Költöztessen iskolát az, akinek hét anyja van

Aki legalább egyszer átszáguldott már ezen a bizonyos "költözés" csúfnevet viselő horror hullámvasúton, az nagyjából úgy van vele, hogy ha tehetné, inkább cserepes növénnyé változna, minthogy még egy szalmaszálat keresztbe kelljen tennie a lakásban.

Én, mielőtt először költöztem, úgy gondoltam, ez egy amolyan filmbe illő dolog, ahol kantáros farmernadrágban, bő férfi ingben, kontyba tűzött hajjal rakosgatok mindent rendezett kartondoboz kupacokba, majd a vakítóan világos és steril új lakásban szépen nőies kecses mozdulatokkal mindent kidobozolok, és új helyre teszek.

Sajnos aki kis költségvetéssel költözik, mert minden megspórolt, és a következő fél évben megspórolandó pénze az előlegre megy el, tudja, hogy az egész minden, csak nem ilyen.

Egyszer azt olvastam valahol: "Ha úgy gondolod, nincs elég holmid: KÖLTÖZZ".

És mélységesen egyetértek ezzel. Lehet, hogy most minden szekrénykeben és jól rendezett rekeszekben van, amitől az embernek olyan "üres a lakás", neadjisten "nincs egy göncöm amit felvehetnék" érzése támad, de garantálom, egy kiadós költözés minden ebbéli kételyt eloszlat, elpárologtat, kámforrá változtat, volt nincs, arrivederci.

Részemről már aboszút elég volna.
Ha csak azt nézem, hogy én hány ki-be-át bútorozást szenvedtem el, már maga a lista láttán is elfáradok:
2004 koleszbe BE
2005 koleszből KI
2005 koleszbe BE
2006 koleszból KI
2006 koleszbe BE
2007 koleszból KI
2007 koleszbe BE
2008 koleszból KI
2008 koleszbe BE
2009 koleszból KI
2009 Hömihez BE
2011 Hömitől KI
2011 Astoriára BE
2013 Bank streetre KI
2013 Astoriáról KI
2013 Bank streetről KI
2013 Olive cottage-be BE
2014 Olive cottage-ből KI
2014 Buckhurstbe BE
2016 Buckhurstből KI
2016 Bank streetbe BE

Hát persze hogy nincs spórolt pénze az embernek. Esküszöm, belőlem él minden második költöztető cég Európában.

És mikor végre ünnepélyesen megfogadom, hogy most már leülök a seggemre, és csak akkor költözök tovább, ha a saját házamba/lakásomba költözök, azon kapom magam, hogy az iskola, ahol épp csak elkezdtem dolgozni, ki szándékozik költözteti a tudományos részleget egy átmeneti épületbe, és tervezetten 2 év múlva vissza is költözteti ismét.

Nem lakást.
Tanszéket.

Nem 2 év alatt felhalmozott holmiról van szó.
150 év alatt felhalmozott holiról van szó.

És még ha úgy is tűnhet első látásra, hogy a tanszéken minden abszolút rendezett, leltározott és áttekinthetően rendszerezett, mégis, valahogy minden sarkon befordulva van valami, ami nem kell, ami elavult vagy amit nincs lehetőségünk magunkkal vinni.
Amint kihirdették a terveket és a dátumokat, rögtön szervezni-tervezni kezdtünk Helennel, hogy elkerüljük az "ej ráérünk arra még" jellegű, a határidő előtt két héttel feltornyosuló átláthatatlan és lépten nyomon asztalok alól, falak mögül, szekrények tetejéről, padlóba rejtett tároló rekeszekből elő-elő bukkanó tömör KÁOSZT.

