Beköltözés, családi drámák, London-Párizs-London-Budapest! - és Gerinek egy AVAGY.

Az elmúlt két hét alatt rekord keveset aludtam és rekord sokat intézkedtem. Megjártam 3 országot, beköltöztem az új lakásba, berendeztem az új lakást, családi vitákat gereblyéztem el, kidolgoztam a belemet, és most, hogy vége, és pihenek, és próbálom megmenteni a fejemből kihulló emlék- és információmorzsákat, csak ülök, és csodálkozok, hogy no, ezen is túl vagyunk.

Akkor tehát sorban.

A beköltözés
A költözés napján reggel nyitásra már ott voltam az ingatlaniroda előtt, hogy átvegyem a kulcsokat. Készültem lelkiekben, hogy itt még lesz valami gebasz, de NEM. ondtam, hogy ki vagyok, mit akarok, kulcsot akarok, és most akarom. Mondta, hogy igen, igen, itt van, ezt a papírt írjam alá a kulcsátvételről, és kész is vagyunk. És tényleg készen voltunk. Kisétáltam az ajtón, és úgy fogtam azt az egy nyomorék kicsi kulcsot, mint a szent grált.

Szaladtam is rögvest a lakáshoz. Úgy remegett a kezem, mint egy valamire való első csóknál. Bedugom a kulcsot, elfordítom, nem nyílik. Kicsit leizzadtam. Próbálom újra, nem nyílik. Nagyon leizzadtam. Próbálom újra és újra. Nem nyílik. Már hangosan kurvaanyáztam, mikor végre rájöttem az ajtó trükkjére, és végre bejutottam. Jelentem: olyan biztonsági ajtónk van, hogy szerintem nincs még egy ajtó, amivel ennyire könnyen zárod ki magad. No de sebaj. Körbeszaladgáltam, megcsókoltam minden falat, ugráltam egyhelyben meg sikítoztam pár percig ahogy kell, majd ettől az energiabombától eltelve elhatároztam,hogy felcincálom a két francia matracomat az emeletre. Na. Ha eddig nem, ott volt izzadás :D Mire kész voltam, Geri már eg is érkezett.
Geribarátot illetőleg lesz itt még bőven köszönet, de szóljon az első itt és most. Köszi Geri, AVAGY köszi a sok segítséget! :) Ez a jóember felbukkant hétfőn (a költözés napján) reggel 9kor a lakás melletti parkolóban a Pista kocsijával, amit már azóta felkapott a régi ház elől, és együtt elmentünk, hogy kiürítsük Shaunék garázsát. Shaunt ugyan otthon találtuk, de mégsem. Ott volt, de nagyon nagyon el volt kenődve. De puszi, se ölelés, nem láttuk egymást már jóformán egy hete, csak felkapta a dobozokat, bevágta a kocsiba, majd közölte, hogy ő most megy.
Hát... menjél fiam, árivedercsi. Gondoltam most nem fogom itt a lelkét ápolni, kevés az időnk.
Shaun anyukája se nagyon mutatta magát, egyedül Steve (aki Phil, vagy Phil aki Steve - sose fogom már megjegyezni a nevét) volt lelkes, és felajánlotta, hogy ő is beszáll egy kocsival a cipekedésbe, és akkor nem kell annyit fordulni. Szóval ez a két legény által 2 körből felcipeltünk mindent.
Steve aki Phil vagy Pjil aki Steve köbe is járta a lakást, és megállapította, hogy ez nagyon csinos ki bungi ám, igazán örülhetek, hogy így megcsíptem. Mintha magamtól nem örülnék eléggé... :D Mondtam is, hogy örülök én, de majd akkor fogok igazán, ha már kiderült, hogy ki tudjuk-e fizetni :D
Hiphop megvolt tehát a költözés, még megkértem Gerit, hogy segítsen a batár nagy dobozokat felvinni az emeletre (olyanok mint konyhai cuccok az összes paradicsomlével meg nehéz tányérral, meg hasonlók), ebben is szívesen segített, majd elszaladt dolgozni. Ott maradtam egyedül, és nekiálltam kidobozolni mindent. MINDENT.
Édes istenem. Úgy örültem, hogy végre minden dobozban van, most jöhetett ugyanaz visszafelé. Szépen ráment a nap, mire mindennek megtaláltam a helyét. Természetesen a szobám berendezése történt meg először, hadd ne mondjam, mennyire boldog voltam, hogy végre vannak falaim. Az hagyján, de ajtóm is. Egyedül voltam otthon, mégis csukott ajtónál rendezkedtem, mert hát no...ha van, akkor legyen!
A matracokat betettem az ablak alá, mert szerintem ott a legkirályabb, és ugyan majd még vennem kell ágykeretet, meg kicsit el is kell majd húznom onnan, mert pont a radiátornak toltam neki,de akkor is van! És sokkal kényelmesebb, mint eddig volt, mert most 3 irányba is le lehet lógni róla, nem az van, hogy ha elmozdulsz 20 centit, ott már fal/szekrény van.
A végeredmény ez lett (bár szerintem ezt már láttátok jó néhányan)

A szoba egyébként hatalmas, a legnagyobb a lakásban, kb 20 négyzetméter :) Még máig is vannak benne kihasználatlan terek rendesen, de ismertek, megoldom :)

Innentől megakadt a folyamat, míg Isti vissza nem ért a magyarországi kiruccanásáról, és nem szolgáltatott sofőrszerepet az Ikeáig meg vissza. Addig ugyanis nem volt asztalunk, nem volt semmink. Shaunnal egyik reggel pl így reggeliztünk:

A viszálycsillapítás
Shaun drága kicsit túllőtt a célon. Jó, nem kicsit.
Pénteken volt a szülinapja. Délelőtt még segített nekem a költözésben, este pedig elmentek a haverokkal bulizni. Lábjegyzetben közlöm, megbeszélték, hogy mindenki kiöltözik, és egy suit up event lesz, én meg csak vinnyogtam magamban, hogy én bezzeg még életemben nem láttam ezt a legényt kiöltözve, és most se fogom, és már a gondolatába belepirultam, hogy milyen kis dögös lesz. Még nyavalygott is nekem, mint egy kis picsa, hogy nem is tudja, hol szerezzen ilyen későn már öltönyt - mert hogy nincs neki, a régit kifogyta -, és szó szerint hogy nincs egy gönce amit felvegyen. Csak annyit mondtam, hogy üdv a női klubban :D
Pénteken továbbá megígérte az anyukájának, hogy szombat délre hazaér, mert anyukája készül valamivel. Megígérte neki.
Hogy mikorra sikerült hazaérnie? Délután fél 5re. Addigra az összes családtag, barát, akiket az anyukája meglepiből hívott meg, lelépett. Volt torta, amit ő sütött (hatalmas torta!), rengeteg ajándék, dekoráció. Mikor hazaért anyuka lekiabálta a fejét, ő meg mint egy sértődött kislány inkább elment otthonról, minthogy beismerte volna, hogy fasz volt. Onnantól nem lehetett elérni telefonon, nem lehetett tudni róla semmit. Nem csak anyuka-apuka aggódta szét a belét, hanem én is, mert velem sem volt hajlandó kommunikálni, holott az egészhez semmi közöm nem volt.
Egyik nap munkában látom, hogy anyuka ott korzózik az étterem körül. Ami nem fordul elő túl gyakran, úgyhogy integettem neki, mire megkönnyebbült, hogy jaj de jó, itt vagyok. Behajolt az ajtón, és odaadott egy nekem címzett levelet (vagyis Rammy-nak, de úgy sejtem ez én volnék). Mondanom sem kell, végig futott rajtam a hideg-meleg egyszerre. Időm nem volt elolvasni a levelet, mert rohanás volt, így nap végéig teljesen idegbeteg voltam.
Aztán elolvastam, amiben leírta, hogy mi történt, és hogy képtelen kapcsolatba lépni az úrfival, és tök meg van ijedve, hogy hol van és mit csinál, és szépen kér, hogy ha tudok valamit róla, legalább azt mondjam meg, jól van-e. Hagyott egy telefonszámot és megköszönte.
Na mondom ennyi, kész, nem játsszuk tovább a sértődött picsát. Megkerestem Shaunt, hogy tolja ide hozzám a képét mert letépem a fejét tőből. Mikor megbeszéltük a találkozót munka utánra 10re, és felbukkant hajnal 1kor szépen elmagyaráztam neki, hogy pontosan ez az amiért az anyja és most én is olyan rohadt pipák vagyunk rá. Hogy képtelen beosztani az idejét és ígéreteket betartani. Vitatkozott még velem fél órát, mire végre belátta, hogy igazam van. Szépen rávettem, hogy másnap ha felkelt, húzza le a belét az anyjához, vagy menjen be a munkahelyére (az még talán jobb is, ott úgysem fog kiabálni), és üljenek le megbeszélni a dolgot.
És így is történt. Együtt vacsiztak, megbeszélték, elmondta az anyjának azt amit nagy nehezen a szájába rágtam, és amiről nagynehezen belátta, hogy úgy jó és úgy helyes, a végére pedig mindenki megnyugodott. Anyukája utána írt is, hogy mennyire nagyon köszöni hogy segítettem, mert ha itt nem lépek közbe, akkor Shaun még 2 hétig nem ment haza (volt már rá precedens). Ezt nyomatékosítandó másnap felbukkant a házunknál egy akkora kazal hófehér orchideával, mint én, hogy hozott egy kis lakásavató- és megköszönős ajándékot, meghívott vacsizni hármasban, hogy úgyis olyan keveset tud rólam, jöjjek el egyszer hozzájuk úgy hogy nem csak 5 percet töltök ott, hadd ismerjen meg jobban (wow!!)
Szóval végre szent a béke, és a térdeim se remegnek úgy, ha anyukáról van szó.

Lakberendezés
Isti megérkezésével újra beindult a lakás project, amint volt egy kis közös szabadidőnk, szaladtunk az Ikeába beszerezni egykét bútort meg kiegészítőt Nagyjából 3x annyi pénzt hagytunk ott, mint szerettünk volna, de cserébe most van egy otthonos fürdőszobánk, konyhánk, ebédlőasztalunk és székeink, Pistának matraca.
Szegény kis Suzuki, mikor befordultunk a parkolóba, fel is nyögött, hogy jaj ne, már megint? És nem okoztunk neki csalódást most sem, megint légmentesen megtelt az utastér és a csomagtartó.

Közben szépen kezdtek előbújni a lakás problémái. Nem működő csapok, nyomáshiányos zuhanyrózsa, programhibás mosógép, zörgő szagelszívó és társai, szóval szépen neki kellett állni mindent egyenként elintézni, vízvezeték szerelőt hívni, meg minden. Netet kell intéznünk még mindig, ami ugye nem volt bekötve a lakásba, az is folyamatban van már. Minden folyamatban van!!!

És a fő esemény: anyuék!!!
Bizony, közel 2 évnyi kérlelés után apukám eljutott arra a szintre, hogy végre jobban hiányoztak neki a gyerekei, semminthogy parázzon a repüléstől, ezért szeptember 13.-án, egy történelmi mozzanat keretében felszállt a gépre, és kirepült ide hozzánk anyukámmal együtt. Mondták hogy csináltak szmájlit a repülőn, én meg nem értettem, aztán csak mondták, hogy szmájli, szmájli, mire végre megmutatta a képet, és rájöttem, hogy selfie-re gondoltak :D

Nem túl sok halálfélelmet látok tükröződni az arcokon, tehát tényleg eléggé hiányozhattunk. :) Isti kiment eléjük a reptérre, és hazahozta őket. Nekem addigra már el kellett indulnom munkába, épp nekiálltam a nyitásnak, mikor betoppantak az étterembe, és megláttak a felmosóval és a porszívómadzaggal egyszerre hadakozni. Volt összeborulás meg minden, de persze nem sok, mert a főnök a bárpult mögül lesett, és bizony dolgozni kellett. Nem is maradtak sokáig, Istivel elmentek csatangolni valamerre, meg vásárolgatni.

