megint visszakérdezek. Feláll, újra elismétli, mint egy idiótának. Én pedig csak megyek összébb és összébb, ő meg egyre nagyobb és nagyobb lesz, akárhányszor elismétli újra. Ilyenkor szoktam rájönni, hogy álmodom, és általában azt mondom magamnak, hogy Rami, ez baromság, álmodsz, kelj fel, kezdd elölről. Felkelek, kinyitom a szemem, átfordulok a másik oldalra, és visszazuhanok ugyanebbe az álomba.
Sajnos ilyenkor, mikor tudatosul bennem, hogy ez nem valóság eszembe sem jut, hogy megváltoztassak dolgokat. Az egyetlen dolog amire gondolni tudok az a felébredés. Pedig milyen jó lenne saját döntésemből odamenni az akváriumhoz, könyékkel kiütni az oldalát, és ráengedni a cápákat az asztalra. Vagy eltüntetni az asztalt és az éttermet, és úszni a cápákkal.
Ez a követező lépcső. Valahogy majd dolgozom rajta.

Tegnap, az előadás után úgy aludtam el, hogy eldöntöttem, mit akarok álmodni, és próbálkoztam, hogy észnél maradjak.
Sajnos - nem sajnos nem volt tudatos álmom, de helyette valami trópusi szigeten nyaraltunk a családdal és tesómmal vízisieltünk, és voltak delfinek, szóval tökéletesen elégedett vagyok így is.

:)

468!!!!!

A tankönyv rendszer kicsit másképp működik nálunk, mint ahogy otthonról emlékszem rá.
Nem tudom, hogy ez Anglia szerte így van, vagy csak a mi iskolánkban. 

A rendszer amúgy teljesen jó: a diákok nem veszik meg a tankönyveket. Az iskola veszi meg őket, és kikölcsönzi a diákoknak arra az 1-2 évre, míg használni fogják. Utána visszagyűjtjük, és odaadjuk a következő generációnak.

Ez persze igényel némi önkontrolt is, nem lehet írni a könyvekbe, nem lehet bele az oly népszerű péniszeket rajzolgatni. 

Igen ám, de ha azzal tervezel, hogy az adott könyv kb 4-5 generációt kiszolgáljon, meg kell tenned mindent, hogy az 5. ne úgy kapja meg a köynvét, mint egy tömegsírból előhalászott káposzta levelet. 

A könyveket biz' be kell borítani. 

Na már most, a fizika tanszék tesz rá magasból. Ők fiúk.
A kémiások is fiúk, de ott legalább a technikusok nők: ők rendeltek ilyen belebújtatós fólia borítót. Egyszerű.

Egyszerű, egyszerű... de nem jó. Nem ELÉG jó. Aki volt már gyerek, vagy van gyereke, az tudja, hogy ami kiálló felület, azzal a gyerek játszani kezd. Hajtogatja, szamárfülezi, tördeli, tépi. A bebújtatós borítók seperc alatt miszligbe lennének aprítva. 

Ráadásul tapadnak is. Egymáshoz, a padhoz, mindenhez, ezért a leltáruk, a szállítsuk és a rendszerezésük is nehéz.

A megoldás az öntapadós fólia.
Bizony, be kell borítani azokat a könyveket.

Ebben az évben az érettségiztető bizottság...kamara....tököm tudja mi új tankönyveket adott ki, amikből mi rögvest rendeltünk 470 darabot.
Igen. Ez azt jelenti. 

Pontosan azt.

Leszmítva a két darabot, amit kivettünk a könyvtár részére, a többit mind meg kellett számozni, leltári matricázni, és egyenként befóliázni. 

Ma jutottam el arra a történelmi pontra, hogy befejeztem: 470 könyv. Kész. Jöhet az érdemérmem. 

Ott figyel a tetején az utolsó :) Hihi :)

Luxus rákok

E tanév elején történt velem egy kis baki, amiben majdnem szétmarcangolt egy vérszomjas, ámde dagadt labrador.
Hogy jönnek ide a rákok? Majd mindjárt kiderül az is.

Van nekünk egy sokadik, kezdőbetűvel rövidített biológia tanárunk (8 van összesen amúgy), legyen ez most T.
T. sokáig az egyetlen reménységem volt egy értelmes munkahelyi kapcsolatra, mivel korban ő áll hozzám legközelebb (36 körül jár azt hiszem), és valahogy egy ritmuson pörgünk. Igaz, hogy közben borzasztóan emlékeztet egy volt barátomra, ahogy beszél, ahogy geszikulál, ráz a hideg tőle, de ha mindettől elvonatkoztatok, még mindig ott tartok, hogy a legjófejebb ember a kollégák körében, 60on innen.

T. egy borzasztó elfoglalt ember. Ahogyan a korábban említett C., ő is házvezető tanár, egy bentlakásos házat irányít az év minden egyes napján, felelősséggel tartozik az ott lakó nagyjából 60 gyerekért, akik épp abban a korban vannak, mikor semmi sem csábítóbb a világon, mint bajba kerülni.

