A honvágyról

A napokban visszatértem egy bloggyűjtő oldalra, amit egy volt osztálytársam révén ismertem meg. Az oldal lényege, hogy olyan magyar embereket hoz össze egy helyre, akik a világ minden pici sarkában ott vannak, és elmesélik azoknak, akiket érdekel, hogy épp mit látnak, mit élnek meg.
Teszem azt, a volt osztálytársam példáján, irány Izland, ahonnan néhány cikkben olyan beszámolókat ír, hogy hatalmas lendülettel cserél helyet mindenki szemöldöke, mondván, de furák ott az emberek. Szerintem ez egy iszonyat jó dolog, és ma este úgy döntöttem, annak ellenére, hogy biztos Dunát lehet rekeszteni az Angliából tudósítókkal, mégis bepróbálkozom a csapatba, hátha érdekel valakit az is, amit én mondom, látok.
Na mindegy, ne ragadjunk le ezen, de ez vezetett ahhoz, hogy most leülök és együltő helyemben kiírom magamból azt, amit  az alábbi szó jelent nekem. Van ugyanis ott egy ilyen egység, hogy a különböző bloggerek írnak, hogy ők hogy élik meg ezt.

Jöjjön tehát a nagybetűs HONVÁGY.

A szótár erre azt mondja, hogy ez egy nagyon erős érzés arra irányulóan, hogy újra otthon szeretnénk lenni.
Nem tudom... tőlem bárki kérdi, hogy van-e honvágyam, általában azt mondom, hogy nincs. Ne értsetek félre, nem vagyok egy félkegyelmű, érzelemmentes húscafat, de aki régóta ismer, tudja, hogy bőven van hely, amit az otthonomnak hívhatok.
Pici koromtól 14 éves koromig, az igazi gyermekéveket a nagybetűs Otthonban töltöttem, Tarjánban, hermetikusan elzárva a nagyvilágtól, igazi erdőjáró, homokzabáló, fára mászó rémálom voltam. Vágás.
Jöttek a koleszos évek, amiktől rettegtem, de 5 év alatt a hely és az emberek is úgy a szívemhez nőttek, hogy képes vagyok a szobatársamra mint testvérre, és néhány tanárra, mint nagybácsira visszagondolni még így évek után is, szeretettel. Otthon volt. Vágás.
Jöttek aztán az albérletes évek, amikor azt hittem, kialakítottam egy kis kuckót, ahol innentől akár az életemet is leélhetem, és nyugodt voltam ezzel a ténnyel. Hazaértem, ha beléptem az ajtón. Vacsi várt, macska vernyogott a lábam előtt, mert örült, hogy hazajöttem, csók várt és ölelés. Otthon volt. Vágás.
Jött a kiköltözés, és az utam keresgélése. Ahol most újra van egy otthonom, ami az enyém, és kicsit az első otthonom is. Mintha ezzel keretbe került volna az életem eddigi része. Úgy értem, itt élek a tesómmal, akivel csak pici korunkban laktunk együtt (azután mindketten koleszosok voltunk), most meg megint együtt szerencsétlenkedünk, épp csak ha most rossz fát teszünk a tűzre, nem anyukánk fenekel el minket, hanem a sevenoaks-i tanácsháza :)

Nem tudom azt mondani, hogy végre leültem a seggemre, és most már így maradok. Nyilván nem fogok örök életemre a bátyámmal ragadni, de egyelőre fáraszt a gondolat is, hogy újra tovább kell állnom majd valahová.

Nem csoda, hogy ha az ember leül egy kicsit, és elbámulgatja az üres falat úgy 40-50 percig, honvágya lesz. Nekem azért, mert annyira ingatag helyzetben vagyok, hogy a legbiztosabb pont az életemben még mindig az a néhány bugris gyerekév... az eperabálás a hátsó kertben, a kutyám pesztrálása, a tehenek, a szőlőskert, az erdő, anyu főztje, a meggyfa az udvaron, meg ezek, de hát tudjátok.

