2 hét HUSS , itt voltam , ide mennék , seggleszakadás csapó2 ! Ez egy rossz cím.

Letelt a szabadságom. HUSS (és pöcc).
Gondoltam jól odapörkölök a munkatársaknak, és úgy, mint Kasia, kiveszek egy huzamban  hét szabadságot, hadd fájjon mindenkinek.
Nem mintha nagyon fáradt lettem volna, de ha nem veszem ki a megmaradt szabadnapjaimat, elvesztem őket. Ami egészen nagy tragédia lenne, lévén ez fizetett szabadság.

Annyi sok tervem volt erre a két hétre.
Időjárás bácsi viszont az egészet úgy lecsapta egy univerzális méretű légycsapóval, hogy minden tervem szőrösen himbálózó összeaszott légylábakhoz és egyéb rovar alkatrészekhez hasonlóan saját vérébe fulladva-száradva végezte elmém kis szemetes vödrében.    (Ő...fujj?)

El akartam menni megnézni Stonehenge-t. Mert ez volt az egyik az "Angliában látni kell" listámon.
A lista tartalmazza egyébként a King's Cross-féle 9 és 3/4-ik vágányt, amit már kipipáltam, Madam Tussaud panoptikumát, a Hyde parkot, és hasonló félig meddig tipikusan turista érdekeltségű helyeket.
Ehelyett, amire aztán abszolút nem voltam kíváncsi, láttam már a Big Bent, a London Eye-t, a Parlamentet, az egggggész tipikus Temze parti látképet, mindenféle királyi palotákat, meg szőrmesipkás őröket, magas buszt, piros telefonfülkét, bla bla bla.
A listámra újonnan került fel Camden town még nyáron, mikor is a Londonban élő eredeti tarjáni anyagból gyúrt Marci azt mondta, oda el kell mennem egyszer. Egyrészt mert szép és jó, másrészt mert van ott egy bolt, amit látnom kell, mert hát... nincs rá jobb szó, mint hogy FURA. Már a bejárati dekorációval szolídan szájon csap a cyber-fantáziavilágbeli robort páros 10 méteres szobra, amik a kapukat őrzik, de bent sem találsz mást: Fura dolgok, fura kütyük, még furább ékszerek, extra fura ruhák. Nem kamuzok, nézzétek meg:

Ne ragadj le a ruhákon, képzeld el milyen lehet a 3. képen lévő cipőben parkűrözni egész nap :)

Amúgy meg: http://shop.cyberdog.net/
Olyasmi, mint otthon a bigyó shop, csak ezt mintha valaki feturbózta volna egy szerényebb adag LSD-vel :D

A másik hely, ami felkerült a listámra az Cornwall-ban van, és Eden project néven fut.
Sokan sokféleképp próbáltak már az unalomig és feleslegesen győzködni, hogy nem egészséges ennyire rajongani a növényekért, mint ahogy azt én teszem, de egyet tudok: ha egyszer valaki ide engem beenged, előbb válok fapásztor entté, semmint hogy kijöjjek innen valaha is.
Shaun családja (egyik vonalról biztosan) innen származik, mármint Cornwall-ból,ezért személyes keresztjének tekinti, hogy egyszer ide elvigyen és jól megmutassa nekem a környéket meg az ottani rokonokat :)

Eden Project

Visszatérve a Stonehenge-re: 10-ből 10 fogorvos nem ajánlja a megtekintését, mert nem mehetsz elég közel, csak fél kilométerről körbemászhatsz egy csomó darab követ a puszta közepén. Olyan lehet, mint mikor szegény turisták eljönnek Magyarországra, és elmennek megnézni a Hortobágyot. Szóval ezt inkább sztornóztam a listáról.


Szóval hogy is telt ez a két hét?

Ez.

LASSAN.
Főbb eredményeim, melyeket az utóbbi 2 hétben értem el:
1.) Félig kész a montázs az egyik falamra
2.) Végre megtudakoltam, mennyibe kerülne 3 fényképemet előhívni vászonra és feltenni a falra. Inkább nem csinálom meg, tekintve, hogy átszámolva olyan 70ezer ft-ból úsznám meg.
3.) Rajzoltam, de nagyon sokat, ilyeneket, mint itt jobbra ez.
4.) Végre megismertem Ted Mosby feleségét.
5.) Vörösre festettem a hajam, újra, Zita által. Kicsit vörösebbre, mint legutóbb, de továbbra sem pirosra. Papír szerint piros bogyó színem van. Szerintem most lettem áhított gesztenye.
6.) Főztem és főztem és főztem. Tegnap mondjuk elkészült életem első brassóija, kísértetiesen hasonló ízvilágban, mint anyué otthon. Új sztárséf a láthatáron? ( --> )
7.) Megvan a tetkóm teljes ötlete, de mivel a művész aki csinálná, az csinálta Isti legutóbbi tetkóját is, és ledobta a bőre a fele festéket, úgyhogy még habozom, hogy megpróbáljam-e egyáltalán.
Ömmm...és azt hiszem, ennyi volna.

Természetesen mióta újra dolgozom, süt a nap, csiripelnek a madafaka madarak, van vagy 20 fok nap közben. Nekem pedig az első két munkanap után olllllllllyan de olyan izomláz van a popikámban, hogy ijesztő. De ezt csak annak tudom be, hogy állandó társam, Murphy, aki sosem hagy el,  jól sejthetően még mindig az ágyam alatt rejtőzik, és míg alszom, ő szórja rám a woodo átkokat.

A mai nap végszava tehát ismét a seggleszakadás. Immáron másodszor. Hát nem tökre nagyon hurrá és jipppijáo?  :)

Nagy a pakli, avagy a távolság íze

A távolság elég sok mindent megváltoztat, és arra sarkall, hogy átértékelj magadban egyet s mást.

A mai nap az otthoniakra gondoltam. Azokra, akiket magára hagytam, és akik magamra hagytak.
Nem áltattam magam nagy reményekkel, mikor eljöttem otthonról. Mindent a pakliba tettem, gondoltam majd meglátjuk, hogy mit sikerül húzni belőle. Viszont olyan sok kártya volt ebben a pakliban, hogy tudtam, úgysem fogok tudni mindre odafigyelni egyszerre. Feltűnik majd, ha elvesztek egy kártyát? Vagy feltűnik egyáltalán, mennyit ér egy-egy kártyalap? Megnő a szememben egy kártya jelentősége?

Mindre akadt példa bőven.

Szemrebbenés nélkül 4 olyan kártyalapot tudok említeni, akiket még mindig közel érzek magamhoz. A szüleim és két barát a sok száz ember közül akit ismerek. A gondolat is sértő hogy holmi pakliba kerüljetek. Nem mentek ti sehova.  :)


"Feltűnik majd, ha elvesztek egy kártyát?"
A kérdés hiányos, mert vannak emberek, kártyák, akiket már rég elvesztettem az út előtt. Ezzel a helyzettel úgymond nincs mit tenni. Nem voltunk egymásnak elég fontosak, hiába volt olyan időszak az életünkben, mikor elválaszthatatlanok voltunk. Az a típusú ember vagyok, aki folyton reméli, hogy a dolgok rendbe jönnek, mindig van még egy sansz, még egy esély. Tudjátok, az az "Átejtettél 50-szer? Talán 51-edjére nem fogsz". Persze hogy átejtesz. Szép lassan megtanulom, de akkor is csak kizárlak, de ha újra megkeresel, mert szükséged van rám, lesz 52-edik alkalom.
Véleményem szerint túl sok ember van ebben a zónában, olyanok is, akiket egy időben feltétel nélkül szerettem. Nem tudom, mi zajlik velük. Utaznak? Férjhez mentek? Apukák lettek?
Nem tudom, de még mindig remélem, hogy egyszer majd megkeresnek és elmesélik nekem. Nézegetek fényképeket, bámulom őket, és nem tudom kik ők. Szeretem az emléket, amit felidéznek, de talán ma már teljesen más emberek.
Picit idegesítő, mert annyi időt töltöttem velük / annyit nevettünk együtt / sírtam miattuk / annyi követ mozgattam meg értük, mégsem maradt belőle semmi.
Nem tudom, feltűnik-e a pillanat, amikor végleg elengedjük egymás kezét. Tudod, mikor egyik pillanatban még "persze, hogy tudom ki, a legjobb barátnőm", a másikban hirtelen már "igen, ismertem rég valakit akit így hívtak".
Undorító dolgok ezek.
Ugrálnak fel a random arcok a szemem előtt. Általános iskolai osztály. Gimis osztály. Volt szerelmek. Egyetemi cimborák. Az utazások során megismert kósza lelkek.
Hová tűntetek?
Fogunk még beszélni? Találkozunk még VALAHA is?
Vagy az, hogy itt vagyok, ti meg mind ott, mindent megváltoztat? Ha osztálytalálkozót szerveztek ott akik egy helyen vagytok, eszetekbe jutok majd, mondván "szóljunk neki hátha haza tud jönni" vagy már a "áh, úgyse jön haza" fiókban vagyok?
Aztán ott vannak azok, akiket az út miatt vesztettem el. Akikkel a mindennapokat töltöttem, és az hittem, attól, hogy ide költözöm, továbbra is megmaradnak a viccelődések, meg a közös percek, de bumm. Semmi nem maradt belőle.
Olyan sok volt a kártya, és most hirtelen olyan pici ez a pakli.


