Égjen a világ - szólt a textilmérnök.

Avagy miért omlik össze az ember lánya a bevásárlóközpont kellős közepén hisztérikus rohamok közepette üvöltve, hogy máglyán égjen az összes fehérneműtervező, aki pusztulásra ítéli világunkat.

Megtörtént.

Nem most, mert most a másik véglet zajlott le, valami univerzálisan szerencsés bolygóegyüttállás következtében.
De a jelenség még mindig létezik, és szomorúan konstatálom, hogy nem csak kis hazánkban.

A fiúknak most szólok, hogy ez ugyan nem hüvelygombás, de fokozottan hímriasztó melltartó-problematikás bejegyzés.

Mert ugye ha az ember lánya megtalálja a tökéletes darabot, annyi és annyi keresgélés után, már csak két dologért fohászkodik: hogy az anyag kitart, és a testsúly pedig nem ingadozik.
Nálam bekövetkezett a rettegett vég: a tavaly vásárolt "mintha rámöntötték volna" melltartóm megadta magát, azt mondta nekem, hogy most már itt-ott elállok, nem illeszkedek tökéletesen, úgyhogy úgysem fogsz már hordani, és egy ilyen szétfoszlós ön-eutanáziát alkalmazva adta a tudtomra: szép volt, jó volt velem, de most már engedjem el.
Ebben a pillanatban a szomszéd fiókomban a bugyik is felemelték a hangjukat: elfáradtunk, cserélj le minket!

Komolyan, farmer vásárláson kívül ettől félek leginkább: melltartót találni. Tű a szénakazalban, komolyan.

Jelenség:

Amint belépsz a boltba, egy karatemestert megszégyenítő pögőrúgással pofán vág a csipkeáradat, csak pislogsz, hogy mennyi mennyi dögös cucc van itt. Nem is beszélve a képekről a falakon, hát nő létedre is kicsordul a nyálad azoknak a csajoknak a látványától. Valahogy elhitetik veled, hogy te is tudsz olyan vadítóan kinézni, mint ők, csak vedd meg ezt a méregdrága falat anyagot, és várd, hogy megtörténjen a csoda.

Állítom: erre van is esélyed. Ha maximum B betűsig vagy méretezve. Onnantól feljebb hiába van készleten ugyanaz a modell: egyszerűen röhejesen - hogy tovább menjek: szarul néz ki. 

Mutassatok nekem egy olyan modellt, ami ugyanolyan kívánatosan néz ki 3 számmal nagyobb méretben is, mint mondjuk ezen a csajon. Nem durva, ez egy teljesen alap darab, mégis, ha C-s vagy D-s verziót veszel belőle, hirtelen nagyi melltartója lesz belőle, olyanok,mint valami terrorelhárítási bunker. 

Az évek meg a rutin már súgják a füledbe, hogy nem, anyukám, nem ez a neked való, áss mélyebbre, és nézelődj az alapabb darabok közt.
Odakeveredsz, és elkezdesz méretek után nézelődni.

A kerület:

A számozás 30tól kezdődik, és kettesével növekszik. A 34-es felel meg az XS-nek, azaz a super small-nak, tehát ennél lejjebb elvileg nincs nő. Hát itt van. Jaj hát ne tőlem kérdezd, nem tudom,

biztos kiműttette a bordáit.

Még nem is ez a megdöbbentő, mert hát a kicsi nő, az kicsi nő, de 38-ban megáll a számozás. Az kérlek az M-es, azaz medium méret. Közepes nőtől felfelé már ne vegyél melltartót. Minek az neked. Főleg hogy a kis nők kis melle szépen rá van szerelve a testükre, a nagyobbak viszont szinte önálló életet élnek. Mindegy, nem kell az neked. M-es méret fölött takarodjál ki a boltból. Most égre ennél a pontnál tovább jutottam, 34-36 közé fogytam. Éljen éljen, mehetünk a következő lépésre. 