Egy másik háttérszorti a dologhoz az iskolánk otthonszolgáltatási programjához fűződik. Mára nagyjából a fél város az iskola tulajdonában van - legalábbis az épületek. Ezek egy része a bentlakásos házakként szolgáló kis mini szállodák, másik része pedig azzal a nem titkolt szándékkal a miénk, hogy elszállásoljuk a tanárainkat.
Mivel ilyen nagyon jól megy az iskolának, megteheti, hogy kizárólag a legeslegjobb tanárokat alkalmazza, széles e világon. Igen ám, de ez egy félelmetesen nagy ország - lehet, hogy a legideálisabb jelölt valahol Nottingham környékén lakik. Akárhogy is vesszük, az reggel igencsak megdobja a munkábajárási időt (úgy 4-5 órára). Ezért, hogy idecsábítsuk a 10pontos munkaerőt, olcsó szállást biztosítunk nekik: az iskola nevetséges pénzekért kiadja nekik a tulajdonában lévő házakat, lakásokat, a lakbért a fizuból vonják le, még adózás előtt.
Így lehet az, hogy H. tanár úr 4 szobás családi kertes háza fele annyiba kerül, mint az én 2 szobás  mini garzonom a 2. emeleten.

Visszakanyarodva a fő szálhoz, T. is egy ilyen házban lakik. Vagyis nem teljesen. Lévén ő házvezető tanár, ezért egy tető alatt lakik a gyerekekkel, a saját családjával együtt: feleség, 3 gyerek... kutya.
Annyi, hogy van egy lekerített lakrész nekik, és a kertjük is külön bejáratú.

Na már most, mivel T.-t igen kedves, jószándékú, és laza embernek ismerjük, mikor felbukkant az igénylő lapon a "Woodlice choice chamber" c. gyakorlat, tudtuk, kihez kell fordulni a gyakorolathoz szükséges ászkarákokért:

"T., átugorhatunk a kertetekbe ászkarákot gyűjteni? A nejed nem bánná?"
"Á dehogy bánja, menjetek csak, majd szólok neki."

Úgyhogy felvettük a fehér laborköpenyt, vittük a kis dobozunkat, csipeszt, spatulát, és elkezdtünk nagy bőszen ászkarákok után kutatni a tökéletesen berendezett kert cserepei, kaspói, kövei alatt.
Belefeledkeztünk a munkába.

Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy kislány néz, biztos távolból. gy rendesen, tátott szájjal bámul. Mikor összetalálkozik a szemünk, mint a fába szorult féreg, úgy elkezd sikítani.
Az anyja, B. pedig rohan ki egy másik gyerekkel a karjában, és bámul rám. Vadidegen nő térdepel komposzt mellett fehér köpenyben.
Vártam, hátha ő is elkezd sikítani.

Ekkor felbukkant Mole. Mole (azt jelenti, Vakond, brilliáns név) a család kutyája, egy tohonya, dagi, ellenben nagyon védelmező labrador, aki látva a család reakcióját, mmmmiliszekundumok alatt eldöntötte, hogy most jött el az ő ideje, itt bizony betolakodóriasztás lesz.
Elkezdett vágtázni felém, mint egy nyáladzó fekete tank, mikor végre előkerült Helen, aki ismeri T. feleségét, és rákiabált, hogy mi vagyunk, csak mi vagyunk, nem kell a fenevadból betörőriasztó demonstrációt kiváltani!
B. viszsahívta Mole-t, aki addig még mindig nem ért el hozzám, pedig nem voltam ám annyira messze - igen, ennyire dagadt szegény. Szerintem neki annyi is volt aznapra a testmozgás.

Végül aztán jót röhögtünk a dolgon, és mint kiderült, T. elfelejtett szólni neki, hogy jövünk. Nem tudom hibáztatni, és is magamra eresztettem volna a házi vérnyulat.

Mikor néhány órával később lement a gyakorlat, úgy döntöttem, úgyis jön a hideg, és kell a francnak ez a dráma megint - próbáljuk meg megtartani az ászkarákokat!
Kicsit tartottam tőle, mert kb. standard 20 fok van a laborban, féltem, hogy az túl meleg nekik az évnek ebben a szakában, és elpusztulnak majd.

De azért megtettem minden tőlem telhetőt.
Kiválasztottam egy üveghengert, és gyűjtöttem kintről növényi anyagot,

Az ászkarákok ténylegesen rákok - nem bogarak. Szárazföldön élő nyugis, békekedvelő, vegetáriánus rákok, amik lehullott növényi anyagon élnek. Bárki bármikor találkozhat velük, ha felforgat a kertjében néhány nagyobb követ: ott sorakoznak szépek, lelapulva a kő aljához, szorosan összebújva. Szerintem nagyon cukik, igaz, legtöbben csak eltapossák őket, mert másznak, ráadsul gyorsan. Bogár - bogár, egyre megy.

Először nem is igazán foglalkoztam vele, hogy esztétikus is legyen a kis Ászka Hotel, de ahogy telt az idő, és úgy láttam, megmaradnak, sőt, vedlenek és szaporodnak is, a nyilvánosság elé tártam őket.

