Szóval eljött, végre utolért a szabadság szele.
Idestova nagyjából egy hete hogy ledübörgött a magyarországi szünetidő, és őszintén szólva most először érzem úgy, hogy nem akarok itt lenni Sevenoaksban. Ennek mondjuk több oka is lehet, próbálom pozitívan felfogni, és annak betudni, hogy ez a pár nap otthon Shaunnal simán szólva tökéletes volt, a nélküle töltött idő pedig életem egyik legpihentetőbb egy hete volt.
Hadd meséljek.
Az utolsó napjaim az étteremben kicsit durván teltek, ugyanis Kasia, a másik felszolgálónk Lengyelországba utazott a nővére esküvőjére a hétvégére, Marco pedig távozni készülődik, így tehát innentől teljesen beszámíthatatlan munkaerővé vált - annyira, hogy a munkaerő kifejezés is enyhén szólva eufemisztikus rá vonatkozóan. Így tehát egyetlen használható pincérként maradtam egy egész hétvégére. Vasárnap kiderült, hogy Marconak nem ínye hétfőn sem nyitni jönni, úgyhogy megkértek, legyek már szíves vasárnap zárás után megcsinálni a hétfői nyitást is, ha nem nagy gond. Persze hogy nem! Éjfélkor végeztem, 1 körül értem haza, és akkor még össze se voltam pakolva. Reggel 7kor kellett kelnünk Shaunnal, ha mindenre akartunk időt szakítani. 3-ra sikerült is elaludni. Mielőtt kérditek, nem, nem izgultam a hazajövet miatt, lévén amint a testem statikai központjai érzékelték a vízszintes állapotot, gondolkodás nélkül REM fázisba küldték az agyamat.
Reggel 7kor valami angyali szirénázó tűzriasztó hangú ébresztőre keltünk, mert az ugyan fáj, de legalább biztosan felkelek és kinyomom, hogy kuss legyen végre. Mind a ketten kicsit hullák voltunk, mind a ketten ördögi órákat nyomtunk a hétvégén. Gyorsan hazaszaladt, összerakta a cuccait, addig én is véglegesítettem a pakkom tartalmát, kikenceficéztem magam, aztán felkeltettem Istit, majd együtt begyűjtöttük Shaunt. Becsöngettem hozzájuk, majd Steve (aki Phil) - vagy Phil, aki Steve? Mindegy, sosem fogom megjegyezni a nevét - nyitott ajtót (az anyukája párja), és hát volt egy kis lábon hintázás, míg az úrfi elkészült. 10 perc múlva már úton is voltunk a reptérre. Isti volt olyan tündérbogár, hogy kivitt minket némi benzinpénz ellenében, nem kellett a vonatokkal meg átszállásokkal szenvednünk... meg ugye a benzinpénz kétszeresét kiadnunk vonatjegyre. Puszi a hasára :)
Úton mindketten el-el szenderedtünk néha, eme jó szokásunkat megtartottuk a landolásig. Néhány minőségi kép az útról, és a minőségi kapcsolati időről, amit együtt töltöttünk eközben:
 |
| Méghált. |
 |
| Gyönyörű utunk volt tele pufi felhőkkel. (10 perccel felszállás után) |
 |
| És mi ezt csináltuk ahelyett, hogy néztük volna őket. (11 perccel felszállás után) |
Mikor elindultunk Sevenoaksból esőre állt, és hűs volt. Hosszú gatyában és bőrkabátban jöttünk el. Mikor landoltunk, és bemondta a pilóta, hogy jelenleg 33 fok van, csak mosolyogtunk, hogy hahaaaaaa, éljen! Mikor azonban a gép küszöbén megéreztük azt a betóduló meleget, kb visszainaltunk a gépbe, hogy neeem! Éget! Fhujj!
Hát gyerekek, el lehet szokni ettől a melegtől rendesen. Én amúgy sem bírtam jól eddig. Ha 30 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála, engem csak társadalmi és szociális kötelességekből kifolyólag találhattatok az utcán, valószínűbb volt, hogy száraz kenyéren és vízen tengődtem otthon a szobában,, lehúzott redőnyök mögött, és nyüszítettem, mert boltba is fájt lemenni. A szervezetem tehát sosem volt hálásabb nekem egy helyért sem, ahová vittem, Anglia nagyon nekem való. Nap az nincs, a hőmérséklet szökőévente egyszer kúszik 30 fok fölé, eső és moha mindenhol. Az emberek, akiket megkérdezel, hogy tetszik neki Anglia, azt mondják, hogy szuper, de az időjárás borzasztó. Én csak azt mondom, hogy szuper, pont.
Szóval nem volt mese, lerugdostak minket a forró aszfaltra. Gyorsan felhívtam anyukámat, hogy heló, itt vagyunk a csomagkiadónál, most már parkoljanak be ide. Közölte, hogy biz azt leshetem, az drága, itt állnak egy buszmegállónyira, oda jöjjek el, aztán felvesznek minket.
Hát... uccu neki akkor.
Mikor kiléptünk az ajtón, nem is néztem körbe, céltudatosan baktatni kezdtem a busz irányába, mikor láttam hogy szegény Shaun félszegen lelassít, lányos zavarában szelíden integet valakinek, aki addigra már csípőből tépte ki a szalagkorlátot a helyéről, úgy próbált a látóterembe behatolni, hogy éreztesse, ő biz az anyukám és jól megtréfált, itt van, öleljem már meg. Ha még 10 másodpercig nem veszem észre, szerintem átrendezi a reptéri enteriört. :D Volt természetesen egy kis nyakba omlás, sikítás, visítás, csak a jazz-kéz effektus hiányzott volna, hogy totál picsák legyünk. Fél fülemre meg is süketültem a végére, de ennyi bánja :) Mondtam is Shaunnak, hogy a vállamra csatlakozott hajzuhatag az anyukám, Hajzuhatag, ő pedig Shaun. Cukik voltak mind a ketten, kezet fogtak úgy hivatalosan is, anyukám közölte velem így egy kis elismeréssel a hangjában,hogy jólvan lányom, helyes fiú. Hah. Tudom :D
Anyu tehát nem győzte kivárni a messzi parkolóban míg elkavargunk odáig, elénk jött, éccsapámat maga mögött hagyva messzi földön.
