Eljegyzés, téli álomvilág!

Dunát Volgát lehetne rekeszteni az éttermi sztorikkal, hogy miféle atrocitások érnek minket nap mint nap, valószínűleg ezért nem mesélek nagyon róluk. Inkább szomorúak mint viccesek, elég kifordult humorérzék kell hozzá, hogy az ember továbbra is pozitív tudjon maradni és ne akarja felnyiszálni az ereit a nap végére. Jelentem egyébként, ezzel egyre jobban állok, egyre kevésbé tudnak kiborítani.

Ez a sztori most más.
Ez annak a története, hogyan alakult át egy eljegyzés előkészítése és az izgalomtól szétfeszülő várakozás abba, hogy a végén 3an álltunk egymással szemben a karjainkat nyitogatva, a vállunkat emelgetve, hogy most...most.... most mi van?

Elmesélem.

Egy elég forgalmas péntek estéről van szó, annyira tele voltunk, hogy kb. még 3x megtölthettük volna az éttermet az emberekkel akiket visszafordítottunk az ajtóból, mondván, bocsi, nincs asztal. 3 óra múlva lehet visszajönni, az előtt nem is lesz :D Ezt elmondtuk egy párnak is, egy csinos lánynak, és egy kevésbé csinos pasinak is. Mondták, hogy nem gáz, majd visszajönnek később. Emlékszem rájuk, mert a lány tényleg borzasztó csini volt.
Úgy 10 perc múlva megcsörrent a telefon, Isti vette fel. Szalad oda hozzám a Kasia hogy képzeljem el, most jött telefonon egy foglalás két főre, negyed 9-re, egy pár jön majd, és a pasi most fogja megkérni a barátnője kezét!!!!
Egyébként pont a napokban gondolkoztam ezen. Olyan sok ember kérődik meg éttermekben, hogyhogy nálunk még senki nem tett ilyet? Meg is válaszoltam rögtön magunknak. Mert ez egy étteremláncolat, gyors kaja, gyors kiszolgálás. Itt kb olyan, mintha otthon a mekiben kérnék meg a kezed. Te sem örülnél szívből ha a chicken nuggetsbe harapva találnád meg a gyűrűt gondolom.
De most elérkezett a várva várt pillanat.
A srác annyit kért telefonban, hogy terítsünk meg egy asztalt két főre, majd a lány szalvétájába írjuk bele a bűvös "Will you marry me?" kérdést, hajtogassuk vissza, és a többit bízzuk rá.
Hát... jó.
Aztán gondolkodóba estünk, mi van, ha nem úgy ülnek le, hogy a lány kapja a szerkesztett szalvétát? Úgyhogy azt csináltuk, hogy gyöngy betűimmel előkészítettem egy szalvétát, meg még egyet pluszban az összes terítékkel, és az asztal mellett hagytam, hogy majd ha leültek, majd én megterítsek, hogy mindenki a jó szalvétába törölje a pörköltszaftot a végén.
Ha belegondoltok egyébként, szerintem elég kockázatos. Úgy értem, eljöttök, úgy tervezed megvacsiztok, sütizés közben meg féltérdre ereszkedsz... de mi van, hogy rögtön kibontja, és az ölébe fekteti? Mi van, hogy hapci van, és belefújja az orrát? Minden az időzítésen múlna, de ez tök kiszámíthatatlan.
Isti is teljesen ráizgult a dologra. Befagyasztott két pezsgős poharat, bekészített nekik egy kis sparkling rosét, hogy koccinthassanak rögtön az igen után. Ha már étteremlánc, azért mégiscsak legyen meghitt, tegyük meg a mi tőlünk telik. Nem is ültettünk embereket köréjük, hadd legyenek elszigetelve. Én szolgáltam ki őket, hogy biztos minden oké legyen. Szóltam a konyhának, hogy a 24-es asztalon minden MINDEN legyen tökéletes, mert ez életük nagy napja.
Vert a víz, remegett a kezem, úgy izgultam :D

Aztán megérkeztek. 17 módon biztosra mentem, hogy ők azok, majd az asztalukhoz kísértem őket. Megvártam, míg leülnek, adtam nekik menüt, majd letettem a szalvétákat, és rögtön rá az evőeszközöket is. Remegtem mint egy valamirevaló újszülött antilop bébi. Dolgom végeztével láthatatlanná váltam, mindent úgy csináltam, ahogy a nagy könyvben meg van írva, a szememet folyton a szalvétán tartva.
Kijöttek az italok. A lány nem nyúlt hozzá.
Kijöttek az előételek... a lány nem nyúlt hozzá.
Elfogytak az előételek.... a lány nem nyúlt hozzá.
Jöttek a főételek, jó szószosan.... de a lány nem nyúlt hozzá.
Már teljesen kétségbe estem, hogy itt füstbe megy a terv. Mindemellett pedig a srác, hát hogy ne mondjam.... egy paraszt volt. Az hagyján, hogy velem bunkó volt, az előfordul, de ha én szép benyomást akarok tenni egy személyre, akit mindjárt megkérek, hogy öregedjen meg velem, akkor nem használom az F betűs szót kötőszóként, nem lógok a telefonomon az EGÉSZ vacsora ideje alatt, és nem csámcsogok nyitott szájjal, mindezzel ara késztetve a lányt, hogy a nem evős, beszélgetésre alkalmas időintervallumokban inkább ő is a telefonját macerálja, vagy a sminkjét igazgassa a kis tükröcskéjében.... vagy nem? Szóljatok, fiúk, ha de. Esküszöm, ez a két balfasz annyit nem beszélt egymással egész idő alatt, hogy "finom? ja. "
Már szétvetett az ideg. Már a végén nem is tudom, miért szurkoltam. Hogy nyissa már ki a szalvétát, és végre hangozzon már el két szó köztük, vagy azért, hogy ne, mert ez horribilis, amit művelnek :D

Aztán mikor mentem leszedni a tányérokat, csak szólt a srác, hogy kérik a számlát. Kicsit megfagytam, de pislogtam, hogy igen, persze, hozom.
Szépen fizettek, felöltöztek, távoztak. A szalvéta érintetlenül maradt az asztalon.
Mikor kiléptek az ajtón, Isti utánuk bámult, úgy, mint egy kisgyerek, mikor azt mondják neki, elmarad a karácsony.
Elfogadtuk a tényt, itt nem lesz leánykérés, semmilyen fizikai síkon sem.

Na de aztán jött a teveszar a zsebbe.
Megcsörrent a telefon. Isti vette fel. Egy fiatalember érdeklődött, hogy hogy van a jegyespár. Az a fiatalember, aki kiadta nekünk  parancsot, hogy hackeljük meg a szalvétát. Isti pislogott is egy jó fél percig, hogy mi? Ezt most nem érti. Hogy hogy hogy annak. Hát... most távoztak, még köszöntek is.
Nekünk evidens volt, hogy a vőlegényjelölt telefonált, hogy ő mondta el nekünk a tervét, és ő is bukkant fel.
De ebben a szent percben derült ki, hogy aki telefonált, és aki végül is eljött vacsizni a leányzóval, nem ugyanaz a személy volt.
TEHÁT.
Nemhogy egy, két embernek is óriási meglepetés lett volna ez az eljegyzés, mert ezek szerint a legénynek sem volt halvány lila gőze sem arról, hogy ő itt ma bizony felteszi a nagy kérdést :D

Na most képzeljétek el, mennyire rosszul sülhetett volna ez el. Csak gondoljatok bele. Fiúk.
Elmentek a csajjal randizni. Leültök, megkajáltok, majd a végén, teli pocival a leányzó megtörli a száját, és elolvassa a kérdést a szalvétán. Rád néz. Te meg vissza rá. Ő meg még mindig rád, és te nem érted. Aztán meglátod a szalvétát, és elkerekedik a szemed. Hogy te nem! Te ugyan nem! Nem nem! Nem elég, hogy a csajod előtt ki kell magyaráznod, hogy eszed ágában sincs megkérni a kezét, amit ő NYILVÁN nem fog zokon venni, főleg hogy izzadsz közben mint egy valamirevaló ribi a templom küszöbén, és vadul tiltakozol az ellen, hogy te komolyan gondolod vele.
Aztán kit kapsz elő? Persze hogy a pincérnőt. Hogy magyarázza ezt meg, mit keres ez itt, és hogy merészelem? Én meg állnék mint egy idióta, hogy "te kérted öregem, hülye vagy?", pedig nem is :D

Szóval összeálltunk a Kasiaval meg a Pistivel hápogni és karokat tátogatni, és megbeszéltük, hogy akkor ez most fura volt, ezt most nem értjük...

Én nem is tudom eldönteni, hogy a pasi a telefonban a legszemetebb ember aki valaha is keresztezte az utam, vagy a legjófejebb, legsegítőkészebb barát :D Hát döntse el mindenki maga.
Ha mást nem, annyit tanultunk az esetből, hogy ha csajt viszel randizni, bontsd TE ki mindkettőtök szalvétáját, biztos ami biztos.

Kicsit erre a képre emlékeztetett a szitu a végén.

Más.

Ma történelmileg egyedülállóan közös szabadnapunk volt Kasia-val. Ezelőtt, ha ez meg is történt, mindig annyira sajnáltam a kevés időt, ami végre megadatik, nem Shaunnal tölteni, hogy ezekre a napokra általában 100%-ig elköteleztem magam az úrfi felé.

De az úrfi most belecsapott a vendéglátós lecsóba szintén, egy, a miénktől 20 méterre lévő étteremben, ugyanolyan beosztásban, mint én. Ebből kifolyólag rengeteget dolgozik, de ugyanakkor van szünete mint nekem, kb ugyanakkor végez mint én - azaz túl későn ahhoz, hogy hazabandukoljon, lévén következő nap korán reggel bandukolhatna vissza. Inkább itt tölti az idejét nálam/velem, aki 1 percre lakom mindkét étteremtől. Így a randik most mindennaposak (napi kétszer), így a szabadnapom Shaun nélkül már nem olyan elképzelhetetlen, és nem tűnik szívbemarkoló drámai veszteségnek.

Így hát elhatároztuk Kasiaval, hogy az ikrek igenis ma csajos napot tartanak. Irány London, irány a Winter Wonderland!

Tegnap, mikor lefixáltuk a tervet, kegyetlen hideg volt. Száraz, csípős hideg. Egész Sevenoaks-t tűvé tettem (hogy keletkezett ez a kifejezés???) egy értelmes, hosszú télikabátért... de hát ez Sevenoaks. Két bolt van ahol ezt megkapod. Az egyik gagyi, a másikban 200 font egy kabát. Nem volt más választásom, mint a másik kabátomat választani, azt, amelyik nem vízhatlan. Megbeszéltem magammal, hogy olyan kemény hideg van, hogy úgysem fog esni.
Ki szeretne találgatni, hogy milyen időre virradtunk ma?
Igen. Jóóó finom, 2 fokos, orkán erejű szeles decemberi ESŐRE.