Előtte úgy 5-6 nappal egyik este sajnos letört az a kritikus darab is a fogamból ami eddig megvédett attól hogy üvöltsek fájdalmamban, így onnantól nem volt mese: nem tudtam enni. A fogorvosi kezelések kint csillagászati áron működnek, nekem meg még az sem volt biztos, hogy a lakbért ki tudom majd fizetni, így kizárt volt, hogy én most többszáz fontoat kiadjak egy foghúzásra/tömésre/korona építésre. Maradt a B terv: olyan kaját enni, amit nem kell rágni. És mit nem kell rágni? Azt ami folyik. Egy hétig mást sem ettem, csak hűtött leveseket és gyümölcs smoothie-kat, embertelen mennyiségű kakaót és jó cukros kávét, mindezt szívószállal amit ha letoltam a torkomba, nagyjából kibírtam üvöltözés nélkül. Ennek köszönhetően abban az egy hétben (ami egybeesett azzal az egy héttel, mikor Shaun eltűnt), búcsút mondtam ég 4 kilónak (4 lement a költözésben is). Annyira nem bántam, mert jó lett volna ha nem vagyok batár nagy állat a következő napokban esedékes fényképözönben, de kicsit azért mégiscsak fájt, hogy nem tudok egy értelmes kiadós reggelit bevágni munka előtt, hogy mondjuk ne dögöljek éhen a nagy rohanásban. Márpedig rohanás az volt bőven, és hadd ne mondjam, hogy egy olyan kis pöcsömnyi smoothie-s üveg cukortartalma meddig tart ki.

Mire azonban szombaton hazaértem, anyu előhúzta a cilinderből a borsófőzelékes ötletet, amit olyan puhára főzött, hogy rögtön szétolvadt a számban. Be is lapátoltam belőle úgy 10-20 tányérral, és hagytam hogy elöntsön a jóleső "étel van a gyomromban, hurrá" érzés.

Este mire hazaértem, már tökre aludtak szegénykék, nagyon elfáradtak az utazásban, meg a rengeteg új információban és látnivalóban.
Vasárnap nagyjából ugyanez volt, Istivel látástól mikulásig dolgoztunk, őket pedig hagytuk kóborolni a környéken. Kaptam egy rövidke szünetet, az alatt megkerestem őket a városban, és végül meg is találtam őket a Knole parkban csatangolva. Csak hogy értsétek, ehhez mekkora mázli kell: A Knole park kb. akkora, mint egy kisebb város. Ott megtalálni őket 2 perc alatt, az kérem teljesítmény. Kicsit el voltak kenődve, mert ugyan láttak szarvasokat, de nem sokat, és azok is nagyon messze voltak. Elvezettem őket egy másik irányba, ahol rögtön találtunk egy barátságos csordát, akik oda is jöttek hozzánk. Apukám eldobta a botját, és szó szerint szaladt feléjük, annyira örült, hogy végre lát ilyesmit, és ennyire közelről, úgy, hogy nem állatkertben vagyunk. Mert itthon a Feki felé is sok az őzike, de elszaladnak, ha csak megneszelik, hogy a 100 méteres körzetben vagy. Ezek meg a kezedből esznek.
Itt vagyunk, ni:

Lassan hazadöcögtünk, és ettünk valami finomat és puhát. Épp a második falatnál jártam, mikor Isti hívott, hogy szünet vége, AZONNAL vissza kell jönnöm melóba, mert úsznak. Nem volt mit tenni, visszarohantam melóba, és onnantól végigtoltam az estét. Már nem is találkoztunk anyuékkal reggelig. Addig a bizonyos reggelig.