Eztán hármasban vágtunk neki a nagy buszútnak, hogy aztán végre találkozhassunk Apupával is. Arra a találkozásra csak azt tudom mondani, hogy tipikus volt. Apu a fekete kocsiban aszalódott az árnyékmentes parkolóban, és láthatólag apokaliptikus harcokat vívott egy kis fekete dologgal a kezében. Apukámról tudni kell, hogy egy elpusztíthatatlan ember, de a technika az kifog rajta. Anyu épp akkor vett neki egy új telefont, amin se hívást kezdeményezni nem tudott, se fogadni egyelőre, így csak ment a szentségelés, hogy eeeeezt a szzzzzharrrrrrt, neeeeemhiszemelhogy ....... Shaun, Apu. Apu, Shaun. Szia. Neeeeeeeeeeeeeemhiszem e, hogy nem lehet használni eeeeeeeeezt a szaaaaaaaart....... and so on.
Shaun végül is példásan viselte a találkozást a családommal, gondosan felkészítettem előtte, hogy senki még véletlenül sem beszéli a közös nyelvet, úgyhogy meg se próbáljon kommunikálni velük nélkülem, mert durva Activity-be menne át a dolog (egy olyanba, ahol a végén nem derül ki, hogy most vajon kitalálásra került-e az óhajtottan közölt entitás.) Úgy voltam vele, hogy rosszul semmiképp nem sülhet el, mert amint az egyik fél olyat mond, ami szerintem gáz volna (ismerve mindkét felet), simán csak kamut fordítok, és mindenki boldog marad. De erre nem volt szükség, az összes érintett fél szuper volt, remek csapatmunka volt, elismerésem, emberek!
Mint kiderült, Pünkösd hétfőn érkeztem, ezért kicsit posztapokaliptikus városkép fogadott minket. MINDEN kihalt volt, se egy gyalogos, se egy szembe jövő autó, szerintem üres volt az egész város :)
A reptérről egyenesen a Moszkva- térre mentünk, ahol anyuék megmutatták, mit hol merre találunk a kölcsön lakással kapcsolatban. Mikor odaértünk a lakáshoz, még el is eresztettünk egy kis viccecskét, hogy kibérelték nekünk Narniát? Hát egy akkora sötétbarna fafaragványos ajtó fogadott minket hogy iszonyat. Anyuék hoztak nekünk ágyneműt, törcsiket, meg egyéb esszenciális dolgokat, megmutatták, mi hogy működik, hol vannak a kapcsolók, etc. Shaunnal nem kicsit pislogtunk össze, mikor megláttuk a lakást, hogy WOW.
Nem volt egyszerű dolog a szállás intézése. Legutóbb, mikor itthon voltam, úgymond már-már jogosnak éreztem,
hogy megszállhassak abban a lakásban, amit még hónapokig a kiköltözésem után is fizettem. Most viszont más volt a helyzet. Eleve nem is mentem volna oda, nemhogy többed magammal a körülmények tükrében, és punktum. Úgy kezdődött ugye, hogy elkezdtünk hotelokat, koleszokat nézegetni, hátha ott találok valamit, ami ki tudunk fizetni. Nem találtam. Vagy nem kerestem eléggé.
Akkor jött az, hogy körbe kérdeztem a barátokat, hogy esetleg valamelyik sarokban meghúzhatnánk-e magunkat arra a néhány napra valami matracon. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megköszönjem azoknak a mókuspofáknak, akik felajánlottak hasonlót, Matyianyunak és Csillának és Ancsinak és Dávid professzor úrnak, de továbbra is próbáltam olyan helyet találni, ahol nem kell senki hátán púpnak lenni.
Ekkor anyukám bedobta a JollyJoker kártyáját. A család egyik barátjának van egy kis garzonja a Moszkva téren, benne a tutiban. Ez a barát igent is mondott a kérdésünkre, ráadásul most figyelj: ingyen és bérmentve.
Na ezt adjátok össze. Gondoltam hurrá, lesz valami, aminek van fala, meg ajtaja, ellébecolunk mi akárhol.
Mikor viszont megláttuk ezt az ajtót, megértettük rögtön, hogy ez a lakás kicsit több lesz, mint falak és egy ajtó a maga kis állítható hangulatfényes, masszázszuhanyos, elektromos redőnyös, lapostévés, dizájner falfestéses, bőrkanapés mivoltában. Nem győztünk pislogni, meg csipkedni egymást, hogy ez, kérlek az a dolog, amit azok az emberek ismernek, akiket nem kísért Murphy úgy, mint engem: a MÁZLI.
Köszönjük, Köszönjük, KÖSZÖNJÜK a lakást, R! Vigyáztunk rá :)
A lakásban akkor nem töltöttünk el többet 10 percnél, szaladtunk is haza. Az úton Tarján felé Shaun nem győzött pislogni kifelé az ablakon. Nagyon érdekes, mert míg nekem az angol tájakban az tetszik leginkább, hogy minden ilyen kis ligetes, és mindent erdőfoltok tarkítanak, Shaunt pont az nyűgözte le, hogy itt mekkora hatalmas végeláthatatlan búzatáblák vannak, és hogy ez mennyire király már. Hát... ha ő mondja :)
Kisvártatva elhagytuk a Tarján felirat táblát, ami után rögtön nagymamámhoz vettük az irányt. Tudtam, hogy nem fogom őt túl jó állapotban találni, most hogy egy komoly tragédia rázta meg a családot. Ott leltem a ház udvarán, a kis sámliján kuporogva, zöldborsót pucolva, és úgy de úgy zokogott, mikor meglátott, hogy azt hittem sosem hagyja abba. De mosolygott, és ez a legfontosabb :) Beértek a többiek is lassan (előre szaladtam), így nagyszüleim is megismerték gyorsan Shaunt. Itt jött az a dolog, amire második körben is 100%-ban számítottam: hogy a nagyszüleim majd németül akarnak beszélni vele, amit ugye olyan szinten beszél szegény fiú, mint a magyart. Maradtam hát szigorúan a pozíciómban, mint Ramóna Dictionary Szalczinger.
Itt sem időztünk túl sokáig, mert akkorra már nagyjából 12 órája nem ettünk, és anyukám már hergelt minket előre, hogy otthon bizony vár a kondér csibepörkölt.
Shaunnak segítettem kicsit apukámmal kapcsolatban. Megsúgtam neki, három dologra kell igent mondani, ha azt akarja, hogy így némán is kedvelje: a saját borunkra, a saját pálinkára, és egy második adag kajára.