Ma tehát, mikor újra építettem a Hotelt, mert az előzőt megették, úgy döntöttem, megmutatom nektek is.
Íme a Woodlice Hotel & Spa *****

Kilátás

Nem sok jót tudok elmondani az átmeneti épületünkről, de azt mindenképpen, hogy ha beköltözünk az új és hipermodern tudományos épületünkbe, ahol a laborom ablaka egy 2 méterre lévő téglafalra fog nézni; ezt a látványt azért hiányolni fogom esténként:

Múzsa lettem!

Ihlettem én már verset meg rajzot meg zenét, de most videojáték hőst is!!!

Shaun egyik projektje az volt, hogy egy videojáték alapsztorit kreáljon, és designolja meg a környezetet, a pályát, a célt, a hőst, a hangulatot, a színeket, a satöbbit, tudjátok, úgy nagyjából.

Elő is jött az alábbi főhőssel:

Miközben ezekben a hetekben én így jártam keltem a világban:

Hihi :) :) :)

Kolbásznak áll a világ

Most hogy sláger a szexuális zaklatás, rögtön szögezzük le: ételről lesz szó.


Mikor ide költöztem, az egyik legsokkolóbb dolog az volt számomra, hogy egy ínycsiklandónak tűnő grillkolbász hogy lehet ennyire faforgács ízű itt angliábam.

Itt ugyebár a kolbászt főleg két módon eszik: a tradicionális angol reggeli elmaradhatatlan részeként, valamint krumplipürével, szósszal, borsóval tálalva a kicsit (és a nagyok!) nagy kedvence a "Bangers&Mash.

Bennem a nemtetszést az váltotta ki, hogy úgy néz ki, mint egy valamire való tisztességes bajor kolbász, mégis, az íze inkább olyan, mint annak az áztatott zsömlés borzalomnak, amivel sült csirkét szoktak tölteni.
Ezzel a kétszínűséggel pedig elásta magát, és sokáig nem is adtam neki újabb esélyt.

Aztán később vettem egy olyat, amit a Waitrose-ban árulnak, szerecsendiós és borsos, furán hangzik, de nagyon finom. Nem csak úgy, hogy "ha nincs rendes, jó ez is",
hanem "azóta is folyamatosan veszem" finom. Miután pedig hozzászoktam az ízvilághoz, ki merek próbálni többfélét is, és egészen megszerettem az egészet.
Kit érdekel, Rami, térj a lényegre.

Oké, szóval a lényeg.

Van nekünk egy biosz tanárunk, legyen ő most C.
C. egy házvezető tanár, egy bentlakásos házat visz, sokgyerekes apuka, főállású biosztanár.
Mikor átrendezgették az iskola körüli sok hektáros területet, és kimérték a sportpályákat, kiderült, hogy a főút melletti domboldalt nem tudják semmi értelmesre hasznosítani.
Túl meredek, nagyon messze van az iskola fő épületétől, íme mutatom, melyik az.

A kék foltocska az, a rózsaszín pedig az iskola területe - úgy szoszo. 

Erre mndta azt a mi derék C.-nk, hogy majd ő megműveli. Kért rá engedélyt, meg is kapta, hogy egy almáskertet telepítsen be oda. El is kezdte, szépen lelkesen, gyönyörűen teremnek a fák azóta is. A gyümölcsökből kap a suli konyhája, a tanári szoba, a bentlakásos házak, a személyzet.

Mikor ez egy működő rendszer lett, C. egy lépéssel tovább ment, kért (és kapott engedélyt) egy méhészet betelepítéséhez is, azóta pedig folyamatos az eredeti és hamisítatlan Tonbridge Méz ellátás is az iskola körül. A méhekkel jóval több a munka, mint az almafákkal, de C.-nak valahogy ez is simán ment az összes többi feladata mellett, úgyhogy úgy döntött, jöhet a következő lépés: malacokat vett!
Nem borzasztó sokat, azt hiszem, kb 5 van mindig. Fiatalon veszi őket, nevelgeti év közben, és minden év végén (november tájékán) henteshez szállíttatja őket, a húsukat és a hústermékeket pedig az iskola dolgozói közt jó áron (mármint kedvező áron) eladja. A pénzből új röfit vesz - bevétele tehát nincs belőle, de az iskolának a kezdeti befektetésen kívül ez nem került semmibe, a dolgozók pedig boldogok.
A malacok is, mert gyönyörű, farmszerű, csupa zöld helyen nevelkednek, tisztán, csendben, nyugodtan, patak parton, boldogan.

November elején jött is a kör email, amiben C. listázza a húsok árát, (ilyen mindenből egy kicsit tartalmazó ládákat állít össze) és hogy mindenki most foglalja le, ami kell, mert ugye limitált a készlet. Gondoltam, nekem igazából mindegy, ha valaki sokat eszik belőle és megéri, akkor vegye meg, de én nem tudok ennyi húst egszerre elraktározni, pici a fagyasztó, amúgy is próbálom redukálni az emlősállat fogyasztásomat is, úgyhogy inkább meghagyom másnak a húsimádok nedves álmát.

De aztán 1 nappal később az asztalomon találtam egy irdatlan nagy csomag kolbászt. C. hozott egy nagy köteggel nekem és Helennek is, mert olyan cukik vagyunk, és mindig segítünk, és van férfi, aki virágot hozna, ő inkább egy csokor kolbaszt hozott.