Párizs
Az egész pánik megértéséhez tudni kell, hogy apukám nem tudta, hogy Párizsba megyünk. Nem azért, mert meglepit akartunk, hanem mert ő az a fajta ember, aki szeret megülni a kis fenekén, sehova se menni, és ha felmerül egy mozi vagy egy vacsi ötlete, akkor hőzöng, hogy az csak pénzkidobás, felesleges. Na most gondoljátok el, hogy ha egy mozi a szomszéd városban idő és pénz pazarlás, akkor mit szólt volna egy hobbi párizsi kiruccanáshoz. Ezért elhatároztuk, hogy addig nem szólunk neki, míg nem lesz más választása, mint velünk tartani.
Nos, a projektet sikerült teljes mértékben titokban tartani. Azt mondtuk neki, hogy a hétfői program a következő: Én akkor már szabadságon leszek, Isti pedig szabadnapos lesz hétfőn-kedden, lemegyünk a partra, és megnézzük a nagy fehér sziklákat Doverban. És ha esetleg leesik neki, hogy ez a vonat kicsit máshova megy, majd azt mondjuk, azért szállunk fel a párizsi vonatra, mert az úgyis arra megy, és ennél gyorsabb nincs, már van is rá foglalt jegyünk.
Hétfőn 4kor kelt az egész társaság, Geri - köszönjük, Geri!!! - pedig 5 körül érkezett hozzánk, időben és pofátlanul korán, hogy biztosan elérjük a vonatot, ami 7:05-kor indult London belvárosából. Fél órával előbb kellett átvenni a jegyeket, ami azt jelentette, hogy volt bő egy óránk felérni Londonba. Ennek oda-vissza elégnek kellett volna lennie.
Hát nem volt. Én nem értem, de mintha megállt volna az idő út közben. Előttünk az ablaknál ment a navigáció, ami mutatja ugye a hátralévő időt, korrigálva a jelenlegi sebességgel és a műholdas forgalmi adatokkal, és ami folyamatosan azt mutatta, hogy még 37 perc van hátra. Annyi volt, mikor elindultunk, és annyi volt akkor is, mikor már beértünk Londonba. Csakhogy közben haladtunk, és mégsem lett jobb a helyzet. A végére nyilvánvaló volt: olyan forgalom és reggeli dugók vannak, hogy itt bizony nem lesz vonat elérés semmilyen szinten. Isti olyan vadul vezetett, hogy csak úgy dobáltak minket a fekvő rendőrök. Geri szegény az anyósülésen próbálta oldani a feszültséget, inkább kevesebb mint több sikerrel. Anyu kezét szorongattam a hátsó ülésen, a gyomrunk mindkettőnknek görcsben.
Már javában a belvárosban jártunk, mikor még mindig 31 percet írt a navi. Úgy döntöttünk, ez nem lesz jó. Próbáltam közben hívni a pályaudvart, az Eurostar irodáját, hogy jövünk, fogják meg a vonatot, de azok meg csak 7kor nyitottak, hiába csörgettem a telefonjukat.
Rájöttünk, hogy épp elég közel kavirnyászunk London Bridge-hez, ahol ha felszállunk egy metróra, még kicselezhetjük a forgalmat, és ott lehetünk időben. Mindehhez viszont komoly rohanásra volt szükség, és arra, hogy minden flottul menjen. Esély tehát még volt.
Ez volt az a pont, ahol Murphy utolért minket.
Míg Isti sorban állt a jegy automatánál,  én előre mentem anyuékkal a beléptetőkapukhoz, hogy ha Isti utolér minket a jegyekkel, csak be kelljen pöccinteni a lyukba és mehessünk. Váruk Istit, vártuk, nem jött. Visszaszaladtam megnézni, mi a baj. Beállt az egyetlen automatához, ahol előtte mindenki számlát kért, és ami amúgy valószínűleg nem is ad ki jegyeket. Amikor láttam, hogy baj van, szaladtam is rögtön egy másik pénztárhoz. Végig se olvastam az opciókat, nyomtam, hogy oké, adjad, 4et kérek, az egyik szarból ami van. Fizettem valami csillagászati összeget (átszámolva kb 9000 ft-ot) négy darab jegyre, ami átvisz minket St Pancras állomásra.
Aztán futás.
Már amennyiben ez egy forgalmas metróhálózaton lehetséges egy mankós emberrel. Mire megtaláltuk a nekünk kellő vonalat, és lejutottunk a peronra, már vajmi kevés esélyünk volt.
Ekkor Murphy biztosra ment, és végleg alánk tett. Értem én, hogy annyit kértem, hogy a költözést vészeljem át Murphy nélkül, amit nagyjából be is tartott, nem akartam túl nagyot kérni azzal, hogy megkérem, hogy a Párizsi útra is felejtsen el. Bár megpróbálhattam volna.
Ugyanis amint leértünk a peronra, bemondták a hangosbemondóba, hogy London 100 ezer metróvonala közül ezen az egyen voltak mérnöki munkálatok, és ez az egy mérnöki munkálat tartott tovább, és ez az egy szerelvény fog késni. Szíves türelmünket és megértésünket köszönik. 2 perc helyett vártunk 15öt. Akkorra már világos volt: ezt nem érjük el.
A legszebb az egészben az volt, hogy apu végig hőzöngte az utat, hogy minek ez a rohanás, hát majd megyünk a következővel, nem dől össze a világ, nehogy már ne legyen következő vonat Doverba. Ne rohanjunk, majd veszünk másik jegyet. Nem tudta ugyanis, hogy 120ezret már kifizettünk ezekre a jegyekre, és kicsit messzebb szólnak. Szóval nem volt elég a stressz, még ezt is valahogy ki kellett zárnunk a fejünkből úgy, hogy ne lőjük le a poént. Bár őszintén szólva itt kicsit elvesztettem a hitem, hogy egyáltalán lesz poén.

Emitt ehet látni a jeles társaságot befutni a pályaudvarra 7:06-kor, pontosan egy perccel azután, hogy elment a vonatunk.
Kínomban már csipkedtem magam, hogy felébredjek, mert legyünk őszinték, ilyen csak rémálmokban történik. Hogy rohansz valahova, de sosem érsz oda, és az idő egy helyben toporog, de mégis keservesen fogy. De a várva várt ébredés nem jött.
Akkor kezdtem el magam felszívni. Itt valamit csinálni kell, mert olyan nincs, hogy le kell fújni az egészet. Foglalásunk van a hotelba. Megvettük a jegyet az Eiffel toronyba. Megvettük a jegyet visszafelé. Az tényleg pénzkidobás volna, ha nem is harcolnánk érte.
Hagytam magamnak egy percet, miközben az Eurostar irodáját kerestük, hogy felidézzem magamban a Sunfloweres sérelmeket, és felszívjam magam kellően ahhoz, hogy én ilyen korai órán vitázni tudjak egy tanult ügyfélszolgálatossal, angolul.

És vitáztam. Elővettem a kirakott kiskutya tekintetet, dekoltázst igazítottam - isten a tanúm, nem használom ezt az aduászt soha - de itt most mindent be kellett vetni. A bácsi nem úgy reagált, ahogy vártam. Elmagyarázta, hogy ezt a járatot bizony nem egy perccel késtük le, hanem 31 perccel, mert fél órával előbb már itt kellett volna lennünk, úgyhogy ne adjam itt az álszentet. Jött a második adu. Hogy anyukámnak bizony vissza nem térő alkalom ez, hogy lássa ezt a várost, és ma van az 50. születésnapja, és fél éve ezt szervezzük, és nem bukhat el ennyin a projekt.
Továbbra sem volt meggyőzve.
Kértem, hogy egy picit pillantson fel. Hátramutattam, ahol apukám az izzadt homlokát törölgette a rohanástól, a botjára támaszkodva a 10 táska közt. Mondtam neki, hogy ezzel az emberrel kellett átverekednünk az üzemhibás metrón, rohanni, és így sem volt elég. Angliában a mozgássérültek mindig is gyenge pontnak számítanak. Nagyon tekintettel vannak rá. Amúgy is udvariasak, de velük különösképp azok. Ezzel elértem, hogy intenzív kattintgatásba kezdjen a gépén.
Felajánlotta, hogy tud nekem a következő járaton 4 helyet adni, de első osztályra. Természetesen. Hova máshova. Azt mondta, ez esetben csak a különbözetet kell kifizetnem, az alapjegyhez képest, amit már megvettem. Nagyon féltem megkérdezni, hogy az mennyi lenne. Mikor közölte, hogy további 460 font, azaz kb még 300ezer forint, akkor kicsit megroggyant a térdem.
Rávágtam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, hogy az ki van zárva. Felülünk arra a vonatra, de nem fizetünk extrát. Közölte, hogy azt nem lehet, tele vannak. Közöltem, hogy oldja meg. Közölte, hogy először délután fél 7re van helye. Mondtam, hogy nem, a következőn kell. Időre szóló jegyünk van Párizsban mindenhová.
Láttam rajta, hogy nagyon fáj neki kimondani a következő szavakat:
"Amit tehetek: leültethetem önöket pótülésre, így a folyosón fognak ülni, de legalább együtt lesznek. De ahhoz most kell indulniuk. A 3-as beléptetőkapu az önöké. Siessenek. És isten éltesse a kedves mamát."
Azzal a lendülettel a kezembe nyomott 4 frissen nyomtatott ropogós fényes belépőkártyát, és egy helyjegy igazolást, és elhessegetett.
Mormoltam néhány hálaódát neki, míg felkaptam a csomagokat, és kihajtottam a családot a 3as fülke felé.