Ezt így szépen nyitó koreográfiaként le is zongorázták. Apumnak egy fű alatt elejtett fél rossz szava sem volt, mikor Shaun harmadszor vett a pöriből. Ügyes fiú :)
Eztán nem volt más hátra: édes édes pihenés!
A másnap elég mozgalmasan telt. Rögtön ébredés után kimentünk a Fekibe, a présházunkhoz. Pont ért a
cseresznye a nagy fán, úgyhogy nem volt más hátra, mint hegyet mászni, és megtömni a pocakot a finom ropogós, mélyvörösre érett édes cseresznyével. Szedni se kellett, csak beállni az ágak mellé és legelni :)
Körbemutogattuk neki az egész mindenséget. Szuper kilátás nyílik onnan az egész medencére, plusz maga a hely is isteni. Egy erdő alján található egy elég komoly magaslaton, friss a levegő, süt a nap, csiripelnek a madarak, más se hallasz :) Megkérdeztem tőle, van-e kedve itt aludni este, hát nem is volt kérdés.
Innen rohantunk haza valami értelmes ruhát ölteni, mert szaladtunk be anyukámért Tatabányára, hogy begyűjtsük őt a munkahelyéről. Átmentünk Tatára, és a vár alatt beültünk egy étterembe a tóparton. Fújt a szél, egy hatalmas platánfa alatt sikerült asztalt szereznünk, isteni volt :)
A kaja ugyan elég érdekes volt, Shaunnak sikerült kikérnie egy olyan pörköltet, ami zöld nokedlivel jött. Részemről szerintem nagyon fura volt, de neki ízlett. Még jó, hogy anyu nokedlijét kóstolta előbb, és nem azt hitte, hogy ilyen az igazi :)
Miután megetettük a kacsákat is, és úgy éreztük, hogy már képesek vagyunk megmozdulni a kajakómás
ücsörgés után, körbesétáltuk még a várat, majd elindultunk hazafelé. Útközben jött az ötlet, hogy Tatabányán áthaladva ugyan nézzünk már fel a Turul madárhoz, lévén egyikünk sem volt ott évek óta, és talán Shaunnak is tetszene. Van egy termetes jószág madár a város fölötti sziklákon, a kilátás is szuper, szép autóút vezet felfelé, nem láttuk akadályát, hogy miért ne :)
Hát ez a madár nagyobb, mint amire emlékeztem. Valami egészen elképesztő meleg volt ott fent, mivel a nap pont direktben odasütött, és a kopár sziklagyepes felszín sem igyekezett nagyon csökkenteni a visszavert hőt, szóval nagyjából menekültünk el onnan.
Apunak aztán jött az ötlete, hogy ő olyan rég látta a Szelim barlangot, nézzük már meg azt is! Emlékeztem én még az ősidőkből, hogy a azért nem apunak való terep, mert sziklák vannak és szűk göcsörtös erdei utak, de ő ragaszkodott hozzá. Hát nem volt egyszerű, az tény, akkora lépcsőfokok vannak, hogy az felér egy sziklamászással is. Főleg neki. De odajutottunk, ugyan nagynehezen, de megcsináltuk.
Ez is sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem. Shaun természetesen imádta, tele van mászható sziklákkal, alig tudtuk lehámozni őt a falról.
 |
| Küldetés teljesítve! |
 |
| Apa mutatja, hogy ez mind szép és jó, de húzzunk már innen a fenébe. |
 |
| Anyuka is örül, hogy túlélte |
Innen már tényleg hazafelé vezetett az út. Találtunk még egy ivókutat, arra szépen rácsatlakoztunk mind a négyen, ahogy kell, és reményeink szerint addig ittuk volna, míg ki nem apad. Életet mentett :)
Hazaérve még lementünk az Öreg Favágóba, gondoltuk megiszunk egy sörikét a nagy izgalmakra, mert most aztán megérdemeljük. Így is tettünk, Shaunnak bejöttek a magyar sörök :) Mondjuk jobban nézett ki a hely, mint itt a képen, mert volt egy hatttalmas sörsátor is mellette, meg persze nyár volt, és naaagy zöld fák és virágok voltak mindenütt :)
 |
| Integet, azt mondja menjünk nyugodtan, de ő innen el nem megy többé, ahol így lehet aludni. |
Kezdett alábukni a napocska, így nem maradt más, mint összecsomagolni a cuccainkat, és kicihelődi a Fekibe. Fogtam a baldachinomat (a bogárkák ellen), felakasztottuk az egyik főgerendára az erkélyen, kivittünk néhány matracot az ágyakról, alátettük, bedobáltuk a párnákat, néhány puha pokrócot, kibontottunk egy shört, tettünk fel zenét, befeküdtünk és sziesztáztunk kéremszépen. Meséltem már ezekről a Fekiben való alvásokról, hogy mennyire nagyon power sleeping az egész jelenség, na most mutatom, mennyire. Shaunnal mi ilyen alvásimádók vagyunk, nem is tudom, hogy áldoztam-e valaha ilyen lelkesedéssel
eme tevékenység (bármilyen tevékenység) oltárán, de tényleg, IMÁDUNK aludni. Együtt meg aztán hajaj! Ha sikerül elaludnunk végre, akkor nagyjából átlagosan 10 órákat alszunk, a legnagyobb bébi nyugalomban (kivéve amikor zombikkal harol álmában, mert akkor áttételesen velem harcol az ágyban), de a havi rendszerességgel legalább egyszer beiktatott alvásmaratonjaink alkalmával nem ritka a 14 órás szessön sem. Most elaludtunk olyan éjfél körül. Ami lássuk be borzasztó korán van. De hosszú nap volt, meg ugye a friss levegő mindig lefáraszt, leragadtak a szemeink. Reggel napsütésre, madárcsicsergésre ébredtünk, pont ugyanakkor, mind a ketten. Mosolyogtunk, nyújtózkodtunk, kiabáltunk, hogy ilyen jót nem aludtunk vagy 3 éve, úúúrsiten de jó volt! Nekiálltunk készülődni, reggelit csinálni, mikor láttam, hogy a telefonjával a kezében áll, és mered a képernyőre.
- Mi baj?
- Tudod, hány óra van?
- Nem, hány óra?
