Költözés

Na hát elkezdődött, s azóta már megállíthatatlanul tart a KÖLTÖZÉS.
Hát én olyan hülyén érzem magam, mert itt vagyok én,  ezzel a negyed saroknyi cuccal, amit fél óra alatt össze lehet pakolni, mert egyszerűen nincs más cuccom. Ellenben van szabadidőm, ezért én szortírozom a többiek cuccait is, míg ők dolgoznak. Hát mit lehet kidobni, és mit nem?Engem úgy neveltek, hogy ha egy mód van rá, ne matassak mások cuccai közt, most meg nincs más mód, ha tartani akarjuk a költözési ütemtervet. Árggghggghgrrr. Szerintem.

No de sebaj, haladunk, haladunk, már annyira kipakoltunk, hogy visszhangzik a lakás. Nincsenek ágyak, se szekrények, se konyhai cuccok, csak matracok, pizsik, bugyik és tisztítószerek. Nem valami otthonos, meg kell hogy mondjam. De nem is az a lényege.

Az új lakásba toppanván - hiába realizáltam teljes panorámában is a korlátaimat a sarkomat illetőleg - mégis megcsapott a rajongás, mert nagyon cuki az új kis kunyhónk :)
Mutatok pár képet, és mesélek egy kicsit :)

Ez tehát a ház front része. A jobb szélső ajtó a miénk, az az Olive Cottage. Van pici pázsit előttünk, édike kis ajtócskánk. A jobb szélső ablak a konyhánké. A ház előtt parkoló jármű a Pista szuzija, ami a hónap hőse: elhozta a Pistát meg a Gerit a szabijuk alkalmából Tarjánból egészen idáig, megrakodva csupa csupa finomsággal: sok kolbásszal, sütivel, sonkával, túró rudival, házi paradicsomlével és Sebővel.
(Fun fact: Sebő az én gigászi plüss medvém, amit kiküldtek nekem meglepiből, mert annyi hely még épp volt a kocsiban)

Ez itt a Pista, aki épp gondterhelten távozik a lakásból, a feltűnően feltűnő mellbimbói társaságában.

A költözés hevében Sebő tragikus balesetet szenvedett. Hiába mondtam a Gerinek, hogy így senkinek nem fröccsen a vére (csak a képregényekben). Kerülgettük, kerülgettük, de aztán előbb utóbb gondosan eltüntettük a vérnyomokat - úgy hogy még kék fénnyel se látni - majd a hulla elmozdítása mellett döntöttünk.

Itt épp az látható, ahogy a hullával a karomban - mert ugye a piszkos munkát nekem kell végezni - nyílt nappal a a fényes utcán kockáztatom meg a test A-tól B-ig történő szállítását. Sebő még mindig annyira hallott, mint amennyire látszik.
No de komolyra fordítva a szót: mivel Csilla és a Pista dolgozott, ezért Gerivel úgy döntöttünk, lemegyünk az új lakásba, és elkezdjük kipakolni a már levitt cuccokat, hogy haladjon a folyamat, ürüljenek a dobozok. Közben megálltunk pizzát rendelni és innivalót venni.
Mikor megérkeztünk, felállítottuk az asztalt - de csak egy kicsit, hogy ilyen kellemes japán stílusban lehessen enni, mert a lábak felszerelése egy következő tematikus pont lesz majd. Kitettük a nyugati világ két csodálatos találmányát: a pizzát, meg a kólát a japán asztalunkra, és elköltöttük hagyományos amerikai-japán vacsoránkat a földön. Geri azt mondta, olvassam át a termosztát használati utasítását, de drámai legyek. Drámai voltam.

Itt tehát a drámai olvasás látható a költöző kupleráj közepén. Ez lesz amúgy az én sarkom. NÉZZÉTEK MEKKORA FÉNYFORRÁS!!!!!   :)

Médiacsend

Azt hiszem, az évezred ferdítése jön, mert baszogattok mind, mert nagy a médiacsend, de hát nincs  mit tenni, kemény cenzúra működik arról, mit tehetek közé, meg mit nem. És mivel szándékomban nem áll szíveket törni, meg kiakadulációs botrányt kiváltani, ezért inkább virágnyelvet használok. Vagy az ilyesmit nem érintő részletekről ejtek szót.

Legyen előbb az utóbbi.