Ha honvágyról beszélünk, nekem inkább ez az. Inkább emlékek, mint vágyódás. És ha vágyódás, akkor is a biztonság felé, a biztos pont felé. Belegondolni is nehéz, mennyi időbe, és energiába telhet még, mire kialakítok magamnak egy olyan biztos pontot, ami onnantól az otthonom lesz, a legbiztosabb hely a világon. Valakivel, aki szeret, valahol, ahol mindketten szeretünk lenni.

Ha így jobban belegondolok, egyébként, azt hiszem sosem voltam egy honvágyas figura. Mikor kicsiként mentem ilyen-olyan gyerektáborokba, mindig tök értetlenül néztem azokat a lányokat a szobában/sátorban, akik sírtak, mert hiányzott az anyukájuk. Ültem törökülésben az ágyamon, biztos távolságban, és azon gondolkoztam, eljött-e az ideje egy kiadós sallernek a tarkójukra. Minek ez a rinya áradat? 4 nap múlva vége a tábornak, megyünk haza anyuékhoz, de addig egy csomó mindent kell még csinálnunk, egy csomó érdekes dolgot. Most épp vízibomba háborút kéne folytatnunk a szomszéd fiú barakkal, ehelyett itt ülünk, és pátyolgatjuk XY lelkét, mert hiányzik az anyukája. Nevetséges...!

Szintúgy a koleszban. Nem volt választásom, a kolesz hétvégenként zárva volt, muszáj volt hazamenni hétvégére, bármennyire is nem érte ez meg anyagilag. Tudtam, hogy ugyan szerda van, és már rég voltam otthon, de már csak ugyanennyi nap van hátra, mint amennyi már eltelt, és újra látom anyukámat. Nem volt ok a pánikra. Ugyanaz zajlott le, mint anno a táborban. Néztem/hallgattam a kolesztársaimat reggel a szemük kinyíltával a telefonhoz kapni, és az anyukájukat tárcsázni, akivel előző este jóéjtpuszinál beszéltek utoljára. Elképzelni sem tudtam, mi mondanivalójuk akadhat, elvégre a kettő közt csak aludtak mindketten. Mégis, mindig volt miről beszélni. Én meg ültem, szemforgatva vártam, hogy végre befejezzék, igyunk kávét, aztán szenvedjük végig együtt a dupla irodalom órát.

Egyetemen még egyszerűbb volt a helyzet, ott akkor mehettem haza, amikor csak akartam. Nem kötött az órarend (de igen, de ha úgy döntök, nem megyek be órára, akkor ennyi), sem vérben forgó szemű nevelőtanárok, ha nem érkeztem vissza pontban kilencre, a kimenőidő végére. Csak a pénztárcám kötött, hogy ki tudok-e fizetni egy vonatutat oda-vissza. A honvágy ebben az 5 évben már döntés és lehetőség kérdése volt. Ha hazahajlóan döntöttem, és a pénztárcám megadta a lehetőséget, összejött a dolog.

Azt hiszem, most ennek is a továbbfejlesztett verzióját élem. Elég durva "órarend" köt a beosztásom alapján, és drágább haza a jegy, mint valaha, így 10-szer, 20-szor is végig kell gondolnom, hogy megengedhetem-e magamnak a honvágy érzését.
A honvágy egy VÁGY.
Vágyódni pedig csak akkor van értelme valami után, ha van rá esély, hogy bekövetkezzen. Ez belátás kérdése. Vágyódhattam én Brad Pitt felesége lenni, lássuk be, erre nincs esély (nem mintha akarnám, de értsétek a gondolatmenetet). Vágyódhatom én haza MOST azonnal, de legyünk őszinték, így az ágyban fekve, úgy, hogy ha holnap nem jelenek meg munkához valószínűleg kirúgnak a fenébe - egyszerűen nincs értelme. Azt hiszem, ezért nem is űzöm.

