Nem merem elkiabálni...

... de úgy néz ki, megoldottam.

A Sunflower ügynökség innentől még kétszer baszta ki nálam a biztosítékot, de ezzel szerencsére csak azt érték el, hogy nemhogy többet szóba állni sem vagyok hajlandó velük, de ha mégis muszáj lesz, akkor az ügyvéddel fogom, és fájni fog nekik.

Ez a dolog, ez a "nincs is jogunk kiadni azt a lakást, amiért fizettél, úgyhogy bocs, hogy most hajléktalan lettél" után megbeszéltük Johnnal, hogy amint lehet, megmutatja nekem azt a bizonyos lakást, amit a nyakunkba akart varrni. Közöltem vele, hogy nincs időnk tökölészni, holnap jövök, és nézzük meg. Mondta, hogy azt nehéz lesz elintézni, mert még laknak a lakásban. Közöltem vele választékosan, hogy mennyire magasról szarom én azt le, ugyanis semmi az ég világon nem akadályozta meg abban, hogy a mi lakásunkba elhozzon napi 2-3 érdeklődőt, miközben még aludtunk volna, és hasonlók. Nagy nehezen beleegyezett: péntek reggel nyitáskor találkozunk az ügynökségnél, és elmegyünk megnézni a lakást. Ha nem reggel, akkor következő hétfőn.

Istivel ketten mentünk, munka előtt. Isti mondta is, hogy ő megvár a kocsiban, mert az előző napi alakításuk után inkább be sem megy, mert vér fog folyni. Keresett parkolóhelyet, közben én elsétáltam az irodához.
Mikor odaértem, egy cetli várt az ablakban: Due to Bank Holiday, we are closed till Tuesday.
Segítek: ez egy pénteki nap volt, a munkaszüneti nap pedig a rá következő hétfőn volt. Egész Angliában munkaszünet a hétfő. És CSAK  a hétfő. De nem. Sunflower-ék már péntektől kezdve ünnepelnek, 4 napon keresztül, mert hát... adjuk meg a módját!!!
Na most nem akarom elhinni, hogy ezt a Directing Manager pozícióban leledző John nem tudta egy nappal ezelőtt. De attól függetlenül odahívott engem reggelre, hadd dörömböljek a zárt ajtókon.
Kaptatok vissza a kocsihoz, Isti néz rám boci szemekkel, hogy ilyen gyorsan ment?
Ilyen gyorsan....

Innentől nem volt miről beszélni. Ha ezek kedden nyitnak ki, ami 26.-a, az már rég későn van ahhoz hogy megnézzük  a lakást, és esetlegesen elindítsuk rá a papírmunkát. 31.-éig ki kellett költöznünk az Olive Cottage-ból.... Maradna 5 napunk arra, hogy lefuttassák újra az adminisztrációt (ami minimum 1 hétig tart amúgy), kiköltözzünk, éééés be is költözzünk, miközben Isti már nem is lesz az országban, én pedig nonstop dolgozom emiatt, napi 10 órákat.
Nem hagytak viszont túl sok választást nekünk ezen kívül. Másik ügynökséghez nem nagyon fordulhatunk, mert ahhoz újra meg kellett volna csinálni a referenciákat, ami a leghosszabb része az eljárásnak, hetekig is eltarthat. Abszolút megsemmisültem, borsónyi gyomorral közlekedtem minden nap, egész nap, nem tudtam enni, nem tudtam aludni. Munka után mikor hazaértem, minden nap feltéptem a hűtőt, és legurítottam egy pohár bort, ez volt az egyetlen, ami annyira elnyomott, hogy el tudtam aludni.

Ez volt tehát pénteken, 22.-én, Isti hazautazásának napján. Innentől nincs itt, hogy segítsen, nincsenek váltott szüneteink: ha én nem érek rá ügyeket intézni, senki sem ér rá innentől.
Mivel reggel nem tudtunk bemenni a Sunflowerhez, lévén ők nagyon ünnepelnek, maradt egy csomó időnk nyitás előtt.
Otthagytam őt a Prezzoban, és átsétáltam a Cavendish-hez, úgyis ott van az étterem mellett, időm úgyis mint a tenger. Nem akartam tőlük mást, csak megtudni, hogy azok, akik végül is tényleg beköltöznek ebbe a lakásba, mikor tették le a foglalót (ha nem bizalmas az információ, persze). A hapsi nézett rám boci szemekkel, hogy minek is kell ez nekem, de elmondta: július 26.-án kapták a lakásért a foglalót. 3 nappal később, minthogy én befizettem. Tehát, a pénz, amit befizettem, nem jutott el a független deposit kezelő céghez, az információ pedig, miszerint befizettem a foglalót, nem jutott el a tulajig - különben miért bízna meg egy másik ügynökséget is, hogy intézze a lakásügyeit, ami neki plusz költség, ha egyszer az eredeti ügynökség már 3 napja eladta a lakását. Mindez csak azt bizonyítja, hogy Sunflower-ék begyűjtötték, és zsebre vágták a pénzem, anélkül, hogy bármit is intéztek volna vele kapcsolatban. (Ej, ráérünk ara még..?)