"Vagy feltűnik egyáltalán, mennyit ér egy-egy kártyalap?"
Vannak emberek, akik konstans ott vannak az életedben, meg a mindennapokban, de kell a távolság ahhoz, hogy észrevedd, milyen fontosak is, vagy milyen fontosak voltak. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szeretettel gondolok majd vissza mondjuk egy angol tanárra meg a hülye kis mondókáira, a bátyámra, vagy csak holmi random idegenre, aki egyszer szóba állt velem és valami szépet/okosat mondott nekem. Ha az a tanár nincs, és nincsenek azok a fárasztó mondókái meg versikéi, most sokkal nehezebb dolgom lenne, mind a nyelvtannal, mind az angol szokásokkal. Pedig csak egy beosztás volt az órarendben. A bátyám is mindig ott volt az életemben, de valahogy sosem volt ott. Nélküle ezt az egész fordulatot képtelen lettem volna normálisan megélni, valószínűleg újra otthon laknék Tarjánban és első sorból nézném ahogy elúszik az életem. Évekig nem vettünk tudomást egymásról, mégis mikor kellett nyújtotta a kezét, és kihúzott a bajból.
De nem is kell, hogy irányomban történjen valami. Mondjuk csak látom ezeket az embereket olyasmit tenni, amiről úgy gondoltam, hogy lehetetlen. Vagy tabu. Nagyban átformálják a világnézeted anélkül, hogy erről ők tudomást szereznének. Mert valaki férjhez megy egy gyerekes apához, és egy perc alatt anyává válik, és megcsinálja, és képes rá. Vagy valaki kiáll a vallása mellett, holott piszok nehéz dolga van vele. Vagy valaki az utolsó utáni pillanatban meggondolja magát, és mégsem hagyja ott az egyetemet, és mára sikeresen lediplomázik és felsőbb tanulmányokat folytat. Vagy valaki veszi a bátorságot és elmondja a barátjának, hogy hűtlen volt, vállalva ezzel hogy egy botlás miatt széthullik az élete. Valaki ott hagy csapot papot, diplomát és állást, és táncosnak áll, mert attól érzi magát boldognak.
Volt, akiről példát vettem, volt akit látva megesküdtem, hogy én ezt sokkal okosabban fogom csinálni.
Ezek a kártyalapok sunyin megbújnak a pakliban, nem hagyják hogy észrevedd, mennyit is érnek igazából, de feltűnik, ha jól megnézed őket :)


"Megnő a szememben egy kártya jelentősége?"
Meglepő, mennyi olyan ember van, a ki támogat és tartja bennem a lelket, holott sosem gondoltam volna, hogy valaha is többet fogunk beszélgetni annál, mint hogy "szia, helló". Főleg, hogy ők is viszont számítanak rám, érjen bármilyen keveset is a segítségem innen. Az is meglepő, hány olyan ember van, akikről biztosan tudtam, hogy itt lesznek velem továbbra is, és most sehol sem látom őket.
Az unokahúgommal többet beszélgetek, mint az otthon létem alatt valaha. Számít rám, a tanácsaimra, én pedig számítok rá, mert egy perc beszélgetés vele, és újra otthon érzem magam. Nagyon otthon, Tarjánban otthon.
Az egyetemi gyakorlatvezetőm többet tud rólam, mint sok olyan ember, akit a barátomnak tartottam. Meghallgat, ha baj van, vicceset mesél hogy felvidítson, mesél a munkájáról, a táborokról, tanácsot ad, ha kérem - és kérem, mert nem sok nála okosabb embert ismerek.
Ezek és még egy-két kártyalapom egyre inkább nő és kilóg a pakliból :)


Mindenki hiányzik, borzasztóan hiányzik. És nem segít a tudat, hogy nemsokára hazalátogatok. Legyen bármennyi időm is, nem fogok tudni mindenkivel találkozni, mindenkivel annyi időt tölteni, mint szeretném. Akivel mégis, azzal pedig nem fogok tudni újra. Két hétig úgy fog tűnni, minden a régi, mindenki itt van, most és velem, aztán mindenki ugyanúgy eltűnik, mint azelőtt.

Vagy én tűnök el.




Azt mondják hajnali 3 körül már nem szabad gondolkozni, mert az ember olyankor látja a legnegatívabban a dolgokat. Ezen ne múljon. Pizsit lövök, alszom. Jóéjt :)

Lakásgondok

Eddig akárhányszor munkába mentem, agonizáltam azon, hogy igyak-e előtte kávét. Mert nekem kell egy kis idő, mire az hatni kezd, annyival korábban meg nem szívesen megyek fel a városba, hogy beleférjen egy kb 1 órás kávézgatás. Főleg, hogy a munkában meg ingyenes és korlátlan a kávéfogyasztás.
Most, hogy szabadságon vagyok, főleg aggódtam, hogy ki se tudok majd kelni az ágyból, mert nincs itthon kávé, nem fogok tudni magamhoz térni értelmesen.
Nos, emiatt nem kellett izgulni: ez a lakás gondoskodik, hogy minden egyes reggel a plafonig emelje a vérnyomásom. És ha akarok se tudjak visszaaludni utána.


Egy-egy félmondat erejéig már panaszoltam, mennyi baj van ezzel a lakással, de így szummázva még sem sikerült még a fejemben sem összerakni - aminek természetesen az lett az eredménye, hogy még inkább el akarok innen költözni a bús büdös p......

Gond No.1. - A "szoba"
Ami ugye nincs. 4en bérlünk egy kétszobás lakást. Ebből a nagy szobában lakik Csilla meg Geri, a
kis szobában Isti, nekem maradt a nappali-konyha. Azaz annak egy kicsi sarka (a zölddel határolt terület). A nyilak a bejáratokat jelzik, ebből egy a front ajtó, a másik kettő a terasz ajtók. A zöld vonal maga jelzi a falaimat, amik tulajdonképp csak polcok, 30 cm-rel a plafon alatt végződnek. A köztes résben dobozok, reklámtáskák vannak. Ajtóm nincs, csak a kertajtó felől egy rés a pajzson. Így van ugyan egy lekerített területem, ahová befér az ágyam és egy éjjeli szekrény, s igen otthonosnak is mondhatom, mégis egy légtérben vagyok a közösségi helyszínnel és a konyhával. Ha mondjuk valaki kinyitja a hűtőt - tartsuk azt akármilyen tisztán - dől be a szobámba a kaja szag. Ha mondjuk emberek jönnek hozzánk, akkor bizony addig nincs alvás, míg ők itt vannak, nincs ajtómamit becsukva kiszűrhetném a zajokat.


Gond No.2. - Az "ajtó"
A szoba idézőjelbe tétele érthető volt az előző bejegyzés alapján, máris mondom,hogy az ajtó miért
érdemli ugyanezt. Van ugyanis nekünk szép, fából készült bejárati ajtónk, ami az utcára néz... de lassan 3 hónapja nem tudjuk használni. Hiába verjük a nyálunkat a főbérlőnek,hogy ha már havi 1000 fontot legombol rólunk lakbér gyanánt, illene ha legalább gondoskodna róla, hogy az ajtónk működjék. Gondoskodott is, egyszer eljöttek megjavítani,működött is az ajtó 3 napig, majd újra használhatatlanná vált. Csak hogy értsétek: az elragadó minőségű ajtót amint elkapta az esős időszak, megduzzad,t és úgy belecuppant az ajtókeretbe, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja nyitni - be tudja csukni. Az embereink állták is a sarat, vért, verítéket és fizikai erőszakot alkalmazva nyitották-csukták, míg végül valakinek egyszer csak a kezében nem maradt a kilincs - újra.
Ennek hiányában viszont kellett egy alternatív megoldás arra, hogy hogyan is juthatnánk be a lakásba - bizony az udvaron keresztül, a két teraszajtón át. Gerinek és Csillának így tulajdonképp saját bejáratuk van, de az enyém is használatban van. Isti meg csak az enyémen közlekedik. Ha visszanézitek a térképet, láthatjátok, hogy így bizony pont a szobámba toppan, hogyhogynem az ágyam szélére lép, aki bejön az ajtón. Képzeljétek csak el, mikor próbáltok meghitten összebújni szívetek válaszottjával, és  egyszer csak BUMM, ajtó nyílik, hideg betódul, 8 tesco-s szatyor csörög össze vissza, szolid harc a szalagfüggönnyel, Pisti befordul a szobádba, elrikkantja magát, hogy SZERVUSZTOK FIATALOK, JÓ A BULI???, majd miközben te próbálod összeszedni a gondolataidat és visszatérni földi síkra, és szabadkozni a barátodnak, hogy bocsi bocsi bocsi, sajnálom hogy mindig ez van, az illető még folytatja is, hogy "Hugiii!!!!!! HUUUUUUGIIIIIIIIIIIII!!!!!!!!". És akkor legyél kedves és megértő testvér... Néha tényleg arra várok, mikor csajozik már be, hogy én is rájuk törhessem az ajtót,hogy Isssssttttiiiiiiiiiiiii! IIIIIIISSSTTIIIIIIIII!!! JÓ A BULI ISTIIIII???? Ja most már nem az? Hmm nos....hát ez van.
A legutóbbi rányitós manőver után elkezdtem kizárni az embereket a lakásból: vagy kopog, és megvárja, míg összeszedem magam és kinyitom,vagy használja Geriék ajtaját. Vagy csücsüljön le odakint, én nem bánom. Tessék hagyni nekem egy kis magánszférát.