Felmutatta a telefonját, amin az állt: 5:23
Felvettem a telefonra meredős pózt én is rögtön. Majd hirtelen megbeszéltük, hogy mindketten nagyon álmosak lettünk hirtelen, és inkább visszabújtunk a kuckónkba. Visszaaludni ugyan nem tudtunk, de egy kis pihi még belefért.
ENNYIRE pihentető a Fekis alvás az erkélyen.
Apu aztán jött, és begyűjtött minket 9kor, ahogy megbeszéltük. Bevitt minket Tatabányára, felrakott minket a vonatra, és utunkra engedett. Mentünk Pestre :)
Pont telibe kaptuk a legnagyobb kánikulát, ennél azután már csak hidegebb volt. A városban 37-38 fokok tomboltak, egyszerűen nem maradtunk meg a lábunkon. Szó szerint, mert olyan forró volt az aszfalt, hogy olvadt le a cipőnk talpa. Mikor elértük a lakást, csak úgy nyüszögtünk bent, vaciláltunk. Mert hát kinek van kedve ilyen időben várost járni? De az időt sem akartuk pazarolni azzal hogy egy szobában ücsörgünk, míg le nem telik a nyaralás. Így hát fogtam és fenekestül felrúgtam a városnéző ütemtervet, és úgy döntöttem, a Margitszigeten kezdünk. Ott a hatalmas árnyas fák alatt csak el lehet viselni az életet... Ezzel túl nagyot nem tévedtem, bár ez nagyon szó szerinti volt. Ugyanis amint kiléptünk egy olyan foltra, ahová odasütött a nap, hozzáolvadt a cipőm talpa a földhöz. Úgyhogy az árnyékban közlekedtünk, mint egy valamire való vámpír páros, és kétségbeesetten kerestük az olyan helyeket, ahol hűsölni lehet. Ekképp korlátozódott a margitszigeti látogatásunk a szökőkútnál ücsörgésre, és a japánkerti tóba való láblógatásra. De kell ennél több? Neki kellett, nem tudom honnan szerzi az energiáit, de mikor meglátta ezt a rengeteg platánt azokkal az alacsony ágakkal, nem bírta ki, hogy fel ne másszon rájuk. Én csak a fa alatt fogtam a fejem, hogy ah, hülye Monkeyman....
Mikor kicsit lejjebb ereszkedett a nap, megkockáztattuk a visszafelé sétát. Találtunk kürtős kalácsost, mondtam neki, hogy ez bizony kötelező darab gyermekem, egyél. Mondta, hogy nem éhes. Mondtam, hogy az kérlek nem úgy van, a kürtős kalácsot nem úgy esszük, mint a reggelit, hanem mint a gumimacit, amit bármikor, bármilyen élethelyzetben elfogadunk, és betermelünk. Kakaósat kért amiről próbáltam meggyőzni, hogy ne tegye, de nem volt apelláta.
A szigeti körút után visszamenekültünk a lakásba, jeges zuhanyt vettünk, és kifeküdtünk mint a filézett halak.
Estefelé úgy döntöttem, nem kegyelmezek: felvittem a fiút a Gellérthegyre. Gondoltam, van rá esély, hogy nem fogunk mindent látni az útiterven szerepel, ezért biztos ami ziher, nézzünk meg mindent egyben, így ha közel nem is tudunk menni minden fontos dologhoz, legalább egyben, nagyban láttunk mindent.
Hát lélegezni nem lehetett, olyan meleg volt még mindig, de felszenvedtük magunkat. Mivel az égvilágon semmiféle folyadékot nem vittünk magunkkal, fent sikerült meginnunk életünk legdrágább limonádéját - és egy cseppet sem sajnáltuk. Mialatt ott voltunk fent, lement a nap teljesen, és kigyúltak a város fényei. Borzasztó szép volt, ő is imádta. Gyönyörű ez a város, no.
Maradtunk, míg el nem kezdtek felzabálni a szúnyogok. Mikor elindultunk lefelé, meglátta a Szabadság-hidat kivilágítva, és mondta hogy arra menjüüüünk! Leheeeet? Mondom lehet. Úgy terveztem hogy átsétálunk a hídon, és elmegyünk a Ráday utcáig, ami ugye tele van kajáldákkal, majd ott megvacsizunk.
 |
| Unatkozni nincs idő, a menü átolvasása potom fél óra, utána pedig ott vannak a cetlik. |
Ami kijött, az valami egészen elképesztő volt. Ekkora adag kajákat én még életemben nem kaptam sehol gyerekek. Ha elképzelitek a kép tükrében, hogy mekkora az ökölbe szorított kézfejem, na akkora a gyomrom. Ezt kellene ODA bepasszírozni. És ráadásul olyan szemöldökösszehúzóan-süllyesztően finom volt MINDEN. Épp ebből kifolyólag olyan szinten ettük tele magunkat, hogy fájt. Nagyon fájt. Tudod, mikor azt hiszed, hogy ez a falat még befér, holott a gyomrod sír már 20 falattal ezelőttről, hogy NEEEEEE!!! NE TOVÁBB!!! És csak hiszed, hogy ez volt az utolsó falat.
Ezután nem volt más hátra, muszáj volt egy hatalmas sétát tennünk. Ugyan a végkimerültség határát súroltuk, de valahogy le kellett dolgozni ezt az adag kaját, legalább egy részét, mert különben bajok lesznek, tudtuk.
Hazajutottunk, lehúztuk a redőnyöket teljesen, elborultunk, game over.
Másnap én keltem előbb, vak sötétben. Nézem a telefonom, hogy mégis mennyi lehet az idő, miért nem alszom? És miért vagyok megint ilyen kipihent, ha egyszer még sötét van? A telefonom szerint fél 1 volt. Nappal. Nem értettem. Nézem az ablakot. Oh. A redőny. Kicsit megemeltem, csak úgy betört a szobába a fényáradat. Keltegetem Shaunt, nem reagál. Rázom Shaunt. Nem reagál. Megcsikizem a hónalját. Felriad. Elmosolyodik, kalodába zár megint a langaléta karjaival. Mondom Shaun, van fogalmad róla hány óra? Igen, mondja, ölelésidő. Somolyogtam én is egyet, mit sem törődve róla, hogy egy fél napot elvesztegettünk. Majd úgy 20 perc múlva mondtam neki, hogy most tényleg, viccet félretéve, öltözzünk, mert lekéssük a várost, mert eltelt a fél nap.
A Füvészkertbe mentünk.