A Cavendish-es hapsi tehát nagyon szívesen elmondta nekem mindezt, majd halkan megkérdezte, miért kérdezem... ha ne tolakodó a kérdése. Kifejtettem neki nagyon nagy vonalakban, hogy mi is történt velem, hogy St Johns Hill 56-ért én 3 nappal korábban letettem a foglalót egy másik ügynökség által, és csak tegnap tudtam meg, hogy sose lesz az enyém.... de az hagyján, maradt 8 napom, hogy elhagyjam a mostani helyemet, és nincs hová mennem utána. De az hagyján, de ez a rohadék brigád még csak nincs is nyitva péntek-szombaton (mikor az év összes többi hetén nyitva vannak eme két napon), így vesztem a napokat, és csak egy helyben tötymörgök.
Konkrétan elsírtam magam az ügynök orra előtt.
Szegény annyira nem tudta, mit csináljon. Én is baromi hülyén éreztem magam. Udvarias akart lenni, mondta, hogy ha tud segíteni, szóljak. Viccből mondtam neki, hogy tud nekem lakást szerezni 8 nap alatt?
Felkapta a fejét, elbillentette oldalra és fixírozta kicsit a plafont.
Majd ám nézett, és azt mondta: végül is nem kizárt.
Innentől kezdve figyeltem.

Mutatott a gépén egy lakást, ami itt van a városközpontban, a Prezzo-tól nagyjából egy perc sétára. Az ára kicsit több, de nem túl sokkal. Épp üres, még festik, de a kulcsok itt vannak, megnézném esetleg?
Csak pislogtam. Most? Persze hogy most. Ő ráér. Én ráérek?
Elmagyaráztam, hogy 10kor kezdek a munkahelyemen, addig megjárjuk? Áh, kétszer is! - mondta ő.
Mondtam, hogy jó, akkor menjünk, útközben meg majd kérdezek.

Megkérdeztem tőle, mikortól elérhető a lakás. Azt mondta, szeptember 1.-től.
Megkérdeztem, meddig tartana a papírmunka. Azt mondta, ha vállalom, hogy priority díjat fizetek, csak pár nap, mert a referenciákat elég nehéz sürgetni.
Megkérdeztem tőle, hogy ugye a referencia elvileg egy független bizottságtól jön, ugye? Azt mondta, igen.
Megkérdeztem tőle, hogy ha esetleg volna a zsebemben egy 30 napnál nem régebbi kész referencia, azt ők elfogadnák? Megállt, és visszakérdezett: van ilyenem? Van.
Megkérdeztem, így mennyi idő alatt lenne kész az egész adminisztráció- Azt mondta, 1-2- nap alatt.
Megkérdeztem, mennyire baj, hogy Isti nem lesz itt még két hétig, hogy aláírja a szerződést. Azt mondta, egyáltalán nem, ráér ő aláírni később is.
Megkérdeztem a lakásban állva, bámulva a két óriási hálószobát és a gyönyörű konyhát, hogy megcsípne-e.
Megcsípett. Nem álmodtam.

Megkérdeztem továbbá azt is, hogy szerinte belemenne-e a tulaj abba, hogy még elseje előtt idehozzak néhány cuccot, tekintve, hogy még az előtt ki kell költöznöm a régi lakásból. Azt mondta, ez sem kizárt, de meg kell kérdeznie. Nem látja akadályát, elvégre a lakás teljesen üres.

A következőkben maradtunk hát: átnyújtom a kész referenciáimat, és az összes papíromat, cserébe ők olyan gyorsak lesznek, ami tőlük kitelik.

