Vizsga és Brighton

A tegnapi napom rendkívül hosszú volt. Kezdődött azzal, hogy nyitottam. Eleve is későn keltem, aztán meg még 6szor visszanyomtam a szundit, mert azt ugye úgy kell. Reggelire így nem maradt idő, már szaladtam is.
Kényelmesen porszívózgattam az asztalok közt, mikor Maria azt mondta, most boldoggá tesz. Na ne őrjíts meg.
Reméltem hogy rosszul hallom az iróniát a hangjában, de nem. Azt mondta, Andi, a körzeti menedzser itt lesz délben, hogy levizsgáztasson.
Na remek. Gondoltam előtte szólnak, hogy legalább egyszer átolvashassam az egészet. De nem.
Elkezdtek beszállingózni a vendégek, kialakult egy kellemes kis random teltház ebédidőre, majd ennek a tetején jelent meg Andi.
Leültetett a számítógép elé, hogy kitöltsem a tesztet. Becsúszott egykettő faramuci kérdés, 83%-kal estem át a tűzkeresztségen.
Bár mire az egésznek vége lett, már úgy kopogott a szemem (délután 3ra), hogy örültem, hogy el tudtam vonszolni a testem a konyháig, hogy felmarkoljam a staff kajámat. Szerintem soha ember ilyen gyorsan kacsacombot még nem puszilt be, mint én akkor :D



Végre rendesen üzemelnek a lampionjaim, így még egy sarokban, matracon alva (aludva? dudva?) is szuperül tudom magam érezni, olyan finom kis hangulatot csinálnak :)





Hétfőre kaptunk Istivel közös szabadnapot. Ha ez a kedves angol időjárás is úgy akarja, lekukkantunk majd Brightonba a tengerpartra süttetni a pici pocit, korzózni kicsit.
Háromra mindenki szurkol a jó időért!

3.

Academy, puzzle, steak, kilók és éjszakai vendégek

Na megvolt az Academy. Mi tagadás, jó nagyot tágítottak a fejemen. Nagyon sok olyan infó volt, amit már tudtam, épp ezért veszettül kellett koncentrálnom, hogy kiszűrjem és felszívjam az újakat.
Az étterem, ahova mennem kellett, az Euston Road-on van. Egy nagyobbacska - és a miénknél lényegesen csúnyább - Prezzo, aminek az alagsorában ki van alakítva némi irodahelység, kiképző és/vagy konferencia terem. Ott volt a képzésünk, reggel 9től este 7ig. Szünetként 3 x 5 perc szolgált, egész napra.

Az első nap izgalmasabb volt: kipróbálhattuk majdnem az összes kaját (mert különben hogy a fenébe tudnánk szívből ajánlani?), interaktív volt, eljátszottuk egy asztal sorsát A-tól Z-ig, sütöttünk magunknak pizzát (nejlonkötényben, és kék hajhálóban - nem, nem akartátok volna látni! Amúgy kép is készült így a csapatról, remélem nem lát napvilágot sehol, semmilyen formában).
EDIT: napvilágot látott. 