Eddig viszont akárhányszor eljött az utolsó munkanapom a hazautazás előtt, na az valami olyasmi. Mikor testben az asztalok közt lavírozol, felveszel pár rendelést, de lelkiekben otthon ülsz már, anyu teáját iszod, és úgy lapátolod befelé a csibepörköltet, mint aki még életében nem evett. Amikor el-elrévedek, és vigyorgok a cserepes dísznövényre, mert valahol a térben köztem és a dísznövény közt elveszik a pillantásom, és otthon a cserépkályhát látja, benne a pattogó tűzzel. Amikor vánszorognak nemhogy az órák, a percek is, amik még hátra vannak addig, míg végre leoldom a kötényt, és az mondom, hogy akkor viszlát. És nem érdekel, hogy mindenki hülyét fog kapni nélkülem az étteremben, mert nem lesz pincér, mert a menedzsernek kell helyettem dolgozni, mert nincs ki fordítson a szakácsok és a menedzserek közt... máskor a szabadnapomon is berángathatnak, bármi gondjuk van, nem bánom. Ilyenkor viszont nem érdekel semmi. MEGYEK HAZA. És ez szent.

Valahogy kb fél évvel ezelőtt - öntudatlanul - egy elég komoly esettanulmánynak vetettem magam alá, most így visszagondolva. Mert nem csak hazautaztam két hétre, hogy a szüleimmel és a barátaimmal töltsek néhány napot. Ez más volt, mert turistának mentem haza.
Shaun akkor ugyanis azt mondta, egy percig se képzeljem, hogy ő itt bármiféle életben maradást  fog produkálni nélkülem, meg úgy egyébként is, ez az otthonom, szeretne jobban megismerni, látni hogy ki vagyok, honnan jöttem, mert kaparássza a felszínét annak, aki vagyok, de legyünk őszinték, az elején, angolul alig makogva nehéz olyan benyomást kelteni magadról, amilyet szeretnél. Próbáld elmagyarázni a Duna part látványát, vagy a hagyományokat, hogy az át is jöjjön, vagy azt, amikor kiállsz a Tihanyi félsziget tetejére, és eláll a lélegzeted, vagy hogy milyen is pontosan anyu teája, mennyire tökéletes benne a cukor-citrom arány, hogy milyen is egy nyári éjjel a Feki erkélyén. Az ilyesmit látni kell, hallani, érezni.
Úgy mentem haza, vele az oldalamon, mint egy mindenttudó bölcs. Hogy na én most megmutatom neked a magyarok istenét (a teringettét!). Aztán valahogy mégis úgy jöttem ki belőle, mint egy tudatlan ovis.
És ez volt az első alkalom, hogy úgy jártam körbe a fővárost, mintha az nem is Budapest lenne. Mintha fogtam volna egy útikönyvet, és az alapján felkerestem volna mindent, amit az írt. Helyek, amik mellett csak elmentem régen, amik csak a táj részei voltak, hirtelen a legérdekesebb dolgok voltak a világon. És nem csak neki.
Hogy van villamos, és az, hogy sárga.
Fornettis standok. Meleg süti az utcán, bárhol. Ez nagy dolog!
Milyen szép cserepei vannak annak az épületnek, azt hiszem, ez az Iparművészeti múzeum. De nem biztos.
Százezerszer elbicajoztam a bazilika melletti bicikliúton, de az épületben sosem voltam idáig. Csak egy épület volt, ami ott volt, és marha nagy volt.
Soha életemben nem láttam az állandó tárlatot a Szépművészeti múzeumban, soha. Most egy egész délutánra elvesztünk benne, és tátott szájjal bámultunk meg mindent.
A plafonról is ócska szuvenírárusok lógnak, és bosszankodtam eddig, hogy kerülni kell őket, mégis azon kapom magam, hogy hűtőmágnest, gumikarkötőt veszek. Budapestest. Én. Nem Shaunnak, ő vett magának. Magamnak.
Sosem jártam a Halászbástyában. Eljöttem mellette a táncszínházba menet. Sosem gondoltam, hogy olyan érzés ott sétálni, mintha visszaugrottunk volna 400 évet, és azt képzelem, fűző van rajtam, és olyan nagy szoknyák, 30 rétegből, mint a mesekönyvekben.
Sosem használtam előtte a 4es metrót, és ugyan tudom, hogy a mi metróink extrém mélyen mennek a többi nagyvároséhoz képest, a Kálvin téri barlangrendszer még bennem is azt az érzetet keltette, hogy ez a pokol kapuja, és ha itt lemegyek, hagyjak fel minden reménnyel.

