Oké, szóval így hogy egyedül ülök otthon szombat este, nem lévén mit csinálnom (a lakás tiszta, a ruhák száradnak, mosatlan edény nincs, stb), leültem és újra néztem egy filmet, amit egyszer láttam néhány éve, és akkor is jól megkavarta a fejemben a dolgokat, de most is elég komoly hatása volt rám, úgyhogy most így a dolog lendülete alatt írni akarok róla.
A film címe "I Origins", magyarul "A szem tükrében".
Ha megnéznétek, akkor ne olvassátok tovább.
A történet azzal kezdődik, hogy van egy Phd biológus palántánk, Ian, aki egy haloween buliban találkozik egy titokzatos lánnyal. Iant gyerek kora óta érdekli a fényképészet, és gyűjti a képeket emberek szeméről. Így mikor találkozik egy lánnyal a tetőn, akinek el van kendőzve az arca, csak a szemei látszanak, megkéri, hadd csináljon róla egy képet. Gyönyörű, egyedi mintázatú kékes zöld szemek.
Kicsit egymásba gabalyodnak, aztán a lány szó nélkül lelép, Ian pedig ott marad elvarázsolva.
Nem sokkal később valami fura véletlennek köszönhetően egy plakát előtt találja magát az utcán valahol a külvárosban, amiről a lány szemei néznek vissza rá egy smink márka reklámjáról:
A Google a barátom! felkiáltással Ian nekiáll kideríteni a lány nevét, és hogy hol találhatja meg. Meg is találja Sofit, a lány pedig akármilyen bogaras is, úgy fest, tökéletesen kiegészíti Ian megrögzött, tudományos, szigorúan spiritualitásmentes személyiségét a maga elvarázsolt, kicsit hangyás, kicsit olyan Phoebe Buffay reakcióival, szellemvilággal, előző életekkel, stb. Randizni kezdenek, idillinek tűnik a kapcsolat, annak ellenére, hogy mint szintén megrögzött adat-hívő, érzem, hogy komoly határokat feszegeet két ilyen ember együttélése, és a kérdés, hogy vajh működhet ilyesmi hosszú távon (velem tuti nem működne).
Eközben Ian és a laborpartnnere Karen egy mellékesnek induló, de aztán megkomolyodó projekten dolgoznak: egy gént kutatnak, ami a fényérzékenységért felelős azokban az állatokban, amiknek van szemük. Karen talpig tudományos beállítottságú, fejjel a falnak típusú kutató, akiből hiányzik a csalódástól való félelem. Ha 400ezer tesztet kell megcsinálnia, hogy megtalálja azt az egy gént, akkor 400ezret csinál végig.
Céljuk a kutatással az, hogy véglegesen aláássák azt a kreácionista érvet, miszerint a szem egy olyan összetett szerkezet, ami csak egészként működhet, ha egyetlen darabja is hiányzik, nem funkcionális. Ugyanezt az érvet használják a szárny, vagy a baktériumok ostorának szerkezetére, annak ellenére, hogy világos hogy bukott érv, de hagyjuk ezt most. Ha ez a kutatópár bebizonyítaná, hogy egy 100%-ig vak élőlény, egyetlen genetikai mutációval képes a fényérzékenységre, onnantól egész mutációs-evolúciós út vezet az emberi szemig. Ez nem feltétlenül tudományos áttörés, hanem inkább egy plusz pont az evolúcionistáknak, és 10 pont a Mardekártól, azaz a kreacionistáktól.
Aznap, mikor Ian és Sofi hirtelen elhatározásból úgy dönt, hogy összeházasodnak, felhívja Iant a nagy hírrel: megtalálta azt az állatot, aminek nincs szeme, de egy gén mutációjával képesek fényérzékeny foltokat létrehozni neki. Azaz magát az áttörést. Kéri, hogy menjen be a laborba, ahol először találkozik Sofival, és rájön, hogy nagyon beletenyerelt a napba, ezért inkább lelép, hagyja a párt kettesben ünnepelni a laborban,
Mikor hazaérnek, úton felfelé a lift megreked két emelet között, és ki kell mászniuk belőle, miközben vészesen úgy fest, le fognak zuhanni. Ian mászik ki először, hogy aztán felhúzza Sofit, ami épp hogy csak sikerül, mielőtt a lift nekilódul lefelé, legalábbis azt hisszük, aztán kiderül, hogy sajnos nem ez a helyzet, Sofi meglepően hallgatag, vér is van, úristen, Sofit bizony ketté kapta a lift.
Ian üvölt ahogy a torkából kifér, majd olyan mély depibe süpped, amilyen mélybe csak egy férfi süppedhet, akinek az esküvőjük napján hal meg a felesége. Kicsit olyan Gun'n Roses-os a sztori. Karen átmegy hozzá néha, mutat neki eredményeket (mert ő közben dolgozik), majd egy nap azzal állít be, hogy nesze, itt a kukac, eddig nem volt szeme, most van szeme, lát, sikerült. Megvan az érv, a bizonyíték, hurrá, de innen még hosszú az út, úgyhogy igazán összeszedhetné magát most már.