Őszintén szólva ez túl jól hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. Nem akartam megint abba a hibába esni, hogy egyetlen lakásra teszek fel mindent, mert ha végül ez sem jön össze, akkor tényleg rábasztunk. Nem szívesen adtam volna nekik az egyetlen példányt az összes papírunkból. Eldöntöttem, hogy még minimum 2-3 lakásra rárepülök egy időben.
Elindítottuk tehát a folyamatot. Aznap már sikerült felvenni a kapcsolatot a tulajjal (sikerült felvenni a kapcsolatot a tulajjal!!!!), aki beleegyezett abba, hogy a nagyobb dolgokat (szekrények, matracok, komódok) ott tartsam, míg rendesen be nem tudok költözni. Vállaltam, hogy a kisebb dolgok (dobozok, zsákok) tárolását megoldom én átmenetileg.
Itt jött egy kis izgalmas várakozás, mivel vasárnap-hétfőn ők is zárva voltak.

Kedden hanyatt-homlok rohantam a fénymásolószalonba, és csináltam minden papírunkról minimum 2 tonna másolatot. Cavendish-hez bedobtam mindent először, majd felkerestem a többi ingatlanirodát is a városban, ahol találtam nekünk való lakást. Két másik lakást meg is néztem aznap, és elindítottam azoknál is az ügyintézést. Sajnos ezek közül egy sem vált be, mert vagy borzasztóan lerobbantak voltak, vagy annyira újak, hogy hivatalosan a tanácsnál még nem is léteztek, mint önálló cím, és az az engedélyeztetési folyamat még hónapokig tartott volna.
Ráragadtam a tehát Cavendish-es lakásra.

Szerda reggel, munka előtt félálomban kortyolgattam a kávémat a Malabar-ban, mikor is észrevettem, hogy van egy hangposta üzenetem. Lehallgattam.
Egy nő keresett a Sunflowertől, és kért, hogy SOS hívjam vissza, az Olive Cottage-ről van szó.
Helyből le is zsibbadtam.
Mit akartok még tőlem?
Egy olyan hölgy hívott, akivel eddig még soha nem beszéltem. Olive Cottge hivatalosan John ügye, de annyi vér sem volt a pucájában, hogy ő maga hívjon fel. Ezen már felszaggattam az idegeimet, de csak ekkor jutottunk oda, hogy a nő beszélni is kezd. Elkezdett nekem ilyeneket magyarázni, hogy ugye tudom, hogy augusztus 31.-ig el kell hagynom Olive Cottage-t? Ha nem, akkor hivatalos eljárás útján ki fognak tenni onnan.
Mondtam, hogy na álljon meg a menet. Van pofátok határidőről beszélni nekem? Mikor egy teljes hónappal a beköltözésem után nekem kellett megtudnom, hogy  nincs is lakás, amibe be terveztem költözni? Nem gondolja, hogy ez egy kicsit durva? Volt képük elhitetni velem, hogy vár rám egy lakás, és most itt vagyok fedél nélkül.
A nő megint csak megszeppent a vonal túloldalán, megkérdezte, hogy értem én ezt. Mi az, hogy elhitették velem? Kifejtettem, hogy mi történt, és azt is, hogy a tény, hogy erről ő nem tudott, megint csak pontosan megmutatja, mennyire haszontalan, semmirekellő társaság is az övék. Megkértem, hogy ne fenyegetőzzön nekem kilakoltatással, mert jelenleg nem tudok kilábalni abból a vödör szarból, a mibe ők dobtak bele. Kifejtette, hogy pedig muszáj lesz, mert az új lakók szeptember 1.-én jönnek.
Belekiabáltam a telefonba, hogy ez engem nem érdekel! Ez az ő problémájuk, nem az enyém! Ha rendesen végezték volna a dolgukat, már egy egész hónapja nem lennénk a lakásban, és az, hogy ők elcseszték, ne az én gondom legyen! Vállaljanak felelősséget a hibáikért, így dolgoznak a felnőtt emberek!
Szépen hangnemet váltott eztán ő is, elismételte robot hangnemben ugyanazt mint eddig, majd a végén még volt pofája rákérdezni, hogy kell-e akkor végül is a másik lakás, amit John ajánlott.
Válaszra sem méltattam, megmondtam neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt hogy időben kiköltözzek. Lecsaptam a telefont.
Körülnéztem a kávézóban, ahol ekkorra mindenki engem bámult. Felkaptam a cuccaimat, kicsörtettem, átrohantam a Prezzoba, amit azóta kinyitott a Ieva, lerogytam a bárpult mögé, és nagyjából fél órán keresztül csak sírtam.
Így egyszerűen nem lehet bánni emberekkel és kész.