Most, hogy pontosan két héttel járunk a kiírt költözési határidő előtt, büszkén és emelt fővel kijelentem: baromira csődöt mondtunk.
A megkönnyebbülést ebben a pillanatban az éppen esedékes "half term" holdiay, az egy hét hosszúságú szemeszter  közti szünet hozta, mert az utolsó munkanapon én és Helen is grafénszál vastagságú vonalon kánkánoztunk, aminek oldalán egy tömeggyilkosság felé tátongó szakadék, a másikon pedig  ázott-foszlott kartodobozokkal bélelt, dög szagú poros szutykos holt láp nyújtózkodik; ahol pillanatról pillanatra egyikből a másikba kívánkozunk fejest ugrani.

A dolog a következő képpen van megszervezve:
Februárban rendeltük 3 féle matricát: kéket (minden ami tárolóba megy), pirosat (minden ami kukába megy) és zöldet (minden ami kell és velünk jön). Körbejártuk a tanszéket, és minden (MINDEN!!) kapott egy matricát.
Aztán bejelentették, hogy túl sok a tárolandó dolog, úgyhogy inkább nem kapunk tárolót, minden vagy kuka, vagy költözik velünk. Így hát újra végigjártunk mindent, ezúttal kék matricák nélkül.
Május 30-án, a hét közepén érkezik 5 nagy konténer, amiben minden elszállításra kerül, ami piros: kvázi, ha akkor nem dobod ki, jön veled.
Ez után június 5.-től még valahogy meg kell valósítanunk két tanítási hetet, amibe a tanárok bele kell, hogy sűrítsenek minden gyakorlatot, amit a július 1.-én esedékes tanévzáró napig szerettek volna elvégezni: ez alapján a napi átlagos 3-4 helyett napi 12-15 gyakorlattal kell számolnunk. Azaz olyan elfoglaltak leszünk, hogy mindenre lesz időnk, épp csak pakolni nem.
Június 19.-én érkezik a költöztető cég, hogy 5 nap alatt átcipeljenek MINDENT az átmeneti épületbe nekünk, azaz addigra mindennek dobozban kell lennie, annak is, amit előző nap még használtunk.
Amint üres az épület, jönnek a szakemberek, hogy szétszereljék a bútorainkat, és felállítsák őket újra az átmeneti épületben. Amint ezzel végeztek, kezdhetjük a kidobozolást, aminek keretében mindennek biztonságos és funckinális helyet kell talánunk, be kell telepítenünk egy átmeneti üvegházat, és lehetőleg be kell fejeznünk július 15.-e előtt, amikor is én a végkimerültség elől Magyarországra menekülök 3 hétre.


Jelenleg annál a pontnál vagyunk, hogy most kedden érkezik az öt konténer a kidobandó dolognak, és még mindig bukkannak elő olyan dolgok, olyan abszurd helyekről, hogy már nem is érdekel minket, mi az, csak megszabadulnánk már mindentől, de nincs elég óra a napban hozzá. Az elején még, mikor találtunk ilyen viktoriánus mikroszkóp mintákat, meg patikus mérlegeket az 1800as évekből, még ámultunk, hogy de szép, milyen klassz! Most már aszerint dolgozunk, hogy ha nem tudod megmondani 10 másodperc alatt, mire jó, nem akarom látni, tüntesd el a szemem elől.
De még ha csak Helen meg én volnánk! De pl vannak dolgok, amik fölött nem dönthetünk, ezért a tanszékvezetőt kérdezzük, mi legyen a sorsa, aki azt mondja erre, hogy ezt a műszert ki kell dobni. Jön be egy másik tanár 3 perc múlva, meglátja, és rábök, hogy ezt ki ne dobjátok, óriási eszmei értéke van!
Próbálunk mindenkinek a kedvére tenni, minden amit lehet elajándékozni, gyűjtőkkel felvenni a kapcsolatot, más iskolákkal, művészeti tanszékkel, hogy minél kevesebb dolgot kelljen kidobni, ha már egyszer akkora az eszmei értéke.
Néhány dolgonak egyébként tényleg az, az említett patikus mérlegek például 300-400 dollár körül forognak az Ebay-en. Mi marad hát? Üljön le a két technikus és restauráljon. És akkor megtartjuk.