Csak az úton a vasútállomásig szarrá áztunk. De úgy bőrig, igazán. Mikor fáj lépni, mert a farmerod csurom vizes, és épp megfagy rajta a víz. Na olyan volt ez is.
A vonaton kicsit lecsepegtünk, de még mindig vizesek voltunk. Cuppogott a víz a cipőnkben.
Úgy döntöttünk, így nem fogunk tudni egy egész napot a szabadban tölteni. Előbb szereznünk kellett valamit, ami kibírja ezt az időt. Gumicsizmát, esőkabátot, méééééég pulcsit.
Becéloztunk egy költséghatékony áruházat.

Útközben útba esett a King's cross - St. Pancras állomás, ahol megálltunk Kasia kedvéért, mert még sosem járt a 9 és 3/4. vágánynál. Csináltunk neki kulibetologatós képeket, aztán elvertük a pénzünk felét a Harry Potteres boltban. Gyerekek, ész nélkül söpörtem mindent a táskámba :D Megvettem egy fehér lúdtoll pennát, csokibékát (híres varázslós kártyával), Bagoly Berti féle mindenízű drazsét, Hermione pálcájának replikáját (gyönyörű!!!), egy Griffendéles melltűt, egy könyvet Shaunnak (sosem olvasta a legendás lények gondozása c. tárgy tankönyvének különkiadását), és egy Roxfort Expresszes képeslapot.
Mindre NAGYON nagy szükségem volt, igen!!!!!
Ezt teljesítve, bűntudatunk mélyén kapirgálva baktattunk el az Oxfort streetre, ahol becéloztuk a Primarkot, hogy ott majd olcsón átruházkodunk. Eljöttünk egy bolt előtt, ahol végkiárusítás volt, bődületes leértékeléssel vettem egy csúcsszuper hosszú fekete szövetkabátot 40 fontért, Kasia meg egy bundás csizmát.
Mint aki jól végezte dolgát, állig felfegyverkezve érkeztünk a Hyde parkba, a Winter Wonderland-hez.
A bejárattal közvetlenül szemben volt egy alpesi kunyhót formáló kifőzde, ahol mindenféle germán eredetű csodákat lehetett kapni, mint a Bratwurst és társai. A szagok úgy vittek oda, mint a mágnes.  Egy kör alakú büfé kunyhót képzelj el, a közepén egy két méter átmérőjű tűzrakással, ahol izzó parázs fölött,lengő grillen sülnek a virslik és a bucik a szemed előtt. Ahhh. Kikértünk egy ló adag forralt bort hozzá, leültünk egy padra, és majszoltunk mint a mókusok. Konkrétan képzelj el két humanoid jellegű ruhacsomót, amint a minden befedő sál és sapkaréteg közt lévő lyukba tolják a kóóóbászkákat meg döntik befelé a bort.
Aztán így, hogy erőre kaptunk, kicsit megszédelegve a bortól, nekiálltunk megnézni, hova is jöttünk.
Hát más mint képzeltem. Ez egy vidámpark kérlekszépen, hullámvasutastul, óriáskerekestül, halálhintástul (halálhinta alatt értek mindent, ami eléggé rángat, tol húz nyom üt vág téged valamilyen módon, amire felülsz, mert kíváncsi vagy, de tudod, hogy ez nem lesz jó). Ezen berendezések közt meg mindenféle jégpaloták vannak, szédületesen szédítő giccses kivilágításban, csak hogy egyet mutassak:

Ja és ehhez adjátok hozzá azt is, hogy minden egyes égő villog.

Rendes LSD hatása van a dolognak (most majdnem LCD-t sikerült írni).
Na de nem az egész ilyen, mert a helykitöltő entitások természetesen a kis fabódék, ahol milliárd mennyiség ajándékot tudsz venni, meg díszt, meg vicikvacak dolgokat. És enni.
És enni, enni, enni.
Tudjátok, ezek a kézbeadós büfé, de MINDEN van. Perec. Főttkuki. Palacsina. Gofri. Virsli. Currywurst. Mézeskalács. Tea. Kávé. Sör. Forralt bor. Éééééééééés dobpergés kérek:

KÜRTŐS KALÁCS!!!!!!

Mikor megláttam, azt hittem, képzelődöm,  mert beütött a bor. De nem. Lángos és Kürtős kalács. Magyaroktól. Londonban. Igazi, ropogós mázú, puha belsejű, forró, frissen sütött kürtős kalács.
Ebben az évben a legértelmesebben kiadott 10 fontom volt, én mondom.
El is pityeredtem kicsit, mikor beleharaptam. :)

Mutatok még pár képet, nem sokat.

Még be se léptünk, de már érezni lehetett a sült kolbász szagot, yumm!!!

Ezt nem tudom miért örökítettem meg, de meg lett, és fura. 

Nem minden volt giccsparádé, a vásársor és a kajálós részleg ilyen cukkendáré volt :)

Az ikrek

Ez a mikulás meg feltűnően ördögi, de komolyan, a frászt hozza rám. 

Amint körbeértünk és elköltöttük minden elkölthető fontunkat, megcéloztuk a ki/bejáratot. Irány az állomás, irány haza. Előtte úgy döntöttünk, még mindig túlságosan is időben vagyunk (7 körül volt), elhatároztuk hát, hogy keresünk egy Prezzot, és beülünk vacsizni, kihasználva végre a kedvezményes kártyánkat. De végül inkább egy konkurens étteremláncnál kötöttünk ki, majszoltunk még egy kicsit, felolvadtunk, aztán tényleg nekiiramodtunk a hazaútnak. A vonaton a melegben el-elszundítva visszaértünk Sevenoaksba, és a gondosan megspórolt taxipénzünket odaadtuk az első sofőrnek, aki vállalta, hogy szárazon juttat minket haza. Így is lett :) Már a meleg ágyikómban vagyok, és vinnyogok magamban, hogy miért nem tudtam a seggemen maradni az egyetlen pihenőnapomon, mert most fáradt vagyok a gyaloglástól, és holnaptól egy újabb hajtós hét kezdődik.

Na ennyi mára, lövik a pizsit! Pacsi néktek.

A honvágyról

A napokban visszatértem egy bloggyűjtő oldalra, amit egy volt osztálytársam révén ismertem meg. Az oldal lényege, hogy olyan magyar embereket hoz össze egy helyre, akik a világ minden pici sarkában ott vannak, és elmesélik azoknak, akiket érdekel, hogy épp mit látnak, mit élnek meg.
Teszem azt, a volt osztálytársam példáján, irány Izland, ahonnan néhány cikkben olyan beszámolókat ír, hogy hatalmas lendülettel cserél helyet mindenki szemöldöke, mondván, de furák ott az emberek. Szerintem ez egy iszonyat jó dolog, és ma este úgy döntöttem, annak ellenére, hogy biztos Dunát lehet rekeszteni az Angliából tudósítókkal, mégis bepróbálkozom a csapatba, hátha érdekel valakit az is, amit én mondom, látok.
Na mindegy, ne ragadjunk le ezen, de ez vezetett ahhoz, hogy most leülök és együltő helyemben kiírom magamból azt, amit  az alábbi szó jelent nekem. Van ugyanis ott egy ilyen egység, hogy a különböző bloggerek írnak, hogy ők hogy élik meg ezt.

Jöjjön tehát a nagybetűs HONVÁGY.

A szótár erre azt mondja, hogy ez egy nagyon erős érzés arra irányulóan, hogy újra otthon szeretnénk lenni.
Nem tudom... tőlem bárki kérdi, hogy van-e honvágyam, általában azt mondom, hogy nincs. Ne értsetek félre, nem vagyok egy félkegyelmű, érzelemmentes húscafat, de aki régóta ismer, tudja, hogy bőven van hely, amit az otthonomnak hívhatok.
Pici koromtól 14 éves koromig, az igazi gyermekéveket a nagybetűs Otthonban töltöttem, Tarjánban, hermetikusan elzárva a nagyvilágtól, igazi erdőjáró, homokzabáló, fára mászó rémálom voltam. Vágás.
Jöttek a koleszos évek, amiktől rettegtem, de 5 év alatt a hely és az emberek is úgy a szívemhez nőttek, hogy képes vagyok a szobatársamra mint testvérre, és néhány tanárra, mint nagybácsira visszagondolni még így évek után is, szeretettel. Otthon volt. Vágás.
Jöttek aztán az albérletes évek, amikor azt hittem, kialakítottam egy kis kuckót, ahol innentől akár az életemet is leélhetem, és nyugodt voltam ezzel a ténnyel. Hazaértem, ha beléptem az ajtón. Vacsi várt, macska vernyogott a lábam előtt, mert örült, hogy hazajöttem, csók várt és ölelés. Otthon volt. Vágás.
Jött a kiköltözés, és az utam keresgélése. Ahol most újra van egy otthonom, ami az enyém, és kicsit az első otthonom is. Mintha ezzel keretbe került volna az életem eddigi része. Úgy értem, itt élek a tesómmal, akivel csak pici korunkban laktunk együtt (azután mindketten koleszosok voltunk), most meg megint együtt szerencsétlenkedünk, épp csak ha most rossz fát teszünk a tűzre, nem anyukánk fenekel el minket, hanem a sevenoaks-i tanácsháza :)

Nem tudom azt mondani, hogy végre leültem a seggemre, és most már így maradok. Nyilván nem fogok örök életemre a bátyámmal ragadni, de egyelőre fáraszt a gondolat is, hogy újra tovább kell állnom majd valahová.

Nem csoda, hogy ha az ember leül egy kicsit, és elbámulgatja az üres falat úgy 40-50 percig, honvágya lesz. Nekem azért, mert annyira ingatag helyzetben vagyok, hogy a legbiztosabb pont az életemben még mindig az a néhány bugris gyerekév... az eperabálás a hátsó kertben, a kutyám pesztrálása, a tehenek, a szőlőskert, az erdő, anyu főztje, a meggyfa az udvaron, meg ezek, de hát tudjátok.

Ha honvágyról beszélünk, nekem inkább ez az. Inkább emlékek, mint vágyódás. És ha vágyódás, akkor is a biztonság felé, a biztos pont felé. Belegondolni is nehéz, mennyi időbe, és energiába telhet még, mire kialakítok magamnak egy olyan biztos pontot, ami onnantól az otthonom lesz, a legbiztosabb hely a világon. Valakivel, aki szeret, valahol, ahol mindketten szeretünk lenni.