Kész beszippantott Budapest turista oldala, amit szerintem sosem tapasztaltam volna meg, ha nem egy olyan emberrel megyek oda, akinek meg akarom MUTATNI. Ha csak a barátokkal találkoztam volna, az ugyanúgy leszűkült volna a szokásos teaházakra, volt munkahelyekre, kocsmákra, törzshelyekre.

A mai napig kint van a hűtőmön a mágnes, és a polcomon a budapestes gumikarkötő. Ócska filléres kis vackok, de engem szép emlékekkel töltenek el, ha rájuk nézek. Nem vágyódom haza miattuk... talán azért, mert ez a kirándulás nem abban a Budapestben történt, ahol a fél életemet leéltem. Ez egy totál másik város volt. :)

Egyébként, ha már a kis vackoknál vagyunk, még mindig 10ezer szállal kapaszkodok Magyarországba, kis vacak szálakkal, és ezek olyan szálak, amiket meg is tartok. Meg akarok tartani. Még ha itt is élem le az életem (vagy máshol a világon), ez a néhány dolog akkor sem változhat soha. Ezeket évek múlva is csinálni fogom, és a gyerekeim is csinálni fogják, és kész.

Van például az egyik fiókomom gombján egy kokárda. Nem hordom márcium 15.-én, az igaz. Amúgy sem hordtam soha, nem szerettem a az emberek tekintetét a szívem környékére vonzani, ha értitek, mire gondolok. De kokárdám mindig volt, néha a táskámon, évközben pedig a fiók mélyén. Most a fiók elején van, magasan a polcon, onnan nézi a szobát, és ha kicsit megrogyik, vagy elferdül, mindig megigazítom. Olyan nincs, hogy a kokárda ne figyeljen rám.

Egy másik fiók gombján egy virág mintás fa madárka lóg, amit anyukámtól kaptam, mikor itt járt, tavaly októberben. Én is kaptam egyet, meg Ieva is, mert velünk jött egy kirándulásra. Választhattam előbb, hogy melyik tetszik jobban, és ezt választottam, mert a virág minták rajta a matyó hímzésre emlékeztetnek.

Rögtön ez fölött egy képeslap van, amit sosem adtam fel, rajta két táncoló zsiráffal, valakihez köt, aki igazán fontos otthon. Sosem kapta meg a képeslapot, mert csúnyán összevesztünk, de ez emlékeztet rá, hogy ennek ellenére, ő még ugyanaz az ember, aki barátom, aki talán mindig is az lesz, és hogy bármikor rendeződni látszik a vitánk, ne habozzak feladni a büszkeségem és nyitni felé (így is lett).

Egy teljes polc, tele az egyetemi könyveimmel. Olyanokkal, amiket érdekesnek találtam, és megígértem magamnak, hogy ugyan akkor nem is volt időm rendesen elolvasni mindet, ha majd egyszer végzek minden tanulással, akkor elolvasom őket (Etológia). Olyanok is vannak, amiket nem értettem, de érteni akartam, és tudtam, hogy ehhez több idő kell, amim majd akkor lesz, ha végeztem a tanulással (Ökológia). És olyanok, amiket vérveríték volt megtanulni jelesre, de megcsináltam, és nem akarom, hogy ez a tudás valaha is fakuljon (Anatómia és Biokémia).