De még ha minden elsőre simán menne! De nem! Például találtunk megint csak az 1800as évekből ilyen üveg tégelyekben úszó mindenféle bizarr állati bonctermékeket, amik nagyon parán néznek ki, és nekünk nem kell. A művészeti tanszék azt mondta, hogy nagyon tuti, ők elviszik, dobozoljuk be, és majd jönnek érte. Bedobozoltuk. Sajnos az egyik tégely eresztett. Ebédnél jött oda hozzám az egyik biosz tanár, hogy szóljon, az egész folyosó és minden doboz valami büdös löttyben úszik, jó lenne, ha ránéznék, mi az. Hát... ha szagoltál már 160 éves formaldehidben úszó tintahalat, akkor tudod, milyen, amikor felérsz a lépcsőn, és azzal a lendülettel fordulsz is le inkább a korláton, kiadni mindazt amit elmúlt 3 hétben ettél.
Vagy mikor találtunk egy karton Erasit nevű ragadós dolgokat és firkákat oldó vegyszert, és két üveg kivételével jól odaadtuk a takarítóknak, hogy használják csak, majd a megtartottak egyike eldől, kifolyik, és úgy szétmarja a padlót, mintha ott gyilkoltak volna meg egy Alient. Te meg szaladsz a takarítók után egyesével (mert már szétosztogatták, persze), hogy elmutogasd nekik (mert nem beszélnek angolul), hogy NE használják, és adják vissza, mert ha elkezdik szétspriccelni az iskolában, eltűnik az épület.
És még sorolhatnám.

És csak dobozok, dobozok mindenhol. Kis doboz, nagy doboz, könnyű doboz, nehéz doboz, törékeny doboz, ázott doboz, száradó doboz, satöbbi doboz.

Elviekben még nem kéne dobozolnunk, csak azt, amit kidobnánk, de sajnos ha egy szekrényre azt mondják, hogy ez márpedig kuka, akkor be kell dobozolnunk a tartalmát. Tegnap, a nap végére 47 dobozt töltöttem tele, 120 méter bubifóliát, 12 tekercs ragasztószalagot használtam el, én egyedül. És még úgymond el sem kezdtük a nagy csomagolást, azoknak a cuccoknak a csomagolását, amiket napi szinten használunk. A műszerek, az üvegek, a vegyszerek, az iroda, az üvegház....

Úgyhogy most meresztem a seggem a következő néhány napban, kiélvezem a napsütést, úgy, ahogy kell, mert ezután sajnos ebben a napsütésben és kánikulában kell majd tanszéket csomagolni és költöztetni, és úgy meg fogom utálni az egészet, hogy szerintem utána vízumkérelmet indítványozok Izlandra.
Aztán két tömör, fullasztó, gyakorlatoktól telített, dobozokkal torlaszolt kemény hét jön, majd 3 hét gyakorlatmentes, ellenben kompromisszumoktól keserű (szerintem ezt ide tegyük, szerintem meg ne), fárasztó, agyőrlő majd beletörődő, minden mindegy jellegű, csak legyen már vége hangulatú nyomor.

Mert költözni jó!!!!!!!!

Hódok Hüllők Hihetetlen Helyzetben

Nem tudom, említettem-e ezen a fórumon már (ha nem, nem soká fogom bőven), hogy költözik a tanszék. 

Egy alapítványi projekt eredményeként új tudományos épületet kap az iskola, melynek keretében kibontják az 500 éves viktoriánus épület oldalfalát, és hozzácsapnak a mostani részleggel megegyező méretű új, hipermodern üvegpalotát.

Mivel ez nem egy két hetes projekt lesz (két éves futamidejű az alap terv, de mint tudjuk, építkezésnél nincs olyan hogy "határidőre elkészült"), ezért kiköltözünk az épületből egy átmeneti konténer épületbe, míg épül a kacsalábon forgó csodalabor.

Ezzel együtt sajnos jelentős méreteket öltő selejtezésbe kellett kezdenünk, mert az átmemeti hely nagyságrendekkel kisebb, mint a mostani. 

