If it looks stupid but it's working - it's not stupid

Ma - a hét legnyomorúságosabb, és leghosszabb napján - az a helyzet állt elő, hogy nem volt gyakorlat. Egész. Áldott. Nap.

Bementem, elpakoltam a tegnapi romokat, megnéztem a gyakorlat jegyzéket, és egy tök üres lap fogadott. Ilyen kérem még nem volt.

Unatkozni az én munkámban egy borzasztó dolog. Mintha valaki főállásban az órán ülne, és folyton visszatekergetné - egyszerűen nem telik az idő. Szóval gondoltam egy nagyot, fogtam egy csíptetős mappát meg egy paksaméta papírt, és nekiálltam leltározni. Nem azért mert kell, vagy mert kupi van. Azért, mert néha halvány dunsztom sincs, hogy mink van, és mink nincs, vagy hogy amink van, az mi az isten, és hol van.

Mondok két példát.

Bejön Paul, és megkérdi tőlem, hogy hány szettem van a nyüves spirométeres gyakorlathoz. Ahelyett, hogy megmondanám neki, először megdöbbenek azon, hogy van nyüves spirométeres gyakorlatunk. Aztán megkérdem magamtól, hogy ahhoz mi az isten kell. Aztán bármi is az, még meg is kell találnom, hogy meg tudjam számolni, és megmondani szerencsétlen Paulnak, hogy van-e elég szett az órájához, vagy ezt most inkább hagyja ki. Van készen összeszerelve? Vagy nekem kell összevadásznom hozzá a csöveket meg a dugókat meg az atyaúristent? Miközben Paul pedig néz rád, és azon gondolkozik, hogy most nem értetted a kérdést, nem tudod miről beszél, vagy nem tudod a saját leltárad? Egyik sem fest túl professzionálisan.

Másik példa

Bejön Colin, és azt mondja: Rami, adjál nekem harisnyát.
Meglepődöm-e?
Nem.
A legváltozatosabb igényekkel jönnek be hozzánk emberek. Ennek harisnya kell. Annak fémfűrész. A harmadiknak zsonglőr labdák, a negyediknek pillecukor, az ötödiknek szívószál, a hatodiknak 100as égő, a hetediknek gombelem, a nyolcadiknak DNS festék, a kilencediknek borotva, a tizediknek kagylók, a tizenegyediknek ragasztópisztoly.... csavarhúzókészlet, embrió modell, imbuszkulcs, gyufa, gumicső, lufi, evőpálcika, vércukormérő, pocsolyavíz, nyúlcsont, turmix gép, nagyítólencse, haltáp, tartósított patkány, szegfűszegolaj, birka szem, hosszabbító kábel, fagyasztott polip, porított enzim, szárított barnamoszat, parafadugó, balzsamecet, harangvirág mag, parafilm, petri csésze, kapilláris cső, szárított borsó, ablakpucoló, muslinca táp, gyurma, vízforraló, fogamzásgátló tabletta, kitömött cápa, post-it, ruhafilc, epoxi gyanta, stopperóra, tücsök, zabkása, sebész cérna, értitek a lényeget.
Meglepődtem-e az elején?
Meg én!
Szóval ahelyett hogy úgy néznék a tanárra, mint valami félőrültre, hogy mit akar tőlem a harisnyájával, inkább összeszégyellem magam, amiért nem tudtam, hogy kéne, hogy legyen ilyenünk, és tudnom kéne, hol van.

Szóval nekiálltam egyenként kihuzigálni minden fiókot, kinyitogatni minden ajtócskát, kibontogatni minden dobozt, leírni, mi van benne, illetve, ha nem tudtam mi van benne, inkább lerajzoltam, körülírtam, elmutogattam - vagy megkérdeztem, hogy ugyan, mi lészen ez; koordinátákat csatoltam hozzá, hogy

1.) ha kérnek tőlem valamit, ne csak álljak ott, mint süket ember a légvédelmi szirénázás idején, hanem elő tudjam vakarni anélkül, hogy ezzel a tanár idejét vesztegetném
2.) egyáltalán tudjam, miből gazdálkodunk, ha esetleg össze kell raknom valamit, vagy megtervezni egy kísérletet


Helen szerint időpocsékolás, mert minden szekrényre ki van írva, hogy mi van a benne található polcokon. Mondtam neki, hogy ez mind szép és jó, de ha mondjuk a 43as fiók neve az, hogy Miscallenous, abból én nem fogom tudni, hogy mi van benne. Csak abból, hogy "Vegyes" nem fogom tudni, hogy ott laknak a zsonglőr labdák.
Szóval ma keményen, 11 órában leltároztam.
És fáj tőle az agyam.

De jó hír a mai naphoz: végre megérkezett a szemüvegem, tehát úgy tudtam leltározni, hogy semmit nem láttam duplán - ami lássuk, be nem árt :)

Szafari

Ma, mikor Colin óráját néztem fél szemmel vegyszer kotyvasztás közben, elhangzott természetvédelem és fajmegőrzés témakörben egy ilyen kérdés:

"Ki volt már szafarin például?"

22-ből 22 kéz a magasban.

Ja....akkor én kérek elnézést.

Ez azért már túlzás....ugye?

A minap late school idején ücsörögtem a "graveyard shift" vége felé és unottan automata pipetta hegyeket töltögettem a tartójába, mikor Marc elrobogott a nyitott ajtó előtt, és berobogott a tanszékvezető (Hugh) irodájába, hogy megossza vele (és hallótávolságon belül való tartózkodásom miatt velem is), kicsit nevetésre forduló köhögéssel a a hangjában:

- Mr Grant, az Upper Sixth előterjesztette az igényét az idei büdzsé fedezetre.
- És mi volna az?
- Kérnek egy elektronmikroszkópot
- Mondtad, hogy nincs rá hely?

Hát megállt a számban a rágógumi.
Ennyi pénze nem lehet az iskolának, most komolyan. Egy istenes elektronmikroszkóp olyan átlag 30-50 ezer dollár körül van. Plusz a fenntartás. Plusz az előkészületek rá. Fagyasztva törésestül mindenestül.
És még csak nem is az a reakció rá, hogy á, nincs arra pénz.
Hanem az, hogy nincs hely.
Mivel az arckifejezését nem láttam, remélem, csak viccelt.
Komolyan, ha kívánságra lehet elektronmikroszkópot kérni, akkor ideje fizetésemelésért folyamodnom :D



Szómagyarázat:
Late school: minden szerdán és pénteken, az amúgy az 5. óra után esedékes ebéd szünet után a diákok, ahelyett, hogy visszatérnének az osztályterembe, egységesen sportolni mennek, és délután 5kor jönnek vissza a 6-7. órára. Ez az idő jobb heteken kitűnő lehetőség a sziszifuszi munkákra, illetve üvegházazásra, de sajnos néha borzasztó unalomra is. Van, amikor tényleg nincs mit csinálni.

Graveyard shift: azaz a temető műszak. A dolgozók hívják így a téli late schoolt, mikor korán besötétedik, és úgy érzed, már itt vagy legalább egy napja, és csak nem akar vége lenni a napnak, és konkrétan úgy érzed, itt fogsz meghalni. De nem! :D

Upper sixth: na ez valami, amit nem értek az itteni osztályrendszerben. Vannak az elsősök, a Novi-k. Vannak másodikosok, vannak harmadikosok, majd utána alsó hatosok, és felső hatosok. Ez utóbbi volna az Upper Sixth. Ők a végzőseink, ők a kis szemünk fényei, akikben ott csillog a reményünk egy újabb sikeres Oxbridge felvételi statisztikára, és arra, hogy végre megverjük az Eton College-t (az ország legjobb magániskolája Windsorban). Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ha ezek a nebulók azt mondják, hogy az elektronmikroszkóptól  jobban fognak produkálni, akkor el fognak gondolkozni rajta a tanszékvezetők.

2016 you bitch. Not for me.

Most, hogy lassan ennek az évnek is a fenekére nézünk, egyre többet látni olyan képeket, meme-eket, ahol ilyen sírástól/hisztirohamtól/depressziótól elcsúfult arcok fölött olyasmi szövegek állnak, hogy "lassan itt van 2017, és én még el sem kezdtem dolgokat elérni 2016-ban", vagy "2016 olyan rossz, mint eddig soha semmi" és társai.

Töröm az agyam, hogy mi minden borzasztó dolog történt, de nekem valahogy nem tűnik olyan szörnyűnek ez az év.

De aztán utána néztem, és legyünk őszinték, rendesen kijutott 2016-ban. A teljesség igényét mellőzve: Alan Rickman. Bud Spencer. Félkész olimpia. Clinton vs Trump, avagy Joffrey vagy Ramsay? Harambe. Kebab Guy. Pokemon Go. Brexit. Feminácizmus. Leonard Cohen. Nizza. Zika vírus. Floridai meleg bár. Törökországi puccs. Közelkelet. Földrengések. Vulkánok. Szíria. Menekültválság.