Gyötörnek kétségek a költözésünket illetőleg.
Egyik nap jó korán végeztem munkában, és Geri is épp itthon volt, az idő pedig nyálcsorgatóan jó volt, úgyhogy felvetettem, menjünk el innen a lakásból valahova. Akárhova.
Mivel én még sosem láttam a lakást, amibe költözni fogunk a hó végén, mert a fiúk választották ki, ezért felvetettem, menjünk el arra felé. Szuper volt, beszélgettünk, nevetgéltünk, pihentünk az út közben talált kanapén, kétszer majd bepisiltem a nevetéstől is, mindezt csak azért, hogy jól lelombozódjak, mikor megláttam a lakást. Ha ezt olvassátok, srácok, nem arról van szó, hogy én vétózom az odaköltözést, hanem hogy kétségek gyötörnek a leendő szobámmal kapcsolatban.
Na jó, vissza az elejére. Odaértünk, eltévedtünk, aztán megkerültünk, és megtaláltuk az utcánkat. Egy állatorvosi rendelő van a sarkon, a házat pedig úgy hívják, hogy Olive Cottage. Nem ám házszám vagy valami. NEM, mi az olívabogyó kunyhócskában fogunk lakni!

A lakás üresen áll, bútorozatlan. Az ablak el volt függönyözve, de a bejárati ajtón volt egy kis üvegrész, amin be tudtunk nézni. Nos...abban a nagy nappaliban megint elkeríteni nekem egy kis személyes szférát nem lesz egyszerű. Nem olyan mint itt, sima téglalap alakú konyha-nappali van, ide szekrénysorokat kell vennem, hogy alkothassak magamnak egy kis privát lekerített részt. Plusz majd ugye egy matracot is be fogok szerezni. Lehetőleg minél hamarabb, mert édes, meg cuki dolog ez a felfújhatós matracon való szundikálás, de azért kezdem unni, hogy reggelre ilyen pohár sziluettekből áll a hátam. Hason aludni viszont kész álom!
Ez már eddig is frankó kiadásokkal járt, de ami végképp SOS, az a függöny lesz: ugyanis az egyetlen sarok, ahol kialakítható nekem némi kunyhó, tartalmaz egy erkélyajtót, amin keresztül panoráma nyílik a közös udvarról az ágyamra (közös udvarunk van két másik lakással).

Szóval ja, már alig várom ezt a költözősdit. Mondjuk, ha kihívásként fogom fel, már egész jó :D
És ha már pozitív szemlélet, legyen áldozat a cardio edzés oltárán, hogy egy 35 perces sétával kell elmennem munkába minden nap hegynek felfelé. Napi kétszer. Juhu?
Jó, egye fene. Juhu.

Közben bajlódom a szabadságaimmal. 13 napot kell kivennem szeptember végéig, különben elúsznak a fizetett szabadnapjaim. A főnökasszony azt mondta, egyszerre nem fogok tudni 13 napot kivenni, osszam ketté. Így valószínűleg szeptember közepe táján mehetek haza kb 1 hétre. Előtte a maradék napokat pedig augusztusban kéne a magamévá tenni, hogy mikor jön a csodálatos unokahúgom, ne egye itthon az unalom egyedül, hanem tudjam vele járni a vidéket.
Na szóval ez a terv, aztán várom, hol fogja keresztbe húzni a főnök. Meglátjuk. Azért csak szurkoljatok   :)

Ami jó hír, hogy tegnap a mérlegre állva boldogan láttam, hogy búcsút intettem a 6. kilómnak is, éljen éljen éljen! Sőt, már egy csomóan megjegyezték, hogy összébb ment az arcom is, meg a pocakom se olyan, mint egy mindennapos terhesnek; nm beszélve a tényről, hogy egy eggyel kisebb ruhát próbáltam ma a kedvenc boltomban :)

Brighton bébi!!!

Köszönöm mindenkinek a sok szurkolást, az idő megkímélt minket. Legalábbis egy darabig :)

Reggel szikrázó napsütésre ébredtem, gyorsan le is ruccantam a Nero-ba egy jó reggeliért és kávéért. Visszaérve emberi formát öltöttem, és vártam, hogy Pista is előkerüljön a szobájából. Az ütemtervet tartandó, fél 10-re megérkeztünk a vasútállomásra.
Ahhoz, hogy lejussunk Brightonba, előbb fel Északnak kell menni Londonba, majd ott csatlakozni egy tengerparti járatra. Megtettük tehát ezt a szuper utat. Tulajdonképp elég gyorsan leértünk.
Az átszállás London Bridge-en történt, az a bizonyos magas épület lábánál, ahol megpillantottam az év dolgozóit. Le a kalappal, srácok:

(igen, azok ablakpucoló emberek)

Addigra a kétségbeesésig kiürült a pocakunk, és mint a kopók elkezdtük keresni az éttermeket. A vasútállomásról egy nagyobbacska úton egyenesen le lehet jutni a partra. Mikor a házak közül megláttam kikukucskálni azt a tudjátok nagyon azúr színt, mosolyogtam egy nagyot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz látni az óceánt. Igaz, szemben még bőven Franciaország van, de nem lehet látni, ezért rendesen megvan az a végtelenség érzet :)

Az első út természetesen a vízhez vezetett. A Pista végig pánikolta az utat, hogy hideg lesz a víz, úgysem fogunk fürdeni, de én csakazértis alapon legalább a lábam bele akartam rakni. Egy elhalt sikítás mellett ez meg is történt.