Szerdán később befizettem a Cavendish-es lakásra 425 fontot, ami a foglaló, és az adminisztrációs költség.

Csütörtökön már hívtak is, hogy minden kész van, a referenciák rendben vannak, leellenőrizve, hitelesítve. Ha készen állok, akkor a fennmaradó összeg átutalása után már jöhetek is aláírni a szerződést.
2 napig tartott. KÉT NAPIG!!!!! 2 nap alatt eljutottunk odáig, hogy szerződést sikerült aláírni.
Átutaltam tehát a maradék 2400 fontot (át ne számoljátok a teljes költséget, ez horribilis), kértem papírokat, számlát, nyugtát, igazolást, minden anyámkínját, hogy mindenre legyen bizonyítékom, ha esetleg ezek is átvágnák a fejemet.
Hagytak nekem időt, hogy végigolvassam és felfogjam a szerződésben foglaltakat (jó kis jogi angol, nincs is annál jobb!), megválaszolták a kérdéseimet, majd mikor mindent megtudtam, adtak egy tollat, és begyűjtötték az aláírásomat.

Ennyi volt tehát.

Innentől már csak egy valami volt hátra: a költözés két felvonásban.
Fuvar kellett. Nem csak sofőr, hanem egy furgon, vagy teherautó is.
Végigböngésztem minden környéken lévő költöztető céget, kértem is árajánlatokat mindenkitől. De vagy kiröhögtek, hogy ugye viccelek,hogy 2 nappal előtte keresek költöztetőt, hiszen 2 hónapra előre tele vannak foglalva, vagy pedgi eszméletlen összegek jöttek vissza, hogy jaja, megoldják, 55 font/óra árban. Ezért cserébe kapok egy járművet és két legényt aki segít cipekedni. Akárhogy is nézem, ez a költözés minimum 2 de inkább 3 órán át tartott volna. Fizessen ennyit az akinek két anyja van.
Jött az, hogy kérdezzük körbe az ismerősöket, hogy nekik van-e/ismernek-e valakit, akinek van furgonja, és hogy ráérnek-e ebben az időpontban. Annyira kétségbeestem, miután mindenfelől nemleges válaszok jöttek, hogy már embereket állítottam meg az utcán (munkásokat akik furgon mellett álltak), hogy tudnak-e segíteni.
Végül anyukám segített hozzá a megoldáshoz. Elküldte annak a hapsinak az elérhetőségeit, aki a csomagszállítást szokta vállalni Magyarország-Anglia közt, mert a honlapukon az van, hogy kisebb költöztetést is vállalnak. Utolsó reményként hívtam fel, ahol ő is azt mondta, nem tud segíteni. DE. Tud valakit, aki talán, elküldi a számát SMS-ben. Megköszöntem, letettük a telefont. Természetesen nem jött SMS, azt hittem nem is fog.
Kb 1 óra múlva viszont mégis csak befutott.
Olyan vehemenciával tárcsáztam, mint egy félőrült.
A túloldalon pedig felcsendült Márk, az én megmentőm hangja. Azt mondta, semmi akadálya, elvállalja. Mikor a beszélgetés végén, az adatok és címek egyeztetése után megkérdeztem félve, hogy ez mennyibe fog kerülni, azt mondta, 60 font. Vártam, hogy azt mondja, hogy óránként, de nem. Cakli pakli megcsinálja 60 fontból.
Nem akartam hinni a fülemnek.
Volt tehát fuvarom péntek délre. Az ügynökséget felhívtam, hogy ekkor tudok költözni, jöjjenek és engedjenek be. Ők is rábólintottak.
Egy valamim nem volt csak: IDŐM.

Csütörtökön este 11re értem haza munkából, péntek délre pedig mindennek kész kellett lennie. Nem volt más hátra: mielőtt hazaindultam, munkában bedobtam egy tripla kávét, és nekiálltam a pakolásnak.

Igaz a mondás: ha azt hiszed, nincs semmid, költözz.

Ennyi rohadt cuccot, te jó ég, hát hihetetlen, hogy ennyi sok szharrrrrrrt felhalmoztunk egy év alatt.
Mutatok néhány werk fotót.