Mindez arra ösztönzött, hogy megpróbáljam sorra szedni, mi minden JÓ történt velem 2016-ban, ami miatt szeretni fogok visszagondolni erre az évre.

1.) Minden eddigi évnél sikeresebb, az előző évhez képest 162%-os karácsonyt szerveztem, és túléltem
2.) Majd otthagytam a világ leglélekölőbb munkáját
3.) Igazán, de igggazán odatettem magam a Tonbridge-school interjún
4.) Tesóm betöltötte a 30at és én ott lehettem vele, hogy megünnepeljük.
5.) Megkaptam életem eddigi legjobb állásajánlatát, egy állásét, amiből akár nyugdíjba is boldogan mennék
6.) Végignyomtam egy egész nyarat 2 nyaralással és rekord kevés költségvetéssel
7.) Soha ilyen hosszú - 3 hetes - szabadságra mentem Magyarországra, ahol ki sem mozdultam otthonról, és végre nem vendég, hanem családtag voltam a saját otthonomban
8.) Beköltöztem az eddigi legszuperebb lakásba, amiben valaha laktam itt, mégpedig azzal az emberrel, akit igazán szeretek
9.) olyan munkahelyem van, ahol  nem gyötörnek rémálmok, ahol kedves emberekkel dolgozom, olyanokkal, akik megbecsülik az igyekezetem, ahol minden nap más, és minden nap új kihívás
10.) láttam a bátyámat megnősülni, és nyertem egy kishúgot
11.) végre véglegesen elhatároztam magam, és felállítottam egy menetrendet a jövő nyárra esedékes műtétemre
12.) megcsináltattam a szemüvegem, és nem látok többé duplán
13.) soha ilyen sok könyvet nem olvastam el, mint 2016 második felében. Végre van időm és energiám megemészteni Hawking könyveit
14.) idén 100%-ban a szüleimmel töltöm a karácsonyt anélkül, hogy munka miatt kellene aggódnom, vagy akár egy fél napot is bemenni dolgozni.


Ez kicsit olyan Hálaadásosnak hangzik, lehet hogy az is. Igen is hálás vagyok 2016-nak.

Jó reggelt, mondanám, ha...

Nem tudom, ki hogy van vele, de részemről olyan, mintha kicsit ismerném ezeket az embereket.

Minden nap ugyanakkor kezdek, ezért minden nap a 7:03-as vonathoz igyekszem, majd 7 perc vonatozás után komótos sétát veszek Tonbridge vasútállomástól Tonbridge school-ig. 

És jönnek szembe emberek, akik eleinte csak random emberek, aztán elkezd feltűnni, hogy minden reggel ugyanazokat az arcokat látom szembejönni velem. 

1.) Morgan Freeman - egy kiköpött hasonmás a táskás szemeivel, ősz hajával és a májfoltos arcával, pufi dzsekiben és sálban, valószínűleg néhány millió dollárral kevesebb vagyonnal. Mindig ott jön szembe, ahol nagyon szűk a járda, egyik oldalon házsor van, a másik oldalon pedig parkoló autók. És ő mindig beugrik a parkoló autók közé, hogy utat engedjen nekem, aki nyilván jobban sietek, mert vonathoz megyek. Köszi Freeman. 

2.) A Szakács Fiú - aki valószínűleg nem is az, de én ehhez kötöm. Nagyon sokszor belebotlottam már ebbe  a jelenségbe, mint pincér, miszerint ha egyenruha van rajtad, és az emberek vissza-visszatérnek az éttermedbe/bankodba/boltodba/stb, régi ismerősként fogadnak, és te is őket. Mint anno Peter. Peter minden második este bejött az étterembe egy pohár vörös borra, egy kis beszélgetésre és elviteles fish&chips-re. Rengeteget beszélgettünk politikáról, történelemről, üzletről, mindenféle magasröptű dolgokról, a végén pedig mindig megölelt, megköszönte a társaságot, fizetett és távozott. Nyugdíjas, magányos emberről van szó, mielőtt furán kezdtek nézni. Mégis, mikor egyszer összefutottunk a kisboltban, és épp nem tudott dönteni két konzerv kukorica közt, odamentem hozzá, és köszöntem neki, és megkérdeztem, hogy van a kutyája (legutóbb említette, hogy beteg szegény és lehet hogy el kell altatni). Abszolút zavar ült a szemében, láttam, hogy keresi az információmorzsákat a fejében, hogy valahova el tudjon helyezni, de nem ment neki. Aztán lehúztam a cipzárt a kabátomon, és mikor látta az éttermi egyenruhámat, a homlokára csapott, hogy jaaaaj mennyire buta is, hogy nem ismert meg. Nem veszem zokon természetesen, mert én is így vagyok vele. 20-30 perccel azután hogy látom a fiút az utcán, akitől a bagelt veszem, esik le mindig, hogy ő volt az, de nem ismerem meg mert nincs előtte a kenyeres pult, és nem kérdezi meg, hogy milyen szószt kérek. Vagy a szőke ügyintézőt a bankból. 

Így vagyok a Szakács Fiúval is. Valószínűleg láttam valami hasonló helyen sokat (pénztárban, boltban, felszolgálóként, szakácsként), de mikor reggel szembejön velem bőrdzsekiben, nem tudom lehámozni a lila ködöt körüle. 

3.) Szilvi - aki nyilván nem Szilvi, de nekem Szilvi, mert hosszú szőke haja van és olyan értelem nélküli tekintete, mint annak Szilvinek, akit ismertem hasonló értelem nélküli tekintettel. Aki képes volt rácsodálkozni tavasszal arra, hogy zöld a búza. Látod hogy zöld? Milyen zöld! De zöld nem? Olyan zöld!!!! Milyen érdekes!! De ugye, milyen zöld???
De. Zöld.
Ez a Szilvi mindig ugyanazon a széken ül az állomás peronján, és értelem mentesen vacog a hidegben. Néha munkából hazafele jövet is ugyanazzal a vonattal jövünk.

4.) Sapkás Pasi No1 - van egy sapkás pasas, aki a peron legvégén ül. Néha nagyon korán érek oda, és akkor is ott ül. Bejön két vonat, egyikre sem száll fel, csak ül. Bejön az én vonatom, akkor se mozdul.  Csak ül tovább. Lehet hogy az utánam jövő vonatra vár? Lehet, hogy egy szobor?

5.) Sapkás Pasi No2, avagy The Captain - ő nagyon trükkös. A másik peronon mindig bent áll egy szerelvény, ami a mi vonatunk után indul csak el. Csak ott parkol. Égnek benne a lámpák, és megy benne a fűtés. Ez a jóember pedig nem fagyoskodik a peronon, beül abba a szerelvénybe, és csak akkor bújik elő, mikor berobog a mi szerelvényünk. Átadhatna némi fényt Szilvinek.
Azért hívom úgy, hogy The Captain, mert olyan szerkezetű feje van, mint a Captainnek az Így Jártam Anyátokkal-ban: vidám, mosolyra húzódó szája van, de a szeme....a szeme az gyilkos. 

6.) Tünde - ő mindig Tonbridge-ban, a híd környékén jön velem szembe. Ő a tipikus Londonba járó dolgozó lány: fekete szövet kabát, elegáns, szürkés sál és kesztyű, szoros kontyba fogott sötétszőke haj, kifogástalan smink, fekete/szürke üzletasszonyos egybe ruha, fekete harisnya, és... neon pink futó cipő, miközben a kezében lóbálja a magassarkút, amit valószínűleg a liftben cserél át a munkahelyén. Tünde nem szarozik a sarokkal, ha vonathoz kell futni. Tünde okos. Légy olyan, mint Tünde. 

7.) Marika - na ő a Tünde másik véglete. Ő is hosszú fekete szövet kabátot hord. Ő is egyberuhát. De az ő egyberuhája lobogós, a szivárvány minden lehetséges színében pompázik, és ő nem baszakszik a harisnyával - mindenki szemének rendelkezésére bocsátja a szőreit és a piros foltokat a lábán. hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy a fekete, földig érő szövetkabátját combtőig felgombolja, a lábai így kilifegnek, a kabát meg csak lobog a nyomában. Ha esik, ha fúj, ha mínusz 50 fok van, ha plusz 30, Marika az arcodba tolja a virgácsait. 

Ők tehát az én munkába járós cimboráim. Néha amúgy úgy köszönnék nekik, vagy rájuk mosolyognék, de hát akkor meg én vagyok a...

8.) ...A Fura Lány - minden reggel látom, mindig nevetségesen sok pulóver és legalább két sál van rajta, úgy szorongatja a kávés küblijét mint a szent grált, és úgy vigyorog rám, mintha ismerne. Strange girl is strange. 

This is fucking science

Persze természetesen az f betűs szó nem hangzott el 50 tudásra éhes alsós kisdiák előtt.