HIDEG!!!

A Pista azt mondta, tök türelmetlen és éhes, úgyhogy húzzunk már a retkes ............................ (...)-ba kajálni. Ezért kikönyörögtem egy közös képet, egy olyan igazi, gyűjteménybe való, unokáknak mutogatós grimaszolóst.
Elindultunk tehát a part mentén arra felé, ahol Isti az ételt sejtette. Messzire.
Út közben láttuk a Brighton Pier-t, azt a mólóra épült vidámparkot:

Rengeteg pulyka nagyságú sirály kőrözött mindenütt, hol röhögő hangot kiadva, hol azt ismételgetve, hogy TÁP.

Mire kb 20 km legyaloglása után elértünk az éttermekhez a Brighton Marina városrészbe, a jachtkikötőbe, már egyenesen kopogott a szemünk. Akkor esett le,hogy azon az útvonalon, amin jöttünk egy kisvasút is közlekedik. Nem volt kérdéses, mivel jövünk vissza.
Vaciláltunk az étterem miatt eleget. Én, tengerparton lévén, halat akartam enni, Isti pedig kacsát. Mindkettőnk igényeinek kielégítésére beültünk a Café Rouge-ba. Ó jézusom .

Kaptunk egy asztalt a teraszon, egyenesen a jachtok fölött. Zseniális volt. Aztán egy menüt is, de azt 

minek... Minden franciául szerepelt rajta, fogalmam sem volt, mi micsoda. Mikor pedig segítséget kértem a pincérnőtől, hogy ugyan... mondjon már nekem halas kajákat, rábökött kettőre, s majd lelkesen elkezdett győzködni a drágább felől. Mondta nekem, hogy blublbliblá, zsarhénóvú, meg ilyen - hadd idézzek - gyönyörű selymet hányós hangzású francia dolgokat, hát mit tehettem volna, bólogattam, mint aki érti. Hát megköszöntem, de nem lettem okosabb, mindenesetre mondtam neki, hogy jöhet, adja! Adtam neki egy esélyt. Tengerparton ültem, tengeri herkentyűt akartam enni. 

A francia hagymalevesen nagyon fura volt, mert nekem az egy tejszínes póréhagyma leves, némi sajt-pirítós tutajjal. Itt csak utóbbi volt meg, a leves valami egggészen furcsa volt, mint kiderült, most már tudom, ilyen az igazi francia hagymaleves. Karamelizált hagymával készül, sötétbordó-barna színe van, mint egy istenesen erős marhapörköltnek. Amint túltettem az elvárásaimon, hogy SZERINTEM milyen kéne, hogy legyen a leves, be kellett ismernem, hogy ez a verzió is isteni. 

Na de aztán jött a főételem, a - most figyelj: Bouillabaisse.

Ami nem más, mint valami lecsó szerű szaft, hal, kagyló, fűszeres majonéz, sajt, kenyér és vaj egy nagy guszta deszkán. Az esélyt megadtam neki, és nagyjából be is jött :)
De jól nem laktam vele. Úgy döntöttünk, belénk fér egy desszert is, de azt nem itt, hanem a szomszédos étteremben fogjuk elfogyasztani...

... Ami nem volt más, mint egy Prezzo. 


Ááháháhá, nagyon fura volt leülni, és figyelni, hogy mi történik :) Plusz csomó mindenbe bele tudtam volna kötni, de megmaradtam csendes, boldog vendégnek. Az egyetlen arckifejezés, amit le lehetett olvasni a fejemről, az volt, hogy TORTA :)

Ezután viszont elfogyott a szurkolásotok, mert megérkeztek a felhők, és amint árnyékot vetettek a helyre, a hőmérséklet rohamosan lepottyant a béka segge alá. Gyorsan elsétáltunk a móló végéig, ahol megnéztük a fehér tengerparti sziklákat:

Nézzétek, ott messze szökik a napsütésünk.

Ekkorra menthetetlenül átfagytunk, vissza siettünk hát a kisvasúthoz. Vártunk egy kicsit, és már meg is jött. Potom 103 éves - nyitott (!!!) - vonatocska, de megtette. Bármi, ami gyorsabb, mint a séta.  Korzóztunk még aztán kicsit a parton, meg gyűjtöttem kagylókat - vagyis csak gyűjtöttem volna, de gyanús nekem, hogy ez a kagylóknak/csigáknak csak a záró ajtócskája (operculum, gyerekek, operculum). Rendes kagylókat nem találtam, csak ezeket a deformált kis izéket. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a kagylók és csigák elég nagyok, a part viszont kavicsos, ezért az erős hullámverésben rapityára törnek, és csak ez a lapos, ergonomikus részü marad egyben. De ebből az ergonomikus operculumból (enonoperculum?) jó sokat hoztam.

De olyan jó volt :)
Hát bis bald :)

Nem pucsít, csak ortopéd :D

Ez pedig a Pista.