Isti szobáját már összeraktam néhány napja. Állítása szerint ő már minden összerakott, csak be kell dobni majd a furgonba. Hát még jó, hogy leellenőriztem.
Isti úgy gondolta, hogy ha mindent besuvaszt a szekrényeibe, azzal meg is van oldva a pakolás. Abba már nem gondolt, hogy ezeket utána meg is kell emelni. Úgyhogy előtte egy egész estém azzal telt, hogy az ő cuccait dobozoltam. A végeredmény ez lett.

Megjegyzés: a súlyzó egy olyan dolog, ami csak arra van, hogy nehéz legyen. Imádok súlyzókat költöztetni. 

Eztán jött csak a rákkendroll. Csürörtök este ki kellett üríteni a konyhát, a nappalit, az én szobámat, és a fürdőt. Egyszerre.
A lakásunk azért többé kevésbé mindig rendben volt tartva. Zsúfolt volt, de rend volt. Ehhez képest, mikor körülnéztem, és EZT láttam, kicsit elhatalmasodott rajtam a pánik.

Minden igyekezetem ellenére, minden csomagolási és tömörítési technikámat bevetve, hajnali 4kor még mindig csak itt tartottam:

Megszabadultunk időközben a legendás ebédlőasztaltól, amit igazából csak Geri sajnált, mindenki más elemi erővel utálta, mert nagy volt, ormótlan, nem szép és kihasználhatatlan.
Itt a pillanat, mikor végre megszabadulunk tőle, az arcok magukért beszélnek.

4 óra 10 perc körül eldőltem, mint egy krumplis zsák a kupi közepén, és beállítottam az órámat reggel 7re. Igen, fájt.

Reggelre Isti szobája megint megtelt cuccokkal, mert Csilláék átmenetileg raktárként használták. Ránézni is szörnyű :D  Mikor megláttam, eldöntöttem, hogy ehhez durva hangulatfokozókra lesz szükség, úgyohgy kerek 30 percet pazaroltam el csak azzal, hogy költözésre serkentő vidám zenéket gyűjtöttem egy lejátszási listába. Az utolsó előtti behúzásakor természetesen felülírtam az eddig behúzottakat, szóval kezdhettem elölről, de ezen már csak meg sem lepődtem.

És ha azt hinnétek, ez a kupi azért van Isti szobájában, mert közben kiürült a nappali, tévedtek. A nappali ekkor így nézett ki. Ha alaposan megnézitek, láthattok rajta egy értelmi sérültet.

Ezzel a kuplerájjal vártuk a költöztetőt.

Idő közben megérkezett Shaun is, aki a falnak támasztott matracokon meditálva talált, kritikus szint alá csökkent vércukorszinttel, öklömnyi karikákkal a szemem alatt. Megvártuk Csillát, aki épp kajával a kosárkájában iparkodott vissza a városból. Annyira éhes voltam, hogy az sem érdekelt, hogy közben rám omlott a matracvár.

Azt hittem, a költöztető emberkénk meglátva ezt a halom szart legalább a fejéhez kap, hogy úristen, ez ki van zárva, ezt ő nem vállalja.

De inkább szó  nélkül felkapta az egyik szekrényt, és egyetlen körben bepakoltunk mindent a furgonba. Szerintem légmentesen megtelt a raktér.

Itt gurul az életünk :)

A költözés pikantériáját az adta meg igazán, mikor Isti téligumi szettjét elmozdítva ezt találtuk:

Méretreferenciaként a telefonom

Ennyi hát. A könnyű dolgokat (kis dobozok, zsákok) kiraktuk Shaun garázsánál, a többit pedig vittük fel az új lakásba. A megbeszélt időpontra mi is ott voltunk, meg az ügynök is, aki kinyitotta a lakást nekünk, és megvárta, míg behurcibálunk mindent. Eztán bezárta, és megbeszéltük, hogy hétfőn reggel 9kor jövök a kulcsokért.

Ha azt hinnétek, hogy ezután már végre pihenhettem, hát nem. Visszamentem a lakáshoz, ahol aztán Csilláék cuccoltak ki, majd nekiálltam takarítani. Mikor abban elfáradtam, felültem a buszra, és elmentem munkába. Munka után hazaérve folytattam a takarítást hajnal fél 3ig, majd végkimerültségemben úgy eldőltem, hogy az erre az estére ott hagyott felfújható matracot sem sikerült felszuszognom: leterítettem és ráfeküdtem. Ennyi tellett tőlem. Reggelre kicsit meg is fáztam a földön alvástól, de most már az sem érdekel.
Reggel kivittem az utolsó szösszeneteket, és magam mögött hagytam ezt a kis koszfészket tisztán, üresen.