Van az iskolának egy "outreach" nevű programja, ami igazán költőien arra utal, hogy nyújtsuk kezünket a tudásszomjas, de alacsonyabb presztizsű iskolák gyerekei felé, és hívjuk be őket különböző kísérletekre. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy borzasztó jól felszerelt az iskolánk, köszönhetően a hihetetlen tőkének, amit a szülők fektetnek belénk. Nem csak a 14 millió forintos éves tandíjról van szó, hanem az adományokról is. Mert hogy abból is van dögivel, amiért cserébe az adományozók általában nem kérnek többet, mint hogy emlékezzenek meg róla valahogy (lásd: nevezzétek el rólam a kávézót/könyvtárat/ebédlőt/kápolnát stb), amit finanszírozok nektek.
Na már most, ez a tőke majdhogynem garantált és adott,  és mivel iskola lévén ez egy olyan szervezet, aminek az adóév végén nem lehet bevétele, ezért az utolsó penny-ig mindent el kell költeni és el kell könyvelni. Így kapunk a mostani tanév végén új tudományos épületet potom 25 millió fontos költségvetésből. Így tehát igen jól működik együtt a jut is - marad is része a dolognak: új épületek, renoválások, új műszerek, új számítógépek - szólsz, azt ' van.

Ez az outreach nevű dolog emellett nem titkoltan más célt is szolgál: hogy a gazdag általános iskolások hazamenjenek, és azt mondják a szüleiknek: én ide akarok járni, ahol ilyen király kísérletek vannak!
Továbbá pedig kitűnő lehetőség a végzős diákjaink Oxbridge (Oxford és Cambridge) jelentkezési lapjainak fényezésére, mert itt ők végzik a bemutatókat, ők magyarázzák el, mi történik, és ők teszik érdekessé igazán - egy gyerek szívesebben hallgatja az érdekes dolgokat egy másik gyerek szájából, mint egy idősebb tanáréból. Mi tehát csak ott vagyunk, és figyelünk, hogy minden rendben menjen szakmailag és technikailag.
Épp a laboromban kotlottam hagyma epidermiszt hámozgatva, midőn elhangzott a címbeli mondat Young David szájából a folyosón. Young David azért young David, mert két David van a kémia tanszéken, egy öreg, aki már ott van évek óta, és ez év szeptembertől egy pofátlanul fiatal, 22 éves, csokornyakkendős új David is - aki most Young David néven fut. Mindenre van energiája, úgyhogy bevállalta, hogy elviszi a vállán a mostani outreach délutánt.
Ebben a jeles pillanatban éppen kifelé tartottak a biosz kísérletekről, hogy bemasírozzanak a kémiai előadóba, ahol sok sok színes, pukkanó, villanó - egy szó mint száz, gyerekeknek érdekes kísérleteket mutattunk be.
Az egyik gyerek odakiabált a másiknak, abszolút kendőzetlen izgalommal:
- Most megyünk a show-ra, ugye? Ezt vártam!!
Mielőtt pedig a kis pajtása válaszolt volna, Young David odaugrott melléje, és azt mondta:
- Show? Ez nem show, nem bűvészet vagy mágia - ez tudomány.

BUUUMM, egy gyereket máris tudóssá avatott valószínűleg, mert felcsillant a szemében az a tipikus kíváncsiság, az a tudni akarás, ami a pályát jellemzi.

Bementem megnézni amúgy azt a bizonyos "show"-t, volt bőven uuuuuuuuu meg áááááááá :) Volt tűzijáték, robbanások, homoki kígyók vegyszerekből, elefánt fogkrém, tűzszínezés, lávalámpa készítés - mindenki imádta, és nem titkoltan én is.

Fantasia

Újra belebotlottam ebbe a remekműbe.
Ha tehetitek, nézzétek meg.
Disney - Fantasia 2000.

A lényege, hogy a Disney animátorai meglévő klasszikus zenékre kreáltak animációkat, és találtak ki történeteket, és némelyik egészen fantasztikus.

https://www.youtube.com/watch?v=3eG_O1wEJ40

Ez pedig egy külön gyöngyszem, a Firebird. Szerintem csodálatos :)

Sasha

Tegnap abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy szabad volt a délutánom, így úgy döntöttem, most, hogy kiismertem, mit is jelent az iskola "smart" öltözködési előírása, és hogy az a bizonyos előírás kicsit lazább, mint amihez én nyáron bevásároltam, úgy határoztam, ideje pénztárcát üríteni.

Felvettem a sétálós cipőmet, a hátamon vezettem fel a fülhallgató kábelt (ezt csak nagy vándorlások idején szoktam csinálni, hogy ahelyett, hogy folyton kitépkedném a fülemből a bucit, helyette így ha kiesik, csak lóg a nyakamon, mert hátul rögzítve van), és repeat-re rettem a relax zenét, mert London nekem csak így elviselhető (embertömegek, lézengések, 4 sávban egymás mellett sétálások, satöbbi).

Egy kisebb vagyont hagytam az Oxford streeten, úgyhogy úgy döntöttem, ideje véget vetni a dolognak. Ettem egy gyors hambit, beültem egy cukrászdába egy süti-kávé erejéig, majd elindultam vissza a vonatomhoz.

A nemzeti galéria előtt vágtam át épp, mikor meghallottam egy utcai zenészt, és azonnal, két pillanat alatt megfogott. 

Egy hosszú hajú szőke pasas, és egy magas szakállas pasas sárga csokornyakkendőben énekelte a Pompeit, és annyira szuper volt, hogy azonnal elfeledtette velem a vonatot: leültem a járdára a többi ember közé, és élveztem. 

Ezután a szám után a hosszú hajú összepakolt, mint kiderült, két független utcazenészről van szó, csak összeálltak egy dalra amit mindketten ismertek/játszottak - és atttyaúristen de jó volt. 

Utána már csak a csokornyakkendős maradt, Sasha. 

Több, mint másfél órán át kockáztattam a felfázást és a zsebmetszést a késő szeptemberi estén, de minden pillanata csoda volt, teljesen beszippantott a srác hangja meg a mosolya, mikor szólt, hogy ugyan üljünk már közelebb, ne 10 méterről nézzük már, és mindenki közelebb mászott, mikor mondta, hogy szülinapja van, és a kisebb tömeg ami összerázódott elénekelte neki a happy birthdayt.

Egész este őt kerestem, mert nem volt pénz a zsebemben ott és akkor, úgyhogy meg akartam venni a CD-jét. Eltartott egy ideig, mert csak annyit tudtam róla, hogy Sasha, Nem sok mindent találtam tőle feltöltve, úgyhogy befizettem a CD-re, és nagyon szupi, plusz lehetett üzenni is neki, úgyhogy megtettem mert nem tudtam szó nélkül hagyni az élményt :)

# Saha Broad-Kolff

Szerintünk így kell megváltani a világot

Két nagyon fontos gondolat tapadt meg a fejünkben Shaunnal tegnap, mikor az élet nagy kérdéseiről beszéltünk, és a bolygónk jövőjéről, és hasonló magasröptű dolgokról. És a kettő valószínűleg összefügg, de most tárgyaljuk őket külön.

1.) Az egyetemek

Nézünk egy sorozatot, amiben a fura nevű indiai bajuszos tudós fazon magyaráz asztrofizikáról, evolúcióról, csillagokról és fekete lyukakról, és olyan dolgokról, amikről szerettünk tanulni fizika órán. Minden részben érintőlegesen bemutat egy tudóst a régmúlt időkből, olyanokat, akik igazán fontos részei voltak az éppen szóban forgó találmányoknak, vívmányoknak, és egytől egyig mindannyian igazi, ízig-vérig felfedezők voltak - azaz ha érdekelte őket valami, akkor addig figyelték, próbálgatták, míg teljesen ki nem ismerték az adott dolgot, majd leírták, elküldték egy akkor műr híres tudósnak, hogy véleményezze, akik meg általában kiröhögték őket, és majd csak később, egy generációval arrébb jöttek rá, hogy igaza volt, és poszthumusz elismerést kaptak. Megszállottan keresték a válaszokat könyvekben, megfigyelésekkel, kísérletekkel, és tudták, hogy ha valami nagy dolgot találtak, azt meg kell osztaniuk az emberiséggel, akárhogy is reagálnak (elégetik, élve eltemetik, nevetség tárgyává teszik, vagy ne adj isten, elismerik). Ezek az emberek nem feltétlen voltak tanult emberek, sokuk csak istállófiú volt, vagy üvegöntő, vagy tudom is én, nem ültek az iskolapadban 6 éves koruk óta, nem csiszolta senki az agyukat, így ha valami érdekelte őket, örömüket lelték abban, hogy tanulmányozhatják. Ha pedig egyetemre jártak, az újabb korokban, a professzoraik figyeltek rájuk, biztosították számukra a hátteret, hogy rájöjjenek annak a bizonyos titoknak a nyitjára.
De ma hogy megy az ember egyetemre? Azt se tudja, mit akar kezdeni magával, nem érdekli semmi úgy mélyebben, ha pedig igen, akkor egyszerűen nincs lehetősége, sem alkalma elmélyedni benne. Hiába érdekeltek engem a mikorhiza gombák, és az, ahogyan összekötik a fákat, és jeleket, anyagokat továbbítanak köztük A-ból B-be, mint egyfajta távkommunikációs csatorna, másodévben érintőlegesen volt csak róluk szó, és 3 könyv taglalta őket az egyetemi könyvtárban, a tanszék pedig olyan összetett volt, hogy nem is igazán tudtam, kihez kéne fordulnom, hogy foglalkozhassak a dologgal. Talán később, phd keretei közt lehetett volna rá alkalmam, de akkor is, addig keresztül kellett volna vergődnöm minden máson, ami annyira nem érdekelt, olyan órákon és oktatókon, akiknek nem tagadott szándéka tőlem megszabadulni, és olyan vizsgákon és teszten átevickélni, amik egyáltalán nem szolgálják az intelligens, tudományos gondolkodás megteremtését (magold be holnapra ezt a kétezer növény nevet latinul, különben megbuksz).
Egy igazi tudós képes az életét szentelni egy gondolat szikrának, és itt a kulcs a következő gondolatmenethez.