Ez alól a szortírozás alól sajnos nem kivételek az állataink sem, amik a biológiai intézetben élnek.
Van két szakállas agáma, akik most átmenetileg az egyik kémia technikusnál élnek, így ők voltak a könnyebbik eset.

Van azonban Nyuszó.
Nyuszó, a 17 éves király piton, akit annyira nagyon nem akar senki befogadni,  főleg úgy, hogy még nem tudjuk, lesz-e lehetőségünk az új épületben helyet találni neki. Shaun és én majdnem haza hoztuk, de aztán végül úgy döntöttünk, előbb nézzük meg, nem találunk-e neki jobb helyet.

Nem olyan régen tudtam meg, hogy nyakunkon a határidő, a kígyó terráriumát jönnek szétütni május végén, úgyhogy nagyon nincs idő lacafacázni, nyakig beleugrottam a kutatómunkába, nagyjából 30 különböző hellyel voltam forródróton, hogy biztos lehessek benne hogy Nyuszó a lehető legjobb és legszakértőbb kezekbe kerül.

A sok közül pedig a Beaver Water World nevű hely jött ki győztesként.

Nincs fél órája, hogy hazajöttem onnan, és annyira el vagyok telítődve a hellyel, hogy szeretném megosztani veletek, és azt hogy mennyire sokkol, hogy pont az ilyen helyeknek kell aggódnia a fennmaradásért.

Ez a központ úgy indult, hogy egy hapsi befogadott egy kígyót mert megkérték rá, aztán még egyet, és még egyet, aztán hirtelen krokodil.
Az egész annyira kinőtte magát, hogy megalapították ezt a menedéket, ahová akármilyen jellegű állatot bevesznek, és legjobb tudásuk szerint gondozzák, szeretgetik őket.
És amikor azt modnom, bármilyen jellegű, azt így is értem: ugyan a fő profiljuk a hüllők (hobbi kígyóktól a gigászi boákig és burmai pitonokig, varánuszok, iguánák, gekkók és egzotikus gyíkok, krokodilok, fotel méretű teknősök), de kívül minden van: hódok, szarvasok, kacsák, szurikáták, mosómedvék, lemúrok és tamarinok, óriási arapapagájok, hóbaglyok, és mindez a teljesség igénye nélkül - mind úgy kerültek ide, hogy a tulajdonosuk nem kívánt tovább foglalkozni velük valamiért.
Ha ezt úgy olvastad,h ogy van némi megrovó hangsúly a gondolataidban, nyugodtan fojtsd el, nem kell ahhoz gonosztevőnek lenni, hogy le kelljen mondanod egy háziállatról. Millió és egy oka lehet, és egyre ritkább az, hogy valaki nem gondolta végig felnőtt módjára azt, hogy mivel jár egy ilyen állat tartása.

Megbeszéltünk egy találkozót, és már vártak minket akkorra. A lány, akivel tartottam a kapcsolatot készen várt minket, kinyitotta a szállító dobozt, kivette belőle Nyuszót, aki utána olyan nyugodtan használta mászókának a lányt, mintha minden nap ezt csinálta volna - pedig nem volt kézben fogva úgy 5 éve. Röviden kifaggatott minket a kígyónk kórtörténetéről, és arról, hogy mit kell róla tudni.

Mielőtt elindultunk, becsomagoltunk mindent, amiről úgy gondoltuk, egy ilyen jellegű helynek hasznos lehet: akvarisztikai felszereléseket, forgácsot, és faháncsot zsákszámra, uszadékfát, egérketreceket, itatókat, faágakat, homokot, ládákat, etetőcsipeszeket.
Olyan volt nekik, mint a karácsony: összegyűltek és csak bontogatták hogy úúúú és áááá, ez de jó, ilyenből úgyis kell, stb.