Gyerekek, én esküszöm, ilyen isteni kolbászkákat angol értelemben véve még nem ettem.
Haza hoztam, kiolajozott tepsibe tettem, pároltam krumplit és paszternákot, hozzátettem ezeket a tepsibe, hogy együtt süljenek, kakukkfűvel, zsályával és rozmaringgal fűszereztem, megszórtam a tetejét oliva olajjal, és sütőbe tettem.

És az meg hagyján, de most, hogy már a második Trónok harca könyvet taposom (darabja úgy 800 oldal körül van), amiben mársól sincs szó, csak hogy milyen finom
Arbor-i édes nyári bort kortyolgatnak a kedves résztvevők, esküszöm néha olyan kívánhatnékom van egy ilyen féle vörösborra, hogy nacsak. Pedig sosincs. (Ebből ismerszik a jó reklám, ugyebár!)
Úgyhogy gondoltam ez egy jó alkalom, elmentem a borászatba, mondtam nekik, hogy ne nézzenek így rám, trónok harcás bort kérek, és a teringettét, kaptam is! Nem túl erős, nem túl tanninos, édeskés, zamatos vörös bort.

...én hülye meg azt hittem, szőlőből van.

(igen, már arcon köptem magam a "Hivatalból támogatott drogfogyaztás"-os posztom után)

Szóva ez, meg a kolbik, meg egy kis gyertyafény, és garantált a tökéletes vacsora hangulat, és a rajongva rágás, és az attól való félelem, hogy mindjárt kiürül a tányér.
Nyamiiii

Csipkebogyó Csoda

A csipkebogyó gondolata valahogy mindig jó emlékekkel tölt el.

Régen, mikor még pici voltam, és hátramentem a mamáékhoz vacsoraidőben, leültettek egy vajas kenyérrel, és mindig csináltak nekem csipkebogyó teát. Sose kérdeztem honnan van, vagy hogy hogy kell csinálni, csak megittam, citrommal és cukorral/mézzel, és örültem neki.

Arra is ködösen emlékszem, mikor a dédimamámmal töltöttem néhány napot, és felmentünk a falu fölötti elképesztően meredek erőoldalon egy kápolnához, és a visszaúton meg-megálltunk a csipkebokroknál, és a dédimamám tele szedett 4-5 nagy konyharuhát, a csücskeit felhajtotta, összekötötte, és hazacipelte egyedül, miközben én vinnyogtam, hogy unatkozom.


Mára a csipkebogyó tea kultusszá nőtte ki magát a fejemben, mintha csak a falusi késő őszi napok szimbóluma lenne, valami varázsital, ami megvéd a megfázástól, felmelegít, és valahogy akaratlanul is, ha belegondolok, az orrom hátuljában érzem azoknak az estéknek az illatát, amit csak a tarjáni levegő képes produkálni - a novemberi esték friss, csípős hidege és a kéményekből áradó ritkás füst meleg zamata.

Néhány éve Ferihegyen várakozva találtam rá a Herbatea Manufaktúra teáira az egyik reptéri boltban, és roppant bájosnak találtam, ahogy elnevezték őket. Vettem is rögtön 3 félét: volt "Édes Álom", ami levendulás tea, volt "Doromboló", ami fahéjas, karácsonyi ízvilágra emlékeztető gyümölcstea, és a kedvencem, a "Derűs Ébredés", ami egy csipkebogyós-hibiszkuszvirágos-körömvirágos csodakeverék, és amihez nagy nehézségek árán később anyukám segítségével itt külföldön is sikerült hozzájutni, és nagyon óvatosan, ésszel meginni az összeset, egy cseppet sem elfecsérelve belőle.

Talán ott éledt bennem újra a csipkebogyó kultusz, és azóta is lelkesen él.
Most pedig, karácsonyi ajándék gyanánt - és már számolom vissza a napokat addig - anyukám és apukám ezt szánja nekem:

Az első képen a friss bogyó maga, ami a kosárban megpuhul, hogy aztán a világmindenség legfinomabb lekvárja készüljön belőle.

A második pedig a cserépkályha tetején száradó csipkebogyeszkák, amikből azt az isteni finom teát lehet készíteni, amitől visszahallucinálom magam 7 évessé a mamáék műanyagterítős vacsoraasztala mellé.

És akkor anyukámék azt kérdik tőlem, mit küüldjenek még.
Hát mi mást küldhetnének még? :)

Lovak és cipők a falon!

Körülbelül 4 hónap szervezés után lefixáltunk végre egy időpontot Andival, hogy elmenjünk kódorogni Londonba.
Ehhez az kellett, hogy én ne féljek annyira Londontól, és az, hogy ő el tudjon jönni Londonba, lévén most már tényleg nagyon messze lakik.

 Terveink közt szerepelt egy séta a lombváltó, madarakkal bővelkedő Hyde parkban...

Nincsen! Értse meg! Nincsen!

... Covent garden kézműves piaca, ahol hivatalosan is Makkostársak lettünk, avagy "The acorn sisters", egy (vagyis egy-egy) réz makkos nyaklánc által....