2.) A világ vezetői

Avagy mi a legnagyobb baj a civilizációnkkal? Mert ugyan látjuk, hogy baj van, és hogy rossz felé tartunk, mégsem történik semmi, mindenki ujjal mutogat a másikra, hogy ők a rosszak, ők bántják a bolygót, miközben mi magunk, individuell is csak akkor vigyázunk rá, mikor kedvünk tartja, vagy amikor kényelmes. Azt ne mondd, hogy ha elfelejtettél magaddal vászont táskát vinni a boltba, és ez a pénztárnál jut eszedbe, inkább visszateszel mindent a polcra, hazamész a táskáért, majd vissza a boltba. Nem. Megveszed a műanyag zacskót 5 pennyért, és egy időre félrenézel, hogy ne lásd a globális felmelegedés tényét, és azt, hogy ezzel te is hozzájárultál a dologhoz.
A baj a civilizációnkkal - szerintünk - az, hogy amióta vagyunk ezen a bolygón, politikusok vezetnek minket. Uralkodók az idők kezdetén - királyok, császárok, akik vagy azért kerültek hatalomra, mert megölték az elődjüket, vagy hősként kerültek ki egy csatából/háborúból, vagy csak szimplán mert jó családba születtek. Lehettek akármilyen rátermetlenek, "járt" nekik a cím, a tisztelet, az alattvalók, és a hatalom - pedig semmi nem garantálta, hogy alkalmasak is.
Ma pedig kik ülnek az országok élén? Politikusok, közgazdászok, olyan emberek, akikbe azt verik az egyetemen, hogy hogyan lehet pénzt csinálni, és ha van pénz, hogy lehet belőle még több pénzt csinálni, mindegy kinek a kárára, mert a hosszútávú következményt amúgy is a gyerekeink, vagy a későbbi generációk szenvedik el - majd ők megoldják.
Amire ezeket az embereket tanítják, az az, hogy hogyan csitítsák el a lelkiismeretüket, hogy ne sipákoljon, mikor az egyetlen vallásnak tisztelegnek, amit ismernek: a kapzsiságnak.

A vezetőinkkel ez az egy baj van: kapzsik. Mind egy szálig, kivétel nélkül.

És amikor ez azzal társul, hogy még mellé buták is (lásd: a világ egyik leghatalmasabb országának vezető pozíciójára pályázó politikus azt állítja, hogy a klímaváltozás mint olyan, csak kitaláció, egy aljas kínai koholmány, ami egy célt szolgál: hogy kitaszítsák az amerikai piacot, és világuralomra törhessenek), akkor van igazán baj. Százezrek ünnepelnek olyan embereket, akiket a Győzike showban sem mutogatnának, mert az azért mégis csak degradáló lenne a Gáspár családnak.

Kiket kéne akkor vezető pozícióba ültetni?

Szerintünk tudósokat.

Asztro- és kvantum fizikusokat, mérnököket, matematikusokat, biológusokat és vegyészeket.

Van például egy találmány. Hadd példálózzak ezzel.  Ez egy egyfajta járólap, ami elnyeli és feldolgozza az energiát, ami abból adódik, hogy rálépsz, és átkonvertálja használható energiává. Mikor letesztelték egy TV-showban, ilyen járólappal rakták le a folyosót, amin ki-be jött a közönség (kb 300 ember) a show elején, és a szünetben. A show végén elmondták nekik, hogy csak azzal, hogy ők átnyargaltak ezen a "járdán" elég energiát termeltek az egész stúdió világítására, a felvétel teljes idejére. Tehát ha egy ilyen járólappal fektetnék le az Oxford streetet, a Time square-t, bármelyik indiai nagyváros piacát, képzeljük el, mennyi energiát termelhetnénk csak azzal, hogy semmivel nem csinálunk többet, mint amennyit amúgy is: sétálunk.
És hogy miért nem létezik ez mégsem?
Azt mondják, azért, mert nincs rá pénz.
Nincs
Rá
Pénz.

Mikor milliárdnyi milliárdokat fektetnek egyes országok mibe? Na mibe? Háborúzásba, és fegyverkezésbe. És minek? Pénzért. Olajért. Kapzsiságból.
Amit ha így folytatnak, nemsoká ugyanez a háború a vízért megy majd.

Na most képzeljük el, hogy mi történne, ha ez a mérnök/tudós, aki ezt a járdát kitalálta, ami valószínűleg nem egy délutánjába került, valószínűleg ez az életműve - hatalomra kerülne. Egy ember, aki végre hozzáfér olyan forrásokhoz, amiknek az átcsoportosításával tömeggyártásba kezdhetne, és kitelepíthetné a járdáit először a frekventált helyekre, majd országszerte egyre több helyre. Mennyi mennyi megújuló energia ez?
Felbecsülhetetlen.
Mégis, valakinek még mindig érdeke az, hogy ez a találmány ne kaphasson elég figyelmet - mert pénze származik abból, hogy a régi rendszerben olajat ad el, és kiskirályként él a márványpalotájában. Épp csak arra nem gondol, hogy ami neki most jó, nem biztos, hogy a dédunokáinak is ilyen jó lesz.

Egy igazi tudós megszállottan keresi a választ arra, amire feltette az életét. A legtöbb tudós nem él kastélyban, nem vezet drága autót, és nem is igazán törekszik rá. Az IGAZI tudóst más dolgok érdeklik, és talán akkor is képes volna felül emelkedni a kapzsiságán, ha lehetősége lenne kapzsinak lenni - elvégre addigra már egy élet munkája benne van egy elméletben, egy találmányban.

Képzeljük el, micsoda világban élnénk, ha mondjuk Tesla nem közröhej tárgyaként, bogaras vénembernek hitten hagyta volna maga után a világot, olcsó hoteleken tengődve, úgy, hogy nem volt pénze elvégezni a kísérleteit, hanem mondjuk egy hatalmon lévő tudóstárs figyelte volna a munkásságát, és tudta volna nagyon jól, hogy érdemes bele invesztálni.
Vagy ha klasszikus nagy neveknek mint Kopernikusz nem kell attól rettegnie hogy rágyújtják a házát, míg alszik, mert az egyháznak épp nem tetszik, amit állít.
Emberek, akik tudnak racionálisan gondolkozni, akik a jövőt nézik, akik tisztában vannak alapvető fizikai-kémai folyamatokkal, és azzal, hogy ezek hogy befolyásolják és alakítják a bolygónkat.

Amíg olyan emberek mögé sorakozunk fel, akik "nem hisznek" az evolúcióban, vagy "nem hisznek" a globális felmelegedésben, nyugodtan hátradőlhetünk, és megvehetjük a műanyag zacskót, mert így is úgy is süllyedő hajón ülünk.