Az ajtó problémakör még ezzel sem zárul le, elvégre van a bejárati ajtón egy postalyuk is. Ezzel az egyik gond, hogy dől be rajta a hideg. A másik az, hogy csalogatja a postásokat, a szórólapozókat, akik nem restek reggelente 6-7x is meglátogatni minket. A szórólapozók a kisebb/könnyebb eset: ők csak bedobják a bedobnivalót a lyukon. Óriási élmény a fém fedél csapódásának csörrenésére ébredni minden reggel, de ez a kisebb gond.
De a postások és kiszállító fiúk.... na velük összeakadt már a bajszom. A rendszeres forgatókönyv a következő:
Postás jön. Fülhallgató a fülben.
Kopog. Felkelek. Nyúlok a ruháimért.
Kopog. Még mindig öltözök.
Kopog. Elindulok az ajtó felé.
Meglátja a csengő gombját. Csönget. Akkorra odaérek az ajtóhoz, így beleüvölt a csengő a fülembe. De ugye minek, kinyitni nem tudom. Ott állunk egymástól 5 centire, ő mégsem lát engem, pedig az ablakban vagyok. De ő inkább nézi a tájat, ACDC-t dudorászik.
Kopogok neki.
Nem  hallja.
Kopogok hangosabban.
Nem hallja.
Kiabálok, és dörömbölök.
Nem hallja.
Csönget még egyszer.
Feldühödöm, és ordítani kezdek, és izomból verem az ajtót.
Oda pillant, meglátja, ahogy füstölgő füllel, lilára színeződött fejjel állok előtte.
Elkezd nekem magyarázni, hogy nyissam ki, csomagot hozott.
Öcsém, hátnem mondod!
Szolid ujjmozdulattal a kettőnk közt kilógatott, DIREKT neki kitett cetlire mutatok, amin az áll: "Kedves Postás/Csomagkiszállító ember, stb.! Az ajtó nem működik, egyáltalán nem tudjuk kinyitni. Kérlek, ha csomagot hoztál, csak EGYSZER csengess, és ha felbukkanunk itt az ablakban, gyere a bal oldali kertkapuhoz, ott átveszem a csomagot. De ne dörömbölj, ne nyomkorászd a csengőt, mert ettől nem nyered el a szimpátiánkat, így kora reggel." Főleg hogy itt alszom a csengő alatt. "Kösz, és bocs: az itt lakók".
Ja, hogy ő azt nem látta. NEM LÁTTA.
Kertkapunál randi, csomagátvétel,
Dühödt visszatrappolás a lakásba a mínusz 10 fokos reggeli hidegben,
Csomag bedobása válogatott szobasarkakba,
Ágyba visszabújás, és az idegtől aludni nem tudás
Amitől csak még idegesebb leszel így 4 óra alvás után.
És köszönöm kérdéseteket: nem, ezek után már nem kell kávé.


Tekintve, hogy a ház lakásban élők 75%-a ebay/amazon/online rendelés függő, az nagyjából másnaponta játszódik le. Kivéve persze, ha a szomszédokat nem találják otthon, mert akkor az ő csomagjuk is hozzánk érkezik. Akkor minden nap ez van. Vagy ugyan otthon vannak a kis lelkeim, csak mivel ők az emeleten alszanak, nem hallják a csengőt annyira, mint az, aki közvetlen alatta fekszik - alias én.

Az ajtó problémakörbe a szigetelés is beletartozik: a bejárati ajtón lévő gigászi postalyukon beömlő hideg levegő egy dolog. A hogy az oldalsó két műanyag teraszajtó nem szigetel, az már gáz. Ezekben az orkán erejű viharokban, amik most vannak, csak úgy süvít be a szél, lobognak a függönyök. Zsír.


Gond No.3. - a repedés.
A nappalink - azaz a szobám - mennyezetén nyár óta ólálkodik egy kisebb fajta hajszál repedés, ami mostanra szépen kinőtte magát, lassan belefér az ujjam is. Ez egy vadiúj építésű ház esetben nem gondolom,hogy anyagfáradás volna. Inkább szerkezeti hiba. Juhé?

Gond No 4. - a háziállatok
Nem, nem azok, amiket direkt tartunk.

Mérges pók: Alapvetően természetszerető embernek tartom magam, mára mégis paranoiás félelmek gyötörnek a pókoktól, ami legnagyobb valószínűséggel itt harapta meg a lábam. Nem jó érzés úgy aludni, hogy az a kis rohadék talán még itt van, és feni a kis eszájgját, hogy mikor hamikázhat megint a bokámból. Valószínűleg az sem segít a helyzetemen, hogy konkrétan a most átmenetileg kinevezett bejárati ajtóban alszom.

Speedy gonsalez csigák: kinyitod az ajtót, beosonsz rajta, mert hideg van, becsukod, lepakolod a cuccaidat, átöltözöl, majd visszamész elhúzni a függönyt, és látod, hogy egy meztelen csiga kúszik fel az ajtón. Te hogy jöttél be kis komám?

Mosquito! A közelben (úgy 30 méterre) van egy kiépített kis tavacska - egy szúnyogtó, ahogy én hívom - ahonnan jó időben csak úgy ömlene felénk a vérszívók. Jönnek a fényre, meg mint tudjuk az ínycsiklandó véremre.

Kutyák - mivel a szomszédban lévő állatkórház főorvosa a tulajdonosunk, ezért úgy gondolja, hogy ha egyszer ez az ő kertje, nyugodtan kihordozhatja az udvarunkra a pácienseit. Aztán viszed ki a szemetet este a füvön, és csodálkozol, vajh honnan kerülhetett a kutyakaki a talpadra, ha egyszer nincs is kutya a háznál. Rókákra gyanakodtunk, míg egyszer tényleg láttuk, hogy az asszisztens szisztematikusan szépen átjön hozzánk, és itt ereszti szabadon a jószágokat. Volt, hogy a lakásba is bejöttek, mert urambocsá, nyitva hagytuk a teraszajtót hadd jöjjön be a finom meleg levegő. Ki számít kutyavendégre....

Jessica - a középső szomszéd macskája, akit kiengednek csatangolni, de akiért nagyon aggódnak is egyben. Eleinte Jessica azzal húzta ki a gyufát, hogy nem tudta, melyik erkélyajtón kopogjon hogy abba a lakásba jusson be, amelyikbe szeretne, és bizony előfordult, hogy az én ajtómon dörömbölt. Ekkor elhúztam a függönyt, néztünk egymásra, hogy hö. Te nem az vagy, akit vártam. Gondoltam megérti, de nem. Visszahúztam a függönyt, s erre újra nekiállt dörömbölni, remélve,hogy rejtélyes körülmények közt a gazdijává változom.
Újonnan viszont a gazdikkal van bajom: mikor kiállnak az udvarra zörgetni a tápos dobozt, és üvöltik teli torokból, hogy JESSSSIIICCCAAAAAAAAAA!, míg az említett Jessica vissza nem hajlandó térni. Néha beletelik olyan 20 percbe. Élmény ilyenkor aludni próbálni.

Rókák - említettem már, annyi itt a róka, mint otthon falun a kóbor macska. De ezek kukákat borogatnak, amikbe a főbérlő szerint ezért nem szabad kajamaradékot tenni. Azt már nem mondja meg, mit csináljunk vele, csak ki ne dobjuk. A főzeléket, leves még oké, lehúzom a vécén, de a csirkecsontokat meg az oldalas csontját azért csak nem...nem? Na mindegy, nincs alternatíva, edd meg a csontot is, itt amúgy is sok a csontritkulásos, kell a kalcium.


Gond No.5. - a szemét
Nagyon rapszodikus ez a szemétszállítósdi itt. Nagy átlagban ha csütörtök éjjel kirakjuk a kukát munka utána, péntek reggelre eltűnik a tartalma. De van, hogy nem. Kérdeztük a főbérlőt, hogy mondja már meg: van valami beosztás vagy órarend, hogy mikor melyik nap jön a kukás autó?
Azt mondta, péntek reggel. Néha csütörtökön. Ritkán kedden vagy szerdán.
Aha....aha....köszi.
Ki meg nem teheted akukát ideje korán, mert akkor hőbölög a szomszédság, hogy rontja az utca összképét.
Tehát legyél médium vagy valami, és akkor majd megérzed, mikor jön az autó.

Gond No.6. - számlák
Augusztus óta lakunk itt, de még csak egy fűtés számlát kaptunk. Jó ez, mert úgy tűnik, nem sok. De aztán majd egyben jön a fűtős időszak számlája is, egy szép nagy cifra összeg, aztán azt majd nyöghetjük, ahelyett,hogy havonta fizetnénk kis darabokat. Vizet is csak egyszer fizettünk. Ez is tök kiszámíthatatlan, hogy mikor jön róla számla. Bezzeg ha te fizetsz rapszodikusan, azért felszámolnak olyan plusz pénzeket, hogy attól kódulsz.