Innentől szállóigévé vált: Rami mindent megold. Ezt már láttuk a költözésnél is, de most végleg bebizonyosodott. Bármi elénk gördült utána, mondtam, hogy hagyjátok gyerekek, majd megoldom :D

Szaladtunk a 3-as kapuhoz. Odaadtam a jegyeket, tovább hajtottak minket. Ekkor jött az a rész, amire nem számítottunk: biztonsági ellenőrzés. Mint egy valamire való reptéren. Röntgen, csipogó kapuk, motozás. Apu orvosi papírjait nem is hoztuk el, nem gondoltuk, hogy itt kelleni fog. Merthogy apu testében lassan több a fém, mint a csont. Persze hogy becsipogott. Én meg annyira el voltam foglalva azzal, hogy elmagyarázzam a biztonságiaknak, hogy mi a helyzet vele, hogy nem is figyeltem, kiveszek-e mindent a zsebemből. Mindkét telefon ott ragadt. A nő az új vetette rám magát, mint egy kézigránátot felmutató terroristára. Hogy ezt mégis hogy képzelem. Meg azonnal vissza. Apu kezéből kiszedték a botot, visszaküldték röntgenre. addig aput hozzá támasztották egy oszlophoz, motozós pózban. Nagyon gáz volt az egész, ennyire pancserül még nem sikerült biztonsági ellenőrzésen átesnem egyik repülés alkalmával sem.
Nagyjából kimagyaráztam magam, aztán kitéptem magam a karjukból, és rohantunk tovább a peronra, ahol már sziszegett a Roxfort Expressz. Nem ezzel hiperszuper vonattal mentünk, hanem egy sima 200-230-cal közlekedővel :D A menetidő 2 és fél óra volt. Apu átjött minden kapun, ahol ki volt írva, hogy Párizsba megy a vonat, de még mindig nem gyanított semmit.

Valahol a legvégén volt a kocsink, szaladtam előre, mint a félőrült, hogy ott legyek és szóljak a kallernak, hogy jönnek a többiek is, csak még valahol hátul döcögnek. Mondta hogy nyugodjak meg, még úgysem szállhatunk fel, mert pótüléses helyünk van, az meg ez a négy lesz itt az ajtóban. Ha leülünk, más nem tud felszállni, szóval nyugodtan nyugodjak meg, van még 10 percünk. Közben beértek minket apuék is, és jobb dolgunk híján vártunk.
Őszinte leszek: tény, hogy kicsit hangosabb volt, mint a normális üléseken, de rohadt kényelmes helyünk volt 4 ilyen kis lehajtható ülésen, főleg, hogy annyi hely volt a lábunknak, amennyit csak akartunk, ott volt az egész folyosó. Ami ugye apunak nem mindegy.
Felnyikordultak a kerekek, elindultunk. Ilyen, és hasonló megkönnyebbült fejek kíséretében:

Jöttek a kis alagutak, amiken ezzel a sebességgel átszáguldottunk 1-2 másodperc alatt. Aztán idővel elértünk a partra, jött a Csalagút. Berobbantunk, besötétedett, és csak mentünk. Apu úgy 10 perc után pillantott fel az újságjából, hogy ejj de hosszú ez az alagút! Akkor kicsit összemosolyogtunk, de még midnig nem mondtunk semmit. Mikor másodjára nézett körbe, hogy gyerekek, még mindig sötét van, hát mindjárt átmegyünk Franciaországba!, akkor anyu odaadta neki a hotelfoglalásos papírt, meg az Eiffel toronyba a jegyeket, hogy nézze meg. Nézi, nézi, nem érti. Mikor végül leesett neki, hogy itt tényleg Párizsról volt szó, az a fej felejthetetlen. A gépem pont a kezemben volt, el is csíptem:

ODA MEGYÜNK???????? :O

Aztán innentől már végre szabad volt a gazda, elmondtuk neki, mennyit szervezkedtünk, meg mennyit kínlódtunk, hogy ezt összehozzuk, és ezért nem volt mindegy, hogy lekéssük-e a vonatot vagy sem, mert mindenre időre szóló jegyünk van, és kicsit nagyobb útra készülünk, mint Dover meg vissza.

Nagysokára aztán befutottunk, Párizs északi pályaudvarra. Apu épp beleszagol a francia levegőbe, anyukám boldog és gyönyörű, magáért beszélnek az arcok. Voltak ők már Párizsban évezredekkel ezelőtt, és folyton arról beszélnek, és apu aztán egy percig sem vitázott, hogy "deminek...??", szerintem ő is kellőképp boldog volt, hogy visszajött ide.

Innen mentünk rögtön a metróba, ahol rögtön belefutottunk Párizs legrosszabb arcába, de egyben az egyik legjobba is. A legrosszabb, hogy a metró és az aluljárók mindenhol büdösek, pisiszag van, mállik a vakolat, és egy nyomorult mozgólépcső nincs sehol, így apukámnak kész gyötrelem volt végigmászni rajtuk ebben a két napban. Ugyanakkor ha már felszálltál az egyik szerelvényre, onnantól szép hangulatos utazás vár, köszönhetően ezeknek a jóembereknek, akik felszállnak, elrikkantják magukat, hogy bonzsúrmádám! és nekiállnak harmonikázni, hogy akkor  is félbódult állapotban kerülsz a rózsaszín felhők közé, ha nem akarsz.

Ennyi, kész, Párizs beszippantott, és nem akart kiköpni.