An organic girl in an inorganic world

Van nekem egy ilyen. - nevezzük tulajdonságnak - tulajdonságom, hogy szeretek pánikolni. No nem akkor, amikor kell, akkor általában gyors problémamegoldó készséggel és hűvös fejjel állok a dolgokhoz.
Amikor úgy beüt a kaki, mint az utóbbi időben, hogy költözni kell, van lakás, nincs lakás, új munkahely, helytállni, miközben fogalmam sincs, mit várnak tőlem és hogy mire vagyok képes, hogy hiába látom a fényt a financiális  alagút végén, akkor sincs pénzem zsömlére holnapra - akkor semmi gond nincsen, tervet írok, összeadok, kivonok, szorzok, ki-osztok embereket és be-osztást írok, és ha megvan a túlélés képlete, akkor már csak át kell ültetni a gyakorlatba, mi sem egyszerűbb.
Amikor pedig minden helyre rázódik, lezajlik a költözés,  kifizetem az első egy-két havi lakbért, megkapom az első fizetésem, és egy busás adójóváírást is, és úgy néz ki, megtapadok az új munkahelyen, mint azok a bizonyos piranják Patrokloszon (belső vicc), akkor beüt ez a pánik, és azon kapom magam, hogy vasárnap este, éberen lebegek az ágyamban, és vadul hallucinálok olyan dolgokról, amik a legkevésbé sem nyugtatóak.
Nem alszom, mert folyton azt mondogatom magamnak, hogy "jó, ez faszság, nyisd ki a szemed, kelj fel!", és akkor kinyitom a szemem, megrázom a fejem, megnyomom a reboot gombot az agyamban, hogy újra el tudjak aludni, ezúttal szép álmokkal, vagy álmok nélkül.
Tegnap több, mint 50x reboot-oltam, akkor sem sikerül ezeket a rémképeket kiverni a fejemből, és mindegyik csak egyre rosszabb és rosszabb volt, míg végül már az zsigereimben remegtem félelmemben.
Akkor bejött egy olyan kép, amiben egy kísérletet kellett felépítenem, amiben fogaskerekek, és egerek, és kallantyúk, és minden forgott, gőzölgött, működött, míg végül összeomlott, mint egy kártyavár, majd ebből már nem sikerült felébredni, és egy széken ültem, és valami hatalmas zengő hang közölte velem, hidegen, hogy  "You are alone. An organic girl in an inorganic world". Amitől felpattant a szemem, mert amint meghallom az inorganic szót, beindul bennem a tagadógépezet még ébren is, nemhogy egy olyan "világban", ahol minden rossz, és még rosszabb is lehet. Rettegek tőle, mindig is rettegtem, és azt hiszem ez a munka előhozta belőlem ezt a félelmet újra. Ez a mondat, hogy egyedül vagyok, már alapból is elég lett volna a teljes kiakadáshoz, de ez ami utána jött, hogy minden MINDEN kémia, és ha közelről nézzük, az a fajta, amelyiket én nem tudom a magamévá tenni, megbénított, és nem tudtam felkelni, hiába parancsolgattam magamnak, hogy nyissam ki a szemem.

Mikor végre sikerült, reszkettem, mert verítékben úsztam, a szoba forgott, vert a víz, a szívem majd kiugrott a helyéről, a fejem pedig mintha folyton zuhant volna hátrafelé.
Azonnal felkeltettem Shaunt, mert jól tudtam, hogy mi ez - amikor legutóbb megtörtént, kórházban végeztem. Kértem Shaunt, hogy segítsen, és tartson ébren, és beszéljen hozzám.
Fél óra múlva be is ütött a dolog, teljes erővel. A levegővételeim, úgy éreztem, nem mennek tovább a torkomnál, fulladtam, ziháltam, zsibbadt az arcom, bizsergett a szám, nem bírtam megállni a lábamon, eldőltem a konyhapadlón, nem éreztem a karjaim-lábaim, csak hogy dőlnek a könnyeim, ami akkor már jól esett, mert mintha megkönnyebbültem volna miattuk. Shaun elcipelt a kanapéhoz, letett, főzött egy kamilla teát, hátha az lenyugtat, mire visszaért vele, elájultam. Úgy pofozott fel. Utána nem sokkal újra. Megint felpofozott, de akkor már kaptam levegőt. Ébren tartott, meséket mondott nekem, és addig addig mondta nekem a szép dolgokat, míg vissza nem állt a normál, lassú légzésem. Akkorra hajnali 5 volt, akkor bújtunk vissza az ágyba.
6-kor kelnem kellett, és indulnom munkába, és helytállni a következő 11 órában, de a legkevésbé sem éreztem jól magam, főleg, mikor elolvastam az aznapi nagy kísérletünket, a Hill reakciót, amiben olyan reagensek vannak, amikről, csak halvány ködként felsejlő homályként volt valami fogalom a fejemben (DCPIP) és foszfát pufferek, amik meg aztán igazán bekaphatják már alanyi jogon is, 5 oldalon taglalva.
Shaun általában végigalussza, míg készülődöm, most mégis, mire fogat mostam, felöltözött és segített nekem is, majd közölte, hogy ha nem akarok beteget jelenteni, akkor elkísér munkába, mert fél, hogy ha egyedül maradok, megint baj lehet, mondjuk a vonaton, vagy úton munkába menet.
És őszintén szólva nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal.
Az inorganikus gondolataimmal.

A birkaszem szívfájdalma

Tudjátok, vannak azok a random gondolatok, amik szöget ütnek a fejedben, és nem hagynak nyugodni, de legalábbis némi diszkomfortot okoznak, ha eszedbe jutnak.

Na már most, nekem az okoz nyugtalanságot, hogy az iskola szerződött biológiai beszállítója professzionális, vákuum csomagolt, tartósított birka szemeket küld nekünk boncolás céljára, és ez rendben is van. Ami nincs rendben, az az, hogy 25-ösével érkeznek a szemek egy csomagban.
Huszonöt.
HUSZONÖT.
Ez olyan, mint egy nagyon rossz randi, ahol te vagy a gyertyatartó. Csak itt 24-en vannak rajtad kívül párban, te meg egyedül vagy nyomorék fél szemként, és kénytelen vagy elfogadni a tényt, hogy a másik feledet másik iskolába szállították.

Ez egy kegyetlen, kegyetlen világ.

Rami, a hamis pisi koronázatlan királynője

Hadd kezdjem ezzel a tanárral, akit úgy hívnak Mark.
Alapból eddig mindenki végtelenül cuki velem, türelmesek és kedvesek, de komolyan, szerintem ennyi kedves embert egy kupacon dolgozni még életemben nem láttam. Mindenki el van ájulva a ténytől, hogy nem vagyok angol, mégis milyen szépen beszélem, és milyen jól helytállok már harmadik hete. Mindenki nagyon figyel arra, hogy úgy beszéljen hozzám, hogy biztosan megértsem.

Mark viszont nem, ő az egyik nagyon nagyon okos ember, akinek doktorija is van meg minden, aki úgy néz ki a talárjában mint valami Piton professzor. Na ő az, akit egy percig sem érdekel az, hogy te honnan jöttél, és vannak-e nehézségeid, kivétel nélkül mindenkivel ugyanúgy beszél: hadarva, és nem mozgatva az ajkait, hogy még egy kis sunyi szájról olvasásra sincs esélyed. És aki, ha valami nem működik, vagy nem sikerül, hajlandó felemelni a hangját.

Mondanom sem kell, rettegek tőle. Rettegek attól, hogy egyszer majd odajön hozzám, mert kell neki valami, és nekem fingom sem lesz róla, hogy mit akar. Attól is, hogy rosszul készítek össze neki valamit, és lekap a tíz körmömről.

Pénteken épp egy gyakorlatot készítettem elő Mark felsőéves csoportjának. Vizelettesztet kellett imitálnunk nekik, amit el szoktak annyival intézni, hogy fehérjét és glükózt feloldanak vízben, beüvegezik, aztán odaadják nekik a teszt csíkokat. Tegnap viszont annyira unatkoztunk, hogy gondoltuk Helennel, adjuk meg a módját a pisis gyakorlatnak. Lefőztünk egy jó erős teát, és abból kanalaztunk a mintánkhoz, annyit, hogy gyönyörű pisi színe legyen.
A gyakorlatról kiszűrődő hangok pedig alátámasztották: ez tényleg pisinek tűnt.

Lement a gyakorlat, bementem összeszedni a kellékeket óra után, mikor Mark még mindig az asztalánál ült. Miközben szedelőzködtem, odajött hozzám, és csak annyit mondott:
A fiúk azt hitték, igazi pisit kaptak, nagyon hiteles volt.

Az ő szájából pedig nekem ez a teljesen kifordult, fura mondat is bóknak számít, és személyes sikerként könyvelem el.

Szombat este

.... van, és a kanapémon ülök, vacsit sütök a szerelmemnek, és habos fürdőt készítek, mert szeretem a jó feleség szerepét, és a beszűrődő hangoktól is kiver a frász - arra gondolva, mi zajlik most az étteremben.
Tegnap előtt megígértem magamnak, hogy ha megkapom az első standard fizetésem, és 4 számjegyű, soha többet nem teszem be a lábam étterembe egyenruhában, max nyáron, ha unatkozom iskolaszünetben.

Unatkozom szombat este.

Imádom.

Pascal

Csak szeretném kifejezni, mennyire király, hogy van nekünk Pascal.

Pascal igazából lány, és egy Disney referenciából lett így elkeresztelve: Pascal egy kaméleon, aki a tanszékünkön lakik.
Rajta kívül van még egy pitonunk és két szakállas agámánk, de egyikük sem olyan cuki és interaktív, mint Pascal, akit szépen kézben lehet tartani, etetni, satöbbi.