Gond No.7. - Az elhelyezkedés
St John's Hill alján lakunk. Akinek ez semmit nem mond, annak elárulom: ez a "hill" megnevezés
egy tomboló eufemizmus arra a hegyre, amit minden nap meg kell mászni valamilyen módon, hogy feljuss a városközpontba, ahol dolgozunk. Ez a "hill", azaz dombocska megmászása gyalog olyan 40 perc, masszív hegymenet.
A közelben semmi sincs, csak egy benzinkút és egy Cooperative csillagászati árakkal (átszámolva 2000 ft-os gyümölcslevek, és társai), és egy One Stop, ami meg csokin és chipsen kívül nem sok élelmiszert tartalmaz.
A munkába jutás lehetőségei:
- ingyen, gyalog. Megizzadsz, elfáradsz mire felérsz. Hazafelé sötét van, és hosszú az út.
- busszal, 2 fontért. Hazafelé jövet már nincs busz, 5 után megáll az élet.
- kocsival, (4,20 font/parkolás + god knows mennyi benzin), ez esetben szintén szükségtelen kávézni, mert még az anyósülésen ülve és szanaszét tép az ideg, mire beérsz munkába. Eleve kikanyarodni az utcánkból a fő útra úgy 10 perc. A kocsisor folyamatos, ha az egyik oldalról meg is szán valaki és beengedne, a másik oldalról akkor sem áll meg senki. Onnantól eljutni a nagy kereszteződésig nagyjából még 10 perc. A kereszteződésben állni újabb 5. Onnan fel a városközpontig abszolút vezető függő. Ha kifogsz egy idősebb sofőrt magad előtt, akkor bizony az is 10 perc. Ne értsetek félre, semmi bajom az idős emberekkel, de úgy gondolom,hogy ha valaki eléri azt a kort, amikor egy lufi kipukkadására 10 másodperces fáziskéséssel reagál, az már ne üljön autóba. És bizony vannak ilyenek, nem is kevés. Vagy ha kifogsz egy "bunkó biciklista vs nagyonalú autós" kombót. Mert a bunkó bicós az út közepén szenvedi fel magát a dombra, a mögötte haladó autós pedig ahelyett, hogy ledudálná az út szélére, és előzni, inkább felveszi a tempóját, feldagasztva maga mögött egy egész városnyi sort. Ha pedig már feltorlódott a sor, lassan tudatosítanod kell magadban, hogy ez a 200 autó mind arra a 4 megmaradt parkolóhelyre pályázik, amire te is. Tehát igen, van, hogy ugyanannyi idő alatt jutunk be munkába kocsival, mint gyalog.

Ezermillió szónak is egy a vége: költözni akarok.

Égjen a világ - szólt a textilmérnök.

Avagy miért omlik össze az ember lánya a bevásárlóközpont kellős közepén hisztérikus rohamok közepette üvöltve, hogy máglyán égjen az összes fehérneműtervező, aki pusztulásra ítéli világunkat.

Megtörtént.

Nem most, mert most a másik véglet zajlott le, valami univerzálisan szerencsés bolygóegyüttállás következtében.
De a jelenség még mindig létezik, és szomorúan konstatálom, hogy nem csak kis hazánkban.

A fiúknak most szólok, hogy ez ugyan nem hüvelygombás, de fokozottan hímriasztó melltartó-problematikás bejegyzés.

Mert ugye ha az ember lánya megtalálja a tökéletes darabot, annyi és annyi keresgélés után, már csak két dologért fohászkodik: hogy az anyag kitart, és a testsúly pedig nem ingadozik.
Nálam bekövetkezett a rettegett vég: a tavaly vásárolt "mintha rámöntötték volna" melltartóm megadta magát, azt mondta nekem, hogy most már itt-ott elállok, nem illeszkedek tökéletesen, úgyhogy úgysem fogsz már hordani, és egy ilyen szétfoszlós ön-eutanáziát alkalmazva adta a tudtomra: szép volt, jó volt velem, de most már engedjem el.
Ebben a pillanatban a szomszéd fiókomban a bugyik is felemelték a hangjukat: elfáradtunk, cserélj le minket!

Komolyan, farmer vásárláson kívül ettől félek leginkább: melltartót találni. Tű a szénakazalban, komolyan.

Jelenség:

Amint belépsz a boltba, egy karatemestert megszégyenítő pögőrúgással pofán vág a csipkeáradat, csak pislogsz, hogy mennyi mennyi dögös cucc van itt. Nem is beszélve a képekről a falakon, hát nő létedre is kicsordul a nyálad azoknak a csajoknak a látványától. Valahogy elhitetik veled, hogy te is tudsz olyan vadítóan kinézni, mint ők, csak vedd meg ezt a méregdrága falat anyagot, és várd, hogy megtörténjen a csoda.

Állítom: erre van is esélyed. Ha maximum B betűsig vagy méretezve. Onnantól feljebb hiába van készleten ugyanaz a modell: egyszerűen röhejesen - hogy tovább menjek: szarul néz ki. 

Mutassatok nekem egy olyan modellt, ami ugyanolyan kívánatosan néz ki 3 számmal nagyobb méretben is, mint mondjuk ezen a csajon. Nem durva, ez egy teljesen alap darab, mégis, ha C-s vagy D-s verziót veszel belőle, hirtelen nagyi melltartója lesz belőle, olyanok,mint valami terrorelhárítási bunker. 

Az évek meg a rutin már súgják a füledbe, hogy nem, anyukám, nem ez a neked való, áss mélyebbre, és nézelődj az alapabb darabok közt.
Odakeveredsz, és elkezdesz méretek után nézelődni.

A kerület:

A számozás 30tól kezdődik, és kettesével növekszik. A 34-es felel meg az XS-nek, azaz a super small-nak, tehát ennél lejjebb elvileg nincs nő. Hát itt van. Jaj hát ne tőlem kérdezd, nem tudom,

biztos kiműttette a bordáit.

Még nem is ez a megdöbbentő, mert hát a kicsi nő, az kicsi nő, de 38-ban megáll a számozás. Az kérlek az M-es, azaz medium méret. Közepes nőtől felfelé már ne vegyél melltartót. Minek az neked. Főleg hogy a kis nők kis melle szépen rá van szerelve a testükre, a nagyobbak viszont szinte önálló életet élnek. Mindegy, nem kell az neked. M-es méret fölött takarodjál ki a boltból. Most égre ennél a pontnál tovább jutottam, 34-36 közé fogytam. Éljen éljen, mehetünk a következő lépésre. 

A kosár:
A kerület méretezésen kívül is ki tudják verni a biztosítékot: a kosár méretekkel. A boltok 80%-a
nem tudja a C-ig elmondani a ABC-t, aki mégis, az meg a D betűt már meg sem kockáztatja.
Tudjátok, úgy vannak elrendezve, hogy az egy modellhez tartozó darabok szépen sorakoznak egymás mögött, a legkisebb legelöl, a legnagyobb leghátul.
Mit csinál szerencsétlen nyomorék dúskeblű vásárló? Ha meglát egy szimpatikus "talán értelmesen néz ki rajtam is" melltartót, megejti azt a mozdulatot, mint amikor a sebészek felhúzzák a kesztyűt és megmozgatják benne az ujjaikat, és egy marha végbélvizsgálatot meghazudtoló hatttttározott karmozdulattal behatolnak a falhoz, hogy szemügyre vegyék: ebben az esetben meddig voltak hajlandók elszámolni a tervezők/bolttulajdonosok.
Az esetek újabb 80%-ában viszont pont eggyel az ő mérete alatt akad el a méretsor. Ha viszont szerencséje van: megtalálja a megfelelő betű-szám kombinációt, és mintha a Szent Grált tartaná a kezében, úgy emeli ki a sorból a kitüntetett darabot, csillogó szemmel nézi: TALÁN.


A pánt:
Ha szerencséd van, a pánt i megfelelő. Értem én, hogy a nagyobb súlyt jobb egy vastagabb pánton
eloszlatni, hogy ne vágja szét a vállad, de jó volna megtalálni az arany középutat a falatnyi spárga pántok és a golyóálló mellény közt.
De wow, ez jó, nem túl vékony, nem túl vastag. Kényelmes lehet.





The magic moment:
De ekkor jön a vízválasztó pillanat, amin áll vagy bukik minden. Jó, nem minden, de az illető lány ép elmeállapota biztosan.
Komolyan, ez a kedvenc WTF pillanatom az egész rituáléban: Meg kell tapogatni az anyagot. És ekkor csobban az majom az vízben.
Azt csináálják ugyanis, hogy mikor megtapogatod az elsőt a sorban, a legkisebbet, és látod, hogy csak normális anyag borítja, semmi alátömés, elhitetik veled, hogy az egész sor ilyen lesz. De aztán C-től kezdve feltűnnek a tömések a merevítő drót fölött.

DE MÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ?????

Számomra - és szóljatok közbe csajok, ha nem így van, az tűnik logikusnak, hogy akinek kicsi melle van, az szeretné, ha nagyobbnak tűnne, ezért az A kosaras kolleginák jobban fogják preferálni azokat a darabokat, amiknek van egy kis tömés az alján. Meg tudom érteni, én is ezt csinálnám. Az a szerencsétlen, aki meg D-s mérettel rendelkezik, szeretné inkább, ha egy kicsit eltűnne a horizontról az a két gigászi domb, jó lenne, ha leszoríthatná kicsit őket, hogy mondjuk nem érjenek oda 20 perccel korábban, ahová megyünk, mint a törzsünk.