 ... és a nyüzsgő Camden Town-i bolhapiac.
Utóbbi pedig megér egy bejegyzésnyi misét.

Camden Town olyan Londonnak, mint Budapestnek a józsefvárosi piac. Nevetségesen zsúfolt, tele hamis másolatokkal, de a budapestivel ellentétben, itt nyüzsögnek a kézműves standok, talpalós kajás bódék, és kicsit olyan kortárs bohém szaga-hangulata van mindennek.

De ami a kedvencem, van egy olyan része, amit úgy hívnak, "Az istállók" és "Ló alagút", ami tényleg az aminek hangzik: beszéljenek a képek helyettem (a képek egy része Andi alkotása)

Szóval nagyon hangulatos az egész, főleg így ősszel-télen, ezzel a rengeteg meleg fénnyel, lampion bolttal, forrlatbor illattal.
Egy helyen pedig megláttunk valamit, amitől teljesen földbe gyökerezett a lábunk:

Az én szememben az ideális férfi az kb ez, ennél többet nem is kell tudnia.
Na de viccen kívül, ők itt ilyen kis mini palacsintákat sütnek, és nutellával, eperrel, banánnal, tejszínnel (kinek hogy) tálalják, és egyszerűen, diéta ide vagy oda, MUSZÁJ VOLT.

Úrsiten de finom volt.

Minennel együtt egy csodaszép nap volt, végre nem Sevenoaks, végre egy kis nyüzsi, és végre egy teljes nap az anyanyelvemen.

Oh a nagyon de nagyon ködös Albion!

Eljött az évnek azon része, mikor a kellemes koraőszi napsütéses langyos napokat, és lassan színeződő lombok látványát negyed pillanat alatt felváltja az, amiért úgy hívják ezt az országot, hogy "ködös Albion".
Nagyjából 2 héttel ezelőtt még úgy mentem munkába, hogy elküldtem anyukának ezt a képet, mondván, nézd, milyen csodaszép a reggel, ezek a fények, a sárguló lombok, és az aranyló napfény!

Ehhez képest most meg hirtelen azon kapom magam, hogy vacogva a buszmegállóban listázom, mi mindent vettem fel ma reggel (yalsó topot, felső topot, inget, pulcsit, hosszú sálat ami lelóg a hasamra-hátamra, még egy sálat amit a nyakam köré tekertem, télikabátot - és mindezek ellenére így is fázom???

Szóval helló köd és fagy; viszlát napsütés, jövő áprilisban találkozunk!

Aminosav szerelem - TCL chromatography

Emlékszem, hogy tavaly, pelyhedző bajszú betanuló technikusként, nagyjából az év ugyanezen tájékán ért az első sikerélményem.

Tisztán itt van előttem, mikor Helen meglátta az  "AA chrom"  bejegyzést a gyakrolati igénylő lapon, és mondta, hogy ez, amióta ezzel a módszerrel csináljuk (szilikagél papír helyett), még sosem sikerült úgy, hogy épkézláb eredményeket kapjanak a gyerekek.
Egyből fel is szívtam magam, hogy na majd csak figyelj, hogy megcsinálom én ezt a gyakorlatot, majd attól kódul! Olyan eredmények lesznek, hogy alig győzzük leolvasni őket! - anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi az a TLC, azaz a szilikagélen végzett aminosav kromatográfia (nem a tender loving care).

Lett aztán a végén eredmény, először mióta ezt a gyakorlatot végzik, és ez nekem elég volt ahhoz, hogy a saját kis szerelemgyerekemként nézzek erre a kísérletre, és mikor most idén újra előjött, úgy fogadtam, mint egy bögre meleg kakaót egy esős hideg estén.

Maga a kísérlet arra való, hogy egy aminosav keverékből meg tudjuk határozni az összetevőit, azaz hogy a létező 21 aminosav közül épp melyik van az én kotyvalékomban.
Mert ez hasznos.
Higgyétek el nekem.

Végy először is némi kromatográf alapot, esetünkben ez a szilikagél. Ismeritek, ez az a kis zacsi, amit mindenféle mütyür, frissen vásárolt cipő, stb. dobozába beletesznek, hogy felszívja a nevességet. Érdemes amúgy megtartani és gyüjtögetni őket, mert hasznos lehet, ha egyszer mondjuk vízbe dobod a telefonodat. Ilyenkor tölts fel egy zárható fedelű kajásdobozt ezzel a kristályszerű anyaggal, tedd bele a telefonodat, és ha nem végzetes a kár, a szilikagél ki fogja szívni belőle a nedvességet.

Esetünkben a szilikagél sajnos tovább mutat az ingyen utánad dobott tömeggyártott kis papírzsacsiknál - egy tudományos termékeket forgalmazó beszállítótól kell megvennünk, dobozát 110 fontért (közel 40ezer forintért) - ebben 50 lapocska van. Ezek a szilikagél alapok úgy néznek ki, hogy van egy kártyalap merevségű műanyag lemez, ami kb. 0,2 mm vastagságban van bevonva a porított szilikagéllel. Hihetetlenül érzékeny anyag, a legkisebb rázkódásra is törik, porlik, ráköhögni, szabad kézzel megérinteni pedig tilos. Szerencse, hogy ránézni szabad.