A kosár:
A kerület méretezésen kívül is ki tudják verni a biztosítékot: a kosár méretekkel. A boltok 80%-a
nem tudja a C-ig elmondani a ABC-t, aki mégis, az meg a D betűt már meg sem kockáztatja.
Tudjátok, úgy vannak elrendezve, hogy az egy modellhez tartozó darabok szépen sorakoznak egymás mögött, a legkisebb legelöl, a legnagyobb leghátul.
Mit csinál szerencsétlen nyomorék dúskeblű vásárló? Ha meglát egy szimpatikus "talán értelmesen néz ki rajtam is" melltartót, megejti azt a mozdulatot, mint amikor a sebészek felhúzzák a kesztyűt és megmozgatják benne az ujjaikat, és egy marha végbélvizsgálatot meghazudtoló hatttttározott karmozdulattal behatolnak a falhoz, hogy szemügyre vegyék: ebben az esetben meddig voltak hajlandók elszámolni a tervezők/bolttulajdonosok.
Az esetek újabb 80%-ában viszont pont eggyel az ő mérete alatt akad el a méretsor. Ha viszont szerencséje van: megtalálja a megfelelő betű-szám kombinációt, és mintha a Szent Grált tartaná a kezében, úgy emeli ki a sorból a kitüntetett darabot, csillogó szemmel nézi: TALÁN.


A pánt:
Ha szerencséd van, a pánt i megfelelő. Értem én, hogy a nagyobb súlyt jobb egy vastagabb pánton
eloszlatni, hogy ne vágja szét a vállad, de jó volna megtalálni az arany középutat a falatnyi spárga pántok és a golyóálló mellény közt.
De wow, ez jó, nem túl vékony, nem túl vastag. Kényelmes lehet.





The magic moment:
De ekkor jön a vízválasztó pillanat, amin áll vagy bukik minden. Jó, nem minden, de az illető lány ép elmeállapota biztosan.
Komolyan, ez a kedvenc WTF pillanatom az egész rituáléban: Meg kell tapogatni az anyagot. És ekkor csobban az majom az vízben.
Azt csináálják ugyanis, hogy mikor megtapogatod az elsőt a sorban, a legkisebbet, és látod, hogy csak normális anyag borítja, semmi alátömés, elhitetik veled, hogy az egész sor ilyen lesz. De aztán C-től kezdve feltűnnek a tömések a merevítő drót fölött.

DE MÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ?????

Számomra - és szóljatok közbe csajok, ha nem így van, az tűnik logikusnak, hogy akinek kicsi melle van, az szeretné, ha nagyobbnak tűnne, ezért az A kosaras kolleginák jobban fogják preferálni azokat a darabokat, amiknek van egy kis tömés az alján. Meg tudom érteni, én is ezt csinálnám. Az a szerencsétlen, aki meg D-s mérettel rendelkezik, szeretné inkább, ha egy kicsit eltűnne a horizontról az a két gigászi domb, jó lenne, ha leszoríthatná kicsit őket, hogy mondjuk nem érjenek oda 20 perccel korábban, ahová megyünk, mint a törzsünk.

De nem.
A tervezők szerint mindenki kapja be: A és B kosárba nem jár a szivacs. C-től fölfelé pedig akkorát rakunk bele, hogy az álladig felnyomja a melleidet.
Eeeesküszöm, álltam ott a tükör előtt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, bámultam a tükörbe, hogy aztak....va. Oldalra fordultam, lemértem gyerekek: a bordáim vonalától majdnem 20 centire dobta előre őket.
Hát minek az????
Azt ne mondja nekem valaki, hogy ez vonzó meg nőies, neadjisten kecses.
Ledobod a pólót a pasi előtt, és BUMM!!!!!! Aztán meg csodálkozol, ha nem tud a szemedbe nézni.
Arról nem is beszélve, hogy ehhez meg milyen felsőt veszel fel? Ha lazát, az kidobja az anyagot a melled vonalában, és úgy nézel ki, mintha cirka 30 kilóval lennél több, mint amennyi igazából vagy. Szűket, mert végre lapos a hasad, és nem félsz felvenni őket? Hát, ha nem zavar, hogy úgy bámulnak rád, mint egy szellemre, nyugodtan. Főleg, ha nem zavarnak az elhaladóktól érkező beszélgetésfoszlányok, mint "láttad azt a csajt, mekkkkkkkkkora csöcse van?" s hasonló íkúbajnok szociálterapeuta csemegék.