Mostantól, azaz szombat reggeltől kezdve nincs lakásom hétfő reggelig. Vagyis kettő is van, de egyikben sem lakom. :-D   Hátizsákban van mindenem, ami kellhet a hétvégén, próbálok minél több időt a Prezzoban és a törzshelyemen tölteni. Ma estére Shaun-ék befogadnak, holnapra még nem tudom, hova sikerül besuvasztanom magam.

Ha pedig fedő lesz a fejem fölött megyek, és beperlem ezt a haszontalan napraforgós büdösbagázst.

Folyt köv! :)

FELADOM.

Nincs tovább, gyerekek, ez van, vége.

Ott hagytuk el a történetet EGY HÓNAPJA, hogy a Sunflower ügynökségnek odaadtam 250 fontot, egy heti béremet, foglalóként.
Rá két napra egy másik ügynökség is feltette a lakásunk hirdetését a netre, amire én rendre kiakadtam, nem vagyok az a 10-ig számolós fajta: instant pánik gomb bármikor.
Másnap szépen el is mentem beszélni az ügynökkel, hogy most hogy is van ez? Mi az, hogy más is hirdeti a lakást, amikor már van rajta foglaló? Tudja a tulaj legalább, hogy mi már fizettünk érte?

Hannah erre csak annyit mondott, ott az iroda előtt, hogy nyugodjunk meg, minden a legnagyobb rendben van, így mondta: Ramóna, ne pánikoljon, a lakás az Önöké.

Innentől beállt a médiacsend. Az a fajta, amiben hallod a szél zúgását, és ördögszekerek gurulnak át előtted az úton. Továbbra is próbáltam kapcsolatba lépni Hannah-val, hogy mutassa meg nekem a lakást, szeretném látni, de valahogy, véletlenül, valami univerzális összeesküvés folytán sosem volt épp jó a megbeszélt találkozó, sosem ért rá.
Nem adtam fel, hetente legalább kétszer kerestem, hogy heló, itt vagyok, szabadnapos vagyok, nézzük meg a lakást.
Egyszer csak hirtelen már válaszok sem érkeztek.

Egyik nap volt egy nagy asztalom, ahol ült egy ismerős arc: John, aki ugyanennél az ügynökségnél dolgozik. Megkérdeztem, hogy te nem a Sunflowernél dolgozol véletlenül, mire felkiáltott az egész asztal, hogy mi itt mindannyian Sunflower-esek vagyunk! (17 ember). Jéééééj, hát ez nagyszerűűű! Mutassátok meg a lakásomat!!!!!!!!!
John  eztán kifejtette nekem, hogy Hannah bizony elutazott nyaralni, valószínűleg ez az oka, hogy nem tudom utolérni. Az est további részében viccelődtünk sokat, majd elköszönéskor annyit mondott nekem, hogy nem kell aggódnom, de holnap reggel mondjuk jöjjek be és meglátjuk, hogy alakulnak a papírok.

Kb ekkorra jutottunk el oda, hogy a referencia bizottság megkeresett minket. Kitöltettek velük egy kérdőívet,hogy szépen le tudjanak minket nyomozni: vajh jó albérlők leszünk-é.
Mi ezt perceken belül megcsináltuk, rajtunk ugyan ne múljék.

Innentől rajtuk volt a sor. Már rég augusztus első hetében jártunk ekkorra, vagyis már napok óta az új lakásban kellett volna laknunk. És ugyan tudtuk, hogy a referenciavizsgálatunk már zajlik, mégsem kért tőlünk még senki banki kimutatásokat, se fizetéspapírokat, se személyi igazolványt.
Mikor megkérdeztem, hogy ez a rész mikor jön, mondta a John, hogy majd ha ezek kész vannak, csak várjunk türelemmel, és ne aggódjunk, a lakás egyelőre a miénk.

Így tettem hát. Vártam.
Aztán mikor kérték, leadtuk ezeket a papírokat is. Ekkorra már benne voltunk erősen augusztus hónapban, és már rendesen aggódtunk, hogy ennek ellenére be kell fizetnünk majd az egész hónapot, holott még nem is lakunk bent.