Na ezt kell először is méretre szabni, hogy a konténerbe férjen. Lehetne ugyan szabvány konténert használni, de minek, ha tudook barkácsolni magamnak ingyen. Ez úgy néz ki, hogy egy 1literes magas főzőpohár tetejére hurkapálcikákat erősítek blue tack-kel, és ráaggatok kampókat, amiket gem kapcsokból vágok ki. Woilá.
Arra van szükség, hogy a szilikagél lapok a kampókról a pohárba lógva épp hogy az egény alja fölött lebejenek, de ne érjenek hozzá az edény aljához. Micsoda mérnöki szemmérték horror!

Miután megvan ez a hossz, méretre kell vágni a lapokat. Vágni. Szeletelni. Úgy, hogy megérinteni se nagyon lehet őket.
Nagyjából 30 lapot tettem tönkre, mielőtt elsajátítottam vola a technikáját, és mára már hiba nélkül, a lapok károsodása nélkül vágom őket méretre 100asával egy sterilizált vonaló, sebész szike és egy gumi alátét segítségével. Megy, mint a karika csapás!

Miután ez elkészült, a lapokat egy határozott és lélegzetvisszafolytott mozdulattal a tetején kilyukasztom egy normál irodai lyukasztóval, majd a kampókra akasztom a főzőpohárban és az egész hóbelebancot alufóliával letakarom.
Kész, kezdődhet a gyakorlat!

Jönnek ezek a derék gyermekek, akiknek előre kikevertem néhány 99egész sok százalékos tiszatságú aminosav mintát, és ezek közül néhányat összekeverek nekik egy kérdőjeles mixelt mintába. Ezt kell majd kideríteniük, hogy miből áll.

Jönnek, fognak némi kapilláris csövet, és előre bejelölt helyeken pici cseppeket helyeznek el a papíron, rászárítják, csepegtetnek, szárítják, csepegtetnek, szárítják, mindaddig, míg egy aminosavval koncentrált pöttyöt kapnak a kijelölt ponton. Ezeket egy vonalon sorakoztaták fel, a szilikagél lap aljától kb 1-2 cm-re. Ez a kezdővonal.

Miután a csepegtetős szeánsz megtörtént, a főzőpoharakba óvatosan beletöltik azt az irdatlanul pusztulatosan büdös vegyszert, ami majd a varázslatot végrehajtja. Épp csak egy kicsi kell az edény aljára, hogy a tökéletesen kimérnökölt hosszúságú szilikagél lapok pont beleérjenek, de a kezdővonal már ne. Mindenki követi? Nem? Nem baj. Itt egy rajz.

1) a pusztulatosan büdös vegyszer 2)a szilikagél lap 3) a mixelt minta 4) a különálló aminosav minták 5) az a vonal, ameddig a pusztulatosan büdös vegyszert felszívja a lap 6) a kezdővonal

Na most a pusztulatosan büdös vegyszer a következő névre hallgat:

Aki nem lát jól: ez butanol, glaciális ecetsav és víz 4:1:1 arányú keveréke. Megvan az, mikor beleszagolsz egy frissen kinyitott ecetesüvegbe? Ehhez adj hozzá egy olyan szagot, mint amit a benzinkúton érzel, mikor tankolsz. Az eredmény? Garantált fejfájás.

Na de ezzel véget is ér a gyakorlat, és a maradék feladat már ránk vár: ezekből a - jelenleg színtelen, ázott papírcafat - lapokból egy tudományosan értelmes mintát előhívni és tartósítani.

Először is, megvárjuk, mig a szilikagél szép magasra felszívja a pusztulatosan büdös vegyszert (kapilláris szívóerő rulz). Ez, miközben halad felfelé, magával ráncigálja az aminosav pöttyöket a kezdővonalról, és a kémiai-fizikai tulajdonságaik szerint egy függőleges vonalban szétszórja őket a papíron. Az egyik aminosavat mondjuk 4 cm magasra szívja fel, a másikat 6, stb. Eszerint a mixünk pöttye fölött egy vonalban annyi különböző pontot kell látnunk, ahány összetevője volt. Mellette pedig, ideális esetben az egyes aminosavak pöttyei fölött ugyanabban a magasságban található pöttyökből leolvasható, hogy mi is az összetevő.

Ehhez viszont láthatóvá kell tenni őket - mert az aminosav minták ugye színtelen folyadékok egy fehér papírszerű felületen.
Ehhez először kivesszük a pusztulatosan büdös vegyszerből a mintákat, bejelöljük, hogy meddig szívta fel a folyadékot a lapunk, majd kiszárítjuk őket egy szobameleg inkubátorban.