De nem.
A tervezők szerint mindenki kapja be: A és B kosárba nem jár a szivacs. C-től fölfelé pedig akkorát rakunk bele, hogy az álladig felnyomja a melleidet.
Eeeesküszöm, álltam ott a tükör előtt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, bámultam a tükörbe, hogy aztak....va. Oldalra fordultam, lemértem gyerekek: a bordáim vonalától majdnem 20 centire dobta előre őket.
Hát minek az????
Azt ne mondja nekem valaki, hogy ez vonzó meg nőies, neadjisten kecses.
Ledobod a pólót a pasi előtt, és BUMM!!!!!! Aztán meg csodálkozol, ha nem tud a szemedbe nézni.
Arról nem is beszélve, hogy ehhez meg milyen felsőt veszel fel? Ha lazát, az kidobja az anyagot a melled vonalában, és úgy nézel ki, mintha cirka 30 kilóval lennél több, mint amennyi igazából vagy. Szűket, mert végre lapos a hasad, és nem félsz felvenni őket? Hát, ha nem zavar, hogy úgy bámulnak rád, mint egy szellemre, nyugodtan. Főleg, ha nem zavarnak az elhaladóktól érkező beszélgetésfoszlányok, mint "láttad azt a csajt, mekkkkkkkkkora csöcse van?" s hasonló íkúbajnok szociálterapeuta csemegék.

Szóval állsz, és úgy döntesz, inkább megveszed a kisebbet, ami ugyan kicsit szorít, de legalább nincs benne tömés. Az is valami.


A kivétel:
Szót kell, hogy emeljek ez a bolt érdekében, hogy kiemeljem az idegőrlő sorból. Halkan ugyan, de nem mondom kétszer,hogy ez valami eszkortlány ellátó gyűjtőhely lehetett, mert nagyából 6szor elkárhozol, ha csak ránézel ezekre a fehérneműkre, olyan szemérmetlenek. De emellett borzasztó ízlésesen volt megszerkesztve az enteriör, friss vágott virág mindenütt, kálák és fehér rózsák meg liliomok, a próbafülke akkora volt, mint a szobám, ahol volt egy külön fotel a pasinak, néhány férfi érdekeltségű magazin, egy 3 részes hajtott tükör neked, egy kis asztal, rajta tálkában cukorka, és két bekészített pezsgős pohár, a falon pedig kapcsolók armadája, amikkel megnézhetitek az újonnan vásárolt holmit fényben, félhomályban, sejtelmes sötétben, sőt, színes forgó diszkófényekben is. Egy másik kis asztalkán egy antik kinézetű elefántcsont színű, arany tekerő számlapos telefon, amire rögtön egy eladó ugrik, diszkréten bekopogtat, hogy miben segíthet, és ha kiadod neki a darabot, hogy ebből kérsz egy ugyanilyen számozásút, csak eggyel nagyobb kosarút, akkor hoz a biztonság kedvéért egy olyat, amit kértél, meg még kettőt, ennek a méretnek a környékéről, meg még a kért méretben 3 másik modellt is, ami tetszhet.
És nem csak ebben profik: minden egyes szám-betű kombináció létezik náluk 30-tól 46-ig, A-tól EE-ig.
Sőt. Olyan is, hogy az egyik kosár más méretű, mint a másik, azoknak, akik esetleg nem szimmetrikusak.

Én úgy megilletődtem, hogy egyáltalán nem voltam felháborodva az árakon: ez egy olyan hely, ahol a maximumot kapod a pénzedért. Legyünk őszinték, ennél kényelmesebbé már nem tehetik a vásárlást.
Szóval pofátlanul sok pénzt hagytam ott ebben a boltban, még úgy is (még egy plusz pont), hogy az egyik előadó a próba után a kezembe nyomott egy kupont, hogy ha ezt odaadom a pénztárosnak, lecsípnek nekem 10%-ot az össz árból.
Ez után pedig legyen szép napom, remélik, nemsoká újra visszatérek.
Hát... ez egészen biztos, de hogy mikor, az csak az újonnan vásárolt gyönyörűségem kitartásán múlik.

Lusta lusta szabi-nap. Mosollyal zárva.

(Nem önfényezés - idézet, amitől kicsit levakarhatatlannak bizonyul ez a vigyor)

Fénypontok:

1.) Hogy végre nem én mentem dolgozni, és nem nekem kellett kiszállnom a meleg ágyból előbb, hanem Shaunt hívta a kötelesség, és jól láthatóan ez neki is ugyanakkora kínnal jár (ha nem nagyobbal), mint mikor nekem kell kibontakoznom az ő öleléséből reggelente.

2.) Hogy Csillával reggel együtt mentünk bevásárolni, amit sose szoktunk, és ezt szerettem. Meg azt, hogy ugyan tudtuk, hogy a Cooperative sokkal jobb bolt, nagyobb kínálattal, testületileg mégis mindketten a közelebbi OneStop felé fordultunk, mert nagyjából mínusz 700 fok van kint. Vagy de legalábbis annyinak tűnik. 

3.) Hogy térden csúszva porszívóztam végig a lakást, mert azt úgy kell, de így minden kis szöszmöszt fel tudtam szedni. És hajat. Mennyi hajat... Egy egész pincsire való hajat. Úristen, hogy lehet, hogy még mindig van a fejemen belőle?

4.) Hogy Shaun átjött este, pedig mára nem vártam. Nem is maradt sokáig, mert ma barát-nap van, csak gyorsan beugrott hozzám még mielőtt Callum ideér a városba, hogy leültessen az ágyra, mögém üljön, átfogjon a jéghideg kezeivel, hagyja, hogy beleilleszkedjek az abnormálisan hosszú úszó karjai ölelésébe, majd elmondja nekem, hogy az ilyen napok, mint a mai (hosszú és nehéz) mindig eszébe juttatják, mennyire boldog, hogy vagyok neki. Hogy az élete sokkal jobb irányba fordult, mióta ismer, minden szempontból. Ezt ő is látja, valamint az anyukája és a legjobb barátja is megállapították. Hogy visszazökkentettem egy jobb útra, amit valaki szörnyűséges némber miatt hagyott el. Hogy megnyugszik, ha itt van, és ugyan üzenetben még azt írja, hogy borzasztóan lehangolt, de az idevezető úton már azon kapja magát, hogy mosolyog. És azt mondja, köszönöm. És megkérdezi, hogy feküdnénk-e így ahogy vagyunk most még egy kicsit, mielőtt mennie kell? Csak csendben, mert nagyon fáradt.
De aztán nem marad csendben, és őshüllőkről beszél, meg a Földön valaha élt legnagyobb ragadozóról, meg az óriási rovarokról, majd a kérdése után hagyja hogy elmagyarázzam neki, miért nem nőnek a húsevő növények akkorára, hogy emberre vadásszanak.

Ezen kívül csak egy dolgot mondtam: hogy valószínűleg ő az egyetlen pasi, aki minderre akkor döbbent rá, mikor együtt vagyunk, nem pedig utána. Aztán én is azt mondtam, hogy köszönöm, és szundiztunk. 

5.) Hogy rájöttem, hogy Alex Hepburnek nagyon sok jó száma van, amiket egyenként szépen mind magamévá is tettem a vadiúj, frissen rendszerezett zenemappámba.

6.) Hogy miközben ezt hallgatom, végre újra haladok a könyvemmel,és csak úgy zabálom az oldalakat. Yumee. 

Töviről hegyire - avagy tessék lássék love story

Shaun személyes jóváhagyásával megkaptam az engedélyt egy olyan bejegyzés megírására, ami minden lehető személyiségi jogot sérteni fog, lévén magyarul van, ő nem érti, a Google fordító pedig csődöt mond az írásaimon.

Nem én vagyok a speciális, hanem a program hülye.
Kipróbáltam.
Neki a "kivittünk mindent a kocsiba" úgy hangzott, hogy "we all kiwifruit in the car"....aha....pont ezt akartam mondani. Hogy KIVIttük. 

Na mindegy, szóval azt mondta, 300 embert mégse hagyjak lógva: meséljek nyugodtan.

Kedd volt. Ez nagyon fontos. Dehogy fontos  :D

Mindenesetre nem hazudok: keddi nap volt, mikor is Geri egy összejövetelt rendezett nálunk, az újonnan érkezett eredeti magyar alapanyagokból gyúrt Zita tiszteletére. Mint mindig, ez is csak egy kis "sziahogyvagy" iszogatásnak indult korlátolt mennyiségű emberrel, de valahogy aztán kinőtte magát a buli, és olyan emberek is jöttek, akik valakinek a valakijei, de épp ráértek, szóval hello. Lehetnék emiatt mint egyik házigazda pipa, elvégre a nappaliban alszom - minél több ember jön, annál később mennek haza, és én annál később alhatok. Mégis, ha nem így lett volna, és nem jön el mindenkinek a mindenkije, sosem ismerem meg őt. 

Elég húzós napom volt munkában, lestrapálva és nyúzottan értem haza. Még működött a bejárati ajtónk. Mikor beléptem, szembe találtam magam ezzel a nagy rakás emberrel, akinek a 80%-át nem is ismertem. Konstatáltam, hogy Misi nem jött el, mesélték a többiek, hogy összeharaptak a Gergővel valamin, és most mindketten azt a kislányos sértődősdit játsszák. Számítottam pedig rá, megbeszéltük, hogy lenyírom a haját, hogy értelmesen nézzen ki szegény feje. Enélkül viszont - mert hát Misi fejének távollétében nehéz a Misi haját nyírni - az egyetlen esti programom is elúszott, szóval úgy döntöttem, részemről vége a napnak: ledobtam a cuccom a sarokba, felkaptam a törölközőt, berongyoltam a fürdőbe, lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy csininek a legjobb szándékkal se mondható szürke CocaCola-s reklámpólót, 

kimentem a nappaliba, leültem az asztalhoz, és bekapcsolódtam beszélgetésözönbe Csillával meg Natashával. 