Majd néhány nappal ezelőtt, a huszonötödik zaklatás után John közölte: kész van a papírmunka, a referenciánk megérkezett és csodálatosabb nem is lehetne, a szerződés elő van készítve, hogy aláírjuk, már a csak a kulcsokra várunk, és már mehetünk is.
Itt kicsit megakadtam. A kulcsokra várunk? Még mindig nincs kulcs? Hát ez hogy lehet? Már egy hónapja, július 23-a óta nem tudták megszerezni? Hogy lehet ez?

Eltelt még egy nap... és még egy.... és még egy.... és még sok. De kulcs még mindig nem volt.

Hiába mondtuk nekik, hogy kifutunk az időből, nem érdekelte őket. Pisti 22.-én (holnap) hazautazik Magyarországra, innentől nem lesz itt se arra, hogy a szerződést aláírja, sem pedig arra, hogy költözni segítsen.
Ezt elmondtuk nekik 5-ször, de valahogy sosem jutott el a tudatukig.
Be kellett mennünk újra, és úgy igazán, suttyó stílusban lekapni őket a 10 körmükről, hogy most vagy adjanak kulcsot, vagy ajánljanak mást, mert egy hónapja tötymörögnek, már egy hónapja az új lakásban kéne laknunk.
Sikerült ráijeszteni a hapsira, aki ekkor megígérte, hogy személyesen felkerekedik, és elkéri a kulcsokat a tulajtól.

BRAVÓ!!!

Egy hónap alatt sikerült eljutniuk addig, hogy felemeljék a seggüket. Ami csak azt bizonyítja nekem, hogy eddig az égvilágon SEMMIT nem tettek az ügy érdekében. Egy ingatlanokkal foglalkozó üzlet nem gondol arra, hogy kulcs kéne?
De állítása szerint továbbra sem sikerült elérni a tulajt. Nem veszi fel a telefonokat, személyesen pedig igazán nem lehet zaklatni.

Itt kezdett végképp gyanús lenni a dolog.
Ezek utálják a pénzt, vagy mi van? A tulajnak nem az volna az érdeke, hogy minél előbb pénzt kapjon? Akkor mire fel ez a nagy rejtőzködés?
John közben elkezdett ránk tukmálni egy másik lakást, ugyanannyiért, de szarabbat. Nyilván, mert az eredeti lakás egy álom volt. De legalább ugyanott van, és legalább van, és ahhoz kulcsok is vannak - ezt a luxust érted!
Mondtuk neki, hogy ez mind szép és jó, de nekünk az eredeti kell, miért költöznék egy szarabb lakásba, ha már egyszer fizettem a jobbikért?

Ma mikor végeztem az ebéd-műszakommal, és láttam, hogy van 4 szabad órám az esti műszakig, úgy döntöttem, nincs több tötymörgés, megkerülöm az ügynökséget, és magam járok utána a dolognak.
Lesétáltam a címre körülnézni, éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
Bekopogtam az alattunk lévő lakásba.
Egy idős néni nyitott ajtót, meg volt hökkenve, hogy ki vagyok én és mit akarok. Elmondtam neki, hogy én vagyok a leendő bérlő a feje fölé, és hogy azért vagyok itt, hogy esetleg tud-e valami elérhetőséget a tulajhoz, mert nagyon nagyon utol kéne érnünk. A néni rögtön ráuszította az ügyre a fél szomszédságot, akik mind nagyon szívesen segítettek. Mikor kérdezték, hogy melyik ügynökség intézi az ügyemet, és mondtam, hogy a Sunflower, mindenki a fejéhez kapott, hogy atttyaúristen, csak azt ne.
Jó jel.
Na a beszélgetés végére meg tudtam tekinteni a kertünket, illetve kaptam egy cetlit, 3 telefonszámmal.
Már ez is sokkal több, mint ami eddig volt a kezünkben, de ugye még mindig ott volt az esély, hogy úgy járok, mint az ügynök, és nem veszi fel a tulaj a telefont.
Kerestem egy csendes parkos helyet, ahol nincs autózúgás, leültem egy fa tövébe, és tárcsáztam. Egy életem, egy halálom.