Ha ez megtörtént, veszünk egy másik pusztulatosan ocsmányul undorítóan büdös vegyszert, amit úgy hívnak hogy ninhidrin, feloldjuk azt is butanolban, hogy jobban fájjon, és besprézzük vele a mintáinkat. A ninhidrin aminosavakkal ragálva egy lilás színreakciót ad: ez fogja megszínezni a mintánkat.
Rejtélyes módon valamiért a mi mintáinkat narancssárgára színezi, íme:

Látható a lapok alján a kezdővonal, a rajtuk elhelyezett aminosavak 3 betűs kódjával, a kérdőjel pedig a mixünk helye. Látható a narancs pöttyök elszórtsága, és hogy milyen frankón le lehet olvasni róluk az eredményeket. Pl balról a második lapon középen van a mix, amiben hótziher, hogy volt leucin - gyönyörűen ott áll mellette ugyanazon a magasságon a leucinos teszt pötty.

Csak a spré amúgy nem elég, egy magas (kb 60-70) fokos hőmérsékletű inkubátorban kell előhívni a színreakciót - mint egy fotó labor, ez a mi kvázi sötétszobánk :)

Mire négy csoport 4 gyakorlata lemegy, olyan szinten megtelik a technikus labor ezekkel a büdös gőzökkel-gázokkal, hogy eredményként kapsz két masszívan betépett technikust az egész hétre.
Na de, eredmény legalább van, és ez a fontos!

Az meg, hogy a ninhidrin nem lilára festette a mintánkat...aggódtunk, hogy esetleg lejárt a ninhidrin szavatossága, vagy ilyesmi, de pánikra semmi ok, mert mikor egy óvatlan mozdulattal véletlenül a kezemre került, nagyon is bebizonyosodott, hogy jól működik, mint ahogy az is, hogy nem vagyok űrlény, és aminosavakból állok én is:

Nem, nem jön le. Le kell vedleni. 

Pánikra semmi ok, ez csak DNS

Rongyrázási példálózás No.11347

A diákjaink vannak olyan mázlisták, hogy dolgozhatnak DNS-sel.

Ma már boldog-boldogtalannak megtanítják az iskolában, hogy mi az, mire jó, mit csinál, és néhol azt is, hogy hogyan.
Ez az emberek nagy részének nem okoz sem álmatlan éjszakákat, sem pedig hordoz olyan információt, amivel akár egyszer is össze fog funi élete során.
Mint én, meg a másodfokú egyenlet megoldóképlet kábé.

Hogy ennek ellenkezőjéről - azaz arról, hogy ez igenis hasznos tudás - meggyőzzük  a diákjainkat, minden évben a végzősök rendeklezésére bocsátunk egy DNS gyakorlatot (vagy hármat, mint tavaly).

Mindenki látott már legalább egy olyan TV műsort, ahol a nyomozók DNS mintát vesznek, és az alapján találják meg a rossz fiút (lányt?). Van haj, vér, bőr, szempilla, vagy akármilyen embertől származó anyag a helyszínen?
Ügy felgöngyölítve.

Ebben a gyakorlatban pontosan ezt csináljuk.

Rendelkezésünkre áll egy DNS minta, amit a "bűntény helyszínén" találtak, és van nekünk 5 gyanúsítottunk, akiktől ugyancsak DNS mintát kell venni, majd ezeket alávetni mindenféle eljárásoknak, a végén egy zselébe tölteni, átfuttatni egy elektroforézis kamrán, s voilá, valaki már mehet is a dutyiba!

Ez persze nem ennyire ennyire egyszerű.

Először is, használni kell valamit, amit úgy hívnak, hogy PCR (polymerase chain reaction) - mert egy rászáradt csepp vérből elég nehéz értelmes mennyiségű mintát kapni, amivel dolgozni is lehet. Ezért az igazságügy szolgálatába rendeljük a biológiát, egy enzimet, ami ha meglát egy cafat DNS-t, gondolkodás nélkül, őrült tempóban elkezdi másolni, és annyit csinál nekünk, hogy alig győzzük leállítani.

Utána ugyanezt elvégezzük a gyanúsítottakkal is - filmen se látod, hogy lecsapolnak egy liter vért a kihallgatószobában. Csak elegánsan beledörgölnek egy fülpiszkálót a szájába, és csókolom.

A mintákat inkubáljuk, kikeverünk mindenféle olyan puffert, hogy kettéáll a fülem, majd kikeverjük az agarózt, lapokat öntünk belőle, kamrába tesszük, áramra kötjük, és hagyjuk, hogy a fizika tegye a dolgát, és szétválogassa a DNS cafatokat nekünk.
Miután a foylamatnak vége, semmi más dolgunk nem marad, mint leolvasni ezt a "vonalkódot", azaz összeshasonlítani a gyanúsítottak mintázatát a helyszínen talált DNS mintázatával.
Bumm. Meg is van a rossz fiú (itt a 2es számú gyanúsított).

És így leírva még ez sem annyira nagyon durva.
Na de a technikus receptkönyv hozzá.... kb 200 oldalas és van rá 10 perced hogy értelmezd és megfőzd, és nem, nem könnyíti meg a dolgodat cseppet sem.

Amikor már 20adszorra futsz neki, hogy ertelmezz egy ilyen bekezdést, akkor el-elmélázol azon, hogy mikor és ki ellen mit követtél el, hogy most ezt kapod.... de aztán észbe kapsz, hogy hékás, és nekifutsz 21edszerre is.

Szegény agyam.