Pár perc múlva elkezdtem körbenézni, hogy mégis kik vannak itt. Közvetlenül előttem állt egy magas szőke srác, ránézésre kb 18 éves (Amúgy ő Andy, és 26, igen, a korbecslőképességem még mindig lehengerlő), mélyen elmerülve társalgott valakivel, akit kitakart előlem. Mikor újabb hosszú percek elteltével visszatévedt a szemem erre a párosra, Andy már elmozdult, és továbbra is beszélt valakihez, aki magas volt, barna hajú, mélyen ülő szemű, és aki közben végig rám nézett. Mikor összetalálkozott a kis szemünk, kicsit olyan volt, mintha gyomron rúgtak volna. 

Ó hello. 

Kicsit elvesztem rögtön. Legszívesebben felálltam volna a székemen, leordítottam volna mindenkit, hogy most sürgősen legyen kuss, és valaki mondja meg nekem, hogy ki ez. 

De persze inkább vártam a soromra, hátha kiderül ez magától is. 

Nemsokára leült hozzánk beszélgetni, elhülyéskedett Natashával, bekapcsolódott a témába, amiről szó volt. Igen mélyenszántó gondolatmenetel volt. Szóba jöttek a Hódító Hódok, tudjátok, az a vasárnap délelőtti mesesorozat, és az, hogy a hódoknak végül is milyen színük van. Én váltig állítottam, hogy szürke, mindenki más meg hogy barna. Na ebből aztán egy egész éjszakát átölelő parázsvita alakult ki, mert ez azért esszenciális. Aztán ő meg én továbbvittük ezt az egészet. Azt mondta nekem, higgyek neki, ő tudja, emelt bioszos volt. Mondtam, hogy inkább ő higgyen nekem, bioszos egyetemre járok. Á,

Na most ez milyen színű???

hát ő azt nem hiszi. (még mindig nem tudom miért)

Megfogtam a kezét, beráncigáltam a szobámba, és az ölébe dobtam egy kupac bioszos tankönyvet, a tetején a Fajok Eredetével. Kikerekedett a szeme, hogy én ezt ismerem-olvasom? 

Felnyitotta, majd megzavarodva elkezdte nézni a magyar szöveget. Jókat mókáztunk a magyar íráson meg a szavakon, próbálta őket kiejteni, az ő kedvence a "szervek" szó volt, nekem meg az, ahogy azt mondja (próbálja), hogy "tetűlégy". 

Innentől valahogy megtaláltuk a közös hangot, elkezdtünk leszakadni a többiektől, és csak beszélgettünk. 

Egyáltalán nem jelentett nehézséget megérteni őt, ami nagy szó. Gyönyörű brit angollal beszél, lassan, kifogástalanul, sőt, mi több: azt mondta, hogy az én angolom is teljesen rendben van. Hogy mintha nem is kéne gondolkoznom a szavakon. (haha, édeske, ha tudná, hogy elzsibbadt az agyam aznap estére)

Aztán leakadtam róla, gondoltam nem akarok a nyakán ülni. De valahogy nem volt olyan helye a lakásnak ahol ne találkoztunk volna össze. Hol ő utánam, hol én utána - végül is az egész estét együtt töltöttük. 

Egyszer sikerült elválnunk,de akkor meg összecseréltük a telefonunkat (ugyanolyanunk van), és újra egymás után kellett járnunk.A visszacserénél megakadtunk megint egymásnál, versenyeztünk egymás legidegesítőbb játékaival - ő nyert egy olyannal, amit ha nem tanulsz meg kívülről, tényleg megöl. Gyorsan. :D  (igen, igen, ez az általános iskola 7. osztály, jól látjátok).

Shaun ugyan angol, de mégis tőle jött számomra a nap poénja (és bókja egyben). Kint ácsorgott mindenki a tenyérnyi kis teraszunkon az ajtó előtt, cigiszünet volt. Kimentem én is, de nem vettem kabátot. Nem volt olyan hideg, így november közepén, ugyebár. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne menjen be a füst, majd felnéztem. Szemben ült a korláton, és tág szemmel meredt rám. Majd azt mondta: 

- Nem hittem volna, hogy egyszer ilyesmit fogok mondani, főleg nem egy ilyen lánynak, de nem szeretnék még esetlen felvenni néhány ruhadarabot?

(muahahaha,egy ilyen lánynak?)

Így ment tehát az este, szuperül éreztük magunkat, de aztán kegyetlenül közeledett a 4 óra, mikor is mindenki menni készült - ők is. Minden jel arra utalt, hogy ez így ennyi volt. Semmit nem tudtam meg róla a nevén, korán, és a tanulmányain kívül, ez pedig édeskevés. Semmi számcsere, vagy ilyesmi. Nem is dobtam be. Olyan rég nem csináltam ilyesmit, azt se tudom, divat-e ez még.... elkérni a másik számát. :D

Szóval csak térdeltem az egyik széken, a támlának támaszkodtam és néztem, ahogy kifelé megy, és vagy 6x visszafordul, hogy még egy utolsót integessen nekem. 

Aztán bumm, ajtó becsuk, varázslat szertefoszlik. 

Térdeltem még ott vagy 20 percig, és vigyorogtam mint egy félőrült. Nem másért, minthogy éreztem valamit, amit egyrészt rég nem, másrészt amiről nem gondoltam, hogy valaha még fogom. 

De nem nagyon foglalkoztam vele, volt már ilyen, majd másnapra elmúlik. 

Kicsit olyan, mint mikor van egy ilyen kis Ámorod, akit tudatosan begyógyszerezve és ártalmatlanná téve tartasz az ágyikójában hogy ne kavarja össze az életed, de most felkel, megnyújtózik, megrázza a kis fejét meg a dagi kis popsiját, megfogja az íját, és ugyan még olyan kótyagos, hogy mellé lő, de azért még megkarcolja a szíved, amitől az elkezd sajogni. 

Másnap nem kisebb mint fülig érő vigyorral ébredtem: még mindig sajgott. 

Kicsit még jobban sajgott, mert tudatosult bennem, hogy esélyem sincs megtalálni ezt a fiút, fogalmam sincs honnan szalajtották. Csak ez a rosszabbik fajta sajgás volt.

Elkészültem, elmentem dolgozni, majd a szünetben lementem a konditerembe, ahogy mindig. Valahogy viszont nem voltam formában: a futópadon majdnem meghaltam 2km után. A terem száraz és hideg levegője nem segített hogy jobban legyek, majd kiszakadt a torkom. Úgy döntöttem, lemegyek az uszodába, mert ott finom meleg van, és nagyjából 10000%-os páratartalom. Így is tettem: leültem a lelátó lépcsőjére, zene a fülbe, szem becsuk és relax.

Eltelhetett így nagyjából 20 perc, mikor úgy éreztem, remeg az épület. Felpattant a szemem, pánikolva néztem körbe, hogy mégis mi történik, de csak egy nagydarab ember jött fel a lelátóra, úgy trappolva, hogy beleremegett az egész szerkezet. Megnyugodtam, hogy nem ma halok meg földrengésben, és már épp csuktam volna vissza a szemem, mikor megláttam a nagydarab ember mögött egy piros foltot és az ő arcát. 

Történt már velem ilyen. Sokat gondoltam valakire egy időben, és mikor a laptopom sötét képernyőjén megláttam az arcom, megláttam az övét is az enyém mellett. Megforgattam a szemem, mondván az agyamnak,hogy jó lenne nem idehaluzni embereket, de a fej még mindig ott volt, mikor visszanéztem. Abban a pillanatban az állát és a feje súlyát meg is éreztem a vállamon, és kiderült,hogy tényleg ott van, pedig óceánnyi távolságokban kéne lennie. 

Ez történt itt is. Elmagyaráztam az agyamnak, hogy értem én, hogy szép volt a tegnap este meg minden, de jó lenne nem minden random srácban őt látni. Az agyam erre pofon csapott, hogy jó, ha nem hiszed el, nézd meg magad. Kinyitottam a szemem, és tényleg ő volt az.

Lépdelt a nagydarab ember mögött, rám pillantott, majd előre, majd megállt, és lenézett rám. Így.

Hát te?

Én meg néztem fel rá így:

WTF  most mi legyen?

Tudjátok, ez az a helyzet, mikor a srác leül melléd, beszélgetni szeretne veled, te meg tátott szájjal nézel, mint egy idióta, megfagysz, nem érted, miért nem jut eszedbe egyetlen angol szó sem, sem nyelvtani szerkezet, arról nem is beszélve, hogy mi történt a szíveddel, hogy hirtelen majd ki akar robbanni a mellkasodból.

Szóval azt hiszem beszélgettünk, de ha bottal üttök se tudom megmondani, miről. Azt tudom, hogy mikor felállt és távozott, leszámoltam a pulzusom, ami 157 volt az amúgy mostanában átlagos 55 helyett. 

Nem igazán értettem, mi történt.

Utólag kiderült, hogy ő ott dolgozik. Igen, ott ahová én majdnem minden egyes nap elmentem edzeni. Hogy miért nem találkoztunk eddig soha? Azért, mert ez volt az EGYETLEN nap, mikor véletlenül tovább maradt bent egy barátja kedvéért, így abban az időben is ott volt, mikor én is. Mikor én véletlenül fuldokoltam és kellett a párás levegő. Ha még jobban fuldoklom se lett volna baj, mert ő véletlen ilyen életmentő-ember. Hogy hívják ezeket? Life guard, na. 