Gyász és vágy, mint tudjuk-láttuk, nehezen elkülöníthető, Ian és Karen egymásba gabalyodik, és itt el is engedjük a történetnek ezt a szálát.
Mintha egy másik film kezdődne, 7 év múlva kapjuk fel a fonalat, mikor Ian és Karen összeházasodtak, épp babát várnak. Meg is születik a pici, aki, mivel egy hiperszuper kórházban jött a világra, rögtön azzal kezdi földi életét, hogy bescannelik az íriszét. Ez egy elég modern személyazonosító eljárás, amit egyre szélesebb körben alkalmaznak világszerte, mert tartós (születésünktől életünk végéig ugyanolyan marad), védett (a koponyánkba zárva védettebb, mint az ujjlenyomatunk), és mert lehetetlen hamisítani. Minden embernek egyedi írisz mintázata van.
Itt van egy köztes kis beékelés a filmbe, ami engem kb lesokkolt. Egy étteremben Ian felismeri Sofi parfümének illatát a pincérnőn, elmegy, megveszi, nekiáll szagolgatni egyik este, miközben Sofiról néz régi képeket és videókat, és hát szegény nem tehet róla, begerjed rá. Na talán ez az a pillanat, mikor legkevésbé szeretnéd, hogy a 8 hónapos terhes feleséged rád nyisson, de pedig pont ez történik. Ahogy kéremszépen két szofisztikált ember megbeszéli ezt az incidenst, az számomra totál sokkoló és példa értékű. Szeretnék majd egyszer ilyen nyitott gondolkodású feleség lenni. Na tovább. Jön a baba.
Mikor scannelik az újszülött Tobiast, es a nővér beviszi az adatokat a gépbe, az kidob egy arcot (egy idősödő fekete bőrű úriemberét), a nevét, Paul Edgar Dairy, hogy igen, ő az.
Néznek furán hogy ömmm...nem, biztos hiba van a rendszerben. Újra betáplálják a scannelt adatokat, mire a gép befogadja, mint új "felhasználót". Haza is mennek, minden rendben van, nagy a boldogság.
Néhány hét-hónap múlva hívják őket a kórházból, hogy valamit találtak a baba vizeletében, ami autizmusra utal, szeretnének, ha bejönnének, hogy tesztelhessék a gyereket. Leültetik, és képeket mutogatnak neki, azt vizsgálva, hogy melyik tetszik neki jobban. Egy farmház, egy büfé, egy kutya, egy néni, Tobias jól megnézi őket és pozitivan reagál rájuk. A végén elpityeredik, a szülők leállíttatják a tesztet.
Mivel nem hülyék, leesik nekik hogy ennek a tesznek semmi köze nincs az autizmusra való teszteléshez, és hogy ők itt kérem meg lettek vezetve, valami másért hívták be őket, ezért utána járnak, ki ez az orvos, mit kutat. Próbálják felidézni a képeket, amiket vetítettek neki, van köztük egy büfé valahol a semmi közepén Idaho-ban, aminek emékeznek a nevére. Rákeresnek, kiderül, hogy az egy létező hely.
Az én gyerekemmel márpedig ne szórakozzon senki, apuka felkerekedik, hogy megnézze magának ezt a helyet. Meg is találja, nem messze onnan azt a farmházat ami a képen volt, az út mellett a kutyát, ami a képen volt, illetve a nőt, aki láttán Tobias elsírta magát. Rendes embereknek tűnnek.
Ian megtudja, hogy a hely egy Dairy Farm, azaz tejéért tenyésztett marhákat tartó farm, de aztán kiderül, hogy nem, Dairy a nevük, és húsmarhákat tenyésztenek.
Ian megint csak nem hülye, összerakja a két puzzlet, bedobja, hogy ismernek-e egy Paul Edgar Dairy nevű embert. Mondja is a lány, hogy igen, ő az apja. Iannek a dzseki alatt valószínűleg lúdbőrzik a karja, nagyon szeretne vele találkozni, de mint kiderül, Paul Edgar Dairy néhány hónapja meghalt.
Hazamegy, leülnek a feleségével matekozni. Kiszámolják, hogy Paul még azelőtt meghalt, hogy Tobias megfogant volna. Az írisz scanner Tobias szemét először Paul szemeként ismerte fel. Lehet kapcsolat? Rájönnek, hogy nem autizmusra tesztelték a gyereküket: emlékeket teszteltek egy halott idős ember és egy újszülött kisbaba között, aki pozitívan reagált.
Levonják a következtetést, ami kézenfekvő, de tudományosan elfogadhatatlan: a szem a lélek tükre? Az íriszönk mintázata a lelkünk? Van gy spirituális gyűjtőhely, ahova a lelkek távoznak a halál után, hogy aztán újszülöttekbe kerüljenek? Innen származnak az deja vü pillanatok? Innen származik a "ismertelek előző életemben" érzés?