Egészen hamar elhagytuk Zsömádubudábizsöszvipú állomást, mentünk St Augustine felé, ahol a szállásunkat sejtettük. Mit ad isten, ott is volt! Ugyan a papír szerint 2től foglalhattuk volna csak el a szállást, és épp valahol 11 óra magasságában kavirnyásztuk, visszaötlöttem a boci szemeket, hogy ugyan, nem lehetne-e esetleg talán mégis hogy MOST becuccolunk?
Telefonált kettőt a muksó, majd elmosolyodott: de, odaadja most a kulcsokat, istenvélünk. Egy szobában voltunk mind a négyen, két óriási hatalmas ágyon, egy frankó kis fürdővel (bidével!!!), tévével meg mindennel ami kell.
Nem töltöttünk ott sok időt, szaladtunk le kávézni. Ugyanis reggel 4 óta, mióta felkeltünk, nagyon nem vittük túlzásba az étkezést, de a napi rendszeres koffein adagot sem, mert annyira siettünk. Én meg ugye rágni nem tudtam, szóval eleve esélytelen volt. Míg a többiek felhörpintették a kis kávéjukat, én felszürcsöltem egy smoothie-t, ez megdobott annyi cukorral, hogy a zéró kajához szokott gyomrom teljesen felvirult, hogy jeeeeeee, üzemanyaaaaag!!! Onnantól én jól voltam. Isti bedobott egy muffint, aztán nyakunkba vettük a várost. Az a környék ahol laktunk egyébként nagyon gyanúsan Oktogon fílingű volt, mindjárt mutatom.

Igen, jól látjátok, ez egy Starbucks, szégyen és gyalázat, de ez volt a legközelebb, és kritikus szint alá csökkent addigra a koffein szintünk. 

Osztottunk, szoroztunk, és arra jutottunk, ne kockáztassuk az időpontbeli csúszásokat, induljunk el MOST az Eiffel toronyhoz.
Anyuék emlékeztek még régről, hogy melyik megállóból közelítették meg ők múltkor a helyet, ez pedig a Trocadéro. Azért onnan, mert ott van két böhöm nagy múzeum épület, aminek a fala mentén jön fel a metró, így bármekkora épület is terpeszkedik mögötte, esélyed sincs látni.
Az a pillanat pedig meghatározó, mikor az a kib.szott nagy - már elnézést a kifejezésért, de ezen kívül csak elcsépelt szuperlativuszaim vannak - torony kipislog a múzeum mögül, hogy amúgy helló.
Iszonyatosan nagy, tekintve, hogy akkor még bőven bőven közöttünk volt a Szajna, és még úgy 300 méternyi park. Egyszerűen képekről nem is lehet úgy látni az egészet, sokkal karcsúbbnak tűnik, mint amilyen valójában. Valójában pedig ez egy nagyon stabil, nagyon masszív kis építmény, akkora szétterpesztett lábakkal, hogy beleszédülsz, ha átlóban az egyiktől átnézel a másikig.
Természetesen négymilliókilencszázezer kép készült, és nem foglak minddel fárasztani benneteket, csak néhányat teszek ide :)

A pillanat, mikor az Öreg Hölgy kihajol az épület mögül

Itt még köztünk van egy folyó, 300 méternyi park és a túlparton is minimum 150 méter. HATALMAS!!!!

Soha jobb alkalom egy kis szamárfülre!

Isti, takarodj a képemből a fintoroddal együtt!!!!!

Pistát újfent kivágtuk egy Quelle magazinból

A Hölgy virgácsai

Mivel rájöttünk, hogy itt bizony még órák kérdése, hogy eljöjjön az időpontunk, úgy döntöttünk, keresünk valami helyet, ahol leülhetünk, esetleg ihatunk is valamit. Ez nagyjából olyan, mintha a Budai várban megkívánnál egy kis kólát, és abban reménykednél, hogy kapsz egy pöti üveggel 1000 ft alatt. Csillagászati  áron kaptunk két sört és két almalevet a lányoknak. Ellenben a hely nagyon kis baba volt. Nem is értem, hogy jött össze. Volt egy konkrétan lakókocsi, de a legcsövibb balatoni lángosos stílusban, és egy olyan terasz, olyan kertibútorzattal, hogy a nyálad is kicsordult. Mellé, Párizs legforgalmasabb turisztikai negyedében egy személyzet de az hagyján! Egy menedzser is, aki zéró angol nyelvtudással kooperál. Itt találkoztunk először a francia gőggel. Hallottam én már, hogy a franciák nem szeretik használni az angolt, sem semmit, ami nem francia, de azt hittem, ez azért 10-15 év alatt változott.
NEM!
Érted végre megtanulsz értelmesen angolul, erre bumm, bekerülsz valahová, ahol ez a nyelv tabu :D

Iszogatnak a kis darlingok

Aztán eliszogattuk az időt, lassan fél 3 volt, és nekünk oda kellett érni az északi toronylábhoz, Eiffel Gusztáv fejének szobrához, hogy a sort kielőzve feljussunk a toronyba. Mert apuval nem lehet sorban állni, főleg nem órákat, amit itt kellett volna.

Áve Gusztáv! Dicsőség és kondi!

Meg is találtuk rögtön a csoportunkat, meg a vezetőnket is, aki megbizonyosodott róla, hogy mi vagyunk Szalczingerék, és odaadták a jegyünket. Pici, fel is hívták a figyelmünket, hogy most ne nézelődjünk, hanem figyeljünk oda, hova tesszük, mert odafent még minimum 3 helyen kérni fogják (szintenként egyszer). Szél van, kikapja a kezünkből, aztán lehet pislogni.
Természetesen úton a lift felé ez Istivel meg is történt, egy jó lyukacsosra szerelt fa talpazaton, ahol ha beesik a lyukba, azt onnan többé ki nem halászod. Nem esett a lyukba, úgy vetődtünk utána, hogy ne is essen.
A lift rögtön a második emeletre vitt, a nagy szintre, ahol egy kis körbejárkálás és fényképezkedés után beálltunk a sorba a legfelső szinthez vezető lifthez. Hát gyerekek.... AZ MAGAS!