Míg én körülnéztem, Helen elment a lánnyal és elintézték a papírmunkát, valamint a fizetést (állnunk kellett az állatorvosi számlát és a karanténbeli spa ellátást), majd beszélgettek még egy kicsit.
Mikor viszsacsatlakoztam a beszélgetésbe, a leányzó arról beszélt, hogy a tulajdonos, akinek a telkén a telep van, be akarja záratni őket - jelenleg kilakoltatási határozat van a fejük fölött, ezért gőzerővel adományokat gyűjtenek, ami egy új telephely megvásárlását és felépítését tenné lehetővé számukra.

És ahogy körbe jártam, egyre inkább úgy éreztem, hogy ezek a srácok tényleg megérdemlik.

Általában, ha állatkertben sétálgatsz, és bemész a hüllőházba, ott van az a kellemetlen áporodott ketrecszag, ami jól fejbevág, mikor bemész a friss levegőről.
Ugyan itt is kb 32 fok volt a hüllőházban, az égvilágon semmit sem lehetett érezni, holott bőőőőven volt mindenféle állatból igen kis helyen. És nem is azért, mert üvegfalak vannak - sok kifutón csak rács van.
Egyszerűen annyira tisztán és szépen tartják az állataikat, hogy öröm nézni.
És ha kimész, ugyanez: itt Angliában azért nem a legszárazabb az időjárás, mégis egy kifutó sem volt sáros - minden gyönyörű dús füves volt, fák, bokrok, faházikók nyújtanak menedéket, nagy mesterséges tavak vannak a hódoknak, és bő faanyag, hogy űzhessék a hobbijukat. A makik kifutója tágas, tele ágakkal és kis fészkekkel, a madaraknak van társaságuk, vidáman csivitelnek és hatalmas helyen vannak, bőven tudnak szabadon repülni. Az aljzat minden kifutóban más, mindenhol ideális, ha pedig szalma van leszórva az minimum 30 cm magasan áll, száraz friss és puha. Semmi sem rozsdás vagy foldozott. Egyik állat sem ül a sarokban depizve.  A kitett gyümölcsök és zöldségek mind frissek.
A tájékoztató táblák mind személyesek és jópofák, igényesen megfogalmazottak, amik körülírják a bemutatott állatfajt, de személyesen arról a példányról is mesélnek, és hogy mi az ő története.
Az ott dolgozó 20 emberből 18 önkéntes, akik a szabadidejük nagy részét azzal töltik, hgy ezekre az állatokra figyelnek.

Hazafele azon törtem az agyam, hogyan lehetne nekik segíteni. Elég nagy vagyok-e én ahhoz, hogy felemeljem a hangom értük a suliban egy jótékonysági gyűjtés erejéig.
Mert ha valahol, nálunk igen csak sűrítve vannak a gazdag gyerekek, akiket ráadásul még érdekel is az ilyesmi.
Elmített a lány, hogy szoktak kimenni iskolákhoz bemutatókra.
Ez maradt meg a fejemben. Hogy ahelyett, hogy a fiainkat vinnénk el a helyre, a park jöhetne ki hozzánk, és hozhatnának néhány állatot, amiket aztán a fiaink megfogdoshatnának, nyakba vehetnének, etethetnének, szerintem imádnák! És mondhatnák, hogy apa, légyszi utalj nekik valamennyit!
Szóval most ezen töröm az agyam, hogy lehetne összehozni a két intézményt, sőt talán a Sevenoaks Schoolt is, mert Shaun most ott kezdett dolgozni, és az sem a szegény családok sarjaira támaszkodik.

Remélem, meghallják a hangom, és tudok valamit csinálni.

Addig is, ha esetleg segítenétek, vagy a realitás talaján maradva, segítenétek a hírét vinni a dolognak, az fantasztikus volna:

https://www.gofundme.com/2rsevxg4

Egy elveszett generáció gyermeke

Olvasd végig.

Egy elveszett generáció gyermeke vagyok. 