Szóval állsz, és úgy döntesz, inkább megveszed a kisebbet, ami ugyan kicsit szorít, de legalább nincs benne tömés. Az is valami.


A kivétel:
Szót kell, hogy emeljek ez a bolt érdekében, hogy kiemeljem az idegőrlő sorból. Halkan ugyan, de nem mondom kétszer,hogy ez valami eszkortlány ellátó gyűjtőhely lehetett, mert nagyából 6szor elkárhozol, ha csak ránézel ezekre a fehérneműkre, olyan szemérmetlenek. De emellett borzasztó ízlésesen volt megszerkesztve az enteriör, friss vágott virág mindenütt, kálák és fehér rózsák meg liliomok, a próbafülke akkora volt, mint a szobám, ahol volt egy külön fotel a pasinak, néhány férfi érdekeltségű magazin, egy 3 részes hajtott tükör neked, egy kis asztal, rajta tálkában cukorka, és két bekészített pezsgős pohár, a falon pedig kapcsolók armadája, amikkel megnézhetitek az újonnan vásárolt holmit fényben, félhomályban, sejtelmes sötétben, sőt, színes forgó diszkófényekben is. Egy másik kis asztalkán egy antik kinézetű elefántcsont színű, arany tekerő számlapos telefon, amire rögtön egy eladó ugrik, diszkréten bekopogtat, hogy miben segíthet, és ha kiadod neki a darabot, hogy ebből kérsz egy ugyanilyen számozásút, csak eggyel nagyobb kosarút, akkor hoz a biztonság kedvéért egy olyat, amit kértél, meg még kettőt, ennek a méretnek a környékéről, meg még a kért méretben 3 másik modellt is, ami tetszhet.
És nem csak ebben profik: minden egyes szám-betű kombináció létezik náluk 30-tól 46-ig, A-tól EE-ig.
Sőt. Olyan is, hogy az egyik kosár más méretű, mint a másik, azoknak, akik esetleg nem szimmetrikusak.

Én úgy megilletődtem, hogy egyáltalán nem voltam felháborodva az árakon: ez egy olyan hely, ahol a maximumot kapod a pénzedért. Legyünk őszinték, ennél kényelmesebbé már nem tehetik a vásárlást.
Szóval pofátlanul sok pénzt hagytam ott ebben a boltban, még úgy is (még egy plusz pont), hogy az egyik előadó a próba után a kezembe nyomott egy kupont, hogy ha ezt odaadom a pénztárosnak, lecsípnek nekem 10%-ot az össz árból.
Ez után pedig legyen szép napom, remélik, nemsoká újra visszatérek.
Hát... ez egészen biztos, de hogy mikor, az csak az újonnan vásárolt gyönyörűségem kitartásán múlik.

Lusta lusta szabi-nap. Mosollyal zárva.

(Nem önfényezés - idézet, amitől kicsit levakarhatatlannak bizonyul ez a vigyor)

Fénypontok:

1.) Hogy végre nem én mentem dolgozni, és nem nekem kellett kiszállnom a meleg ágyból előbb, hanem Shaunt hívta a kötelesség, és jól láthatóan ez neki is ugyanakkora kínnal jár (ha nem nagyobbal), mint mikor nekem kell kibontakoznom az ő öleléséből reggelente.

2.) Hogy Csillával reggel együtt mentünk bevásárolni, amit sose szoktunk, és ezt szerettem. Meg azt, hogy ugyan tudtuk, hogy a Cooperative sokkal jobb bolt, nagyobb kínálattal, testületileg mégis mindketten a közelebbi OneStop felé fordultunk, mert nagyjából mínusz 700 fok van kint. Vagy de legalábbis annyinak tűnik. 