Ki szeretne találgatni, hogy az elkövetkező napokban százalékosan milyen volt a konditerem látogatási rátám? (motiváció a köbön)

De sajnos mindhiába: többet nem láttam. Se ott, sem a városban a környéken, se sehol. Pluszba rám tört egy ilyen taknyos-köhögős-megfázós borzalom is,így pedig nem nagyon tudtam edzeni járni sem. Néhány napig még őrlődtem magamban, mikor végre nagy nehezen elmondtam Gerinek, hogy mi nyomja a kicsi szívem. Eleinte ugyan nem akartam belevonni senkit, mert ez egy apró baráti kör, és ugye tudjuk, hogy ha ott valaki bedobja az embergyűrű közepébe a "love" címkéjű kakigránátot, bizony baj lehet belőle.  De csak nem tudtam tartani a szám.

Onnantól folyton kérdezgetett, hogy hogy alakulnak a dolgok, de csak egyre mérgesebb lettem. Hogy alakulnának, azóta nem láttam, és nagyjából esélyem sincs rá. Kicsit elkeserítő volt.

Geri viszont úgy döntött, jófej lesz: néhány nap múlva azzal a hírrel fogadott, hogy újabb összejövetelt rendez a közeljövőben, és meghívta őt is. (Most már hivatalosan is) :D

Borzasztó hosszú vasárnap volt. Isti ment nyitni, de én is vele mentem: segítettem neki feltenni a karácsonyi dekorációt, majd déltől munkába álltam, 5ig meg sem álltam, majd pár perc kajaszünet után nyomtam tovább. Mikor 8kor a menedzser benyögte, hogy Isti mindjárt végez, kivertem a balhét. Istinek volt szünete, én viszont nyitás óta itt vagyok, és nagyon nyűgös és nagyon fáradt. 

A menedzser tehát elengedett, visszadobott a mély vízbe, had ússzak haza. 

Hazaérve ruhástul bedőltem az ágyamba, és milliszekundumukon belül elaludtam.

A csengő hangjára keltem fel, megérkeztek az első vendégeink - a triumvirátus: Josh, Andy és Ő. 

Eszemben sem volt szociális életet élni, borzasztó fáradt voltam, a tükörképem pedig egyesen ijesztő volt. Meghúztam magam a szekrényeim mögött, és tovább pihentem. Rövidesen aztán felkeltem, kiültem beszélgetni Csillához a nappaliba, míg a legények a Gerivel a szobájukban videójátékoztak. Nem is nagyon vágytam senki szeme elé kerülni.

Eltelt így nagyjából egy-másfél óra, mikor mindenki hirtelen lekezdett kiözönleni a szobából vacsizni. Mindenki, csak ő nem. 

Csilla csinált olyan csilis csirkés tortilla megoldást, amit anno az Ati, az pedig nagyon finom, istenre esküszöm, bűn kihagyni. Megfogtam egy adagot, és bevittem a szobába, hogy Ő se maradjon ki a jóból. Szépen megosztoztunk, ahogy kell. Mondta, hogy csücsüljek le, játszunk egyet. 

Mázlim volt: előtte rengeteget játszottam, így edzésben voltam. Az első kört ugyan megnyerte, de aztán felszívtam magam. Ledobtam a pulcsit, felvettem a játék pózt, és úgy elpicsáztam szegényt zsinórban háromszor egy autós játékban, hogy alig győzött pislogni. 

Fun fact lányoknak: ha legyőzöd a pasit egy autós játékban, az nekik valamiért roppant mód imponál. 

Az este további része valahogy úgy telt, mint az első buli alkalmával. Valahogy mindig ott volt, ahol én, valahogy muszáj volt mindig hozzám érnie, mellém ülnie-kerülnie. 

Elég késő volt már, mikor felment a lázam - kezdett eluralkodni rajtam ez a megfázás. Geriék ágyán ültünk, mikor mondtam, hogy nem vagyok valami jól, megyek, megmérem a lázam. Odafordult hozzám, két kezébe fogta az arcom, mert neki jéghideg volt a keze. Ah, mint egy fincsi jeges borogatás. Hadd ne kelljen részeleteznem, mennyire elvesztem a szép kis szemeiben. De nem volt mit tenni: tényleg felszökött a lázam, 39,6°-on tombolt, úgyhogy lassan el kellett vonulnom pihenni. 

4 körül sikerült kipenderíteni a társaságot a lakásból. Mivel Csilla már a háta közepére kívánta az egészet - meg tudom érteni, már 2 körül elkezdtük őket hazarugdalni - Geri pedig benne tartotta a lelket, rám maradt a feladat, hogy kiengedjem őket. Addigra újfent elromlott a bejárati ajtónk, a kertkapunk kellett kitessékelni őket, az meg kóddal nyílik. Kimentem tehát velük, kinyitottam az ajtót, erőltetetten röhögcséltem Sam unásig ismételt poénjain, majd arra eszméltem, hogy Shaun megölel. Úgy igazán, és hosszan. Búcsúzásként. És azt mondja, hogy take care, promise!

Hát mit lehet erre mondani? Jójójójójó, igyekszem. 

Miután hazaért, írt nekem. Elmondta, mennyire szuperül érezte magát ma éjjel, és még egy-két cuki dolgot, nekem pedig paff, ennyi kellett, szétestem. Ezen a semmiségen mégis volt mit beszélni reggel 6ig.

Aztán rájöttem, hogy megint megakadtunk. Szervezzünk még egy bulit? Hát nem túl nyilvánvaló az?
Nem tudtam aludni, így összepakoltam kicsit a nappaliban. Az asztal alatt találtam egy öngyújtót. Az övét. Azt, amelyikkel egy bűvésztrükköt próbált nekem bemutatni, és mivel nem sikerült, ledobta, és senki sem vette fel. 

Gondoltam ez még jól jöhet, bedobtam a táskám zsebébe, másnap pedig úgy mentem el dolgozni,

Egy ilyen tekintélyes darabról volt szó.

hogy az nálam volt. 

A műszakom végeztével, a vacsimat fogyasztva újfent megtalált, és beszélgetni kezdtünk facebookon. Szóba jött az elvesztett öngyújtója. Közöltem a jó hírt: megtaláltam, épségben van.
Egyelőre. 

Abban maradtunk, hogy ő képtelen élni az öngyújtója nélkül - ki lenne képes a 20 pennys öngyújtója nélkül élni? - úgyhogy okvetlen találkoznunk kell. 

Iggggggen?  :P

Ennél már csak az lett volna nyilvánvalóbb,ha egy reklámtollat próbálok neki visszaadni. Vagy egy szórólapot. Esetleg a rágót, amit nagynehezen végre lekapart a cipője talpáról.

Megbeszéltük,hogy mivel arrafelé lakik, mint én, elindul felfelé a hegyen, én meg lefelé, és majd csak összetalálkozunk majd félúton. Aztán hazakísér. Vagy valami. 

Azt mondta, eléggé éhes, gyorsan még eszik valamit, aztán találkozunk út közben. 

Na ehhez képest a hegy legalján találtam rá, a pizzéria előtt, ahol Josh csinált neki pizzát, és együtt falatozták. Mikor odaértem, beszélgetni kezdtünk, megtörtént az öngyújtó gazdacsere is, de Josh sajnos nem vette észre hogy zavar. Így valahogy minden megrekedt, míg haza nem mentünk,  hárman három felé. 

Na itt aztán tényleg elakadtunk. Nincs több buli, nincs több öngyújtó, semmiféle nyilvánvaló ürügy, ami miatt találkozhatnánk. 

Be is állt a médiacsend rendesen, semmi jel nem utalt rá, hogy ő engem bármilyen formában is keresne, vagy kíváncsi volna rám. Facebookon kívül semmi más kommunikációs csatornánk nem volt, így maradt az őrlő várakozás. Hülye lettem volna újra én közelíteni felé, elvégre az öngyújtós manővert is én indítványoztam. 

De aztán napokkal később mégis meg akartam keresni. Próbáltam, de nem tudtam. Eltűnt a chat-listámról. Aztán az ismerőseim közül is. Ha a keresőben próbáltam rákeresni, azt írta ki,hogy deaktivált profil, nem léphetek vele kapcsolatba. Hoppá. Mi? Letiltott, vagy mi a szösz? Miért? Ennyire? Jójó, hát értek én a szép szóból is, nem kell ennyire drasztikusan a tudtomra adni, hogy vegyek vissza. Amúgy is túl szép lett volna. 

Teltek a napok, elhatalmasodott rajtam egy fél fejemet beborító gyulladás sorozat a bölcsességfogamból indulva az összes arcüregemre, fülemre majd a végén a szememre is ráhúzódva. December közepe volt, a karácsonyi hajtás java az étteremben, és a főnöknek nem volt más választása,mint betegszabadságra küldeni engem. 

Gondoltam, emberek, mikor ha nem most, bőven van időm, nincs kedvem élni, és amúgy sem tudok kikelni az ágyból: tartsunk Star Wars maratont!

Létrejött egy ilyen facebook poszt, ami ugyan magyarul van, de a holiday, a Star Wars, a maraton és a popcorn szavak eléggé internacionálisak. 

Pár perc múlva rám írt egy "Facebook felhasználó" nevű valaki, angolul, hogy ez ugye az, aminek hangzik?