és képtelen vagyok elhinni, hogy 

meg tudom változtatni a világot

tudom, hogy ez sokkoló lehet, de 

"a szépség belülről fakad"

egy hazugság, viszont

a pénz boldoggá tesz

ezért 30 év múlva azt mondom majd a gyerekeimnek, hogy

nem ők a legfontosabb dolgok az életemben,

a főnökeim tudni fogják, hogy

helyén vannak a prioritásaim, hisz 

a munka

fontosabb, mint 

a család. 

Esküszöm

volt olyan:

a családok együtt maradtak

a korszakra, amiben élek, ez nem igaz

ez egy szénaláng társadalom,

szakértők azt mondják, 

30 év múlva

valószínűleg a válásom tizedik évfordulóját fogom ünnepelni,

nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy

olyan hazám lesz, amit együtt alakítottunk

a jövőben

a környezetrombolás természetes dolog.

nem lehet majd azt mondani, hogy

törődöm a környezettel

bizonyos, hogy 

a generációm közömbös, és letört,

őrültség azt hinni, hogy

van remény. 

És most olvasd el sorról sorra visszafelé. 

(szabadfordításban)

Sierra madre del sur

Van abban valami megmosolyogni való, hogy egy olyan dal emlékeztet leginkább a magyarországi sváb gyökereimre, és önti el honvággyal a szívemet, a tarjáni zenei fesztivál, oktoberfest, lagzik és svábbálok, polkák és keringők iránt, ami igazából spanyol.

"I'm just trying to think about the future and not be sad"

"Én csak szeretnék úgy a jövőre gondolni, hogy az nem szomorít el"

A mondat egy interjún hangzott el Elon Musk szájából.

Elon egy amerikai üzletember. Egy olyan országban, ahol épp most tervezik újranyitni a szénbányákat, ahol nem hisznek a megújuló energiaforrásokban, mert "a nap lenyugszik, a szél eláll néha, bezzeg az olaj az megbízható forrás", ahol nem közösködnek a többi nemzettel a kiotói egyezményben, ahol dollár milliárdokat vonnak el a klímakutatásból és a tudományokból, ahol olyan vezetőt választanak egy kritikus időszak alatt, aki NEM HISZ a klímaváltozásban - egy ilyen országban próbál forradalmi lenni, és a pénzét a jövőbe fektetni, ahelyett, hogy a homokba dugná a fejét, és várná, hogy elsüllyedjen alóla a Földnek hívott hajó.

Olyan földtől elrugaszkodott dolgokkal foglalkozik, mint az űrutazás, rakétameghajtás, az elektromos autók, a napenergia - ami egyáltalán nem kéne, hogy földtől elrugaszkodottnak számítson, legalábbis nem a mai világban.

Miért nincs több ilyen unatkozó milliárdos? Aki előrefelé néz, ahelyett, hogy a spórolt pénzét halmozza a segge alá, és mindenki sírját ássa?

Mindenesetre a címadó mondat valahogy ránehezedett a szívemre, és úgy éreztem, valaki végre megfogalmazta az érzéseimet úgy, ahogyan eddig én nem tudtam.

Én csinálom, lássátok a lelkem, de többen kellünk, jobban kell, hogy figyeljünk, meg kell hogy halljuk-lássuk a jeleket.
A jelen elszomorít.
Szeretném, ha a jövő nem tenné ugyanezt.

MET gala, avagy: ezt vedd fel, meglátod, jó lesz

Elözönlötték a netet a néhány napja megrendezésre került MET gála fényképei.

Bevallom tökösen, fogalmam sem volt róla, hogy ez miféle összejövetel. Annyit láttam csak, hogy minden rongyrázós celeb a vörös szőnyegen pózol és látszólag presztízs kérdése hogy mindenki legalább egy szinttel überelje az előtte grasszáló híresség ruhakölteményét.

Mivel unatkozom, és úgy tudom, nincs most Oscar, ezért utána néztem mi is ez, megvilágosultam, hogy ez a Metropolitan School of Arts  részére rendezett jótékonysági est, azon belül is a kosztümdizájner részleget próbálják támogatni, és ennek érdekében nagyon bulizni, vevdelni, és szórni a milliókat - példát mutatni ugyebár.