3.) Hogy térden csúszva porszívóztam végig a lakást, mert azt úgy kell, de így minden kis szöszmöszt fel tudtam szedni. És hajat. Mennyi hajat... Egy egész pincsire való hajat. Úristen, hogy lehet, hogy még mindig van a fejemen belőle?

4.) Hogy Shaun átjött este, pedig mára nem vártam. Nem is maradt sokáig, mert ma barát-nap van, csak gyorsan beugrott hozzám még mielőtt Callum ideér a városba, hogy leültessen az ágyra, mögém üljön, átfogjon a jéghideg kezeivel, hagyja, hogy beleilleszkedjek az abnormálisan hosszú úszó karjai ölelésébe, majd elmondja nekem, hogy az ilyen napok, mint a mai (hosszú és nehéz) mindig eszébe juttatják, mennyire boldog, hogy vagyok neki. Hogy az élete sokkal jobb irányba fordult, mióta ismer, minden szempontból. Ezt ő is látja, valamint az anyukája és a legjobb barátja is megállapították. Hogy visszazökkentettem egy jobb útra, amit valaki szörnyűséges némber miatt hagyott el. Hogy megnyugszik, ha itt van, és ugyan üzenetben még azt írja, hogy borzasztóan lehangolt, de az idevezető úton már azon kapja magát, hogy mosolyog. És azt mondja, köszönöm. És megkérdezi, hogy feküdnénk-e így ahogy vagyunk most még egy kicsit, mielőtt mennie kell? Csak csendben, mert nagyon fáradt.
De aztán nem marad csendben, és őshüllőkről beszél, meg a Földön valaha élt legnagyobb ragadozóról, meg az óriási rovarokról, majd a kérdése után hagyja hogy elmagyarázzam neki, miért nem nőnek a húsevő növények akkorára, hogy emberre vadásszanak.

Ezen kívül csak egy dolgot mondtam: hogy valószínűleg ő az egyetlen pasi, aki minderre akkor döbbent rá, mikor együtt vagyunk, nem pedig utána. Aztán én is azt mondtam, hogy köszönöm, és szundiztunk. 

5.) Hogy rájöttem, hogy Alex Hepburnek nagyon sok jó száma van, amiket egyenként szépen mind magamévá is tettem a vadiúj, frissen rendszerezett zenemappámba.

6.) Hogy miközben ezt hallgatom, végre újra haladok a könyvemmel,és csak úgy zabálom az oldalakat. Yumee. 

Töviről hegyire - avagy tessék lássék love story

Shaun személyes jóváhagyásával megkaptam az engedélyt egy olyan bejegyzés megírására, ami minden lehető személyiségi jogot sérteni fog, lévén magyarul van, ő nem érti, a Google fordító pedig csődöt mond az írásaimon.

Nem én vagyok a speciális, hanem a program hülye.
Kipróbáltam.
Neki a "kivittünk mindent a kocsiba" úgy hangzott, hogy "we all kiwifruit in the car"....aha....pont ezt akartam mondani. Hogy KIVIttük. 

Na mindegy, szóval azt mondta, 300 embert mégse hagyjak lógva: meséljek nyugodtan.

Kedd volt. Ez nagyon fontos. Dehogy fontos  :D

Mindenesetre nem hazudok: keddi nap volt, mikor is Geri egy összejövetelt rendezett nálunk, az újonnan érkezett eredeti magyar alapanyagokból gyúrt Zita tiszteletére. Mint mindig, ez is csak egy kis "sziahogyvagy" iszogatásnak indult korlátolt mennyiségű emberrel, de valahogy aztán kinőtte magát a buli, és olyan emberek is jöttek, akik valakinek a valakijei, de épp ráértek, szóval hello. Lehetnék emiatt mint egyik házigazda pipa, elvégre a nappaliban alszom - minél több ember jön, annál később mennek haza, és én annál később alhatok. Mégis, ha nem így lett volna, és nem jön el mindenkinek a mindenkije, sosem ismerem meg őt. 