Ha így jobban belegondolok, egyébként, azt hiszem sosem voltam egy honvágyas figura. Mikor kicsiként mentem ilyen-olyan gyerektáborokba, mindig tök értetlenül néztem azokat a lányokat a szobában/sátorban, akik sírtak, mert hiányzott az anyukájuk. Ültem törökülésben az ágyamon, biztos távolságban, és azon gondolkoztam, eljött-e az ideje egy kiadós sallernek a tarkójukra. Minek ez a rinya áradat? 4 nap múlva vége a tábornak, megyünk haza anyuékhoz, de addig egy csomó mindent kell még csinálnunk, egy csomó érdekes dolgot. Most épp vízibomba háborút kéne folytatnunk a szomszéd fiú barakkal, ehelyett itt ülünk, és pátyolgatjuk XY lelkét, mert hiányzik az anyukája. Nevetséges...!

Szintúgy a koleszban. Nem volt választásom, a kolesz hétvégenként zárva volt, muszáj volt hazamenni hétvégére, bármennyire is nem érte ez meg anyagilag. Tudtam, hogy ugyan szerda van, és már rég voltam otthon, de már csak ugyanennyi nap van hátra, mint amennyi már eltelt, és újra látom anyukámat. Nem volt ok a pánikra. Ugyanaz zajlott le, mint anno a táborban. Néztem/hallgattam a kolesztársaimat reggel a szemük kinyíltával a telefonhoz kapni, és az anyukájukat tárcsázni, akivel előző este jóéjtpuszinál beszéltek utoljára. Elképzelni sem tudtam, mi mondanivalójuk akadhat, elvégre a kettő közt csak aludtak mindketten. Mégis, mindig volt miről beszélni. Én meg ültem, szemforgatva vártam, hogy végre befejezzék, igyunk kávét, aztán szenvedjük végig együtt a dupla irodalom órát.

Egyetemen még egyszerűbb volt a helyzet, ott akkor mehettem haza, amikor csak akartam. Nem kötött az órarend (de igen, de ha úgy döntök, nem megyek be órára, akkor ennyi), sem vérben forgó szemű nevelőtanárok, ha nem érkeztem vissza pontban kilencre, a kimenőidő végére. Csak a pénztárcám kötött, hogy ki tudok-e fizetni egy vonatutat oda-vissza. A honvágy ebben az 5 évben már döntés és lehetőség kérdése volt. Ha hazahajlóan döntöttem, és a pénztárcám megadta a lehetőséget, összejött a dolog.

Azt hiszem, most ennek is a továbbfejlesztett verzióját élem. Elég durva "órarend" köt a beosztásom alapján, és drágább haza a jegy, mint valaha, így 10-szer, 20-szor is végig kell gondolnom, hogy megengedhetem-e magamnak a honvágy érzését.
A honvágy egy VÁGY.
Vágyódni pedig csak akkor van értelme valami után, ha van rá esély, hogy bekövetkezzen. Ez belátás kérdése. Vágyódhattam én Brad Pitt felesége lenni, lássuk be, erre nincs esély (nem mintha akarnám, de értsétek a gondolatmenetet). Vágyódhatom én haza MOST azonnal, de legyünk őszinték, így az ágyban fekve, úgy, hogy ha holnap nem jelenek meg munkához valószínűleg kirúgnak a fenébe - egyszerűen nincs értelme. Azt hiszem, ezért nem is űzöm.

Eddig viszont akárhányszor eljött az utolsó munkanapom a hazautazás előtt, na az valami olyasmi. Mikor testben az asztalok közt lavírozol, felveszel pár rendelést, de lelkiekben otthon ülsz már, anyu teáját iszod, és úgy lapátolod befelé a csibepörköltet, mint aki még életében nem evett. Amikor el-elrévedek, és vigyorgok a cserepes dísznövényre, mert valahol a térben köztem és a dísznövény közt elveszik a pillantásom, és otthon a cserépkályhát látja, benne a pattogó tűzzel. Amikor vánszorognak nemhogy az órák, a percek is, amik még hátra vannak addig, míg végre leoldom a kötényt, és az mondom, hogy akkor viszlát. És nem érdekel, hogy mindenki hülyét fog kapni nélkülem az étteremben, mert nem lesz pincér, mert a menedzsernek kell helyettem dolgozni, mert nincs ki fordítson a szakácsok és a menedzserek közt... máskor a szabadnapomon is berángathatnak, bármi gondjuk van, nem bánom. Ilyenkor viszont nem érdekel semmi. MEGYEK HAZA. És ez szent.

Valahogy kb fél évvel ezelőtt - öntudatlanul - egy elég komoly esettanulmánynak vetettem magam alá, most így visszagondolva. Mert nem csak hazautaztam két hétre, hogy a szüleimmel és a barátaimmal töltsek néhány napot. Ez más volt, mert turistának mentem haza.
Shaun akkor ugyanis azt mondta, egy percig se képzeljem, hogy ő itt bármiféle életben maradást  fog produkálni nélkülem, meg úgy egyébként is, ez az otthonom, szeretne jobban megismerni, látni hogy ki vagyok, honnan jöttem, mert kaparássza a felszínét annak, aki vagyok, de legyünk őszinték, az elején, angolul alig makogva nehéz olyan benyomást kelteni magadról, amilyet szeretnél. Próbáld elmagyarázni a Duna part látványát, vagy a hagyományokat, hogy az át is jöjjön, vagy azt, amikor kiállsz a Tihanyi félsziget tetejére, és eláll a lélegzeted, vagy hogy milyen is pontosan anyu teája, mennyire tökéletes benne a cukor-citrom arány, hogy milyen is egy nyári éjjel a Feki erkélyén. Az ilyesmit látni kell, hallani, érezni.
Úgy mentem haza, vele az oldalamon, mint egy mindenttudó bölcs. Hogy na én most megmutatom neked a magyarok istenét (a teringettét!). Aztán valahogy mégis úgy jöttem ki belőle, mint egy tudatlan ovis.
És ez volt az első alkalom, hogy úgy jártam körbe a fővárost, mintha az nem is Budapest lenne. Mintha fogtam volna egy útikönyvet, és az alapján felkerestem volna mindent, amit az írt. Helyek, amik mellett csak elmentem régen, amik csak a táj részei voltak, hirtelen a legérdekesebb dolgok voltak a világon. És nem csak neki.
Hogy van villamos, és az, hogy sárga.
Fornettis standok. Meleg süti az utcán, bárhol. Ez nagy dolog!
Milyen szép cserepei vannak annak az épületnek, azt hiszem, ez az Iparművészeti múzeum. De nem biztos.
Százezerszer elbicajoztam a bazilika melletti bicikliúton, de az épületben sosem voltam idáig. Csak egy épület volt, ami ott volt, és marha nagy volt.
Soha életemben nem láttam az állandó tárlatot a Szépművészeti múzeumban, soha. Most egy egész délutánra elvesztünk benne, és tátott szájjal bámultunk meg mindent.
A plafonról is ócska szuvenírárusok lógnak, és bosszankodtam eddig, hogy kerülni kell őket, mégis azon kapom magam, hogy hűtőmágnest, gumikarkötőt veszek. Budapestest. Én. Nem Shaunnak, ő vett magának. Magamnak.
Sosem jártam a Halászbástyában. Eljöttem mellette a táncszínházba menet. Sosem gondoltam, hogy olyan érzés ott sétálni, mintha visszaugrottunk volna 400 évet, és azt képzelem, fűző van rajtam, és olyan nagy szoknyák, 30 rétegből, mint a mesekönyvekben.
Sosem használtam előtte a 4es metrót, és ugyan tudom, hogy a mi metróink extrém mélyen mennek a többi nagyvároséhoz képest, a Kálvin téri barlangrendszer még bennem is azt az érzetet keltette, hogy ez a pokol kapuja, és ha itt lemegyek, hagyjak fel minden reménnyel.

Kész beszippantott Budapest turista oldala, amit szerintem sosem tapasztaltam volna meg, ha nem egy olyan emberrel megyek oda, akinek meg akarom MUTATNI. Ha csak a barátokkal találkoztam volna, az ugyanúgy leszűkült volna a szokásos teaházakra, volt munkahelyekre, kocsmákra, törzshelyekre.

A mai napig kint van a hűtőmön a mágnes, és a polcomon a budapestes gumikarkötő. Ócska filléres kis vackok, de engem szép emlékekkel töltenek el, ha rájuk nézek. Nem vágyódom haza miattuk... talán azért, mert ez a kirándulás nem abban a Budapestben történt, ahol a fél életemet leéltem. Ez egy totál másik város volt. :)

Egyébként, ha már a kis vackoknál vagyunk, még mindig 10ezer szállal kapaszkodok Magyarországba, kis vacak szálakkal, és ezek olyan szálak, amiket meg is tartok. Meg akarok tartani. Még ha itt is élem le az életem (vagy máshol a világon), ez a néhány dolog akkor sem változhat soha. Ezeket évek múlva is csinálni fogom, és a gyerekeim is csinálni fogják, és kész.

Van például az egyik fiókomom gombján egy kokárda. Nem hordom márcium 15.-én, az igaz. Amúgy sem hordtam soha, nem szerettem a az emberek tekintetét a szívem környékére vonzani, ha értitek, mire gondolok. De kokárdám mindig volt, néha a táskámon, évközben pedig a fiók mélyén. Most a fiók elején van, magasan a polcon, onnan nézi a szobát, és ha kicsit megrogyik, vagy elferdül, mindig megigazítom. Olyan nincs, hogy a kokárda ne figyeljen rám.

Egy másik fiók gombján egy virág mintás fa madárka lóg, amit anyukámtól kaptam, mikor itt járt, tavaly októberben. Én is kaptam egyet, meg Ieva is, mert velünk jött egy kirándulásra. Választhattam előbb, hogy melyik tetszik jobban, és ezt választottam, mert a virág minták rajta a matyó hímzésre emlékeztetnek.

Rögtön ez fölött egy képeslap van, amit sosem adtam fel, rajta két táncoló zsiráffal, valakihez köt, aki igazán fontos otthon. Sosem kapta meg a képeslapot, mert csúnyán összevesztünk, de ez emlékeztet rá, hogy ennek ellenére, ő még ugyanaz az ember, aki barátom, aki talán mindig is az lesz, és hogy bármikor rendeződni látszik a vitánk, ne habozzak feladni a büszkeségem és nyitni felé (így is lett).