Második nap viszont jött a durva rész. Igaz, a reggel nagyon jól indult: a kávé trainingel, azaz, hogy mik a standard elvárások a kávéinkkal kapcsolatban (mennyi tej, mennyi hab, hány adag, mennyi víz, frissen őrölt, koffeinmentes, anyámkínjaminden). Természetesen nem öntöttük a lefolyóba, miután kész lett, az egész csapat kitűnő minőségű, és tökéletesen elkészített olasz kávéval kezdte a napját. (Ja, mintha nem lett volna bennünk már eleve 10 kávé, mire odaértünk).
A nap további részében azonban biztonságtechnika, vegyszerhasználat, jog, tűzvédelem, és egyéb hasonlóan érdekfeszítő részletek jöttek. Azt hittem, rosszabb már nem lehet, mikor a nap végén megérkezett a bor training. Aha... persze, logikus, hogy a végére teszik, mert igaz, csak kóstoljuk a borokat (azaz, keveset kapunk, és ki is köpjük), de ugyan, legyünk már őszinték...ti kiköptetek volna egy Morellinot? Francot köptétek volna ki. Persze hogy a végére hagyják, mert különben ott tántorgott volna a fél banda. Mindenki várta amúgy, csak én nem. Nem a bor miatt. Hanem mert reggel világossá vált, hogy Gennaro fogja tartani.
(Gennaro az a forma, akivel a munkába állásom hetén kapasból volt egy szájkaratém, mert át akart helyezni egy másik megyébe, amely konfliktusba be lett vonva a bátyám és az étteremvezető is, és ugyan nyertünk, de Gennaro finoman a tudtomra hozta, hogy nem szivesen venné, ha többet az életben még látnia kellene.)
És úgy féltem, gyerekek, de úgy. ÚGY! Próbáltam meghúzni magam egész nap, hátha nem tűnök fel, és hátha nem is emlékszik rám. A névtáblámat kicsit eltakartam. De esélyem sem volt: azzal kezdtük, hogy mindeni egyesével bemutatkozik, elmondja, szereti-e a borokat, és ha igen, milyet. Hát gondoltam egy életem, egy halálom: elmondtam, hogy Rami vagyok (vadonatúj információ!!!), szeretem a borokat, de csak az édeseket. Mire megkérdezte, miért. Mondtam, azért, mert mi magunk is borászkodunk, és ilyen bort nem csinálunk - márpedig a saját borainkat nem iszom. Megkérdezte erre, honnan jöttem. Aztán teljesen felvidult, hogy igen, ismer pár nagyon jó magyar bort, a Törley pezsgő az egyik kedvence, és együtt mondtuk ki, hogy 6 puttonyos tokaji aszú :D Innentől nem féltem tőle, éreztem a csíííííít, igaz, szerintem halvány lila fingja sem volt róla, hogy ki vagyok.

Minden nap felutazgatni mondjuk nem volt semmi. Angliában megvan az a hóbort, hogy reggel (csúcsidőben), 2x annyiba kerülnek a jegyek. Így egy jegy Londonba (35 perces út) 26 fontba került,  mindkét nap. Még szerencse, hogy visszakaptam ezt a manit :)

A euston-i Prezzohoz a King's Cross pályaudvarnál kellett leszállnom. Sajnos nem volt időm bemenni, és megnézni a 9 és 3/4. vágányt, meg azt a félig falba épített kulit, de isten a tanúm, lesz egy fényképem ott egyszer. Ellenben az épületet láttam, és hát úristen. Egy hatalmas, piros épület, amit bárki láthatott igazából már a Titkok kamrájában, mikor Harryék elkötik a repülő autót. (http://www.youtube.com/watch?v=wVT0zo7qNmk)

Az első napon korábban végeztünk, mint vártuk, úgyhogy volt időm elmenni vásárolni. Egyedül. Londonban. Vettem mindent amit kell, kivéve gatyákat, mert a Primark az Oxford streeten akkora de akkora bolt, hogy ott nem lehet gatyát venni, pláne egy ennyire nem standard seggre.
Ahhoz minimum 20x kell próbálni, max 8 terméket vihetsz be, és nem tudsz csak úgy kisurranni a ruhák közé, hogy hozz egy másikat meg vissza, mert 20 perc a sorban állás minden egyes alkalommal a próbafülkéknél (hiába van belőle 60). Szóval a gatya kimaradt.

Vettem egy puzzle-t is. Ne kérdezzétek, miért. De annyira megtetszett, nem egy ilyen szokványos minta. 1000 darabos, két este alatt összeraktuk. Már le is ragasztottam, úgyhogy tartósítva van. Úgy örültem neki :)

Megettem életem első angol steak-jét. Hmm...kérdezte a nő, hogy hogy szeretném, mennyire átsütve. Szerettem volna, ha szaftos, de nem nyers, ezért a medium-well mellett döntöttem. Pusztán azért, mert nálunk a hamburger husi is így van készítve, és az teljesen jó. Nos....ez a húsdarab - ami nem mellesleg akkora volt, mint az arcom - úgy tocsogott a vérben, hogy szerintem gond nélkül leforgathatták volna a tányéromon mind a 7 Fűrész filmet. Nem ettem ugyan meg az egészet, de jócskán ettem belőle - mert hát valami csak jó ebben, ha már ennyi angol így eszi. Azóta imádkozom, hogy a gyomrom ne dobja vissza, és követeljen egy újat, rendesen átsütve.