Elég húzós napom volt munkában, lestrapálva és nyúzottan értem haza. Még működött a bejárati ajtónk. Mikor beléptem, szembe találtam magam ezzel a nagy rakás emberrel, akinek a 80%-át nem is ismertem. Konstatáltam, hogy Misi nem jött el, mesélték a többiek, hogy összeharaptak a Gergővel valamin, és most mindketten azt a kislányos sértődősdit játsszák. Számítottam pedig rá, megbeszéltük, hogy lenyírom a haját, hogy értelmesen nézzen ki szegény feje. Enélkül viszont - mert hát Misi fejének távollétében nehéz a Misi haját nyírni - az egyetlen esti programom is elúszott, szóval úgy döntöttem, részemről vége a napnak: ledobtam a cuccom a sarokba, felkaptam a törölközőt, berongyoltam a fürdőbe, lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy csininek a legjobb szándékkal se mondható szürke CocaCola-s reklámpólót, 

kimentem a nappaliba, leültem az asztalhoz, és bekapcsolódtam beszélgetésözönbe Csillával meg Natashával. 

Pár perc múlva elkezdtem körbenézni, hogy mégis kik vannak itt. Közvetlenül előttem állt egy magas szőke srác, ránézésre kb 18 éves (Amúgy ő Andy, és 26, igen, a korbecslőképességem még mindig lehengerlő), mélyen elmerülve társalgott valakivel, akit kitakart előlem. Mikor újabb hosszú percek elteltével visszatévedt a szemem erre a párosra, Andy már elmozdult, és továbbra is beszélt valakihez, aki magas volt, barna hajú, mélyen ülő szemű, és aki közben végig rám nézett. Mikor összetalálkozott a kis szemünk, kicsit olyan volt, mintha gyomron rúgtak volna. 

Ó hello. 

Kicsit elvesztem rögtön. Legszívesebben felálltam volna a székemen, leordítottam volna mindenkit, hogy most sürgősen legyen kuss, és valaki mondja meg nekem, hogy ki ez. 

De persze inkább vártam a soromra, hátha kiderül ez magától is. 

Nemsokára leült hozzánk beszélgetni, elhülyéskedett Natashával, bekapcsolódott a témába, amiről szó volt. Igen mélyenszántó gondolatmenetel volt. Szóba jöttek a Hódító Hódok, tudjátok, az a vasárnap délelőtti mesesorozat, és az, hogy a hódoknak végül is milyen színük van. Én váltig állítottam, hogy szürke, mindenki más meg hogy barna. Na ebből aztán egy egész éjszakát átölelő parázsvita alakult ki, mert ez azért esszenciális. Aztán ő meg én továbbvittük ezt az egészet. Azt mondta nekem, higgyek neki, ő tudja, emelt bioszos volt. Mondtam, hogy inkább ő higgyen nekem, bioszos egyetemre járok. Á,

Na most ez milyen színű???

hát ő azt nem hiszi. (még mindig nem tudom miért)

Megfogtam a kezét, beráncigáltam a szobámba, és az ölébe dobtam egy kupac bioszos tankönyvet, a tetején a Fajok Eredetével. Kikerekedett a szeme, hogy én ezt ismerem-olvasom? 

Felnyitotta, majd megzavarodva elkezdte nézni a magyar szöveget. Jókat mókáztunk a magyar íráson meg a szavakon, próbálta őket kiejteni, az ő kedvence a "szervek" szó volt, nekem meg az, ahogy azt mondja (próbálja), hogy "tetűlégy". 

Innentől valahogy megtaláltuk a közös hangot, elkezdtünk leszakadni a többiektől, és csak beszélgettünk. 