Lefelé jövet megálltunk az első szinten is, mert hol máshol kéne szuvenírt venni, mint az Eiffel tornyon magán, ott biztos jó olcsó minden! :D Be is vásároltam, nem kell aggódni, hoztam a formám!
Mikor leértünk a toronyból, csatangoltunk még egy kicsit a feljebb látható szökőkutas parkban, épp működtek a nagy vízágyúk is. Ennél giccsesebb nem is lehetett volna, mert ahogy a lemenő nap megsütötte a teret, óriási szivárványokat dobott a szökőkút vizére, ami mögött ott magaslott a torony.

Mindannyiunknak egy dolog járt csak a fejében: este 7 óra van, és még semmit, SEMMIT sem ettünk ma.
Annyi erőnk sem maradt, hogy keressünk egy távolabbi éttermet, beültünk az elsőbe, ami szembejött Trocadéro-nál. Elköltöttük a nagy szülinapi reggelit-vacsorát, szakmai szemmel tekintve pedig egy félelmetesen jó pincérünk volt, hanyatt dobtam magam a sráctól.
A fogásokat illetőleg nagyon változatosat étkeztünk: volt ugyan csiga, meg kagyló, meg foghagymában fürösztött minden, de mind a négyen kacsát rendeltünk. Mert miért ne! Mondanom sem kell: mennyei ízek mindenütt. Ha a fogam nem fájt volna úgy, ahogy, még talán élveztem is volna, de így csak inkább olvasztottam a számban, mintsem rágtam a dolgokat. Nyeeh....

Ez után a számla rendezése közben intenzív tervezési fázisba léptünk. Tudnunk kellett, apu mennyire tettre kész még. Ha igen, akkor megnéztünk volna még valamit, mielőtt másnap visszaindulunk Londonba. A listán szerepelt a Louvre, a Notre Dame és a diadalív.
Úgy döntöttünk, a Louvre kivilágítva biztosan nagyon szép, a másik kettő pedig napsütésben még szebb, szóval megcéloztuk azt. Kivételesen sok metrózás után be is futottunk a legközelebbi állomásra, ahol egy ilyen folyosón könnyedén átszeltük az épületet.

Itt, ha jobbra kitekintettünk, rögtön látni lehetett az első diadalívet, a picit, ami itt terpeszkedett a körforgalomban. Ha egyenesen kisétáltunk, akkor pedig a Louvre udvarába jutottunk, az üvegpiramishoz.
Gyerekek, ez  gyönyörű!
És ez a múzeum elképesztő nagy. Maga az épület is lélegzetelállító, a maga U alakjával, 3 emeletével és roppant méreteivel, de a tudat, hogy itt tárlat van még a lábunk alatt is! Eszméletlen. Nemhogy egy, de 3 nap is kevés lenne, hogy itt mindent végignézz.

A híres neves üvegpiramis :)

Ez után apu még mindig úgy döntött, hogy bírja szuflával. Szerintem nem sétált ennyit az utóbbi 10 évben összesen, mint aznap. Elsétáltunk a kis diadalív mellett/alatt, végig a park mentén a Concorde metróállomásig, ami így is minimum egy másfél kilométeres túra volt. Itt aztán megbeszéltük, hogy most már aztán tényleg fáradtak vagyunk: üljünk metróra, menjünk haza és aludjunk. Holnap ismét hosszú nap elé néztünk.

A kis diadalív, amibe ha innen belenézel tiszta időben, látod a Concorde-i obeliszket, mögötte a középső diadalívet, az mögött pedig az üzleti negyedben a legnagyobbat. Ez várostervezésileg szerintem példátlan, mert mindennek klappolnia kellett, ráadásul rohadtul nem egy időben épül a 3 ív. Ez a város egyszerűen elképesztő, és vita nincs. 

Concorde, a híres obeliszk és a távolban a kivilágított Eiffel torony.

A szállásra visszaérve dögrovás volt, mindenki villámgyorsan zuhanyzott, és eldőlt mint egy krumplis zsák. Rajtam kívül mindenki aludt is, mint télen a maci, engem viszont addigra teljesen letepert a fogfájás. Úgy lüktetett a fejem, hogy már káprázott a szemem. Egy szemernyit sem aludtam.
Másnap reggel első dolgunk volt még reggeli kávé előtt lemenni, és keresni egy gyógyszertárat. A patikus - borzasztó kedves volt! - miután kiderítette, mi bajom, a kezembe nyomott egy fájdalomcsillapítót, amiben görcsoldó meg minden anyámkínja is mixelve volt. Azt mondta, fogfájásra nincs jobb náluk. Én meg hittem neki. Bevettem egy pirulát, és vártam. Nem kellett sokat.
A fejem mintha pillekönny lett volna, a színek kiégtek, minden világos volt és hangos. Na mondom ez bedrogozott. Konkrétan fogalmam sincs, mi történt.
Itt vannak a képek, látom, hogy voltunk pl a Notre Dame-nál, és én csináltam a képeket, mert a többiek vannak rajta,, de nem nagyon emlékszem rá. De azért megmutatom.
Az még megvan, hogy leültünk a templom előtti térre reggelizni, maradt még fasírtunk és kolbink, és istenigazából paraszt módon leültünk piknikezni. Vettünk bagettet, mert az úgy kell, és nekiveselkedtünk. Erre emlékszem, mert elnyammogtam egy fél fasírtot, és a gyomrom fel is zördült, hogy hé, mi ez. Nem erről volt szó, hanem gyümölcs löttyökről.

Suttyóreggeli! :)

Anyukám még mindig boldog, és még mindig gyönyörű

Innen egyenes út vitt át a diadalívhez, a középsőhöz, az igazihoz. Mert ugye az első az ugyanez csak piciben, a harmadik meg baromi nagy, és modern, csak tömör leegyszerűsített beton keret. Ez az igazi!

Eddigre viszont már teljesen megsemmisültem. Kiment a fejemből a bódulat és csak a fájdalom maradt. Nem volt más hátra: irány a vasútállomás!
Nem volt közel, egyáltalán nem, és nem akartuk bekockáztatni, hogy újfent elkésünk. Ennek a szuperbiztonsági intézkedésnek köszönhetően két órával hamarabb értünk oda. Volt némi eltöltendő időnk. Elmentünk megkajálni, meg venni nekem valami gyógyszert, ami nem üt ki teljesen.
Kértem egy nagyon erős Advilt, kaptam is. A gond csak az volt, hogy a mellékelt betegtájkoztató kizárólag francia nyelven íródot, így nem láttam, mennyi időnként vehetek be egyet-egyet. A vonaton megkérdeztem a kedves kis utaskísérőket, hogy lefordítanák-e. Addigra túl voltam két pirulán. Kiderült, hogy 8 óránként vehetek be egyet, és naponta soha nem többet, mint 3 darabot.
Ajjaj, itt baj lesz. Ma már nincs több bogyó.