De ha már angolos konyha: igen rövid úton elegem lett abból, hogy nem lehet normális citromlevet kapni a teához, friss citromot meg mindig elfelejtek venni, így tejjel kezdtem inni a teát - lássuk be, csak cukorral semmi értelme. De nem is rossz! :)

Vettem új elemet is a mérlegünkbe, így végre megtudhattam, hány kilónak mondtam búcsút ennyi idő alatt. Annyira drámaian álltam rá a mérlegre, hogy még keresem a szavakat rá, s habár úgy érzem, fele akkora vagyok, a mérleg szerint nem hogy kilókat, de egyetlen dekát sem fogytam. Mi a szösz?

Az éjjelem amúgy nem telt felhőtlenül, fura zajokat hallottam. Csak azt, hogy valami zörög, gondoltam kinézek, hátha végre látok rókát (annyi van belőlük, és úgy mászkálnak éjjel, mint otthon a falusi macskák). De nem. Az ablakban egy pasi állt.
Hadd emlékeztessek mindenkit, hogy az első emeleten lakunk. Én úgy megijedtem, hogy kiabálni se tudtam. Megkövülve álltunk, én se tudtam értelmezni a helyzetet, meg ő sem, hogy ki ez a lógó vizes hajú, fehérbe öltözött sápatag luvnya a sötét szobában, üveges teintettel meredve rá.
De aztán hamar rájöttem mi történik : van most egy ilyen fesztivál szerűség itt a városban, amit úgy reklámoznak, hogy minden házra tesznek egy zászlót. Már ahol van erre tartó - márpedig majdnem minden házon van, a miénken pedig közvetlenül az ablakom mellett.
S mikor máskor, mint hétfő éjjel fél 3kor kell ennek nekiállni, és 5ig kell csinálni, ha már egyszer  tudják, hogy 8kor kelnem kell.

Ééééééééééés az íróidő letelt, menni kell dolgozni, no puszi! :)

Rövid híreink következnek:

No.1

Vettem egy növényt végre, a neve Ernő. Borzasztó drága volt, képesek 9 fontért vesztegetni egy ekkorka  virágot, mégis...úgy szemezett velem Ernőke, hogy majd belepirultam. Hazahoztam hát, és a frigyünk azóta is tart.  ;)

No.2

Megkaptam a bankkártyámat (babakék must die!), és már meg is jött rá az első fizum, ami tökre sok lett, amitől én meg tökre boldog. Szaladtam is máris a bankba, hogy levegyem, mire közölte az automata, hogy csak kis címletű bankjegye van, így is jó? Persze, csak add már.

Akkora köteg pénz jött ki, hogy azt hittem, enyém a jackpot. (Tényleg nagyon pici címletek voltak).

No.3

Megkaptam az első fél-borravalómat is. Igen, fél borravaló. mert még nem vagyok teljes értékű tagja a csapatnak, sok segítséget kell kérnem, de már vittem egyedül sectiont (volt hogy hármat is!). Gosia azt mondta, hogy ha elmentem az academy-re, és levizsgáztam, akkor majd rendes borravalókat fogok kapni. De így se vagyok szomorú, a tegnap esti teltházas vacsi fél-borravalójától is örömkönnybe lábadt a szemem. :)

No4.

Jövő héten megyek academy-re, kedden és szerdán. Londonba kell felmennem, hogy tágítsanak kicsit a fejemen. Két nap alatt elvileg megtanulok mindent amit eddig nem (challenge accepted!), előtte lesz egy pihenő napom is. Szóval...jövő héten csak a hét második felében dogozom, akkor sem többet mint most. A képzést kifizetik, mintha dolgoztam volna, az útiköltséget is jó eséllyel megtérítik. Amikor pedig végeztem a fejtágításon, Istivel elmegyünk vásárolni, és beszerzem végre a hiánycikkeket : váltás ágyneműt, még még még törölközőt, egy farmert, mert a mostanit kifogytam (girl's gotta move!), még egy melós gatyát, mert abból sosem elég, és még még még rengeteg zoknit, mert a kijövetelemkor megvett 7 párból már csak kettő maradt valami rejtélyes úton-módon, talán kollektíven útra keltek és elhagytak, mert nincsenek hozzászokva, hogy ennyit szaladjanak, ilyen szoros cipőkben. 