Olyan szerencsés vagyok, hogy egy kaméleon csücsülhet az ölemben, vagy a vállamon, azokkal a sunyi, betépett, kétfelé tekintő szemeivel miközben a tea szünetben kortyolgatom a forró italom, és szerintem ez jó dolog és vicces, és jó kedvre derít :)

Jamie

Rögtön az elején les szeretném szögezni, mennyire nem vagyok híve ennek az egész feminista fan hullámnak, ami mostanában kontrollálatlanul dühöngő férfigyűlöletbe csapott át, és annyiból áll, hogy "YOU GO GIRL!!!!", amíg fel nem kell cipelni egy ruhás szekrényt a harmadikra, vagy levinni egy hétfő délelőtti egész hetes italszállítmányt a pincébe.

Viszont ez a lány lenyűgözött.

Öten ültünk technikusok egy 6 fős asztalnál ebédnél, belemélyedve mindenféle mocskosnak vélt pletykákba a személyzetről. Egyszer csak elhaladt mellettem egy ilyen világos barna maszat, egy negyed másodperc alatt megállt, 90 fokot fordult, kérdés nélkül, határozottan lecsapta a tányérját az asztalunkra, és elfoglalta a hatodik széket.
Felpislogtam a sültemből:
Egy magas, nagy bambi szemű, karcsú lány ült előttem, talpig terepmintás ruhában, vastag övvel a dereka körül, szorosra fogva, bakancs, és olyan szálfa egyenes tartás, amiről minden ortopédus álmodik.
Nem volt kérdés, hogy leülhet-e, vagy hogy foglalt-e a szék, vagy ilyesmi. Csak egy határozott "Hi, I'm Jamie".

Persze, mint tyúkok etetéskor, rárepültünk a lányra, és megtudtuk, ki ő, mi ő, mit csinál, hogy kerül ide.

Jamie 26 éves, mint én, és középiskolában döntött úgy, hogy neki nem kell ez a lányos maszlag, amit az osztálytársai toltak. Sosem érdekelték a sminkek, sosem szedte a szemöldökét, soha nem volt rajta szoknya, ellenben mindent tudott a sport eseményekről, és fogalma sincs ki Kim Kardashian. Egy átlag tini lány ebből arra következtetett volna, hogy leszbikus. Ő inkább úgy döntött, fiú pályán fog játszani, és beállt a hadseregbe. Ott támogatták minden oldalról, tanulhatott, két egyetemet végzett, ezek közül egyik orvosi, a másik pedig valami pedagógiai irányú dolog. Közben ötször volt külföldön, különböző borzasztó küldetésekben, ahol többek közt fronton harcoló katonákkal vezényelték ki, a célból, hogy kvázi harctéri mentőst játsszon: ő látta el a sérülteket közvetlenül ott a placcon, míg el nem tudták szállítani az illetőt a legközelebbi kórház jellegű intézménybe. Varrt már össze ereket, stabilzált betört koponyákat, ugrasztott vissza kifordult végtagokat a helyükre, állított el vérzést egy cafatokra robbant karon, és hasonlók, mindezt úgy, hogy közben úgy tűnik nem sérült benne a NŐ.

Szavunk elállt, mikor mesélte ezeket, csak bámultunk, ámultunk, hogy mennyire csodálatos is ő. Én legalábbis így tettem.
Azóta egy egész estét szenteltem annak, hogy megtaláljam a neten valami formában, de nincs, csak elszállt mint valami superman. Superwoman.

Baba fóbia

Túl vagyok már azon, hogy az emberek mééélységesen hajlandóak túlreagálni, ha a normálistól eltérő dolgot látnak. Esetemben ez általában akkor következik be, mikor hangot adok annak, halkan és óvatosan, hogy én nem igazán vagyok oda a gyerekvállalás gondolatától.

Erre általában a következő reakciókat kapom:

1.) Akkor mit gondolsz, mi az életed értelme?
2.) Önző vagy.
3.) Ki fog rád vigyázni, mikor öreg leszel?
4.) Unatkozni fogsz.
5.) Ezt csak most gondolod így, majd idővel megváltozik a véleményed.
6.) Így nem lesz teljes az életed.
7.) Öreg korodra fogsz rájönni, hogy valami hiányzik, és akkor már nem csinálhatod vissza.
8.) Szülni egy olyan élmény amit semmi más nem tetőzhet.

És bármelyikre is próbálok reagálni, általában megsértem a másik felet, aki vagy már anyuka, vagy kétségbeesetten az akar lenni. Mert nem gondolom, hogy azért vagyok ezen a világon, hogy szaporodjak. Se nem tartom magam önzőnek azért, mert nem szeretnék gyereket hozni egy olyan világba, ami a háború küszöbén áll egy végletekig kimerített bolygón. Vagy azért, mert a férfi aki társául választ, nem kap tőlem kisbabát. Meg mert nem gondolom, hogy nyerő befektetés csak azért gyereket szülni, hogy majd később ők fürdessenek engem, mikor én már nem érem el a hátam. Sem azt, hogy egy nap majd a kanapén ülök, és rádöbbenek, hogy semmit az égvilágon nem tudok csinálni, a világ összes könyvét kiolvastam, az összes filmet megnéztem, és MOST unatkozom, úgyhogy baba. Azt sem gondolom, hogy az utóbbi 10 év alatt, mikor is ideje lett volna bezsongnom és gyerekekre sóhajtoznom és ujjal mutogatni csecsemőkre, hogy de cukik, nem hogy erősödik, de gyengülni látszik bennem a vágy, hogy egyszer bele akarjak vágni - masszívan a tagadás fázisban vagyok. Azt sem gondolom, hogy üres életem lesz, és üveges tekintettel fogom a macskáimat simogatni a verandán, kizárólag azért, mert nincs gyerekem.

Mégis, valahogy mindenhol, minden sarkon valami a homlokomra koppint, és az arcomba üvölti, hogy tessék szaporodni!!!!!

Felmész youtube-ra, hogy megnézz egy videót. Rendben van, hogy vannak ezek a reklámok előtte. 5 másodperc alatt el lehet tekerni. De vannak azok a reklámok, amiket végig KELL nézned. Nem tudom, hogy ezeket felhasználóra szabják-e azzal, hogy megnézik,  mennyi idős és milyen nemű, vagy pedig mindenki ugyanazt nézi minden videó előtt, de az hótziher, hogy én mindig ugyanazt a két rohadt reklámot nézem. Az egyikben két barátnő ül a konyhaasztalnál, és az egyik meséli a másiknak, hogy terhes, és azt is, hogy MÁR két hetes. Esélyt sem hagy a barátnőjének, hogy kiujjongja magát örömében, rögtön szöget üt a fejében, hogy ezt meg honnan a f.mból tudod? Mire elmondja neki a másik, hogy ezt a bizonyos terhességi tesztet használta, ami azt is megmondja, hány hetes terhes vagy. Mire a másik rájön, hogy ezt igazából ki nem szarja le, és elkezd ujjongani, és azt mondja, hogy juuuuj, azt hiszem sírni fogok.
Rendben van. Terhességi teszt. Hm...jó.... hát...kell. Nem is tagadom, én is veszem őket rendszeresen, mert az én szervezetem, és a biológiai óra, az három - ha 50 napja nem változtam idegbeteg szörnyeteggé, akkor szeretném tudni, miért nem, és oké, nem árt, ha tudom, hogy ha esetleg kis emberke növekszik bennem, mióta.
Rendben.

De amikor az arcomba tolják a másik reklámot, akkor szoktam elveszíteni a hideg vérem. Ebben kisbabák nyögdécseléseiből mixelte össze valami DJ tehetség az ABC dalt, angolszász földön a Twinkle twinkle little start, ami egy altató, majd mikor a szemhéjaim megtalálják az utat vissza a koponyámból hogy letöröljék a borzadalmat az arcomról, előjön maga a termék: egy ovulációs teszt, ami megmondja neked, hogy MA kell szexelni, nincs mese, ha szél, ha fúj, itt gyermeknemzés lesz, különben oda a lehetőség, és még egy hónapot csúszik a családi idill. Még ez is oké, mert sok pár tervezi a gyermekáldást (érthető, én sem akarnék mondjuk júliusban 8 hónapos terhes lenni, mikor fáj a létezés alapjáraton is, és hozzá még 50 fok is van). De a szöveg hozzá az, hogy "ess teherbe még gyorsabban!!".
Na most ez, egy olyan embernek, mint én, aki nem tervezi a minél hamarabbi teherbeesést, sőt, tűzzel vassal küzd ellene, annyit jelent, hogy lélegzet visszafojtva felhúzom a lábaimat az ölembe, felveszem a védekező pozíciót, és ha a párom esetleg a közelembe jön a következő 3 napban, valószínűleg ráordítók, hogy ha hozzám merészel érni, vér fog folyni.