Egyáltalán nem jelentett nehézséget megérteni őt, ami nagy szó. Gyönyörű brit angollal beszél, lassan, kifogástalanul, sőt, mi több: azt mondta, hogy az én angolom is teljesen rendben van. Hogy mintha nem is kéne gondolkoznom a szavakon. (haha, édeske, ha tudná, hogy elzsibbadt az agyam aznap estére)

Aztán leakadtam róla, gondoltam nem akarok a nyakán ülni. De valahogy nem volt olyan helye a lakásnak ahol ne találkoztunk volna össze. Hol ő utánam, hol én utána - végül is az egész estét együtt töltöttük. 

Egyszer sikerült elválnunk,de akkor meg összecseréltük a telefonunkat (ugyanolyanunk van), és újra egymás után kellett járnunk.A visszacserénél megakadtunk megint egymásnál, versenyeztünk egymás legidegesítőbb játékaival - ő nyert egy olyannal, amit ha nem tanulsz meg kívülről, tényleg megöl. Gyorsan. :D  (igen, igen, ez az általános iskola 7. osztály, jól látjátok).

Shaun ugyan angol, de mégis tőle jött számomra a nap poénja (és bókja egyben). Kint ácsorgott mindenki a tenyérnyi kis teraszunkon az ajtó előtt, cigiszünet volt. Kimentem én is, de nem vettem kabátot. Nem volt olyan hideg, így november közepén, ugyebár. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne menjen be a füst, majd felnéztem. Szemben ült a korláton, és tág szemmel meredt rám. Majd azt mondta: 

- Nem hittem volna, hogy egyszer ilyesmit fogok mondani, főleg nem egy ilyen lánynak, de nem szeretnék még esetlen felvenni néhány ruhadarabot?

(muahahaha,egy ilyen lánynak?)

Így ment tehát az este, szuperül éreztük magunkat, de aztán kegyetlenül közeledett a 4 óra, mikor is mindenki menni készült - ők is. Minden jel arra utalt, hogy ez így ennyi volt. Semmit nem tudtam meg róla a nevén, korán, és a tanulmányain kívül, ez pedig édeskevés. Semmi számcsere, vagy ilyesmi. Nem is dobtam be. Olyan rég nem csináltam ilyesmit, azt se tudom, divat-e ez még.... elkérni a másik számát. :D

Szóval csak térdeltem az egyik széken, a támlának támaszkodtam és néztem, ahogy kifelé megy, és vagy 6x visszafordul, hogy még egy utolsót integessen nekem. 

Aztán bumm, ajtó becsuk, varázslat szertefoszlik. 

Térdeltem még ott vagy 20 percig, és vigyorogtam mint egy félőrült. Nem másért, minthogy éreztem valamit, amit egyrészt rég nem, másrészt amiről nem gondoltam, hogy valaha még fogom. 

De nem nagyon foglalkoztam vele, volt már ilyen, majd másnapra elmúlik. 

Kicsit olyan, mint mikor van egy ilyen kis Ámorod, akit tudatosan begyógyszerezve és ártalmatlanná téve tartasz az ágyikójában hogy ne kavarja össze az életed, de most felkel, megnyújtózik, megrázza a kis fejét meg a dagi kis popsiját, megfogja az íját, és ugyan még olyan kótyagos, hogy mellé lő, de azért még megkarcolja a szíved, amitől az elkezd sajogni. 

Másnap nem kisebb mint fülig érő vigyorral ébredtem: még mindig sajgott. 

Kicsit még jobban sajgott, mert tudatosult bennem, hogy esélyem sincs megtalálni ezt a fiút, fogalmam sincs honnan szalajtották. Csak ez a rosszabbik fajta sajgás volt.

Elkészültem, elmentem dolgozni, majd a szünetben lementem a konditerembe, ahogy mindig. Valahogy viszont nem voltam formában: a futópadon majdnem meghaltam 2km után. A terem száraz és hideg levegője nem segített hogy jobban legyek, majd kiszakadt a torkom. Úgy döntöttem, lemegyek az uszodába, mert ott finom meleg van, és nagyjából 10000%-os páratartalom. Így is tettem: leültem a lelátó lépcsőjére, zene a fülbe, szem becsuk és relax.