Nyilván az ilyen sztárok élete másról sem szól, csak megfelelni a modern kor elvárásainak - így nézz ki, ezt a másfél dekát add le, ne, azt ne edd meg, ne, azt ne vedd meg, ezt a ruhát vedd fel, borotváld le a fejed, az menő, fogadj örökbe kiskutyát vagy szomáliai árvát, használj fekete rúzst és mellbimbó tapaszt - látszólag bármit megcsinálnak, amit a stylist vagy a mellé kirendelt sajtós mond. Muszáj formabontónak, kirívónak lenni, kitűnni, botrányt kelteni.
Na már most ezt vagy úgy lehet elérni, hogy a végtelenségig lecsupaszítod magad, megmutatsz mindent amit még épp hogy csak nem kell 18-assal kikarikázniuk a híreknek, vaaaagy, felvehetsz valamit, ami mindent eltakar belőled, és ennyi erővel akár egy haverod is elmehet helyetted, és te otthonrol nézheted élő közvetítésben popcornt és kólát vedelve, mert soha senki nem fog rájönni.

Összeválogattam néhány gyöngyszemet, és kifejteném róla a véleményemet, engedtessék meg. Már maga a jelenség is ámulatba ejt, mert ugyan hitvallásom szerint telibesz.rom a celeb világot. Mégis itt vagyok és beszélek róluk - igaz, most a ruhákról, az abszolút hidegen hagy, hogy ki grasszál benne.

Előre leszögezném, hogy én értem a kifutó divatot: bármi is vonul fel a menő tervezők világot jelentő deszkáin, azt élő ember (dolgozó, tanuló, utazó) képtelen viselni. Annyira jók, hogy egyszer végigmenjenek benne egy pallón, és lehessen csdálkozni, hogy nahát, ki gondolta volna, hogy lehet elegánsan hordani egy kifordított disznót; mégsem fog visszaköszönni a boltok polcain a büdös életben sem. A kritikám tehát nem ezt a divatágat érinti, sokkal inkább azt a gondolatmenetet, ami mentén egy tervező úgy gondolta, ebben a göncben lehet alapvető életfunkciókat produkálni (többek közt a biológiában is ismert 4 F-t: fighting, feeding, fleeing and f....mating).
Hangsúlyoznám továbbá azt a nem túl átgondolt-megfontolt mennyiségű felelősséget, amivel ezeknek az embereknek viseltetniük kellene a mai fiatalok felé. Mert ha egy VS modell fürdőruhában elözönli az internetet és a női magazinokat, az bekattint egy olyan rekeszt a fiatal női agyban, hogy ma már inkább ne egyen, mert dagadt, és ezek a nők az igazi nők, erre vágyik minden pasi, és ha nem ad le azonnal 50 kilót a 70ből, egyedül fogja végezni a jégkrémes bödönnel, és a 12 macskájával.
Ennek tükrében szerintem 50x végig kellene gondolniuk, hogy mit vesznek fel, mennyit mutatnak meg a testükből, és hogy az a test milyen hatással lehet egy (vagy épp milliónyi), önképét épp kialakító félben pánikoló tini életére. Ja hogy abban nincs pénz.
Hopp pardon.


Na gyerünk.

Elképzeltem ezt a párbeszédet a celeb és a dizájner közt:
- Olyan ruhát akarok viselni, ami azt mondja "te kortalan díva, te istennő, te asszonyállat", de egy kicsit olyat is hogy " ezt a 4 tányér pacalt még bevágatod ma ebédre, mert semmi nem fog látszani a torzódból".
De ha már pacal: én esküszöm befizetnék egy körre, amiben végig nézhetem, ahogy ez a nő asztalhoz ül, kést és villát ragad, és vaktában szeletelni kezdi az abroszt mert fogalma sincs mi van előtte a szirmoktól.