Elfoglaltuk a rendes ülőhelyünket a vonaton, minden úgy ment, ahogy kellett.
Londonba beérkezve már nem voltunk időhöz kötve. Igaz, semmi kedvünk nem volt várost nézni, meg ennyi táskát végigcipelni ekkora gyalogúton. Úgy döntöttünk, irány egyből haza, London majd a következő alkalommal lesz terítéken.
Hamar kiderült, hogy 4ünknek a 4 vonaljegy ugyanolyan csillagászati, mint amit idefelé fizettem, ez a legolcsóbb, nincs olcsóbb opció. Úgy döntöttünk, ez nem jó, kell lennie olcsóbb megoldásnak is, hogy eljussunk egyik vonat állomásról (St Pancras-ról) Charing Crossra. Gondoltuk egy éltünk-egy halálunk, kérdezzük meg, mennyi volna a taxi. Az mégis csak kényelmesebb, apunak nem kell lépcsőket másznia a metróhoz, és mint kiderült: olcsóbb is. Majdnem fele annyiba került, úgy, hogy a hatalmas utastérben kényelmesen elfértünk (ilyen klasszikus fekete cabbyvel mentünk, tudjátok, aminek fordítva nyílik az ajtaja),  és úgy, hogy közben szuper helyeken mentünk keresztül. A pályaudvarra érve még mindig volt időnk a sevenoaksi vonatig, úgyhogy anyu felkurjantott: nehogy már Londonban vagyunk, és nem iszik egy jó guinnest! Tudni kell, hogy ez édesanyám szájából olyan ritka, mintha én azt mondanám: de megkívántam most egy jó nagy tábla Milkát (mert ugye én gyűűűlölöm a csokit).
Nem is volt vita, kaptunk az alkalmon.
Isti azt mondta, ismer néhány kocsmát a közelben. Eljöttünk egy mellett, ami üres volt de Isti javaslatára nem ebbe mentünk, mert feljebb vannak jobbak. Voltak is, de mind tele volt, csúcsidő volt, meg happy hours, meg minden lótúró. Apu már fáradt volt, úgyhogy azt mondta, menjünk vissza az első helyre, az üres volt. Be is ültünk, ki is kértük a söröket. Én nem mertem nagyon alkoholizálni ennyi gyógyszeres nyomás alatt, úgyhogy csak anyu fél pintjéből nyalogattam egy-két kortyot (nekem is ez volt az első barna söröm).
Egyszer csak ellibbent mellettünk egy akkora szőke nő, hogy akarva akaratlanul is utána néztem. Nem is csoda, mert ő egy férfi volt, nőnek öltözve. Nem ügy, mit bánom én, de apu elkezdte bámulni. Istivel úgy fogtuk vissza, hogy ne bámuljon már, mert ez itt nem szokás, ez tök természetes dolog!! Aztán felbukkant egy ugyanakkora vörös hajú teremtés is. Ekkor történt a felismerés: Isti felhívta a figyelmünket, hogy nézzük meg a posztereket a falon. Csupa ölelkező puszilkodó muksó.
Sikeresen besétáltunk a környék egyetlen meleg bárjába. És tényleg, ahogy jobban körülnéztem, voltak ott poszterek, képek, térdig érő pöcsű fáraó szobrok, sőt, még egy cikk is a London Pride-ról, amit láttam is befelé jövet, de gondoltam a belvárosban vagyunk, biztos London büszkeségeiről egy kis újságcikk. Aha... Aztán leesett, hogy a pultos fiúk is olyan bősz csuklómozdulatokkal gesztikulálnak, hogy én is megirigylem, miközben az egyikük egy Alicia Keys számra táncol és énekel egyszerre, és még fel is hangosítja.
Ami nekem inkább mókás és érdekes, de az enyhén homofób apukámat rendesen odaszögezte a székhez. Ilyen gyorsan sört felhörpinteni még nem láttam.
Mintha puskából lőtték volna ki, úgy menekült ki onnan, mi meg jobb választásunk híján mentünk utána.

Felpattantunk a vonatunkra, és hazaszáguldottunk.
Otthon már várt Shaun, aki szánta bánta, hogy nem tudtunk találkozni hétvégén, de az mégsem járja, hogy elengedjen újabb 4 napra Magyarországra, és még csak meg se ölelgessen.
Esküszöm, ebben az emberben van valami életelixír.
Végigaludtam az éjszakát, mindenféle gyógyszeres behatás nélkül, mindehhez pedig csak annyi kellett, hogy lefeküdjön mellém, simogassa a buksimat, és beszéljen hozzám. Perceen belül aludtam, és fel sem keltem másnap reggel 4ig.

Nem, nem, ez normális, reggeli géppel repültünk haza, így extra korán ki kellett indulnunk a reptérre. Ismerve a Szalczingerék nemzetközi utazásra vonatkozó lekésési/elnézési/elnapolási  képességeit, tudtuk, hogy itt bizony ott kell lenni időben, még mielőtt Murphy felébred.

És lám, most otthon vagyok, túl vagyunk egy dupla kerékcserén a reptérről visszafelé jövet, egy találkozáson Sinyával, akivel úgy néz ki, képesek vagyunk ismét értelmes felnőttek módjára kommunikálni anyázás nélkül, fél év után először, a mai napon pedig túl vagyok életem első igazi foghúzásán is.
Bizony megszabadítottak ettől az átoktól, és most baromi fura, mert óriási fog volt, 2 és fél centi mély és nagyon széles, és akkora krátert hagyott maga után, hogy hihetetlen, és alig tudok még enni és inni, és még mindig be vagyok drogozva, de ennél már csak jobb lesz.

Ellenben én most jobbra el, mert nagyon régóta írom ezt a vackot, és szerintem a negyedetek se olvassa el idáig, szóval bonszoár.
<3