No.5
Olyan rossz érzés fogott el, hogy úgy lehúztam az angolokat - legalábbis az itt élőket - az előző bejegyzésben, hogy szeretnék kicsit javítani a becsületükön.
Itt mindenki - MINDENKI - megáll a zebránál. Nem csak a békés idős vezetők, és nem csak a külvárosi családanyák, hanem a menő sportkocsis sztereotip muksók és a fiatal suhancok ugyanúgy. És nem akkor, mikor lelépek. Már akkor,  mikor még csak méterekre vagyok, és azon morfondírozok, egyáltalán át akarok-e menni a túloldalra. Ilyenkor mosolygok, jól artikulált köszönömöt tátogok, és "Attraversiamo"!*


*(http://www.youtube.com/watch?v=ReGeFJXAtbM)

"Nevelés"

Engedtessék meg nekem, hogy ne hagyjam szó nélkül egyes itt élő emberek gyereknevelési szokásait. Már amennyiben ezt gyereknevelésnek lehet nevezni.

Igazán nem régóta vagyok itt, és Isti próbált rá felkészíteni, hogy mi vár ám, de akkor is teljesen kikeltem magamból, mikor a saját szememmel láttam.

Mert itt biz' szeretik a gyereket, de csak úgy, mint a képen: furán.










Anekdota1 - avagy hóóóó és gyííííí!
Nem akartam elhinni, de tényleg létezik a gyerekpóráz. És nem csak elszórtan: majdnem minden kis tipegő gyereket pórázon sétáltatnak. Először nem tudtam eldönteni mi okból használják. Szeretném azt hinni, hogy akkor teszik rájuk, ha mondjuk út mellett sétálnak, hogy nehogy ki találjon ugrani a szépszemű gyermek valamelyik gépjármű elé-alá. Ennek mondjuk oka is lehetne, mert itt a járdák nem úgy vannak, mint otthon: nincs semmi zöld rész, vagy korlát, ami elválasztaná a járdát az úttól. Csak egy padka, és csókolom. Néha pedig ilyen egysávosra szűkül a járda, úgyhogy ott kétirányú gyalogos forgalmat bonyolítani nem egyszerű. Plusz ide a kamionok is bejöhetnek, úgyhogy azt mondom: oké. Út mellett sétálva kössük pórázra a gyereket.
De nem. Az éttermünk kb. 20 méterre van a legközelebbi úttól egy téren. Emellett a szülők az étteremben sem veszik le a gyerekről a pórázt, sem a város többi parkos részén.
Egyre inkább azt gondolom, csak azért van rajtuk, hogy nem legyen már olyan fárasztó mindig fogni a gyerek kezét, vagy ha elesik, ne kelljen már lehajolni érte - csak rántani kell egyet a pórázon, s lőn: a csemete újra lábon áll.
Esküszöm már csak azt várom, hogy ha anyuka indulni akar, megrázza a pórázt, mint a kocsis a gyeplőt, hogy gyíííííí fiam.

Anekdota2 - avagy: Minden a legnagyobb rendben!

Adott egy 3 fős család: mosolygós anyuka, fáradt apuka, és pici gyerek.
Leültetem őket, felveszem a rendelést. Megkérdezem,  hozzak-e egy gyerekszéket. Azt mondja a bájos anyuka, hogy nem, nem szükséges, hisz ő már nagy fiú. Ránézek a gyerekre... sose értettem ehhez, de szerintem még bőven olyan korú volt, aki fel sem éri az asztalt egy normális székről. Na jó, anyuka biztos jobban tudja, ki vagyok én hogy beleszóljak, talán rejteget a farzsebében egy felfújható magasító párnát. Ki tudja :)
Viszem ki nekik az italokat, többek közt egy nagy üveg ásványvizet 2 pohárral: anyának és apának. Mert így kérték. Látom, amitől tartottam, hogy a gyereknek az asztal a homlokánál kezdődik. No de sebaj. Aztán megállít a nő, hogy esetleg tudnék hozni egy eszpresszós bögrét a csemetének, hogy abból ihasson ő is vizet? Így nézek... nem akartam én vitázni a vendéggel, elvégre nekik mindig igazuk van, csak tudtam, hogy összesen 6 ilyen bögrénk van a bárban, és erőteljesen törékenyek. Porcelán, na. Finoman megkérdeztem, olyan udvariasan amennyire csak szerény angol tudásom engedte, hogy van amúgy csecse műanyag poharunk direkt gyerkőcöknek, ne hozzak olyat? Ó nem, dehogy, isten ments! Jó lesz a csésze.
Hát rendben. Kivittem neki a csészét, próbáltam leküzdeni magamban a brit sztereotípiákat, hogy máááár a pelenkás gyereket rögtön arra tanítjuk, hogy kell szépen, kisujjat eltartva csészét tartani és lord módján szürcsölni belőle, és fogadásokat kötöttem magammal, hogy mennyi időbe fog telni, hogy összetörje. Kb 10 percet saccoltam, de az élet rámlicitált: alig telt el 4 perc, és már hallottam a jellegzetes csörömpölést. Megyek ki, kérdezem hogy mi történt, minden rendben?
Otthon erre egy normálisabb családanya minimum 6 bocsánatot kér a törött cuccért, és legalább lehajol a szilánkokért.
A mosolygós anyuka nem. Rád veti legszebb mosolyát, mondván minden a legnagyobb rendben van, és megkér, hogy hozz egy másik csészét. Látszólag meg sem fordul a fejében, hogy a nem gyerekszékben ülő gyereke bármelyik pillanatban lefordulhat a székről a nagy vagdalózás közepette, egyenesen a törött szilánkok közé.
Pislogok, megrázom a fejem, és visszatérek egy seprűvel és egy másik csészével...odasúgva a menedzsernek, hogy kéne még egy karton eszpresszós csésze. 