- Biztosan szimbolikus! Vajon mit akar mondani? Vajon az arab nők elfedett testére próbál utalni? Talán a lepel és a vörös szín együtt egy romlott menyasszony fátylát jelképzi? Azt hogy a régi értékrend már sehol sincs a mai világban? Vagy a vörös szín talán a vér? A háborúk, a Közel-Kelet, esetleg a nők feminimitása? Netán az Oroszország felől fokozódó nemzetközi helyzet?
- Szerintem csak egy nagyon ronda ruha.
Tipikusan az az eset amúgy, amit az illető - bárki is legyen az - végignézhetett volna otthonról, mert senki nem látja, ki van a fátyol alatt.

Mikor a térdeid gálára készülnek este 7kor, de 9re már az északi sarkon kell lenniük.

Nézem, és azon gondolkozom, mit csinálna, ha megkérném, hogy mielőtt bejön, vegye le a cipőjét. Merthogy ráhúzta az egyberészest.

Életem. Ha pucéran akarsz megjelenni egy jótékonysági gálán, jelenj meg pucéran. Ez a ruha nem "sokat sejtető". Ez a ruha nem "elegánsan kihívó". Olcsóbban is megúszhattad volna, ha follpack lapokkal borítod be magad: ugyanannyit takar.
Nem is értem, miért fáradozik a sminkkel, senki nem nézi az arcát.
És az egyik legismertebb modellről van szó amúgy... ez mit mond el a mai tinimagazinokat lapozgató kislányoknak?

Elfoglalt nő vagyok. 5 perc romboltam le Baelor szentélyét és fél Királyvárat, átöltözni se volt időm.

Abszolut ünneplem a hagyományos, nőies, nem kurvás estélyi ruhákat, de valahogy mikor meglátok egy ilyen szabású költeményt, főleg, mikor esküvői ruhákat szabnak ilyenre, csak arra tudok gondolni, hogy "akkor most sétálj" "akkor most táncolj"
Nem? Szoborra szabták a ruhát, mert lépni nem lehet benne? Akkor jólvan akkor, megérte.

Nem értem hol a ruha a képen, én csak egy palit látok és egy lebegő szőke női fejet, ami érthető okból sokkolja a háttérben szegény hölgyet.

- MK mit vegyünk fel?
- Mit számít az Ashley, 20 éve abból élünk hogy ikrek vagyunk, az elég.

Nem elég.

- Szívem, ne felejtsd el a gálát ma este. Vegyél fel valami spagetti pántosat. A vacsi pedig lazac lesz.
- Oké.
- Megjegyezted?
- Igen. Vegyek fel egy lazacot, a vacsora pedig spagetti lesz.

- Édesem, ne vegyél fel átlátszó szoknyát, mert a fiúk meglátják a bugyidat.
- Okosabb vagyok én annál, anya. Kitoltam velük!

- Késve jöttél, minden rendben volt?
- Persze, csak beugrottam nagymamámhoz útközben... rövidre fogva, megcsúsztam, és a nagyi lámpabúra gyűjteményébe zuhantam. Nem jön le. Hol a vacsi?

- Nem, sajnáljuk, nincs több jegy a MET gálára. Az összes vacsora asztal tele van.
- Na és ha nem eszek?
- Á, az gáz, ha csak ülsz ott és nézed ahogy mindenki kajál.
- Megoldom, majd másra fogom.
- Mire?
- Az legyen az én gondom.

Az én jótékonysági gesztusom az volna ezen az estén, hogy megkérjem ezt a hölgyet, hogy sprinteljen nekünk. Ha elesik, a hölgy fizet 1 000 000 dollárt. Ha sikerül neki, mindenki más fizet 1000 dollárt.


Na de ne tűnjek már úgy, mint aki csak az epét szórja, a következő darabok szerintem zseniálisak, szépek, előkelőek, nőiesek, dögösek (mikor melyik).

Tán kicsit elfogult vagyok a hosszú ruhákkal.
Lehet .