A szobanövényeim továbbra is lehetetlen magyar neveket viselnek, mint Atanáz, Ferdinánd, és az ikrek, Ernő és Emőke (ezúton elnézést kérek az ilyen neveket viselő olvasóktól, de szerintem mókás a nevetek és kész), ez a növénymegszállottságom kezdete óta így van, ami valahová 14 éves oromra tehető.

Itt van Sebő, az óriás medve, ami puszta létével ölelést és vidámságot követel, szintén évek óta jóbarátom.

És a szokások...

Mindenszentekkor nem adogatok csokit semmilyen haszontalan tojásdobálással fenyegető gyereknek, gyertyát gyújtok, és emlékezek.

Mikuláskor csokit csempészek a csizmákba.

Karácsonykor a Jézuska jön, nem a Télapó.

Ha nagynehezen főzésre adom a fejem, csakis főzelék és csirkepaprikás szerepelhet az étlapon.

Legszentebb kincsem/kincsünk az évente 2-3x érkező "szeretetcsomag" - így hívjuk - tartalma. Azért hívjuk így, mert úgy bonjuk ki, mint bármelyik etióp kisgyerek a máltai szeretetszolgálat segélypakkját, amiben otthoni házi kolbász, szaloncukor, füstölt szalonna, beigli, legényfogó, pöröltszaftkocka, piros arany, erős pista, cérnametélt, darált mák, mindenből annyi, hogy azt se tudjuk, hova rakjuk, és amiből ordít, hogy anyukám és apukám szívét lelkét ebbe csomagolta, hogy annyit küldjenek ki nekünk az otthonból, amennyit csak lehet. Ha lenne értelme, szerintem palackozott otthoni levegőt is küldenének :) És komoly erőfeszítések közepette próbáljuk nem együltő helyünkben bezabálni az egészet. Legényfogóból vinni a szakácsoknak is, és begyűjteni azokat a lassú, boldog pislogásokat, mikor bólogatva rágsz, hogy jajbaszkidejóóóóó! Vagy épp elmagyarázni az angol barátodnak, hogy mi az, hogy Legény-Fogó, és mit jelent, és miért ez a neve (hogy ő közölhesse veled, hogy bizony kösd fel a nacit, mert a nagymamám most jól megfogta őt, úgyhogy ha nem tanulom meg a receptet, akkor kénytelen lesz a nagyiba szerelmesnek lenni).

A legfinomabb aranyérmes kaják elfogyasztása után, kajakómában dülöngélve is összesúgni, hogy "de azért egy tál lecsó jobb lett volna".

Ha azt kéri a vendég, hogy ajánlj valamit a menüről, mindig a fusili ala rusticana-t mondom, azzal a kitétellel, hogy az picit hasonlít anyukám csibepörköltjéhez.

A nokedliszaggatóm a Szent Grálom, és szerintem Angliában talán én birtoklom az egyetlent.... de legalábbis egyet a nagyon kevés közül.

Vitázok az angol barátommal,hogy Ross Geller magyarhangja sokkal jobb, mint David Schwimmer igazi hangja. És itt nincs apelláta.



Itt vagyok, tök álmosan, és konklúzión gondolkozom. Olvastam ma egy mondatot, amit nem tudok kiverni a fejemből. Nem is tudom, hogy a hang, amikor magamban olvasom, milyen hangnemben mondja ezt. Nem túl szomorúan, nem vidáman.... keserédesen. Ez az én honvágyam:

OTTHON  MÁR  NEM  VAGYOK,  ITT  PEDIG  MÉG  NEM  VAGYOK  OTTHON.

--------------------------

http://globspot.hu/

https://www.youtube.com/watch?v=8Q-TWgfHmNo