Anekdota3 - avagy: Hisz ő már nagy fiú!

Történetünk szereplői egy 4 fős család, főszereplőnk pedig az édesanya, és az ő egyetlen pici nagyfia. A nagyfiú, aki van vagy 6 éves, de az anyukáját sérti a gondolat, hogy gyerekmenüt kapjon. Hisz ő egy fess, meglett fiatalember már, ne degradáljuk őt a cuki, képregényes gyerekmenü szintjére! Nálunk otthon szerintem bármelyik 6 éves gyerek euforikus őrjöngésben törne ki, ha színezős képregényből választhatná ki a kajáját, no de rendben.
Ő a felnőtt menüből választ.
Olasz kajálda vagyunk, és bizony nem spóroljuk ki a menün lévő kajákból a csilit. Persze ha valaki nem vágyik rá, kiszedetheti belőle, hogy ne okádjon tüzet. De ez a csili az olyan rendes csili: kétszer csíp, ahogy kell. Ha tud, háromszor is, és utána még visszajár kísérteni a rémálmaidban.
A jóságos gyermek kiválasztotta a calzone carne picante nevű ételünket: a húsimádó, fűszeres pikáns hajtott pizzát. Van benne húsgolyó (kétféle állatból összedolgozva), csirke, bolognai szósz, sajt, gomba és úgy 2 maroknyi csili.
Pincérünk, aki felvette a rendelést, felhívta a figyelmét, hogy ez biz csípni fog, ne vegyük ki belőle  a csilit?
Hát persze hogy ne. A gyermek életerős, harcos spártai, meg se kottyan neki.
Végignéztük a staffal, ahogy a gyerek arca eltorzul az első falat után, majd keserves könnyekben tör ki, és hangosan bőgni kezd.
Már vártuk a panaszt, hogy túlságosan csíp, cseréljük ki. 

Innentől sajnos annyira elfoglalt lettem, hogy többé nem kötött le ennek az asztalnak a sorsa. Legközelebb akkor szembesültem a gyerekkel, mikor érett nagy fiú módjára hintázni kezdett a székével az étteremben, és hanyatt vágódott, és kétszer megpattant a feje a kő padlón. A staff többi tagja, aki látta, sürgősen elszaladt röhögni, úgyhogy én mentem oda segíteni. Mert ha betöri a fejét, azért is mi lennénk a hibásak, akárcsak a csiliért. Természetesen.

Anekdota4 - avagy: Válófélben lévő anya vagyok, mentsetek fel a kötelezettségeim alól!

Ezt a történetet nem személyesen volt szerencsém átélni, de meg kell osztanom veletek, mert kidülledt szemmel hallgattam magam is, azt gondolva, hogy nem, ilyen nincs. 

Adott egy anyuka, a 7 éves kislánya, és egy idősebb nő (talán a nagymama? Legyen nagymama.), akik 1-kor betévednek az étterembe. Anyuka megkérdezi a gyanútlan pincért, hogy fenn tudnának-e tartani nekik 2 asztalt. Súgva elmeséli, hogy elválnak a kislány apjával, de erről a kislány nem tudhat (WTF???), ezért legyünk szívesek őt egy külön asztalhoz ültetni, enni adni neki, míg ő a nagymamával megbeszéli a dolgokat. Az egész nem több, mint egy gyors ebéd. A gyors ebéd kb. fél órát vesz igénybe, rendben, annyit mindenki kibír. 