Egy teljes polc, tele az egyetemi könyveimmel. Olyanokkal, amiket érdekesnek találtam, és megígértem magamnak, hogy ugyan akkor nem is volt időm rendesen elolvasni mindet, ha majd egyszer végzek minden tanulással, akkor elolvasom őket (Etológia). Olyanok is vannak, amiket nem értettem, de érteni akartam, és tudtam, hogy ehhez több idő kell, amim majd akkor lesz, ha végeztem a tanulással (Ökológia). És olyanok, amiket vérveríték volt megtanulni jelesre, de megcsináltam, és nem akarom, hogy ez a tudás valaha is fakuljon (Anatómia és Biokémia).

A szobanövényeim továbbra is lehetetlen magyar neveket viselnek, mint Atanáz, Ferdinánd, és az ikrek, Ernő és Emőke (ezúton elnézést kérek az ilyen neveket viselő olvasóktól, de szerintem mókás a nevetek és kész), ez a növénymegszállottságom kezdete óta így van, ami valahová 14 éves oromra tehető.

Itt van Sebő, az óriás medve, ami puszta létével ölelést és vidámságot követel, szintén évek óta jóbarátom.

És a szokások...

Mindenszentekkor nem adogatok csokit semmilyen haszontalan tojásdobálással fenyegető gyereknek, gyertyát gyújtok, és emlékezek.

Mikuláskor csokit csempészek a csizmákba.

Karácsonykor a Jézuska jön, nem a Télapó.

Ha nagynehezen főzésre adom a fejem, csakis főzelék és csirkepaprikás szerepelhet az étlapon.

Legszentebb kincsem/kincsünk az évente 2-3x érkező "szeretetcsomag" - így hívjuk - tartalma. Azért hívjuk így, mert úgy bonjuk ki, mint bármelyik etióp kisgyerek a máltai szeretetszolgálat segélypakkját, amiben otthoni házi kolbász, szaloncukor, füstölt szalonna, beigli, legényfogó, pöröltszaftkocka, piros arany, erős pista, cérnametélt, darált mák, mindenből annyi, hogy azt se tudjuk, hova rakjuk, és amiből ordít, hogy anyukám és apukám szívét lelkét ebbe csomagolta, hogy annyit küldjenek ki nekünk az otthonból, amennyit csak lehet. Ha lenne értelme, szerintem palackozott otthoni levegőt is küldenének :) És komoly erőfeszítések közepette próbáljuk nem együltő helyünkben bezabálni az egészet. Legényfogóból vinni a szakácsoknak is, és begyűjteni azokat a lassú, boldog pislogásokat, mikor bólogatva rágsz, hogy jajbaszkidejóóóóó! Vagy épp elmagyarázni az angol barátodnak, hogy mi az, hogy Legény-Fogó, és mit jelent, és miért ez a neve (hogy ő közölhesse veled, hogy bizony kösd fel a nacit, mert a nagymamám most jól megfogta őt, úgyhogy ha nem tanulom meg a receptet, akkor kénytelen lesz a nagyiba szerelmesnek lenni).

A legfinomabb aranyérmes kaják elfogyasztása után, kajakómában dülöngélve is összesúgni, hogy "de azért egy tál lecsó jobb lett volna".

Ha azt kéri a vendég, hogy ajánlj valamit a menüről, mindig a fusili ala rusticana-t mondom, azzal a kitétellel, hogy az picit hasonlít anyukám csibepörköltjéhez.

A nokedliszaggatóm a Szent Grálom, és szerintem Angliában talán én birtoklom az egyetlent.... de legalábbis egyet a nagyon kevés közül.

Vitázok az angol barátommal,hogy Ross Geller magyarhangja sokkal jobb, mint David Schwimmer igazi hangja. És itt nincs apelláta.



Itt vagyok, tök álmosan, és konklúzión gondolkozom. Olvastam ma egy mondatot, amit nem tudok kiverni a fejemből. Nem is tudom, hogy a hang, amikor magamban olvasom, milyen hangnemben mondja ezt. Nem túl szomorúan, nem vidáman.... keserédesen. Ez az én honvágyam:

OTTHON  MÁR  NEM  VAGYOK,  ITT  PEDIG  MÉG  NEM  VAGYOK  OTTHON.

--------------------------

http://globspot.hu/

https://www.youtube.com/watch?v=8Q-TWgfHmNo

Beköltözés, családi drámák, London-Párizs-London-Budapest! - és Gerinek egy AVAGY.

Az elmúlt két hét alatt rekord keveset aludtam és rekord sokat intézkedtem. Megjártam 3 országot, beköltöztem az új lakásba, berendeztem az új lakást, családi vitákat gereblyéztem el, kidolgoztam a belemet, és most, hogy vége, és pihenek, és próbálom megmenteni a fejemből kihulló emlék- és információmorzsákat, csak ülök, és csodálkozok, hogy no, ezen is túl vagyunk.

Akkor tehát sorban.

A beköltözés
A költözés napján reggel nyitásra már ott voltam az ingatlaniroda előtt, hogy átvegyem a kulcsokat. Készültem lelkiekben, hogy itt még lesz valami gebasz, de NEM. ondtam, hogy ki vagyok, mit akarok, kulcsot akarok, és most akarom. Mondta, hogy igen, igen, itt van, ezt a papírt írjam alá a kulcsátvételről, és kész is vagyunk. És tényleg készen voltunk. Kisétáltam az ajtón, és úgy fogtam azt az egy nyomorék kicsi kulcsot, mint a szent grált.

Szaladtam is rögvest a lakáshoz. Úgy remegett a kezem, mint egy valamire való első csóknál. Bedugom a kulcsot, elfordítom, nem nyílik. Kicsit leizzadtam. Próbálom újra, nem nyílik. Nagyon leizzadtam. Próbálom újra és újra. Nem nyílik. Már hangosan kurvaanyáztam, mikor végre rájöttem az ajtó trükkjére, és végre bejutottam. Jelentem: olyan biztonsági ajtónk van, hogy szerintem nincs még egy ajtó, amivel ennyire könnyen zárod ki magad. No de sebaj. Körbeszaladgáltam, megcsókoltam minden falat, ugráltam egyhelyben meg sikítoztam pár percig ahogy kell, majd ettől az energiabombától eltelve elhatároztam,hogy felcincálom a két francia matracomat az emeletre. Na. Ha eddig nem, ott volt izzadás :D Mire kész voltam, Geri már eg is érkezett.
Geribarátot illetőleg lesz itt még bőven köszönet, de szóljon az első itt és most. Köszi Geri, AVAGY köszi a sok segítséget! :) Ez a jóember felbukkant hétfőn (a költözés napján) reggel 9kor a lakás melletti parkolóban a Pista kocsijával, amit már azóta felkapott a régi ház elől, és együtt elmentünk, hogy kiürítsük Shaunék garázsát. Shaunt ugyan otthon találtuk, de mégsem. Ott volt, de nagyon nagyon el volt kenődve. De puszi, se ölelés, nem láttuk egymást már jóformán egy hete, csak felkapta a dobozokat, bevágta a kocsiba, majd közölte, hogy ő most megy.
Hát... menjél fiam, árivedercsi. Gondoltam most nem fogom itt a lelkét ápolni, kevés az időnk.
Shaun anyukája se nagyon mutatta magát, egyedül Steve (aki Phil, vagy Phil aki Steve - sose fogom már megjegyezni a nevét) volt lelkes, és felajánlotta, hogy ő is beszáll egy kocsival a cipekedésbe, és akkor nem kell annyit fordulni. Szóval ez a két legény által 2 körből felcipeltünk mindent.
Steve aki Phil vagy Pjil aki Steve köbe is járta a lakást, és megállapította, hogy ez nagyon csinos ki bungi ám, igazán örülhetek, hogy így megcsíptem. Mintha magamtól nem örülnék eléggé... :D Mondtam is, hogy örülök én, de majd akkor fogok igazán, ha már kiderült, hogy ki tudjuk-e fizetni :D
Hiphop megvolt tehát a költözés, még megkértem Gerit, hogy segítsen a batár nagy dobozokat felvinni az emeletre (olyanok mint konyhai cuccok az összes paradicsomlével meg nehéz tányérral, meg hasonlók), ebben is szívesen segített, majd elszaladt dolgozni. Ott maradtam egyedül, és nekiálltam kidobozolni mindent. MINDENT.
Édes istenem. Úgy örültem, hogy végre minden dobozban van, most jöhetett ugyanaz visszafelé. Szépen ráment a nap, mire mindennek megtaláltam a helyét. Természetesen a szobám berendezése történt meg először, hadd ne mondjam, mennyire boldog voltam, hogy végre vannak falaim. Az hagyján, de ajtóm is. Egyedül voltam otthon, mégis csukott ajtónál rendezkedtem, mert hát no...ha van, akkor legyen!
A matracokat betettem az ablak alá, mert szerintem ott a legkirályabb, és ugyan majd még vennem kell ágykeretet, meg kicsit el is kell majd húznom onnan, mert pont a radiátornak toltam neki,de akkor is van! És sokkal kényelmesebb, mint eddig volt, mert most 3 irányba is le lehet lógni róla, nem az van, hogy ha elmozdulsz 20 centit, ott már fal/szekrény van.
A végeredmény ez lett (bár szerintem ezt már láttátok jó néhányan)

A szoba egyébként hatalmas, a legnagyobb a lakásban, kb 20 négyzetméter :) Még máig is vannak benne kihasználatlan terek rendesen, de ismertek, megoldom :)

Innentől megakadt a folyamat, míg Isti vissza nem ért a magyarországi kiruccanásáról, és nem szolgáltatott sofőrszerepet az Ikeáig meg vissza. Addig ugyanis nem volt asztalunk, nem volt semmink. Shaunnal egyik reggel pl így reggeliztünk:

A viszálycsillapítás
Shaun drága kicsit túllőtt a célon. Jó, nem kicsit.
Pénteken volt a szülinapja. Délelőtt még segített nekem a költözésben, este pedig elmentek a haverokkal bulizni. Lábjegyzetben közlöm, megbeszélték, hogy mindenki kiöltözik, és egy suit up event lesz, én meg csak vinnyogtam magamban, hogy én bezzeg még életemben nem láttam ezt a legényt kiöltözve, és most se fogom, és már a gondolatába belepirultam, hogy milyen kis dögös lesz. Még nyavalygott is nekem, mint egy kis picsa, hogy nem is tudja, hol szerezzen ilyen későn már öltönyt - mert hogy nincs neki, a régit kifogyta -, és szó szerint hogy nincs egy gönce amit felvegyen. Csak annyit mondtam, hogy üdv a női klubban :D
Pénteken továbbá megígérte az anyukájának, hogy szombat délre hazaér, mert anyukája készül valamivel. Megígérte neki.
Hogy mikorra sikerült hazaérnie? Délután fél 5re. Addigra az összes családtag, barát, akiket az anyukája meglepiből hívott meg, lelépett. Volt torta, amit ő sütött (hatalmas torta!), rengeteg ajándék, dekoráció. Mikor hazaért anyuka lekiabálta a fejét, ő meg mint egy sértődött kislány inkább elment otthonról, minthogy beismerte volna, hogy fasz volt. Onnantól nem lehetett elérni telefonon, nem lehetett tudni róla semmit. Nem csak anyuka-apuka aggódta szét a belét, hanem én is, mert velem sem volt hajlandó kommunikálni, holott az egészhez semmi közöm nem volt.
Egyik nap munkában látom, hogy anyuka ott korzózik az étterem körül. Ami nem fordul elő túl gyakran, úgyhogy integettem neki, mire megkönnyebbült, hogy jaj de jó, itt vagyok. Behajolt az ajtón, és odaadott egy nekem címzett levelet (vagyis Rammy-nak, de úgy sejtem ez én volnék). Mondanom sem kell, végig futott rajtam a hideg-meleg egyszerre. Időm nem volt elolvasni a levelet, mert rohanás volt, így nap végéig teljesen idegbeteg voltam.
Aztán elolvastam, amiben leírta, hogy mi történt, és hogy képtelen kapcsolatba lépni az úrfival, és tök meg van ijedve, hogy hol van és mit csinál, és szépen kér, hogy ha tudok valamit róla, legalább azt mondjam meg, jól van-e. Hagyott egy telefonszámot és megköszönte.
Na mondom ennyi, kész, nem játsszuk tovább a sértődött picsát. Megkerestem Shaunt, hogy tolja ide hozzám a képét mert letépem a fejét tőből. Mikor megbeszéltük a találkozót munka utánra 10re, és felbukkant hajnal 1kor szépen elmagyaráztam neki, hogy pontosan ez az amiért az anyja és most én is olyan rohadt pipák vagyunk rá. Hogy képtelen beosztani az idejét és ígéreteket betartani. Vitatkozott még velem fél órát, mire végre belátta, hogy igazam van. Szépen rávettem, hogy másnap ha felkelt, húzza le a belét az anyjához, vagy menjen be a munkahelyére (az még talán jobb is, ott úgysem fog kiabálni), és üljenek le megbeszélni a dolgot.
És így is történt. Együtt vacsiztak, megbeszélték, elmondta az anyjának azt amit nagy nehezen a szájába rágtam, és amiről nagynehezen belátta, hogy úgy jó és úgy helyes, a végére pedig mindenki megnyugodott. Anyukája utána írt is, hogy mennyire nagyon köszöni hogy segítettem, mert ha itt nem lépek közbe, akkor Shaun még 2 hétig nem ment haza (volt már rá precedens). Ezt nyomatékosítandó másnap felbukkant a házunknál egy akkora kazal hófehér orchideával, mint én, hogy hozott egy kis lakásavató- és megköszönős ajándékot, meghívott vacsizni hármasban, hogy úgyis olyan keveset tud rólam, jöjjek el egyszer hozzájuk úgy hogy nem csak 5 percet töltök ott, hadd ismerjen meg jobban (wow!!)
Szóval végre szent a béke, és a térdeim se remegnek úgy, ha anyukáról van szó.

Lakberendezés
Isti megérkezésével újra beindult a lakás project, amint volt egy kis közös szabadidőnk, szaladtunk az Ikeába beszerezni egykét bútort meg kiegészítőt Nagyjából 3x annyi pénzt hagytunk ott, mint szerettünk volna, de cserébe most van egy otthonos fürdőszobánk, konyhánk, ebédlőasztalunk és székeink, Pistának matraca.
Szegény kis Suzuki, mikor befordultunk a parkolóba, fel is nyögött, hogy jaj ne, már megint? És nem okoztunk neki csalódást most sem, megint légmentesen megtelt az utastér és a csomagtartó.

Közben szépen kezdtek előbújni a lakás problémái. Nem működő csapok, nyomáshiányos zuhanyrózsa, programhibás mosógép, zörgő szagelszívó és társai, szóval szépen neki kellett állni mindent egyenként elintézni, vízvezeték szerelőt hívni, meg minden. Netet kell intéznünk még mindig, ami ugye nem volt bekötve a lakásba, az is folyamatban van már. Minden folyamatban van!!!

És a fő esemény: anyuék!!!
Bizony, közel 2 évnyi kérlelés után apukám eljutott arra a szintre, hogy végre jobban hiányoztak neki a gyerekei, semminthogy parázzon a repüléstől, ezért szeptember 13.-án, egy történelmi mozzanat keretében felszállt a gépre, és kirepült ide hozzánk anyukámmal együtt. Mondták hogy csináltak szmájlit a repülőn, én meg nem értettem, aztán csak mondták, hogy szmájli, szmájli, mire végre megmutatta a képet, és rájöttem, hogy selfie-re gondoltak :D

Nem túl sok halálfélelmet látok tükröződni az arcokon, tehát tényleg eléggé hiányozhattunk. :) Isti kiment eléjük a reptérre, és hazahozta őket. Nekem addigra már el kellett indulnom munkába, épp nekiálltam a nyitásnak, mikor betoppantak az étterembe, és megláttak a felmosóval és a porszívómadzaggal egyszerre hadakozni. Volt összeborulás meg minden, de persze nem sok, mert a főnök a bárpult mögül lesett, és bizony dolgozni kellett. Nem is maradtak sokáig, Istivel elmentek csatangolni valamerre, meg vásárolgatni.

Előtte úgy 5-6 nappal egyik este sajnos letört az a kritikus darab is a fogamból ami eddig megvédett attól hogy üvöltsek fájdalmamban, így onnantól nem volt mese: nem tudtam enni. A fogorvosi kezelések kint csillagászati áron működnek, nekem meg még az sem volt biztos, hogy a lakbért ki tudom majd fizetni, így kizárt volt, hogy én most többszáz fontoat kiadjak egy foghúzásra/tömésre/korona építésre. Maradt a B terv: olyan kaját enni, amit nem kell rágni. És mit nem kell rágni? Azt ami folyik. Egy hétig mást sem ettem, csak hűtött leveseket és gyümölcs smoothie-kat, embertelen mennyiségű kakaót és jó cukros kávét, mindezt szívószállal amit ha letoltam a torkomba, nagyjából kibírtam üvöltözés nélkül. Ennek köszönhetően abban az egy hétben (ami egybeesett azzal az egy héttel, mikor Shaun eltűnt), búcsút mondtam ég 4 kilónak (4 lement a költözésben is). Annyira nem bántam, mert jó lett volna ha nem vagyok batár nagy állat a következő napokban esedékes fényképözönben, de kicsit azért mégiscsak fájt, hogy nem tudok egy értelmes kiadós reggelit bevágni munka előtt, hogy mondjuk ne dögöljek éhen a nagy rohanásban. Márpedig rohanás az volt bőven, és hadd ne mondjam, hogy egy olyan kis pöcsömnyi smoothie-s üveg cukortartalma meddig tart ki.

Mire azonban szombaton hazaértem, anyu előhúzta a cilinderből a borsófőzelékes ötletet, amit olyan puhára főzött, hogy rögtön szétolvadt a számban. Be is lapátoltam belőle úgy 10-20 tányérral, és hagytam hogy elöntsön a jóleső "étel van a gyomromban, hurrá" érzés.

Este mire hazaértem, már tökre aludtak szegénykék, nagyon elfáradtak az utazásban, meg a rengeteg új információban és látnivalóban.
Vasárnap nagyjából ugyanez volt, Istivel látástól mikulásig dolgoztunk, őket pedig hagytuk kóborolni a környéken. Kaptam egy rövidke szünetet, az alatt megkerestem őket a városban, és végül meg is találtam őket a Knole parkban csatangolva. Csak hogy értsétek, ehhez mekkora mázli kell: A Knole park kb. akkora, mint egy kisebb város. Ott megtalálni őket 2 perc alatt, az kérem teljesítmény. Kicsit el voltak kenődve, mert ugyan láttak szarvasokat, de nem sokat, és azok is nagyon messze voltak. Elvezettem őket egy másik irányba, ahol rögtön találtunk egy barátságos csordát, akik oda is jöttek hozzánk. Apukám eldobta a botját, és szó szerint szaladt feléjük, annyira örült, hogy végre lát ilyesmit, és ennyire közelről, úgy, hogy nem állatkertben vagyunk. Mert itthon a Feki felé is sok az őzike, de elszaladnak, ha csak megneszelik, hogy a 100 méteres körzetben vagy. Ezek meg a kezedből esznek.
Itt vagyunk, ni:

Lassan hazadöcögtünk, és ettünk valami finomat és puhát. Épp a második falatnál jártam, mikor Isti hívott, hogy szünet vége, AZONNAL vissza kell jönnöm melóba, mert úsznak. Nem volt mit tenni, visszarohantam melóba, és onnantól végigtoltam az estét. Már nem is találkoztunk anyuékkal reggelig. Addig a bizonyos reggelig.