Az első egy otthoni telefonszám volt, amit egy kislány vett fel, mondván anya meg apa még dolgozik, de nemsokára itthon lesznek. Hívjam őket később.
A második telefonszám volt anyáé, aki kardiológus a maidstone-i kórházban. Kicsöngött, de nem vette fel.
A harmadik telefonszám volt apáé, aki ugyanabban a kórházban radiológus. Kicsöngött, DE! Rögtön felvette valaki.
Annyira boldog voltam, hogy elmondani nem tudom. Gyorsan bemutatkoztam, elmondtam, mi a helyzet, 6x bocsánatot kértem, hogy személyesen zavarom, de sajnos az ügynököm a Sunflowernél teljesen haszontalannak bizonyult.
Most figyeljetek.
Az ürgének, a tulajnak fogalma sem volt óla, hogy miről beszélek. Mondta, hogy igen, ő a tulaj, a cím stimmel, de hogy ők nem kértek fel semmiféle Sunflower ügynökséget. Ők a Cavendish-t kérték fel, akik már találtak is neki lakót, akik 2 hét múlva beköltöznek. Innentől kezdve nem érti, és nem is érdekli, hogy én ki vagyok, majd nyomatékosan megkért, hogy többet ne keressem és ne is keverjük őt ebbe bele, mert nem érdekli.
És rámcsapta a telefont.

Én meg ültem ott, megfagytam halljátok, egy percig csak pislogtam. Nem értettem az egészet.
De szépen lassan a megszeppentségem átváltott fortyogó dühbe, ami fél percen belül kirobbant belőlem. Felkeltem a fűből, és visszacsörtettem az ügynökséghez.

Berúgtam az ajtót, és remegve ordítozni kezdtem az ügynökkel. Hogy most azonnal magyarázza el nekem, hogy a tulaj, akit egyébként megtaláltam 10 perc alatt, miért mondta most nekem azt a telefonba, amit.
A pasi teljesen lefagyott, fel se tudta dolgozni az infót.
Elkezdett azon lovagolni, hogy hogy találtam telefonszámot. Közöltem, hogy úgy, hogy odamentem, és kinyitottam a pici számat. 10 perc sem volt. Az ő munkájukat végeztem, mert ők haszontalanok. Na akkor ezen megint volt egy kis megrökönyödés.
Majd megkért, hogy mutassam meg ezt a telefonszámot, hadd hasonlítsa össze azzal, amije neki van. Mondtam, hogy engem nem érdekel, hogy neki milyen telefonszáma van, ez jó, ez működik. De tudja mit? Szeretném, ha ő maga bizonyosodna meg a dologról. Megkértem, hogy hogy hívja fel a tulajt, most, hadd halljam.
A tulaj elmondta neki is a telefonba, amit nekem, és újra megkért minket, hogy hagyjuk már végre békén. Az ügynök kifejtette neki, hogy leveleztek, hogy írtak neki mikor felkérte őket, meg akkor is, mikor én befizettem a pénzt. A tulaj minderre csak közölte, hogy ilyen levelek hozzá nem futottak be, nyilván azért, mert NEM áll kapcsolatban a Sunflowerrel, soha nem is hirdetett náluk. Letették a telefont.

John odajött hozzám remegő tagokkal, teljesen lesápadva, hogy ő ezt nem érti. Egyáltalán nem érti.
Mondtam neki, hogy én sem, de innentől nem is érdekel. Adtam neki 2 percet, hogy visszautalja a kifizetett 250 fontot a kártyámra, mondtam, hogy holnap reggelre azt szeretném látni a számlámon. Továbbá gratuláltam neki, hogy hozzájárult egy teljes hónapnyi időhúzással és semmittevéssel, hogy 9 nap múlva egyedül, a bátyám segítsége nélkül ki kell költöznöm a lakásból, amit már eladtak a fejünk fölül, de nincs hova költöznöm. Gyakorlatilag homeless-é tett.
Megkértem, hogy most aztán pedig kápráztasson el valami olyan elragadó és visszautasíthatatlan ajánlattal, hogy a bugyim is lerepüljön örömömben, különben bajok lesznek.
Kikértem minden otthagyott papírunkat, és a kész referenciánkat, hogy képes legyek más ügynökséghez fordulni, időhúzás nélkül, amit remélem nem bánnak. Továbbá megkértem, hogy azt a másik lakást, amit annyira a nyakunkba akart varrni, mutassa meg amilyen gyorsan csak tudja, és gondolkozzon azon, hogy hogy kárpótoljon engem mindezért, holnapig kap időt gondolkozni, reggel itt leszek.

Itt tartunk most. 

Szuper, nem?