Tudom, tudom, tudom, shenkit nem érdekel az a hely, de azt mondta, oda vigyem, olyan helyekre, amik szépek, és amik nekem szépek. Nekem pedig nincs a Füvészkertnél szebb hely Pesten. Körbejártuk, ahogy kell, hűsöltünk a pálmák alatt, meg az árnyas részen, meg a fenyők alatt a kis pataknál, kapott egy kis gyorstalpalót érdekes növényekből, amit meglepően jól fogadott, plusz az egyik legjobb az volt, mikor a galambházhoz érve végre élőben is hallottunk kacagó gerlét. Hallottatok már kacagó gerlét? Hát ott gurultunk a röhögéstől a rács mellett :D :D
Szóval csak úgy rohant az idő.
Mikor már nyugodtra és kiegyensúlyozottra hűsöltük magunkat, felhívtuk a Professzor urat, Dávidot, hogy itt az idő. Ha meccs, hát legyen meccs! Aznap volt a VB nyitómeccse azt hiszem (bár fogadni nem mernék rá, hogy ez volt az). Abban voltunk, hogy 6kor kezdődik, így kerestünk egy kellemesnek vélt kocsmát, kikértük a sörikéket, és vártunk. És vártunk. Éééés vártunk. Mire kiderült, hogy az biz csak 10kor kezdődik.
Csakhamar feladtuk a várakozást, és újfent úgy döntöttünk, nem fogjuk a drága időt egy pincében tölteni, úgyhogy nekiálltunk várost nézni. Mint kiderült, a Professzor úr egy két lábon járó történelem könyv, tök sok dolgot mesélt nekünk. Végigjártuk az új olimpiai parkot, Parlamentet, a Duna partját emlékművestül, a Lánchidat, a túloldalon felsiklóztunk a várba, ott is körbejártunk mindent, átsétáltunk a Mátyás templomhoz és a Halászbástyához, mialatt megállíthatatlanul bombáztak minket a tanár úr szavai. És én meg hozzászoktam, hogy ha ő beszél, akkor kuss van, s figyelni kell, vagy megbukunk, szóvaltök sokmindent tanultam. Ezek a helyek közül néhányban még nem is volta soha életemben, tök örültem, hogy végre eljutottam oda is :) Tettünk tehát egy tekintélyes kört. Végül kilyukadtunk a Nagyi palacsintázójánál, ahol megtömtük a bendőt finomabbnál finomabb palacsintákkal.
Ezután hazamenet, pihenés, a következő nap - a vélt utolsó - volt az, amibe mindent bele kellett sűríteni, ami kimaradt.
Reggel megbeszéltük, hogy visszamegyünk vacsizni abba a pubba, de most, hogy tudjuk, milyen ló adag kajákat adnak, felkészülten megyünk: nem eszünk estig. Igaz, aki ismer, tudja,hogy reggeli nélkül egy órán belül ájultan fogok feküdni bőszen nyállal beborítva a felületet, amire esek, szóval ezt elkerülendő egy kis Fornetti befigyelt. Elképesztő amúgy, mivel le nem tudsz nyűgözni egy külföldit. A Fornetti például ilyen volt. Hogy odamész, kikéred, és rögtön kapod és még meleg, és finom, és aaah. Majdnem elolvadt a girellától, meg a sajtkrémestől. Mivel mindezt a Moszkva téren csinálta volna, mondtam neki, hogy wait for it! Együk ott, ahol le tudunk ülni, meg értelmesen néz ki, és nem nézi ki a falatot a szánkból valami hobó. Kimentünk a Millenárisra, és leültünk oda a stégre. Pillanatok alatt odarajzott a tó összes hala. Hát ezek is nőttek egy keveset, mióta legutóbb láttam őket, konkrétan már ilyen méteres jószágok, és kövérek, mint egy hordó. Természetesen kaptak a pogiból. Mikor elmeséltem Shaunnak, hogy mi az a töpörtyű,, és hogy ebben a pogácsában bizony az van, kicsit láttam,hogy átértékeli az életét, nem nagyon tetszett neki a koncepció :) Úgyhogy főleg azt ettek a halacskák :) Ott volt Fred (aki szerintem inkább Borisz), az egyik nagy halacska, aki akkor is odajött hozzánk, ha nem kajával kínáltuk, és csak dörgölőzött a kezünkhöz. Szerettük Fredet.
 |
| Ő Fred :) |
 |
| Kikkacsák!!! |
Kishamar amúgy kiderült, hogy Shaun valahogy vonzza az állatokat.
Kezdődött a Margitszigeten a teknősökkel. Semmivel nem kínáltuk őket, csak a lábunkat lógattuk a tóba, mégis odajöttek, és játszottak a lábunk körül.
Aztán ott voltak a röhögő galambok, akik felsorakoztak a rácsnál előttünk és ott röhögtettük egymást.
Aztán itt volt Fred. Meg a kiskacsák.
És még csak akkor mentünk az állatkertbe!
Kimásztunk a Hősök terére eztán. A tér nagy részén építettek valamit, úgyhogy csak izibe körbe jártuk a szobrokat. Rögtön kiszúrta Mátyás királyt, hogy jééé, ennek olyan orra van mint neked!!!! -,-
Aztán rátört a leküzdhetetlen vágy, hogy hűtőmágnest vegyen, mert megígérte az anyukájának, hogy visz hűtőmágnest. Mindenhonnan visz, ahol jár. De épp sehol nem láttunk. Mondtam neki, hogy menjünk be az
egyik múzeumba, biztos van valami ajándékbolt, ami tele van magyaros szuvenírekkel.Bementünk a kapun, néztünk jobbra, néztünk balra. Mentünk egyenesen. Nézelődünk nézelődünk. Bolt sehol. Megyünk még beljebb. Nem állt elénk senki, hogy jegyeket, bérleteket kérem. Egyszer csak jöttek a szobrok. Meg a képek. Meg a lépcsők. Világos volt, hogy már bőven az állandó tárlatot nézzük, de nem értettük, hogy lehetséges ez, mikor jegyet viszont nem vettünk. És senki nem is kérte. Gondoltuk, ha már itt vagyunk, körülnézünk. Hát megérte. Én itt sem voltam még, legalábbis nem az állandó kiállításon, mindig csak ezeken az időszakos izéken. Senki soha nem mondta, hogy ez az épület ennyire csodaszép. Olyan freskók, meg domborművel meg padlózat mindenhol hogy csak pislogsz. És a képek...! Főleg egy olyan ember mellett, aki ilyen szakon végzett. Úgy voltunk vele, hogy ha lefülelnek mindet, simán kifizetjük a büntit is, ez tök megéri, annyira gyönyörű volt! Tudod, mikor indokolatlanul is suttogni kezdesz egy különlegesebb kép mellett, mert érzed,hogy valahogy meg kell tisztelned. Hát végigsutyorogtuk az egész kiállítást. :)
Kifelé menet ugyan még így sem találtunk ajándékboltot, de kicsit megilletődve léptünk ki a kapun. Nem gondoltam volna, hogy ide fogunk jönni, abszolút meg se fordult a fejemben a múzeumjárás, mikor összeállítottam a programot :)
Ezután kisétáltunk a városligeti tóhoz, andalogtunk egy kicsit a partján, majd önfeledt kéz-és pólórángatásba kezdtem, hogy menjünk be az állatkertbe! Volt még egy csomó időnk, és az aznapra maradt program nagy részét már letudtuk.