Párizs
Az egész pánik megértéséhez tudni kell, hogy apukám nem tudta, hogy Párizsba megyünk. Nem azért, mert meglepit akartunk, hanem mert ő az a fajta ember, aki szeret megülni a kis fenekén, sehova se menni, és ha felmerül egy mozi vagy egy vacsi ötlete, akkor hőzöng, hogy az csak pénzkidobás, felesleges. Na most gondoljátok el, hogy ha egy mozi a szomszéd városban idő és pénz pazarlás, akkor mit szólt volna egy hobbi párizsi kiruccanáshoz. Ezért elhatároztuk, hogy addig nem szólunk neki, míg nem lesz más választása, mint velünk tartani.
Nos, a projektet sikerült teljes mértékben titokban tartani. Azt mondtuk neki, hogy a hétfői program a következő: Én akkor már szabadságon leszek, Isti pedig szabadnapos lesz hétfőn-kedden, lemegyünk a partra, és megnézzük a nagy fehér sziklákat Doverban. És ha esetleg leesik neki, hogy ez a vonat kicsit máshova megy, majd azt mondjuk, azért szállunk fel a párizsi vonatra, mert az úgyis arra megy, és ennél gyorsabb nincs, már van is rá foglalt jegyünk.
Hétfőn 4kor kelt az egész társaság, Geri - köszönjük, Geri!!! - pedig 5 körül érkezett hozzánk, időben és pofátlanul korán, hogy biztosan elérjük a vonatot, ami 7:05-kor indult London belvárosából. Fél órával előbb kellett átvenni a jegyeket, ami azt jelentette, hogy volt bő egy óránk felérni Londonba. Ennek oda-vissza elégnek kellett volna lennie.
Hát nem volt. Én nem értem, de mintha megállt volna az idő út közben. Előttünk az ablaknál ment a navigáció, ami mutatja ugye a hátralévő időt, korrigálva a jelenlegi sebességgel és a műholdas forgalmi adatokkal, és ami folyamatosan azt mutatta, hogy még 37 perc van hátra. Annyi volt, mikor elindultunk, és annyi volt akkor is, mikor már beértünk Londonba. Csakhogy közben haladtunk, és mégsem lett jobb a helyzet. A végére nyilvánvaló volt: olyan forgalom és reggeli dugók vannak, hogy itt bizony nem lesz vonat elérés semmilyen szinten. Isti olyan vadul vezetett, hogy csak úgy dobáltak minket a fekvő rendőrök. Geri szegény az anyósülésen próbálta oldani a feszültséget, inkább kevesebb mint több sikerrel. Anyu kezét szorongattam a hátsó ülésen, a gyomrunk mindkettőnknek görcsben.
Már javában a belvárosban jártunk, mikor még mindig 31 percet írt a navi. Úgy döntöttünk, ez nem lesz jó. Próbáltam közben hívni a pályaudvart, az Eurostar irodáját, hogy jövünk, fogják meg a vonatot, de azok meg csak 7kor nyitottak, hiába csörgettem a telefonjukat.
Rájöttünk, hogy épp elég közel kavirnyászunk London Bridge-hez, ahol ha felszállunk egy metróra, még kicselezhetjük a forgalmat, és ott lehetünk időben. Mindehhez viszont komoly rohanásra volt szükség, és arra, hogy minden flottul menjen. Esély tehát még volt.
Ez volt az a pont, ahol Murphy utolért minket.
Míg Isti sorban állt a jegy automatánál,  én előre mentem anyuékkal a beléptetőkapukhoz, hogy ha Isti utolér minket a jegyekkel, csak be kelljen pöccinteni a lyukba és mehessünk. Váruk Istit, vártuk, nem jött. Visszaszaladtam megnézni, mi a baj. Beállt az egyetlen automatához, ahol előtte mindenki számlát kért, és ami amúgy valószínűleg nem is ad ki jegyeket. Amikor láttam, hogy baj van, szaladtam is rögtön egy másik pénztárhoz. Végig se olvastam az opciókat, nyomtam, hogy oké, adjad, 4et kérek, az egyik szarból ami van. Fizettem valami csillagászati összeget (átszámolva kb 9000 ft-ot) négy darab jegyre, ami átvisz minket St Pancras állomásra.
Aztán futás.
Már amennyiben ez egy forgalmas metróhálózaton lehetséges egy mankós emberrel. Mire megtaláltuk a nekünk kellő vonalat, és lejutottunk a peronra, már vajmi kevés esélyünk volt.
Ekkor Murphy biztosra ment, és végleg alánk tett. Értem én, hogy annyit kértem, hogy a költözést vészeljem át Murphy nélkül, amit nagyjából be is tartott, nem akartam túl nagyot kérni azzal, hogy megkérem, hogy a Párizsi útra is felejtsen el. Bár megpróbálhattam volna.
Ugyanis amint leértünk a peronra, bemondták a hangosbemondóba, hogy London 100 ezer metróvonala közül ezen az egyen voltak mérnöki munkálatok, és ez az egy mérnöki munkálat tartott tovább, és ez az egy szerelvény fog késni. Szíves türelmünket és megértésünket köszönik. 2 perc helyett vártunk 15öt. Akkorra már világos volt: ezt nem érjük el.
A legszebb az egészben az volt, hogy apu végig hőzöngte az utat, hogy minek ez a rohanás, hát majd megyünk a következővel, nem dől össze a világ, nehogy már ne legyen következő vonat Doverba. Ne rohanjunk, majd veszünk másik jegyet. Nem tudta ugyanis, hogy 120ezret már kifizettünk ezekre a jegyekre, és kicsit messzebb szólnak. Szóval nem volt elég a stressz, még ezt is valahogy ki kellett zárnunk a fejünkből úgy, hogy ne lőjük le a poént. Bár őszintén szólva itt kicsit elvesztettem a hitem, hogy egyáltalán lesz poén.

Emitt ehet látni a jeles társaságot befutni a pályaudvarra 7:06-kor, pontosan egy perccel azután, hogy elment a vonatunk.
Kínomban már csipkedtem magam, hogy felébredjek, mert legyünk őszinték, ilyen csak rémálmokban történik. Hogy rohansz valahova, de sosem érsz oda, és az idő egy helyben toporog, de mégis keservesen fogy. De a várva várt ébredés nem jött.
Akkor kezdtem el magam felszívni. Itt valamit csinálni kell, mert olyan nincs, hogy le kell fújni az egészet. Foglalásunk van a hotelba. Megvettük a jegyet az Eiffel toronyba. Megvettük a jegyet visszafelé. Az tényleg pénzkidobás volna, ha nem is harcolnánk érte.
Hagytam magamnak egy percet, miközben az Eurostar irodáját kerestük, hogy felidézzem magamban a Sunfloweres sérelmeket, és felszívjam magam kellően ahhoz, hogy én ilyen korai órán vitázni tudjak egy tanult ügyfélszolgálatossal, angolul.

És vitáztam. Elővettem a kirakott kiskutya tekintetet, dekoltázst igazítottam - isten a tanúm, nem használom ezt az aduászt soha - de itt most mindent be kellett vetni. A bácsi nem úgy reagált, ahogy vártam. Elmagyarázta, hogy ezt a járatot bizony nem egy perccel késtük le, hanem 31 perccel, mert fél órával előbb már itt kellett volna lennünk, úgyhogy ne adjam itt az álszentet. Jött a második adu. Hogy anyukámnak bizony vissza nem térő alkalom ez, hogy lássa ezt a várost, és ma van az 50. születésnapja, és fél éve ezt szervezzük, és nem bukhat el ennyin a projekt.
Továbbra sem volt meggyőzve.
Kértem, hogy egy picit pillantson fel. Hátramutattam, ahol apukám az izzadt homlokát törölgette a rohanástól, a botjára támaszkodva a 10 táska közt. Mondtam neki, hogy ezzel az emberrel kellett átverekednünk az üzemhibás metrón, rohanni, és így sem volt elég. Angliában a mozgássérültek mindig is gyenge pontnak számítanak. Nagyon tekintettel vannak rá. Amúgy is udvariasak, de velük különösképp azok. Ezzel elértem, hogy intenzív kattintgatásba kezdjen a gépén.
Felajánlotta, hogy tud nekem a következő járaton 4 helyet adni, de első osztályra. Természetesen. Hova máshova. Azt mondta, ez esetben csak a különbözetet kell kifizetnem, az alapjegyhez képest, amit már megvettem. Nagyon féltem megkérdezni, hogy az mennyi lenne. Mikor közölte, hogy további 460 font, azaz kb még 300ezer forint, akkor kicsit megroggyant a térdem.
Rávágtam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, hogy az ki van zárva. Felülünk arra a vonatra, de nem fizetünk extrát. Közölte, hogy azt nem lehet, tele vannak. Közöltem, hogy oldja meg. Közölte, hogy először délután fél 7re van helye. Mondtam, hogy nem, a következőn kell. Időre szóló jegyünk van Párizsban mindenhová.
Láttam rajta, hogy nagyon fáj neki kimondani a következő szavakat:
"Amit tehetek: leültethetem önöket pótülésre, így a folyosón fognak ülni, de legalább együtt lesznek. De ahhoz most kell indulniuk. A 3-as beléptetőkapu az önöké. Siessenek. És isten éltesse a kedves mamát."
Azzal a lendülettel a kezembe nyomott 4 frissen nyomtatott ropogós fényes belépőkártyát, és egy helyjegy igazolást, és elhessegetett.
Mormoltam néhány hálaódát neki, míg felkaptam a csomagokat, és kihajtottam a családot a 3as fülke felé.

Innentől szállóigévé vált: Rami mindent megold. Ezt már láttuk a költözésnél is, de most végleg bebizonyosodott. Bármi elénk gördült utána, mondtam, hogy hagyjátok gyerekek, majd megoldom :D

Szaladtunk a 3-as kapuhoz. Odaadtam a jegyeket, tovább hajtottak minket. Ekkor jött az a rész, amire nem számítottunk: biztonsági ellenőrzés. Mint egy valamire való reptéren. Röntgen, csipogó kapuk, motozás. Apu orvosi papírjait nem is hoztuk el, nem gondoltuk, hogy itt kelleni fog. Merthogy apu testében lassan több a fém, mint a csont. Persze hogy becsipogott. Én meg annyira el voltam foglalva azzal, hogy elmagyarázzam a biztonságiaknak, hogy mi a helyzet vele, hogy nem is figyeltem, kiveszek-e mindent a zsebemből. Mindkét telefon ott ragadt. A nő az új vetette rám magát, mint egy kézigránátot felmutató terroristára. Hogy ezt mégis hogy képzelem. Meg azonnal vissza. Apu kezéből kiszedték a botot, visszaküldték röntgenre. addig aput hozzá támasztották egy oszlophoz, motozós pózban. Nagyon gáz volt az egész, ennyire pancserül még nem sikerült biztonsági ellenőrzésen átesnem egyik repülés alkalmával sem.
Nagyjából kimagyaráztam magam, aztán kitéptem magam a karjukból, és rohantunk tovább a peronra, ahol már sziszegett a Roxfort Expressz. Nem ezzel hiperszuper vonattal mentünk, hanem egy sima 200-230-cal közlekedővel :D A menetidő 2 és fél óra volt. Apu átjött minden kapun, ahol ki volt írva, hogy Párizsba megy a vonat, de még mindig nem gyanított semmit.