Megintcsak, mint okos értelmes emberek, nem állnak le ámélkodni, hanem kijelentik, hogy statisztikailag ez egy véletlen. Ha találnak még egy egyezést, akkor lehet elkezdeni beszarni.
Ian, mivel megrögzött szem gyűjtő, rengeteg anyagot halmozott fel szemekről, amiket összehasonlíthatnak az adatbázis már meglévő regisztrált felhasználóival. Olyan emberekkel keresnek egyezést, akikről tudják, hogy elhunytak. Nyilván.
Beütik a szülők nagyszülők képeit...néhányuk regisztrálva van, de csak mint önmaguk.
Kezdenek kifogyni a halott ismerősökből és családtagokból, mikor egyszer csak Karen bedobja Sofi nevét. Van kép a szeméről, 7 éve elhunyt ugyebár a liftes incidensben.
Meg is találják a regisztrációt, valahol Indiában. Ian néz, hogy ja, lehet, hogy Sofi járt ott és regisztrálták. Mire néz rá a munkatársa, mondván: a regisztráció 3 hónapja történt.
Iant természetesen lesújtja a dolog súlya. Valaki, akinek az írisz mintázata megegyezik a halott szerelmével vígan jár-kel Indiában valahol, épp most. Mivel Tobias baba és az öreg bácsi közt kimutatható volt a kapcsolat, ezért van mit megemészteni azon, hogy élete szerelmének lelke talán itt van valahol, ebben a világban, a Föld túlsó felén. Ezt érzelmileg feldolgozni úgy, hogy közben az empirikus agyad azt mondja neked, hogy ez hülyeség, nincs olyan hogy "lélek", az nem semmi.
Nem magától, Karen unszolására vetemedik a nagy útra, hogy megtalálja ezt a valakit. Kideríti ki az, és nagynehezen megtalálja: egy kislány az, nagyjából 7 éves, árva, az utcán lakik. A szeme Sofiénak a tökéletes másolata.
Ian felnyalábolja, elviszi a holtelba, megeteti, és elvégezteti rajta a tesztet Karennel együtt (skype-on kapcsolódva). 3 képet mutat neki, amiből ki kell választania a kedvencét. Minden egységben ott van valami, ami Sofival kapcsolatos, és 2 másik dolog, ami hasonló, de más. Pl, ha Sofi kedvenc állata a fehér páva, akkor van egy kép egy fehér páváról, egy daruról meg egy gólyáról. A kislány hol jót mutat, hol rosszat, ugyan jól indul a teszt, mégis a végére kb 44%-os találatot mutat, ami túl sok a random véletlenhez, de túl kevés az elmélet igazolására.
Ian fogja is a fejét, hogy ennyit jött ment, hónapokat töltött Indiában, és megtalálta a kislányt, aki aztán nem bizonyult Sofi újjászületett lelkének. Tudományosan legalábbis nem. Hogy mit szeretett volna jobban, nem tudjuk. Hogy megbizonyosodjon róla, hogy Sofi lelke ül vele szemben, vagy hogy az esze győzzön, és beláthassa, hogy ez lehetetlen, és elengedje végre Sofi szellemét, ami mint látjuk, még mindig kísérti, még mindig gyászolja.
Ránézve egyértelműen lehangolt, nincs értelme tovább marasztalni a kislányt, ezért kézen fogja, hogy visszavigye oda ahol találta. Állnak a folyosón a liftnél, mindketten kussban, lehangoltan, mikor kicsapódik a lift ajtaja, a kislány pedig akkora pánikrohamot kap, hogy nacsak, indiaiul kezd károgni, zihál, sír, és odabújik Ian lábához: fél a lifttől.
Iannak több sem kell, azt mondja, lófaszt a tudományba: ez Sofi.
........................
Nem is igazán maga a film háttere varázsolt el mert biztos vagyok benne, hogy egy csomó helyen tudománytalan, és megalapozatlan.
Számomra a karakterek voltak abszolút tökéletesek. Ian, Karen és Sofi karaktere olyan pompásan ki van dolgozva, és valahol mélyen annyira azonosulni tudok Karennel, hogy ölelem csókolom ezt a filmet.
Annyiszor felfakadtam már, hogy a legtöbb film őrültként, vagy főgonoszként ábrázolja a biológusokat, így abszolút felüdítő egy olyat látni, ami úgy ábrázolja őket, amilyenek: buliznak, szerelmesek, szomorúak, lelkesek, gyászolnak, apák, anyák, mindezt úgy, hogy közben egy percig sem vonják el a tudatukat arról, hogy mi is történik velük fiziológiailag. Hogy amit éreznek, miért érzik úgy. Hogy amit a másik csinál - még ha durva is - annak oka van, és megérteni fontosabb azt, mint elitélni érte a másikat. Meghallgatják egymást. Nyitottak a másik szempontjára, elfogadják azt, nem vitatkoznak - egész egyszerűen mert nincs értelme.
Több ilyen ember kéne erre a világra.
A két női főszereplő, Brit Marling (Karen) és Astrid Berges-Frisbey (Sofi) pedig gyönyörűek.