Ott aztán beindult az állatvonzás.
Halak nyomultak az üvegekhez, tekik lépdeltek elénk megint, pávák landoltak a fejünk melletti kerítésen,
oroszlánok keltek fel a sziesztából és jöttek játszani velünk, mackók úsztak a lábunkhoz, és néztek fel ránk boci szemekkel, gorillák verdesték a mellkasukat az arcunktól 20 centire és ordítottak a fejünkre, keselyűk totyogtak mellénk a lépcsőre hűsölni az árnyékba...
Néhány egészen meghökkentő volt. Az egyik teki például elmászkált a tó közeléből ahol éldegélt, és beakadt a borostyánba, pont ott, ahol leültünk. Mikor leütünk, elkezdte vadul rázni magát, hogy észrevegyük, hagyta, hogy kibogozzuk, és a fejét-nyakát messze előre nyújtva nézett kifelé az úton, mikor visszavittük a vízhez.
De az oroszlánok azok mindent vittek. Mert ugye hogy látod az oroszlánokat az állatkertben? 10-ből 10szer általában egy kupacban alszanak. Az egyik most ébren volt, és a kerítésnél ücsörgött. Shaun elkezdett neki ugrálni, mint egy idióta, és ez valahogy nagyon tetszett neki, míg végül az összes kölyök odajött megnézni, hogy mi is történik most igazából. Követték, ahová ment, egymást lökdösték, hogy lássák őt, majd mikor az üveghez ment (addig a rácsnál csinálták ezt, az meg messze van), odaugrottak és így ölelték, meg nyomták oda a kis nózijukat, hogy ők most pusziszkodnak. Tényleg, mint a szobacicák :) Megállt az eszem, annyira cukik voltak :) Nézzétek meg:
Zárásig maradtunk, hoztunk egy kígyót az ajándékboltból, mert javában csak kígyókat láttunk.
Onnan átmentünk a Vajdahunyad várba, megnéztünk ott is mindent, pózoltunk az Anonymus szoborral, ami szerinte olyan, mint az Assassin's creed-es hapsi, szóval duplán odavolt érte.
A ligetbe visszatérve találtuk utcai árusokat,és végre beszereztük a vágyva vágyott hűtőmágneseket. Dolgunk végeztével megállapítottuk, hogy végre kopog a szemünk: irány a pub!!
Azt hittük, felkészülten érkezünk, elég éhesen, hogy be tudjunk termelni egy olyan adagot, mint múltkor. De erre semmi nem készített fel gyerekek.
Kikértem egy cigánypecsenyét, amit úgy írtak le, hogy petrezselymes krumpli ágyon érkezik, piaci salátával. Gondoltam ez a husi is lesz akkora mint a fejem (az volt), meg lesz vagy 7 kiló krumpli alatta (volt is), és a tányér szélén lesz pár salátalevél (nem így volt). A piaci saláta az kérlek az ott a bal oldalon. Igen, az amelyik nagyobb, mint maga a kajám. És az savanyúság. Igen, ennyi.
Nem győztünk szörnyülködni, hogy na gyerekek, ez azért mégis csak túlzás. Értem én, hogy nagy adag, de ennyi savanyúságot az egész család nem eszik meg egy hét alatt, mint amennyit nekem kéne egyedül, egy fogáshoz.
Ezúttal mi is ott hagytunk nyomunkat a pubban, két cetlit is kitettünk :) Én csak egy uncsi megjegyzést tettem arról, hogy ik vagyunk, és hogy itt voltunk, ő meg rajzolt Luffy-t a szehéjtusommal.
Annyira most nem voltunk halálunkon a vacsi után, úgyhogy még bevállaltunk egy látogatást az egyik kedvenc kocsmámba, a Trapézba, ami szinte az út túloldalán van, tök közel. Itt néztük meg a holland-spanyol meccset, szurkoltunk, ahogy kell. Mondjuk nagyon nem kellett, mert szegény spanyolokat úgy sarokba állították, hogy az már ciki volt.
Ezután nagy körön hazasétálás újfent, és korán fekvés.
Beállítottam egy ébresztőt reggel 8ra, hogy biztosan elérjük a gépet, ami másnap 12:20kor indult.
Reggel szól az ébresztő, kinyitom a szemem. Elkezdtem végigzongorázni, hogy mi minden kell, még így félálomban. Útlevél. Pénz. Beszállókártya. Hopsz. Beszállókártyát még nem nyomtattunk. Meg még nem is csekkoltunk be. Na akkor gyorsan gyorsan. Felkeltettem Shaun, hogy adja oda az útlevelét, hadd csináljam meg. Telefonon csináltam, de valahogy nem sikerült. Nem volt egyszerűen olyan opció, hogy be tudjunk csekkolni a szombat 12:20as járatra. Én már szidtam mindenkit. Először szidtam a telefont, hogy miért nem lehet értelmesen behozni egy honlapot. Aztán megosztottam a 3G-t a laptopommal, és mikor láttam, hogy ugyanott akad el a folyamat, elkezdtem a wizzairnek anyázni. Hogy hogy lehet ilyen balfaszul megcsinálni egy honlapot. Másodpercekre voltam attól, hogy betelefonálok, és mindenki fejét leordítom, mikor megakadt a szemünk a dátumon, ami így állt ott: 13/06/14.