És mindenhol ez van! Egész Anglia babalázban van! Durex reklám nincs. Olyat nem látsz, hogy próbáld ki ezt meg ezt a tablettát, és jó eséllyel nem leszel terhes! Nem! Azt látod, hogy tukmálják az agyadba ezt a baba propagandát, hogy SZÜLJ! SZÜLJ! SZÜLJ!!!!

Vagy ma: gondoltam felkeresek néhány oldalt, mert kezdek aggódni a biológiai órám működése miatt, mert most már kezd kicsit elfajulni ez az uborkaszezon, hogy itt 1-2 hónapig nincs egy csepp vér se, ha viszont van, a méhem biztosra megy, hogy megbűnhődjek minden egyes vérmentes napért.
Tehát gondoltam utána olvasok, mi állhat a dolog mögött.

És minden oldal érintőlegesen megtárgyalja, hogy mi lehet az oka, majd rögtön utána azt is, bő lére eresztve, hogy mi csinálj ez ellen, hogy teherbe tudj esni. Mintha minimum ez lenne MINDEN nő kérdése, az egyetlen, amivel foglalkozni hajlandók: mit tegyek, hogy teherbe eshessek?
Az hogy "mi lehet az oka annak, hogy nem minden rendszeresen működik?" , vagy hogy "Félek, hogy valami komoly baj van velem", vagy "csak szeretnék megnyugodni, hogy nem vagyok rákos vagy ilyesmi", az ilyen kérdések valahogy nem bukkannak fel. Minden nő segít a másiknak, hogy most cickafark teát igyon, és közben kötögessen rugdalózót, miközben a Hold járása felé mutatja  a méhét, mert az segít az egészséges, extra autizmus mentes kisbabák megfoganását, de te ilyen helyeken nem tudsz kérdezni vagy hozzászólni, mert magadra haragítod az egész Egy Mama Mindfelett klubot, akik lehordanak a sárga földig, hogy utolsó kis senki vagy, hogy még gyereket sem akarsz, biztosan megkeseredett, karrierista boszorkány vagy, és meg is érdemled hogy méhnyakrákod legyen, biztos az a bajod.
És így...kösz.


Nem arról van szó amúgy, hogy ne látnám a szépet az ilyesmiben. Oda vagyok például a barátunkék kislányáért,  ha látom, odaleszek a tesóm kisbabájáért, sokáig pedig szülész akartam lenni, mert egy csodának tartom a terhességet. De valahogy a szülőséget nem. És ez sajnos összeegyeztethetetlen.

Iskolacsengő

Egy ismerősöm segítségét kellett, hogy kérjem, hogy vissza tudjak emlékezni, hogy vajh az egyetemen hallottam-e.
De azt mondta, nem hallottam.

Ez azt jelenti, hogy 7 éve volt utoljára, hogy a fejem búbjától leszaladt az a zsibbadás a nagylábujjamba, mikor mindent elsöprő erővel ránk üvöltött a csengő.
Nem tudom, amúgy ha azt mondod, csengő, én azokra a cuki dolgokra gondolok a karácsonyfán, nem pedig egy ilyen hajókürt erejű, kómás betegeket, sőt halottakat is felébresztő... hát.. zajra.

Mégis jól esett hallani :)

Roxfort pedig megtelt élettel, nyüzsgés van, órára rohanás, újoncok (Novi, ejtsd, Nováj, fujj) kastély térképpel, másodévesek, akik a Novikat terelgetik, harmadévesek az összeomlás küszöbén, sőt, eljöttem egy terem előtt, ahol ma már rögtön vizsgát írtak, nagyot. Olyat, ahol egy nagy teremben elmozdítanak mindent a falhoz, a fiúkat leültetik az egyenként, kimért távolságra álló padokhoz, és két akkora óra üti a fejük fölött a másodperceket, mint az ablakom, hogy elnyomja a könnyek és az izzadtság cseppek becsapódási hangját a papírlapok fölött. Aztán ott vannak a tanárok, akik hatalmas fekete talárban suhannak a folyosókon, mint valami hatalmas halálmadár, közben pedig egyenként, félóránként szaladnak a technikusok barlangjába, hogy megtudakolják, mi is történik igazán, mert velünk ellentétben, nekik tegnap ért véget a nyár, nekünk pedig már 2 hete. Mi már visszarázódtunk.

Ma egyébként újra kotyvasztottam, nyitott ajtónál, miközben jobbra és balra is óra zajlott. Két okból is kiemeltem a "nyitott ajtónál" dolgot. Először is, az iskola borzasztóan figyel arra, hogy megfeleljen a saját "open doors policy"-jának, azaz annak az elvnek, hogy itt mindenki bizalommal fordulhat mindenkihez, ajtónk mindig nyitva áll egymás előtt. Nos, ezt szó szerint értik. Tehát én még javában kevergettem a boszorkányfőzetemet a pultnál, miközben a diákok éhes várták, hogy elhasználhassák mindet. A másik ok, amiért említettem pedig az, hogy ezáltal természetesen folyton fennáll a kockázata annak, hogy ha valamit elrontok, és pukkan, robban, kipezseg, felforr, spriccel, akkor jól eldobom, eltöröm, és jó eséllyel még káromkodok is hozzá egy cifrát - nyitott ajtók mellett.

Na de aggodalomra semmi ok, Helen azt mondta, hogy erre a háromra lesz szükség, csináld meg. És ott hagyott egyedül. Úgy éreztem magam, mint aki bombát semmisít meg.

Csináltam valamit, ami a Brodie oldat névre hallgat, és meg is mutatnám nektek, mert érdekes, mert egy undorító barnás, ködös lötty, és ránézésre csak az különbözteti meg a szennyvíztől, hogy a folyadék felszíne, illetve ahol az üveggel érintkezik, vagy öntéskor vékony mintarétegben/kapillárisban gyönyörű, erőteljes korall-pink színe van. Azért szeretjük - mint megtudtam -, mert nem hagy nyomot üvegen, és ELVILEG könnyen mosható vízzel. Gyakorlatilag kb 30 kézmosással később még mindig rózsaszín a nagyujjam, és a munkafelületről is csak komoly 10 perces fehérítős kaparással jött le. De legalább lejött, nem hagytam magam után nyomott, mint egy csiga, hogy látjátok? Itt jártam, itt bénáztam.

Nem úgy a következő oldattal, az pedig a szuper szuper kék Leishman oldat volt, amit vérminták mikroszkópos megtekintéséhez szeretnek használni, Itt nem volt mit tenni, 50 fok volt a tetőtéri laborban, főleg 2 réteg ingben és laborköpenyben, a két csúszik, a kéz remeg: ott hagytam örök nyomom az előkészítő terem hófehér munkaasztalán, míg asztal az asztal: két szuper szuper kék folt árulkodik róla, hogy ide is megérkeztem. :)

Katie

Ha egy iskolában szerelmes motívumokat látsz, azok általában lányoktól származnak, vagy lányok jelenlétében követik el.

Szerintem ha a tini szerelmem mellett ülök egy órán, és oda vakarja a padba, hogy I <3 Rami, tuti kap egy extra puszit amiért ilyen jó fiú, és ő ezt nagyon jól tudja.
Hogy viszont az említett fiú akkor is oda vakarná-e ezt a padba, ha nem ülnék ott mellette, sőt, ha esélytelen volna, hogy bármikor is meglássam... azt már nem hiszem.

Márpedig ma, mikor a tanszéki meetingen küzdöttem a szemhéjaim súlyával, erre lettem figyelmes, a padba vésve:
I <3 Katie.

És ez annyira édes.
Úgy értem, ez egy fiú iskola, ide lányok nem teszik be a lábukat. Egy fiú, aki ilyet vés a padba, garantáltan ki van téve a haverjai piszkálódásának, akik a tendenciózus pénisz véseteket preferálják. Ő mégis egy lány nevét hagyta hátra az utókornak, holott az a lány sosem fogja látni ezt a gesztust, valószínűleg fogalma sincs róla. Ahogy arról sem, hogy az a fiú pénzbüntetést és  vizsgái sikerességét veszélyezteti egy ilyen kihágással.
De mit tehet az ember, ha 16 éves, szerelmes, és ott van Katie a fejében :)

Elvárások

Szögezzük le, nem igazán értem, ezt az iskolát, már ami a tanrendet illeti.

Kicsit úgy vagyok vele, hogy ha visszagondolok, milyen volt a Roxfortról olvasni, kicsit ilyen itt is minden.
Ilyen fél mondatokat csípek el, hogy "A legtöbb tanuló nem is tudja, melyik osztályban van....csak a házuk nevét tudják, és hogy hányadik évbe járnak".

Nekem, mint Magyarországon nevelt, osztály orientált diáknak ez érthetetlen, de mindegy is. Legyen.