Valahol a legvégén volt a kocsink, szaladtam előre, mint a félőrült, hogy ott legyek és szóljak a kallernak, hogy jönnek a többiek is, csak még valahol hátul döcögnek. Mondta hogy nyugodjak meg, még úgysem szállhatunk fel, mert pótüléses helyünk van, az meg ez a négy lesz itt az ajtóban. Ha leülünk, más nem tud felszállni, szóval nyugodtan nyugodjak meg, van még 10 percünk. Közben beértek minket apuék is, és jobb dolgunk híján vártunk.
Őszinte leszek: tény, hogy kicsit hangosabb volt, mint a normális üléseken, de rohadt kényelmes helyünk volt 4 ilyen kis lehajtható ülésen, főleg, hogy annyi hely volt a lábunknak, amennyit csak akartunk, ott volt az egész folyosó. Ami ugye apunak nem mindegy.
Felnyikordultak a kerekek, elindultunk. Ilyen, és hasonló megkönnyebbült fejek kíséretében:

Jöttek a kis alagutak, amiken ezzel a sebességgel átszáguldottunk 1-2 másodperc alatt. Aztán idővel elértünk a partra, jött a Csalagút. Berobbantunk, besötétedett, és csak mentünk. Apu úgy 10 perc után pillantott fel az újságjából, hogy ejj de hosszú ez az alagút! Akkor kicsit összemosolyogtunk, de még midnig nem mondtunk semmit. Mikor másodjára nézett körbe, hogy gyerekek, még mindig sötét van, hát mindjárt átmegyünk Franciaországba!, akkor anyu odaadta neki a hotelfoglalásos papírt, meg az Eiffel toronyba a jegyeket, hogy nézze meg. Nézi, nézi, nem érti. Mikor végül leesett neki, hogy itt tényleg Párizsról volt szó, az a fej felejthetetlen. A gépem pont a kezemben volt, el is csíptem:

ODA MEGYÜNK???????? :O

Aztán innentől már végre szabad volt a gazda, elmondtuk neki, mennyit szervezkedtünk, meg mennyit kínlódtunk, hogy ezt összehozzuk, és ezért nem volt mindegy, hogy lekéssük-e a vonatot vagy sem, mert mindenre időre szóló jegyünk van, és kicsit nagyobb útra készülünk, mint Dover meg vissza.

Nagysokára aztán befutottunk, Párizs északi pályaudvarra. Apu épp beleszagol a francia levegőbe, anyukám boldog és gyönyörű, magáért beszélnek az arcok. Voltak ők már Párizsban évezredekkel ezelőtt, és folyton arról beszélnek, és apu aztán egy percig sem vitázott, hogy "deminek...??", szerintem ő is kellőképp boldog volt, hogy visszajött ide.

Innen mentünk rögtön a metróba, ahol rögtön belefutottunk Párizs legrosszabb arcába, de egyben az egyik legjobba is. A legrosszabb, hogy a metró és az aluljárók mindenhol büdösek, pisiszag van, mállik a vakolat, és egy nyomorult mozgólépcső nincs sehol, így apukámnak kész gyötrelem volt végigmászni rajtuk ebben a két napban. Ugyanakkor ha már felszálltál az egyik szerelvényre, onnantól szép hangulatos utazás vár, köszönhetően ezeknek a jóembereknek, akik felszállnak, elrikkantják magukat, hogy bonzsúrmádám! és nekiállnak harmonikázni, hogy akkor  is félbódult állapotban kerülsz a rózsaszín felhők közé, ha nem akarsz.

Ennyi, kész, Párizs beszippantott, és nem akart kiköpni.

Egészen hamar elhagytuk Zsömádubudábizsöszvipú állomást, mentünk St Augustine felé, ahol a szállásunkat sejtettük. Mit ad isten, ott is volt! Ugyan a papír szerint 2től foglalhattuk volna csak el a szállást, és épp valahol 11 óra magasságában kavirnyásztuk, visszaötlöttem a boci szemeket, hogy ugyan, nem lehetne-e esetleg talán mégis hogy MOST becuccolunk?
Telefonált kettőt a muksó, majd elmosolyodott: de, odaadja most a kulcsokat, istenvélünk. Egy szobában voltunk mind a négyen, két óriási hatalmas ágyon, egy frankó kis fürdővel (bidével!!!), tévével meg mindennel ami kell.
Nem töltöttünk ott sok időt, szaladtunk le kávézni. Ugyanis reggel 4 óta, mióta felkeltünk, nagyon nem vittük túlzásba az étkezést, de a napi rendszeres koffein adagot sem, mert annyira siettünk. Én meg ugye rágni nem tudtam, szóval eleve esélytelen volt. Míg a többiek felhörpintették a kis kávéjukat, én felszürcsöltem egy smoothie-t, ez megdobott annyi cukorral, hogy a zéró kajához szokott gyomrom teljesen felvirult, hogy jeeeeeee, üzemanyaaaaag!!! Onnantól én jól voltam. Isti bedobott egy muffint, aztán nyakunkba vettük a várost. Az a környék ahol laktunk egyébként nagyon gyanúsan Oktogon fílingű volt, mindjárt mutatom.

Igen, jól látjátok, ez egy Starbucks, szégyen és gyalázat, de ez volt a legközelebb, és kritikus szint alá csökkent addigra a koffein szintünk. 

Osztottunk, szoroztunk, és arra jutottunk, ne kockáztassuk az időpontbeli csúszásokat, induljunk el MOST az Eiffel toronyhoz.
Anyuék emlékeztek még régről, hogy melyik megállóból közelítették meg ők múltkor a helyet, ez pedig a Trocadéro. Azért onnan, mert ott van két böhöm nagy múzeum épület, aminek a fala mentén jön fel a metró, így bármekkora épület is terpeszkedik mögötte, esélyed sincs látni.
Az a pillanat pedig meghatározó, mikor az a kib.szott nagy - már elnézést a kifejezésért, de ezen kívül csak elcsépelt szuperlativuszaim vannak - torony kipislog a múzeum mögül, hogy amúgy helló.
Iszonyatosan nagy, tekintve, hogy akkor még bőven bőven közöttünk volt a Szajna, és még úgy 300 méternyi park. Egyszerűen képekről nem is lehet úgy látni az egészet, sokkal karcsúbbnak tűnik, mint amilyen valójában. Valójában pedig ez egy nagyon stabil, nagyon masszív kis építmény, akkora szétterpesztett lábakkal, hogy beleszédülsz, ha átlóban az egyiktől átnézel a másikig.
Természetesen négymilliókilencszázezer kép készült, és nem foglak minddel fárasztani benneteket, csak néhányat teszek ide :)

A pillanat, mikor az Öreg Hölgy kihajol az épület mögül

Itt még köztünk van egy folyó, 300 méternyi park és a túlparton is minimum 150 méter. HATALMAS!!!!

Soha jobb alkalom egy kis szamárfülre!

Isti, takarodj a képemből a fintoroddal együtt!!!!!

Pistát újfent kivágtuk egy Quelle magazinból

A Hölgy virgácsai

Mivel rájöttünk, hogy itt bizony még órák kérdése, hogy eljöjjön az időpontunk, úgy döntöttünk, keresünk valami helyet, ahol leülhetünk, esetleg ihatunk is valamit. Ez nagyjából olyan, mintha a Budai várban megkívánnál egy kis kólát, és abban reménykednél, hogy kapsz egy pöti üveggel 1000 ft alatt. Csillagászati  áron kaptunk két sört és két almalevet a lányoknak. Ellenben a hely nagyon kis baba volt. Nem is értem, hogy jött össze. Volt egy konkrétan lakókocsi, de a legcsövibb balatoni lángosos stílusban, és egy olyan terasz, olyan kertibútorzattal, hogy a nyálad is kicsordult. Mellé, Párizs legforgalmasabb turisztikai negyedében egy személyzet de az hagyján! Egy menedzser is, aki zéró angol nyelvtudással kooperál. Itt találkoztunk először a francia gőggel. Hallottam én már, hogy a franciák nem szeretik használni az angolt, sem semmit, ami nem francia, de azt hittem, ez azért 10-15 év alatt változott.
NEM!
Érted végre megtanulsz értelmesen angolul, erre bumm, bekerülsz valahová, ahol ez a nyelv tabu :D

Iszogatnak a kis darlingok

Aztán eliszogattuk az időt, lassan fél 3 volt, és nekünk oda kellett érni az északi toronylábhoz, Eiffel Gusztáv fejének szobrához, hogy a sort kielőzve feljussunk a toronyba. Mert apuval nem lehet sorban állni, főleg nem órákat, amit itt kellett volna.

Áve Gusztáv! Dicsőség és kondi!

Meg is találtuk rögtön a csoportunkat, meg a vezetőnket is, aki megbizonyosodott róla, hogy mi vagyunk Szalczingerék, és odaadták a jegyünket. Pici, fel is hívták a figyelmünket, hogy most ne nézelődjünk, hanem figyeljünk oda, hova tesszük, mert odafent még minimum 3 helyen kérni fogják (szintenként egyszer). Szél van, kikapja a kezünkből, aztán lehet pislogni.
Természetesen úton a lift felé ez Istivel meg is történt, egy jó lyukacsosra szerelt fa talpazaton, ahol ha beesik a lyukba, azt onnan többé ki nem halászod. Nem esett a lyukba, úgy vetődtünk utána, hogy ne is essen.
A lift rögtön a második emeletre vitt, a nagy szintre, ahol egy kis körbejárkálás és fényképezkedés után beálltunk a sorba a legfelső szinthez vezető lifthez. Hát gyerekek.... AZ MAGAS!

Lefelé jövet megálltunk az első szinten is, mert hol máshol kéne szuvenírt venni, mint az Eiffel tornyon magán, ott biztos jó olcsó minden! :D Be is vásároltam, nem kell aggódni, hoztam a formám!
Mikor leértünk a toronyból, csatangoltunk még egy kicsit a feljebb látható szökőkutas parkban, épp működtek a nagy vízágyúk is. Ennél giccsesebb nem is lehetett volna, mert ahogy a lemenő nap megsütötte a teret, óriási szivárványokat dobott a szökőkút vizére, ami mögött ott magaslott a torony.

Mindannyiunknak egy dolog járt csak a fejében: este 7 óra van, és még semmit, SEMMIT sem ettünk ma.
Annyi erőnk sem maradt, hogy keressünk egy távolabbi éttermet, beültünk az elsőbe, ami szembejött Trocadéro-nál. Elköltöttük a nagy szülinapi reggelit-vacsorát, szakmai szemmel tekintve pedig egy félelmetesen jó pincérünk volt, hanyatt dobtam magam a sráctól.
A fogásokat illetőleg nagyon változatosat étkeztünk: volt ugyan csiga, meg kagyló, meg foghagymában fürösztött minden, de mind a négyen kacsát rendeltünk. Mert miért ne! Mondanom sem kell: mennyei ízek mindenütt. Ha a fogam nem fájt volna úgy, ahogy, még talán élveztem is volna, de így csak inkább olvasztottam a számban, mintsem rágtam a dolgokat. Nyeeh....

Ez után a számla rendezése közben intenzív tervezési fázisba léptünk. Tudnunk kellett, apu mennyire tettre kész még. Ha igen, akkor megnéztünk volna még valamit, mielőtt másnap visszaindulunk Londonba. A listán szerepelt a Louvre, a Notre Dame és a diadalív.
Úgy döntöttünk, a Louvre kivilágítva biztosan nagyon szép, a másik kettő pedig napsütésben még szebb, szóval megcéloztuk azt. Kivételesen sok metrózás után be is futottunk a legközelebbi állomásra, ahol egy ilyen folyosón könnyedén átszeltük az épületet.