A gyermeket 3 asztallal arrébb ültetjük, adunk neki gyerek menüt, választ, kivisszük neki. Anyukáékkal szintén így járunk el. Mivel a gyermekre senki nem figyel, felhatalmazva érzi magát, hogy úgy viselkedjen, mint egy újszülött, és mindent lever, minden szószt felken minden felületre a 3 méteres körzetben. Anyukáékat nem zavarja. Mikor a kislány lecsapja a tányérját az asztalról, mert csak így tudja felhívni az anyja figyelmét arra, hogy ő is ott van, és nem érti mi történik, megijed és elkezd sírni. Az anya ekkor odahívja a pincért, hogy az menjen oda a lányhoz, és vigasztalja meg. Majd a másik pincért is megkéri ugyanerre 5 perc múlva. Majd a menedzsert és az étteremvezetőt is kéreti, mert a gyerek még mindig sír: valaki végezze már el helyette az anyai teendőit, és kussoltassa be a gyereket, hisz ő most válságon megy keresztül, nem foglalkozhat ilyen pitiáner dolgokkal, mint a tulajdon gyermeke.
Innentől így ment ez még 5 (!!!!!!) órán keresztül. Öt órán át egyedül ült a gyerek egy elkülönített asztalnál. Semmi játék nem volt nála, semmit nem tudtunk neki adni a színezős menün kívül, amire 3 perc után ráunt.
Az anyját mindez nem zavarta, ő ápoltatta az emancipált lelkét, mert ez neki jár.
És ami jár az jár kéremszépen!

Bravissimo!

Tegnap nagy nap volt!

Megkaptam az első section-ömet.
5 asztalt.

Kicsit parában voltam, mert délben megnéztem a foglalásos papírunkat, ami szerint remek teltházra számíthattunk egész este. Mivel majdnem mindenkit behívtak aznap estére, sejtettem, hogy nem a bárban fogok kuksolni (lévén van kijelölt báros), de nem gondoltam, hogy a mély vízbe dobnak. 

Az lett ugyanis, hogy mi ketten kezdők, Margot és én megkaptuk az első asztalainkat, és fejenként egy menedzser loholt a nyomunkban, hogy mondja, hogy mit csinálunk rosszul. Igazából jól esett, hogy már rám mernek bízni ilyesmit, ugyanis Margot egy hónappal régebb óta van ott mint én, több ideje volt tanulni.
Természetesen én kaptam a seggembe Maria-t, akitől azért az az incidens óta eléggé tartok, Margot pedig Ievát, aki ha elrontasz valami általában csak legyint, hogy oké, ez rossz volt, legközelebb ne így csináld. Ha nagyon nem megy, megcsinálja helyetted.
Maria viszont olyan, hogy megállít, nem mondja meg mi a hibád, hanem addig terrorizál, míg magadtól rá nem jössz, majd számon kéri, miért rontottad el, s amikor nekiállnál elmagyarázni, lecsesz, hogy ne magyarázkodj, mert közben várnak a vendégek. Ezt már megszoktam annyira, hogy ne álljak ott egy hamisítatlan WTF tekintettel a fejemen, hanem inkább csak mondjam, hogy bocs, éééés már csinálom is tovább a dolgom.
Először akkor lepődtem meg, mikor megdicsért, hogy 4 előételt viszek egyszerre egy kézben, mert látja, hogy gyakoroltam rá. Haha, pedig nem, csak baromira úsztunk, és nem akartam kétszer fordulni.
Aztán legközelebb ő lepődött meg, mikor mondta, hogy most mi a következő dolgom, és én azt feleltem rá, hogy már kész, megcsináltam.
Nap végén meg - és most figyelj - azt mondta nekem: Very well done. Hát gyerekek én majdnem örömkönnyekben törtem ki ott helyben.

Igaz, hogy úgy rá voltam feszülve és úgy koncentráltam, hogy minden jól menjen, hogy olimpiai úszómedencéket megszégyenítő mennyiségű izzadságot préseltem ki magamból - melyet pótolni viszont nem volt idő -, de hálistennek minden asztalomnál rendben mentek a dolgok. Pedig volt nagy asztalom is (7 fős), de nem kevertem össze semmit.

Jó persze lehet ám bólogatni, hogy ez mégis csak pincérkedés és nem nagy kunszt, de ilyet általában csak az mond, aki még sosem próbálta.

Jelentem alássan, az első nagy akadályt hárítottam!