Kicsit megzavarodtam, összetettem két kezem, hogy ő legyen az, ne valaki tök idegen. 

A következő mondata az volt: Ejha, egy lány, aki szereti a Star Warst, és lenyom autós játékban, ez aztán impresszív!

Ő az! Ő az! Ő az!

Csűrtük csavartuk a szót, ő elmondta, hogy nagyon szeretne ő  is maratonozni, én elmondtam, hogy egyedül vagyok itthon, - és Luke épp most kapja meg a fénykardot, és hülye fejjel néz bele egyenesen az univerzum legpusztítóbb fegyverébe - és hogy igen, nyugodtan átjöhet, nézhetjük angolul. 

Gyors válasz volt: azonnal ott vagyok.

Csak ez után kezdtem el pánikolni. Itt ülök tomboló lázrohamok közepette, pizsiben, smink nélkül, szerény korlátokon belül sem épp  a legvonzóbb formámat mutatva, és voltam olyan elmebeteg, hogy szívem választottját ennek a látványnak akarom kitenni, mindjárt az elején.....?

Megeresztettem gyorsan egy sms-t Gerinek, hogy nincs itt senki akinek pánikolhatnék, de Shaun úton van ide, hozzám. Issstenem, most mi lesz. 

És jött. Zavarogtunk egy kicsit, csak ahogy kell a konyhában, beszélgettünk hosszakat, megkérdezte, hogy kerültem ide. Mármint Angliába. Elmondtam az egész undi történetet, nézett is kerek szemmel, hogy azta, ilyen meg hogy történhet. 

A sztorym végeztével felkiáltottam,hogy na, így a nagy örömre akkor irány a film. 

Nem enyhén volt ez ugye fura, mert az én szobám nem más, mint egy ágy és semmi más. Itt nincs olyan, hogy leülünk szépen a gép elé a székre vagy a tévé elé a fotelba. Itt vagy bedőlsz az ágyba, vagy nem látsz. Borzasztóan tartottam ettől, mert ő egy olyan srác, akivel nem akarok semmit elrontani. Mi van ha tolakodó lesz? Vagy csúnyán bepróbálkozik? Vagy tolakodó leszek? Vagy csúnyán bepróbálkozok??? :D

De szerencsére ő egy jól nevelt, nagyon angol kis úriembernek bizonyult. Az égvilágon semmi kellemetlent nem csinált, még átölelni se nagyon mert. Csak hülyéskedtünk. Popcornnal dobálóztunk, meg röhögcséltünk, meg kritizáltuk a filmet. 

Utána maradt még egy kicsit, ahol továbbra is szuperül éreztük magunkat. És ez azért kérem szépen nagy szó. Úgy értem próbálj meg félájultan, lázgörcsök közepette is vicces és cuki lenni, főleg nem a saját anyanyelveden. Hát no. 

A legközelebbi élményünk az volt, mikor egy 39,9°-es hőmérsékletnél elkezdtem vadul remegni, és ő megölelt, hogy ne fázzak annyira. 

Nem sokkal később pedig - 6 nálam töltött óra után - készülődni kezdett, és hazament. Szépen, ahogy illik.

Másnap újra megkeresett, érdeklődött, hogy érzem magam. Mikor elmondtam,hogy ha lehet, még rosszabbul, mint előző nap, azt mondta, jön, és gondomat viseli. És így is lett. Onnantól minden egyes nap átjött hozzám, vödörszám főzte nekem a teát, segített nekem kaját csinálni, amit aztán szépen le is tessékelt a torkomon, mondván sosem gyógyulok meg, ha nem eszek rendesen. 

Egyik este újfent itt volt nálam, néztünk is valami filmet, talán a Bosszúállókat, de már meg nem mondom biztosra. Mindketten úgy elaludtunk közben, hogy reggelig fel sem keltünk. Úgy ahogy voltunk, farmerben meg pulcsiban, összebújva. Pislogtunk is reggel, hogy héé, mi a szösz, te itt aludtál? Hát... jó, itt aludtál. 

Rapid ruhás bújás fázis letudva. 

Jött aztán a december 6.-a. Addigra már voltam olyan jól, hogy kimerészkedtem a kisboltba, és agyonvásároltam magam csokival. Elhatároztam, hogy meglepem a többieket. 

Írtam Shaunnak, hogy siessen ma hozzám, mert szupi dolgot tervezek. Mikor jött, elmagyaráztam neki, hogy mi otthon kétszer ünnepeljük tulajdonképp a karácsonyt. A Mikulás ma jön, a jézuska pedig szenteste. Közölte velem, hogy ez nem ér, csalás. Mondtam, hogy ne hisztizzen, hanem inkább segítsen bekommandózni a csomagokat a többiekhez. 

Begyűjtöttem a csizmákat, majd nekiálltunk rajzolni nekik valamit. Elhasaltunk az ágyamon, és az egyetlen papír alkalmatosságba alkottunk, a spirálfüzetembe, annak két oldalára. Aztán megtömködtük a cipőket, aztán míg a Csilláék zuhanyoztak, beosontunk a szobájukba, és elrejtettük a csomagokat, majd gyorsan visszaszöktünk a szobámba, a fejünkre húztuk a takarót, összebújtunk, és vártuk a reakciókat.  :)

Szuper kis pillanat volt - lett volna - amit azonban félbeszakított egy telefonhívás. Josh hívta, mert megbeszélték, hogy aznap találkoznak. Shaun ezt teljesen elfelejtette, és bizony gondban volt: Josh az egyik legjobb barátja, de akkor sem akar itt hagyni engem. Tipikus bros before hoes dráma.
Kimentem a konyhába, felültem a pultra, gondoltam hagyom telefonálni. Nem mintha így nem hallottam volna minden szót, amit mond, de ennél több magánszférát nem tudtam neki adni. Max ha bezárkózom a mosdóba addig, és beleülök annak az ölébe, aki épp a vécén ült.
Hallottam, hogy azt mondja Joshnak, mindjárt visszahívja. Kijött hozzám odabandukolt elém, és úgy nézett rám, mint egy kiskutya, aki épp most szart az új szőnyegre. Megnyugtattam, hogy nincs semmi gond, menjen, ha mennie kell, ne dobja a barátait értem, tartsa szépen a prioritásokat ahogy kell, ígérem nem fogok balhét csinálni, és felhánytorgatni se fogom utána.Kicsit úgy nézett rám, mint aki csapdát sejt. Közelebb lépett, megölelt, és mentegetőzni kezdett. Hát nem érti meg, hogy nincs gond, egyem a lelkét.
Nincs más hátra, be kellett fogni a száját. Felemeltem a fejét, és hagytam, hogy megcsókoljon. Kicsit megszeppenve, kicsit csodálkozva, de szuper kis első csók volt, bárhonnan is nézem.
Természetesen Geriék ezt a pillanatot választották ki arra, hogy kiözönöljenek a nappaliba hozzánk, szóval szétrebbentünk, beszélgetni kezdtünk a többiekkel, de közben össze-összesandítottunk. Egy ilyen összesandításnál felemeltem a kezem, megmutattam neki, mennyire remeg. Aztán ő is felemelte az övét, ami az enyémnél mg 3x jobban remegett. Jót mosolyogtunk, majd ráparancsoltam a kabátját és kitessékeltem az ajtón.
Rapid búcsúcsók, majd visszarepültem a szobámba, elterültem az ágyon és vigyorogtam a plafonra úgy 3 órán keresztül, mert azt úgy kell.

Innentől aztán már csak cukorszirupos kis szösszeneteket tudok mesélni, amik leírva annyira nyálasak, hogy ha egy filmben láttam volna, már rég a vécé előtt térdepelve adnám ki magamból a film alatt elpazarolt popcorn mennyiséget. 

De kérem szépen én ezeket megéltem, és lehet engem szentimentálisnak nevezni, nekem tetszett, és pont.

Tény, hogy azóta minden lehetséges szabad időt együtt töltünk. Legyen az akármilyen kevés. Felkísér munkába, velem tölti a szünetemet, átjön munka után, minden perc kincs. Próbálom nem elrabolni őt a barátaitól, nem akarok házisárkány lenni, meg a nyakára ülni vagy ilyesmi, de ő is így van velem, ezért inkább összehozott a barátaival, és együtt járkálunk helyekre. Moziba, vacsizni, legutóbb pedig egy blues koncertre itt az egyik helyi pubban, ami a kintlétem óta az egyik legkedvesebb pillanatot szülte.

Már az anyukájával is találkoztam (az mondjuk nem egyszerű kör volt, mert mikor én nagyon izgulok, akkor elfelejtek angolul, amikor meg ő nagyon izgul, akkor meg hadar.) Na de összehoztuk a dolgot, másodszorra már teljesen jól elcsacsogtam vele, és kedvel engem, mert szerinte nagyon kedves vagyok az egyszem fiához. Amit szerinte nem érdemel meg a kis mihaszna. Pedig ha tudná.... :)

Elhangzott azóta a bizonyos SZ (L) betűs szó is, ijesztően korán, mégsem volt fura hallani. Inkább az volt a fura, hogy ebben is egyformák vagyunk. Mint annyi mindenben.

Ez van tehát, ez a mi kis sztorink, kicsit nyominger, de én boldog vagyok tőle, és végre újra jól érzem magam a bőrömben.
Örüljetek már egy kicsit velem!

 :)

Mindenki nyugodjon meg, ez csak egy mellkas.
Nem, nem az enyém.   :D