Amiből mi 6, azaz HAT héten keresztül csak annyit láttunk hogy 06/14, ami szombat, kéremszépen, 14.-e az szombat. Egyikünknek sem esett le 6 héten keresztül (akkor foglaltuk a jegyeket), hogy az az évszám. A gép 13.-án repül. TEGNAP. A wizzair pedig mást sem mondott, csak hogy ez az utazás le van zárva, remélik, élveztük a repülést! Mi az hogy!
Na akkor jött egy kis néma hápogás és facepalm özön, és halántékon hajtépés. Shaun bizony itt ragadt. Pénze nem maradt, tegnap vacsinál kiköltekeztünk. A kártyája üres volt.
Na mondom, ez így remek, örülök én neki, de azért no. Nézzük én mit tehetek az ügy érdekében.
Felhívtam Istit, mert nála hagytam a kártyám. Emlékeztem, hogy maradt még rajta pénz, nagyjából 200 font, de mivel Isti használta ezt a kártyát egész héten, ez bizony mit sem számított. A remény azért még élt, hogy nem költött el belőle mindent. Hívom. Nem veszi fel. Nem csoda, hisz ott még csak reggel 7 volt. Nem veszi fel másodszorra, harmadszorra, negyedszerre sem. Hívom Csillát. Csilla sem. Hívom Gerit. Geri sem. Körbeudvaroltam mindenki telefonját 20szor, mire Gergő nagy nehezen beleszólt a telefonba.
Rögtön sipítozni kezdtem, hogy most azonnal keltse fel az Istit, mert nagy a baj, lekéstük a gépet, új jegy kell, kellenek a kártyaadataim. Próbáltunk még a szombat délután járatra jegyet kapni, de az sajnos tele volt. Shaunnak vasárnap reggel 6kor pedig már dolgoznia kellett menni. A következő járat vasárnap reggel 6kor indult innen. Sehogy sem jó. Azt ráadásul el sem lehet érni rendesen mert vasárnapi éjszakai járatokkal kéne kimennünk a reptérre, azaz indulhatnánk már hajnali 2-3kor, hogy elérjük a gépet. Maradt tehát a jól bevált 12:20as gép - vasárnap. Arra kaptunk jegyet annyiért, mint amennyibe az oda-vissza jegy került. Gyorsan lecsaptunk rá, nem volt mit tenni, kellett és kész. Még szerencse, hogy volt nálam annyi pénz. Mit csinálunk, ha nem??? :D :D
Mikor túl voltunk az egészen, gyorsan kinyomtattuk a beszállókártyáját, hogy legalább ennyivel előrébb legyünk,és tanakodtunk, hogy mi egyebet tudunk még csinálni a városban. Merthogy MINDENT sikerült megnéznünk, most tök tanácstalanok voltunk, hogy még mi mást.
Végül úgy döntöttünk/tem, hogy lemegyünk a campusra, az mégiscsak ingyen van. Elmentünk hát, megnéztük az egyetemet, voltunk bent is, megnéztem a régi termeimet, az arénánkat, meg a tanszékemet, de hát kihalt volt minden, szombat volt. A múzeumunkba se tudtam így bevinni, de kintről láttuk, így is király volt :)
 |
| Az épületünk :) |
 |
| Aréna, most is, mint mindig tele társasozókkal |
 |
| A sokak által gyűlölt, általam mégis a leginkább szeretett tanszék :) |
Onnan lementünk a Kopaszi gátra andalogni egy kicsit, ha már az utcatábla felszólított rá - mert hogy az is ingyen van. Szuper idő volt, fújt a szél, jó kis dunaszag volt, sziesztáztunk kicsit a fűben
Aztán visszamentünk a városba sétálni, mert az is ingyen van. Nekem volt még pénzem, de kicsit fájt a zsebemnek ez az extra repjegy, úgyhogy én is összehúztam a gatyót.
Végül megint csak egy szuper kis napot töltöttünk el.
Mentünk a 4es metróval, sétáltunk a Váci utcán, megnéztük a Bazilikát, ahol épp esküvő dömping volt, voltunk a Cat caféban, egy újabb kör dunaparti sétán, majd este, mint akik jól végezték dolgukat, lefeküdtünk újfent korán, hogy a reggel 8as ébresztővel elérjük azt a gépet, amire már ténylegesen jegyünk is volt.
Így is történt, tökéletes időzítéssel befutottunk a reptérre, ahol rövid, de fájó búcsút vettünk egymástól, meg ezektől a néhány fenomenális napoktól, felraktam a misztert a gépre, és nekiálltam az önálló programoknak.
VÁSÁRLÁS!
Sikerült beszereznem néhány picsagatyát, meg pólót, ilyen könnyedebb cuccokat, mert a lengébb ruhák, amiket hoztam, már mind mosásért könyörögtek. A maradék cuccom meg mind őrjítően meleg volt, muszáj volt tehát kiköltekezni egy kicsit.
Elkezdtem felkutatni az embereket, akikkel megbeszéltük hogy találkozunk, és akikkel még beosztást is csináltam, hogy biztosan mind a 11re legyen idő.
Ezúton szeretném megköszönni annak a 3 embernek, akikkel ez meg is valósult. A többi hetet pedig nyomatékosan arra kérni, hogy ha legközelebb hazajövök, csak azok pedálozzanak annyira, hogy találkozzunk, akik ezt komolyan is gondolják, mert azzal, hogy csak halogatjátok, tologatjátok a dolgot, majd a végén inkább lemondjátok a fenébe, azzal azt értétek el, hogy egyedül kuksoltam a lakásban, unatkoztam, és értékes időt vesztettem, ami mondjuk a szüleimmel is tölthettem volna, akiket ugyanúgy egy éve nem láttam, és ez így azért egy kicsit fájt.
Továbbra is tisztelet a kivételnek, és annak, akinél én szúrtam el, mert későn szóltam.
Akivel találkozni tudtam, az viszont szuperül telt. Ott voltak az ASRAM-os lányok, Ancsi és Zsozsóka, akiket mindig felüdülés látni. Még a volt főnökömmel, Nórival is találkoztam, borzasztó jó volt végre viszontlátni mindenkit, elvégre imádtam ott dolgozni :) Még a recepciós pultba is beültem egy kevés időre, míg Ancsi kiment Nórinak segíteni behordani a kocsiból a dolgokat :) Miután végigpletyáltunk egy műszakot, és itt-ott besegítettem ha tudtam, átmentem a másik stúdióba, ahol kikönyörögtem Zsozsókát az irodáról egy kávé erejéig.