Itt, ha jobbra kitekintettünk, rögtön látni lehetett az első diadalívet, a picit, ami itt terpeszkedett a körforgalomban. Ha egyenesen kisétáltunk, akkor pedig a Louvre udvarába jutottunk, az üvegpiramishoz.
Gyerekek, ez  gyönyörű!
És ez a múzeum elképesztő nagy. Maga az épület is lélegzetelállító, a maga U alakjával, 3 emeletével és roppant méreteivel, de a tudat, hogy itt tárlat van még a lábunk alatt is! Eszméletlen. Nemhogy egy, de 3 nap is kevés lenne, hogy itt mindent végignézz.

A híres neves üvegpiramis :)

Ez után apu még mindig úgy döntött, hogy bírja szuflával. Szerintem nem sétált ennyit az utóbbi 10 évben összesen, mint aznap. Elsétáltunk a kis diadalív mellett/alatt, végig a park mentén a Concorde metróállomásig, ami így is minimum egy másfél kilométeres túra volt. Itt aztán megbeszéltük, hogy most már aztán tényleg fáradtak vagyunk: üljünk metróra, menjünk haza és aludjunk. Holnap ismét hosszú nap elé néztünk.

A kis diadalív, amibe ha innen belenézel tiszta időben, látod a Concorde-i obeliszket, mögötte a középső diadalívet, az mögött pedig az üzleti negyedben a legnagyobbat. Ez várostervezésileg szerintem példátlan, mert mindennek klappolnia kellett, ráadásul rohadtul nem egy időben épül a 3 ív. Ez a város egyszerűen elképesztő, és vita nincs. 

Concorde, a híres obeliszk és a távolban a kivilágított Eiffel torony.

A szállásra visszaérve dögrovás volt, mindenki villámgyorsan zuhanyzott, és eldőlt mint egy krumplis zsák. Rajtam kívül mindenki aludt is, mint télen a maci, engem viszont addigra teljesen letepert a fogfájás. Úgy lüktetett a fejem, hogy már káprázott a szemem. Egy szemernyit sem aludtam.
Másnap reggel első dolgunk volt még reggeli kávé előtt lemenni, és keresni egy gyógyszertárat. A patikus - borzasztó kedves volt! - miután kiderítette, mi bajom, a kezembe nyomott egy fájdalomcsillapítót, amiben görcsoldó meg minden anyámkínja is mixelve volt. Azt mondta, fogfájásra nincs jobb náluk. Én meg hittem neki. Bevettem egy pirulát, és vártam. Nem kellett sokat.
A fejem mintha pillekönny lett volna, a színek kiégtek, minden világos volt és hangos. Na mondom ez bedrogozott. Konkrétan fogalmam sincs, mi történt.
Itt vannak a képek, látom, hogy voltunk pl a Notre Dame-nál, és én csináltam a képeket, mert a többiek vannak rajta,, de nem nagyon emlékszem rá. De azért megmutatom.
Az még megvan, hogy leültünk a templom előtti térre reggelizni, maradt még fasírtunk és kolbink, és istenigazából paraszt módon leültünk piknikezni. Vettünk bagettet, mert az úgy kell, és nekiveselkedtünk. Erre emlékszem, mert elnyammogtam egy fél fasírtot, és a gyomrom fel is zördült, hogy hé, mi ez. Nem erről volt szó, hanem gyümölcs löttyökről.

Suttyóreggeli! :)

Anyukám még mindig boldog, és még mindig gyönyörű

Innen egyenes út vitt át a diadalívhez, a középsőhöz, az igazihoz. Mert ugye az első az ugyanez csak piciben, a harmadik meg baromi nagy, és modern, csak tömör leegyszerűsített beton keret. Ez az igazi!

Eddigre viszont már teljesen megsemmisültem. Kiment a fejemből a bódulat és csak a fájdalom maradt. Nem volt más hátra: irány a vasútállomás!
Nem volt közel, egyáltalán nem, és nem akartuk bekockáztatni, hogy újfent elkésünk. Ennek a szuperbiztonsági intézkedésnek köszönhetően két órával hamarabb értünk oda. Volt némi eltöltendő időnk. Elmentünk megkajálni, meg venni nekem valami gyógyszert, ami nem üt ki teljesen.
Kértem egy nagyon erős Advilt, kaptam is. A gond csak az volt, hogy a mellékelt betegtájkoztató kizárólag francia nyelven íródot, így nem láttam, mennyi időnként vehetek be egyet-egyet. A vonaton megkérdeztem a kedves kis utaskísérőket, hogy lefordítanák-e. Addigra túl voltam két pirulán. Kiderült, hogy 8 óránként vehetek be egyet, és naponta soha nem többet, mint 3 darabot.
Ajjaj, itt baj lesz. Ma már nincs több bogyó.

Elfoglaltuk a rendes ülőhelyünket a vonaton, minden úgy ment, ahogy kellett.
Londonba beérkezve már nem voltunk időhöz kötve. Igaz, semmi kedvünk nem volt várost nézni, meg ennyi táskát végigcipelni ekkora gyalogúton. Úgy döntöttünk, irány egyből haza, London majd a következő alkalommal lesz terítéken.
Hamar kiderült, hogy 4ünknek a 4 vonaljegy ugyanolyan csillagászati, mint amit idefelé fizettem, ez a legolcsóbb, nincs olcsóbb opció. Úgy döntöttünk, ez nem jó, kell lennie olcsóbb megoldásnak is, hogy eljussunk egyik vonat állomásról (St Pancras-ról) Charing Crossra. Gondoltuk egy éltünk-egy halálunk, kérdezzük meg, mennyi volna a taxi. Az mégis csak kényelmesebb, apunak nem kell lépcsőket másznia a metróhoz, és mint kiderült: olcsóbb is. Majdnem fele annyiba került, úgy, hogy a hatalmas utastérben kényelmesen elfértünk (ilyen klasszikus fekete cabbyvel mentünk, tudjátok, aminek fordítva nyílik az ajtaja),  és úgy, hogy közben szuper helyeken mentünk keresztül. A pályaudvarra érve még mindig volt időnk a sevenoaksi vonatig, úgyhogy anyu felkurjantott: nehogy már Londonban vagyunk, és nem iszik egy jó guinnest! Tudni kell, hogy ez édesanyám szájából olyan ritka, mintha én azt mondanám: de megkívántam most egy jó nagy tábla Milkát (mert ugye én gyűűűlölöm a csokit).
Nem is volt vita, kaptunk az alkalmon.
Isti azt mondta, ismer néhány kocsmát a közelben. Eljöttünk egy mellett, ami üres volt de Isti javaslatára nem ebbe mentünk, mert feljebb vannak jobbak. Voltak is, de mind tele volt, csúcsidő volt, meg happy hours, meg minden lótúró. Apu már fáradt volt, úgyhogy azt mondta, menjünk vissza az első helyre, az üres volt. Be is ültünk, ki is kértük a söröket. Én nem mertem nagyon alkoholizálni ennyi gyógyszeres nyomás alatt, úgyhogy csak anyu fél pintjéből nyalogattam egy-két kortyot (nekem is ez volt az első barna söröm).
Egyszer csak ellibbent mellettünk egy akkora szőke nő, hogy akarva akaratlanul is utána néztem. Nem is csoda, mert ő egy férfi volt, nőnek öltözve. Nem ügy, mit bánom én, de apu elkezdte bámulni. Istivel úgy fogtuk vissza, hogy ne bámuljon már, mert ez itt nem szokás, ez tök természetes dolog!! Aztán felbukkant egy ugyanakkora vörös hajú teremtés is. Ekkor történt a felismerés: Isti felhívta a figyelmünket, hogy nézzük meg a posztereket a falon. Csupa ölelkező puszilkodó muksó.
Sikeresen besétáltunk a környék egyetlen meleg bárjába. És tényleg, ahogy jobban körülnéztem, voltak ott poszterek, képek, térdig érő pöcsű fáraó szobrok, sőt, még egy cikk is a London Pride-ról, amit láttam is befelé jövet, de gondoltam a belvárosban vagyunk, biztos London büszkeségeiről egy kis újságcikk. Aha... Aztán leesett, hogy a pultos fiúk is olyan bősz csuklómozdulatokkal gesztikulálnak, hogy én is megirigylem, miközben az egyikük egy Alicia Keys számra táncol és énekel egyszerre, és még fel is hangosítja.
Ami nekem inkább mókás és érdekes, de az enyhén homofób apukámat rendesen odaszögezte a székhez. Ilyen gyorsan sört felhörpinteni még nem láttam.
Mintha puskából lőtték volna ki, úgy menekült ki onnan, mi meg jobb választásunk híján mentünk utána.

Felpattantunk a vonatunkra, és hazaszáguldottunk.
Otthon már várt Shaun, aki szánta bánta, hogy nem tudtunk találkozni hétvégén, de az mégsem járja, hogy elengedjen újabb 4 napra Magyarországra, és még csak meg se ölelgessen.
Esküszöm, ebben az emberben van valami életelixír.
Végigaludtam az éjszakát, mindenféle gyógyszeres behatás nélkül, mindehhez pedig csak annyi kellett, hogy lefeküdjön mellém, simogassa a buksimat, és beszéljen hozzám. Perceen belül aludtam, és fel sem keltem másnap reggel 4ig.

Nem, nem, ez normális, reggeli géppel repültünk haza, így extra korán ki kellett indulnunk a reptérre. Ismerve a Szalczingerék nemzetközi utazásra vonatkozó lekésési/elnézési/elnapolási  képességeit, tudtuk, hogy itt bizony ott kell lenni időben, még mielőtt Murphy felébred.

És lám, most otthon vagyok, túl vagyunk egy dupla kerékcserén a reptérről visszafelé jövet, egy találkozáson Sinyával, akivel úgy néz ki, képesek vagyunk ismét értelmes felnőttek módjára kommunikálni anyázás nélkül, fél év után először, a mai napon pedig túl vagyok életem első igazi foghúzásán is.
Bizony megszabadítottak ettől az átoktól, és most baromi fura, mert óriási fog volt, 2 és fél centi mély és nagyon széles, és akkora krátert hagyott maga után, hogy hihetetlen, és alig tudok még enni és inni, és még mindig be vagyok drogozva, de ennél már csak jobb lesz.

Ellenben én most jobbra el, mert nagyon régóta írom ezt a vackot, és szerintem a negyedetek se olvassa el idáig, szóval bonszoár.
<3