És még csak nem is az van, hogy ez móka és kacagás. 1000 fontba kerül egy ilyen gyakorlat. Azaz a 3 csoportra elmegy durván 3 havi fizetésem. Ez azért rak némi nyomást a válladra. Agyadra. Gyomrodra.

Nem kérdés, hogy imádom minden percét :)

Homunculus!

Egyik nap a tanszékvezetőm bejött a laborunkba, és letett az asztalra egy ilyen...izét.

Miután visszatért a hangszínem abba a frekvenciatartományba, amit már nem csak a denevérek hallanak, hanem emberi fül is képes észlelni, H. elmagyarázta, hogy az a program mára, hogy feltesz egy kérdést az óráján, odadobja ezt egy diáknak, és neki el kell kapnia, és válaszolnia kell. Aztán visszadobja a tanárnak. Ha a válasz rossz volt, a tanár úr megfordítja, és a nagy bunkós végével fejbe kólintja a diákot. Mert ma olyan kedve van.
Mielőtt mindenki farkast és gyermek abúzust kiált, tisztázzuk, ez plüss, és kb 20 cm nagy.

Megtudtam róla, hogy ez az Leiden-i egyetem kabala állata, egy fantázia állatfaj, a Homunculus loxodontus, amelyről a campuson Margriet van Breevoort holland szobrász az alábbi alkotást teremtette:

Azt nem tudom, bevallom, hogy a kabala állatból lett-e a szobor, vagy fordítva, a szobor lett ennyire kultikus és érdemelte ki nem csak az egyetem, de fél Eurázsia őszinte rajongását. De éreztem némi kapcsolatot Leiden kapcsán ezzel a szerencsétlen állattal....szóval.... egyik dolog követte a másikat, és mire észbe kaptam....

Ez szerelem.

Terepgyakorlat hova????

Ha vissazemlékszem az egyetemre, az egyik elgkedvesebb emlékeim közé tartozik az őrségi 3 napos, emelt szintű terepgyakorlat.
Megmutatom, az hogy zajlott.

Ez így képről szemezgetve a legideálisabb terepgyakorlat volt, amit egy biológus el tud magának képzelni. Esős, hűvös, minden tele volt gombákkal, termésekkel.
És újra: ez egyetemen volt, ott ahol már mindenki kizárólag biológus akart lenni.

Na akkor helyezzük ezt most kontrasztba a tonbridge-i iskola biológia faktos 17 éveseivel, akik azért biosz faktosok, mert kell nekik majd egyetemen - biomérnökök, orvosok, fogászok, pszichológusok lesznek - a biológiai kutatói pálya kb a legkevésbé népszerű a gyerekek előtt álló lehetőségek között.

Végy tehát kb 30 gyereket, akik közül kb 2-t érdekelnek az állatok és a növények, a hátuk közepére kívánnak mindent ami sáros, nedves, él, mozog és lélegzik.
Ők hova mennek terepgyakorlatra? NA HOVA???

Borneóra bazdmeg.
2 hétre. Makikhoz, orángutánokhoz, krokodilokhoz, orchideákhoz.
Kicseszés.

Az irigység beszél belőlem?
Az hát.

Rózsaszín!

Van a mi iskolánknak egy szokása, hogy az őszi szünet előtti utolsó napon mindenki rózsaszínbe öltözik, hogy ezzel hívjuk fel a figyelmet a mellrák elleni harcra, és mindenki adakozik, és közösség, és csapatmunka, és összetartozás, és hurrá, és jajj de jó.

Az első években, mikor ezt behozták, nemigazán volt sikeres a dolog, eléggé nyilvánvaló okokból kifolyólag. Egy szigorú, fiú bentlakásos iskolában rózsaszínt csak a tanárok hordanak, azt is szökőévente, ki is nézik őket, mint kb mindent ami nem szürke vagy fekete.

De néhány évvel ezelőtt valahogy robbant egy nagyot a vattacukor bomba, és hirtelen a gyerekek meglátták a lehetőséget a Pink Day-ben.
Végre nem kell öltönyt felvenni reggel, és az még hagyján, senki nem néz rád hülyén amiért hülyén nézel ki, úgyhogy igazán eleresztik az állatot:

Kész kihívás minden évben überelni az előző évi katasztrofális kinézetet.

Nap közben természetesen zajlanak a jótékonysági események. A fénypont részemről az, mikor a 3. óra utáni szünetben az Orchard Centre előtt kis asztalokon KrispyKreme fánkokat árulnak (természetesen málna lekvárral és rózsaszín mázzal), és mész és annyit veszel, amennyit nem szégyellsz, mert hát végülis jótékonyság, nemde?, illetve kitűzők, karkötők, mindenféle ilyen kis mütyűr, amiből a végén egy elég szép summa szokott összejönni, ami 100%-ban megy az érintett alapítványnak.


Én a magam részéről úgy terveztem - látva a tavalyi szintet - hogy én is valami viccesben megyek, terv szerint egy nagy kezeslábasban, de túl későn kapcsoltam, ezért maradt a szolid rózsaszín - mégis szoknyástul-pulcsistul-rúzsostul-szőrmesálastul, úgy néztem ki, mint egy két lábon járó vattacukor.