Aztán ott volt az az extra este a Professzor úrral, aki megszánt amiért mindenki lemondta a találkozókat, és kijött velem sörözni hétfőn- ami alatt először az ittlétem alatt FÁZTAM. De egy jó kis rumos tea bárkit felmelegít. Hát még kettő. Főleg három!
Másnap Muckóval találkoztam, egy volt évfolyamtársammal az egyetemről, akit szintén óriási volt újra látni ennyi idő után. Teáztunk, szendvicseztünk, és olyan dolgokról beszélgettünk, amiktől tényleg úgy éreztem, hogy nincs mese, felnőttünk. Ilyenek, hogy milyen a házas élet, mikor jön a baba, hogy megy a munka, mi baj a lakáshitellel, ilyenek. Kaptam tőle egy plüss oroszlán lánykát, ami az állatkertes nap után különösen a szívemhez nőtt :)
Kedden délután pedig vonatra ültem, és hazaindultam Tarjánba. Ezután a napok , napsütésesen, szelesen,
melegen - idillien teltek. Más dolgom sem volt, mint pihenni, aludni (háháá!!), málnabokrokat és cseresznyefákat legelni, olvasni a két új könyvet, amit vettem (szuperjók!!).
Szerda reggel volt szerencsém találkozni Fannyval is, unokahúgommal, akivel egy újabb estét-éjjelt töltöttünk a Feki erkélyén, ezúttal több réteg dunyha alatt, mert éjszakára már rendesen hideg volt. Óriási piknikes vacsit csaptunk, sütöttünk grill kolbászt, megittunk pár sörikét, kipletykáltunk mindent és mindenkit... csak mint skype-on, csak végre élőben. Újabb adag power sleeping következett tehát itt is, annyira lefárasztott minket a friss levegő.
Csütörtökön családi fővárosjáró programok voltak. Apunak mentünk shoppingolni picsagatyákat szintén, mert neki is melege volt, kellettek a rövidek. Nem túlzok - Biatorbágytól Vecsésig keresztbe vásároltuk a várost. Sikerült őket is elvinnem ebbe a cetlis étterembe, nekik is nagyon tetszett, még apun is sikerült kifogniuk az adagokkal, ami nagy szó kéremszépen!
 |
| Tök megszeppentünk :D |
 |
| APCI! |
 |
| ANCIIII! |
Pénteken végre megérkezett Viola, akivel még Pesten kellett volna találkoznunk, de elnézte egy vizsgája időpontját, és le kellett mondania szintén, de alternatívaként felajánlotta, hogy lejön Tarjánba hozzám pár napra.Tatabányán szedtük össze a vonatról, ahol épp valami fesztivál volt. No nem a vonaton, hanem a városban :D Megittunk néhány üccsit és kávét egy teraszon anyuékkal együtt, majd nekivágtunk, hogy szépen szobatársakként visszacsöppenjünk az 5 évvel ezelőtti időkbe. Violával olyan találkozni, mint egy tesóval. Nincsenek hosszú élménybeszámolók, mert totál up to date-e vagyunk egymás dolgait illetőleg, csak hétköznapok vannak. Otthon érzi magát nálunk, főzünk, sütünk, kajálunk, csináljuk a dolgunkat, de úgy hogy ott vagyunk egymás mellett, és ez csak JÓ. Csak így szimplán. Ő tényleg a tesóm, az egyetlen nővérkém, és szerintem ez már így is marad :)
Ami úgy extraordinary volt az ittlétében, az az az este volt, mikor leindultunk sétálni, beültünk megenni egy fagyit a Favágóba, majd szegény hülye Raminak támadt egy olyan ötlete, hogy sétáljunk ki a halastóhoz. Én esküszöm, nem voltam ott úgy 15 éve, és addig mindig kocsival mentünk, így nem is esett le, mennyire messze is van, teljesen abban voltam, hogy az egy kb fél órás séta. Nem, nem az! Vagy két órán keresztül kaptattunk egy földúton - igaz, legyünk őszinték, nem siettük el a dolgot, csacsogtunk közben, meg búzából DNS-t fontunk, virágokat pakoltunk egymás hajába, meg fényképezkedtünk, meg ilyenek :D Csak a szokásos :)
A teljesség igénye nélkül:
 |
| Legalább árnyék szinten nézzünk már ki karcsúnak...! |
 |
| a TÓ! |
Violkával is raktunk fészket a fekiben, de addigra már kőkeményen hidegek voltak az éjszakák. Míg Shaunnal majdhogynem seggpucéran aludtunk az erkélyen, Fannival már pulcsiban, Violával pedig már 4 nagy dunyha alatt. De megérte, hideg este volt, friss levegő, felhőtlen ég, ahol nagyjából percenként 4-5 hullócsillagot láttunk :)
 |
| A kék az előtérben egy tartalék dunyha amire bizony még szüksg is volt :D |
Míg amúgy vártuk anyuékat, hogy felszedjenek minket a tónál,találtunk egy meggyfát, roskadásig tele gyümölccsel, hatalmas édes lédús meggyel. Az volt a vacsi kéremszépen :) Másnap reggelre pedig elhatároztuk, hogy csinálunk olyan nutellás-banános mini calzone-t, amit itt az étteremben. Este bekevertük a tésztát, reggelig hagytuk kelni, majd elkészültek ezek a gyönyörűségek :)
Vasárnap, miután Violka hazament, még a csajos programok keretében elmentünk anyukámmal megnézni az Így neveld a sárkányodat 2-t. Hát úristen gyerekek, én beteg mód rajongtam az elsőért is, és sosem voltam híve a folytatásos filmeknek, meg főleg ennek a trilógia mániának, ami mostanában tombol, úgy gondoltam nem fogják tudni hozni újra azt a karakter-storyline-filmzene tökéletességet, amit az első részben, de öcsém, hát megcsinálták :) Moziba mindenki!!!!!!!!!! :)
Na.
Aki eljutott idáig az olvasásban, annak nagy taps, ígérem, nem folytatom, holott még zenghetnék pár ódát arról, hogy mennyire iszonyatosan fantasztikusan őrületesen jó volt otthon lenni, pihenni, enni (és felszedni 5 és fél kilót), inni, aludni, emberekkel találkozni, és magyarul párizsit kérni!!!! :)