Ma részt kellett vennem a tanszéki évindító gyűlésen. Itt bemutattak, mint Rafiki az ifjú Simbát, aztán unalmas dolgokról beszéltek azok, akik értenek hozzá: többek közt, most jöttek ki az IGCSE tesztek eredményei, és végigvették, hogy teljesítettek a fiúk. Ez ugyanis itt nagyon fontos, ha már a szüleid évente 35ezer fontot fizetnek (kb 14 millió forint) azért, hogy te tanulj, akkor fiam iparkodjál. És ha B-nél rosszabb jegyet kapsz, téged, és a tanárodat is hajnalban megetetnek odakint a mókusokkal.
Na már most, a diagram szerint a tudományos részlegen tanulók közül nem értek el elegen A+ (azaz csillagos ötös, hibátlan vizsgájú) osztályzatot, de még így is 3x - 4x annyian, mint bármelyik állami iskola.
Konkrétan botránynak számított, és név szerint említették azt a tanulót, aki 9 vizsgából összehozott 4 csillagos ötöst, 4 sima ötöst, és egy négyest.

Hát úristen!
Persze megértem, hogy egy ilyen presztizst képviselő iskola nem vállalhat ilyen "elfajzott" kilengéseket, ha az ország legjobbjai közt akar maradni, de azért szerencsétlen gyerekekből kifacsarják az utolsó csepp eszenciát is ezért. Ha nekem 15 évesen ilyen eredményeket kellett volna produkálnom, lehet nem lett volna természetes a mosolyom. :) És nem arról van szó, hogy nem tudtam volna, mert ilyesmi jegyeim voltak nekem is, a négyes nem volt elég jó nekem, de ha este sírva felhívtam anyukámat, hogy nem bírok többet tanulni, pedig még sok van hátra a holnap teszthez, anyu azt mondta, hogy egy jó alvás mindent megold majd, figyeljem meg. Inkább tegyem el a könyvet, kapcsoljam le a lámpát, és pihenjek.
Kíváncsi vagyok, akkor is ezt mondta-e volna, ha évi 14 millája bánja.

Az első szikla

...ami legördült a szívemről!

Valószínűleg nem fogom soha elfelejteni, mikor Helen, a közvetlen felettesem azt mondta: holnap csinálunk pár oldatot.
Ahogy vártam, görcsbe rándult a gyomrom.

Elmondom mi a problémám a szervetlen kémiával. Az a bajom a szervetlen kémiával, hogy a szememben olyan, mint egy vallás. Emberek állítják, hogy ott van és úgy néz ki, ilyen és olyan erők hajtják, de egyszerűen nem látom, nem értem, nem tudom elképzelni. Hogy egy egyenlet lejátszódik egy üvegben, és úgy marad.
Engem az egyetemi laborokban (biológia laborokban) arra tanítottak, hogy minden legyen tiszta, minden legyen steril, mert különben létrejön némi irgumburgum a petri csészében, és kuka az egész hóbelebanc. Lásd: ha egy óvatlan mozdulattal a kisujjad körmének csücske elvonult a petri csésze fölött, a vertikálisan fentről lefelé fújt steril levegő, ami a minták tisztaságát és szennyeződés mentességét hivatott biztosítani, garantáltan belefújja azt a néhány száz bacit,a mi a körmöm csücskén ül, és nem kapaszkodik eléggé. Bumm, fejest ugrik a táptalajba, ahol minden létező kedvező körülmény megadatik neki, hogy undorító, penészes trutymóvá változtassa a fáradságos munkával megmunkált petri-kiskertemet.
Itt viszont, fogsz egy kanalat, amit elemelsz egy tartóból, amiben ceruzák, vonalzól, keverőpálcák vannak, két ujjad közé csíped, és letörlöd róla a port, majd beledugod a vegyszeres üvegbe, onnan meg a keverendő oldatodba.
Én pedig így sikítanék, hogy... de....és mi van a bacikkal? Mi van a bacik felszínén levő molekulákkal? És az ujjadról a kanálra felvitt zsír réteggel? Ezek hogy nem befolyásolják az oldat kémiai egyensúlyát - bármi is legyen az?
És értem én, hogy túl nagy dolgokról van szó, holott az oldatomban atom és molekula szinten mennek a folyamatok, mégis zavar az a pici hibafaktor. És ha gallyra meg egy kísérlet, rögtön fejben ezt okolom - ahogy ez történt a Biuret oldattal is következő nap.

Helen történetesen már 17 éve keveri ebben az iskolában a Biuret oldatot, mégis recept kártyákat használ hozzá. Van neki kettő is, kinyomtatva. Az egyik az ő saját házi receptje, lelaminálva, Helenesen, a másik pedig az angol középiskolai tudományos oktatásért felelős kamara (vagy mi) hivatalos kiadványa.
Mindkettő szépen elmondja neked, hogy van egy Biuret1, és egy Biuret2 nevű dolog, mindkettő szükséges ahhoz, hogy pozitív próbát kapj: azaz, ha hozzácsepegteted egy fehérjét tartalmazó mintához ezt a két löttyöt, a kék lötty pinkes-lilás színbe vált át. Ez mind szép, és jó, de valamiért, mindkét recept kihagyott egy hozzávalót.

Ennek következtében ugyan meglett a kívánt kékes színű lötty, de a réz-szulfát hozzáadásával valószínűleg túltelítettük az oldatot, és zöldes üledék képződött a lombikban, ami leülve feketére színezte a fele lombikot.
Na ezt több okból sem értem.

A recept szerint, kell egy NaOH oldat, és egy CuSO4 oldat,ezt összekeverve kapom a hupikék színű Biuret 1-2 oldatot. Elsőre nem sikerült. Oké. Másodjára sem....nem annyira oké, de azért még oké. Harmadszorra gondoltuk, gyere velem kisbarátom, nézzük, mint mond a google. Ott a receptek nagy része tartalmazott egy harmadik ágenst: kálium-nátrium tartarátot. Mire Helen szeme felcsillant, hogy jó, hát ez biztos ahhoz kell, hogy oldatban tartsa azt a sok trutymót, adjuk hozzá, és akkor majd kitisztul.
Hát nem tisztult.
Másnap nekiálltam negyedszerre, ezúttal úgy, hogy a CuSO4 oldaot kevertem a tartaráttal, majd ezt a komplexet egy iszonyatosan tömény NaOH oldattal, amiről úgy gondoltam, tuti, hogy ekkora marék NaOH kavicsnem fog feloldódni olyan kevés vízben - de amúgy de.

Láss csodát, mikor összekevertem a kettőt, megkaptam a hupikék, tiszta oldatot.

Helen boldog volt, azt mondta, működik, megcsináltuk a fehérje próbát, szépen színt váltott, ahogy kellett. Én viszont nem tudok napirendre térni afölött, hogy mégis miért más így. Először is: nem melegítettük fel a mintát vagy ilyesmi, szóval a körülmények teljesen azonosak voltak, mikor utólag adtuk hozzá a tartarátot, és mikor előbb bekevertem a rézzel. Főleg, hogy a másik ágens, a NaOH, nem is vesz részt a reakcióban, az csak a lúgos közeget biztosítja. Konkrétan ez most az a probléma a fejemben, hogy adott két fazék pörkölt. Az egyikbe akkor teszek borsot, mikor felöntöm lével, a másikba akkor, mikor már kész, csak hozzáadom. Az én képzeletemben minkét pörkölt ugyanolyan ízű kéne hogy legyen a végén, lévén minden más teljesen azonos volt. És mégsem. Ha a végén adom hozz a borsot, a pörkölt csomós lesz, és odaég, viszont ha az elején, akkor a legfinomabb csemege, amit el tudok képzelni jelen pillanatban (éhes vagyok).

És itt a problémám. Helennek mindegy, neki, ha működik, akkor nincs több kérdés. Bennem viszont üvölt a kíváncsiság: MIÉRT MŰKÖDIK????
Mi az isten zajlik abban  a lombikban ami ennyire láthatatlan, mégis ennyire nagy különbségeket okoz?

Mindenesetre úgy fogtam azt a tiszta, tökéletes Biuret oldatot, mint  a szent grált.

I'm back!

Sziasztok, már ha van még itt valaki.

Úgy döntöttem, most, hogy úgymond új szakaszba lép az életem, visszatérek az íráshoz. Most, hogy vannak szabad estéim és hétvégéim, meg hosszú szabadságaim, szeretném, ha tudnék valami értelmeset kezdeni magammal, testben és lélekben is. Ha nem is minden nap, de szeretnék sokszor írni arról, hogy mi történik egy angol magániskolában egy nap, legalábbis arról, ami elér hozzám, és hogy hogyan  képes egy soha a témában nem dolgozó, diploma nélküli kelet-európai lány helytállni, boldogulni, neadjisten sikereket elérni. Szeretnék továbbá többet olvasni, nyitott szemmel járni, és ha valami szöget üt a fejemben, szeretnék róla beszélni, felháborodni, örülni neki, vagy csak szimplán feljegyezni, hogy "na, ez is új".