Eltelhetett így nagyjából 20 perc, mikor úgy éreztem, remeg az épület. Felpattant a szemem, pánikolva néztem körbe, hogy mégis mi történik, de csak egy nagydarab ember jött fel a lelátóra, úgy trappolva, hogy beleremegett az egész szerkezet. Megnyugodtam, hogy nem ma halok meg földrengésben, és már épp csuktam volna vissza a szemem, mikor megláttam a nagydarab ember mögött egy piros foltot és az ő arcát. 

Történt már velem ilyen. Sokat gondoltam valakire egy időben, és mikor a laptopom sötét képernyőjén megláttam az arcom, megláttam az övét is az enyém mellett. Megforgattam a szemem, mondván az agyamnak,hogy jó lenne nem idehaluzni embereket, de a fej még mindig ott volt, mikor visszanéztem. Abban a pillanatban az állát és a feje súlyát meg is éreztem a vállamon, és kiderült,hogy tényleg ott van, pedig óceánnyi távolságokban kéne lennie. 

Ez történt itt is. Elmagyaráztam az agyamnak, hogy értem én, hogy szép volt a tegnap este meg minden, de jó lenne nem minden random srácban őt látni. Az agyam erre pofon csapott, hogy jó, ha nem hiszed el, nézd meg magad. Kinyitottam a szemem, és tényleg ő volt az.

Lépdelt a nagydarab ember mögött, rám pillantott, majd előre, majd megállt, és lenézett rám. Így.

Hát te?

Én meg néztem fel rá így:

WTF  most mi legyen?

Tudjátok, ez az a helyzet, mikor a srác leül melléd, beszélgetni szeretne veled, te meg tátott szájjal nézel, mint egy idióta, megfagysz, nem érted, miért nem jut eszedbe egyetlen angol szó sem, sem nyelvtani szerkezet, arról nem is beszélve, hogy mi történt a szíveddel, hogy hirtelen majd ki akar robbanni a mellkasodból.

Szóval azt hiszem beszélgettünk, de ha bottal üttök se tudom megmondani, miről. Azt tudom, hogy mikor felállt és távozott, leszámoltam a pulzusom, ami 157 volt az amúgy mostanában átlagos 55 helyett. 

Nem igazán értettem, mi történt.

Utólag kiderült, hogy ő ott dolgozik. Igen, ott ahová én majdnem minden egyes nap elmentem edzeni. Hogy miért nem találkoztunk eddig soha? Azért, mert ez volt az EGYETLEN nap, mikor véletlenül tovább maradt bent egy barátja kedvéért, így abban az időben is ott volt, mikor én is. Mikor én véletlenül fuldokoltam és kellett a párás levegő. Ha még jobban fuldoklom se lett volna baj, mert ő véletlen ilyen életmentő-ember. Hogy hívják ezeket? Life guard, na. 

Ki szeretne találgatni, hogy az elkövetkező napokban százalékosan milyen volt a konditerem látogatási rátám? (motiváció a köbön)

De sajnos mindhiába: többet nem láttam. Se ott, sem a városban a környéken, se sehol. Pluszba rám tört egy ilyen taknyos-köhögős-megfázós borzalom is,így pedig nem nagyon tudtam edzeni járni sem. Néhány napig még őrlődtem magamban, mikor végre nagy nehezen elmondtam Gerinek, hogy mi nyomja a kicsi szívem. Eleinte ugyan nem akartam belevonni senkit, mert ez egy apró baráti kör, és ugye tudjuk, hogy ha ott valaki bedobja az embergyűrű közepébe a "love" címkéjű kakigránátot, bizony baj lehet belőle.  De csak nem tudtam tartani a szám.

Onnantól folyton kérdezgetett, hogy hogy alakulnak a dolgok, de csak egyre mérgesebb lettem. Hogy alakulnának, azóta nem láttam, és nagyjából esélyem sincs rá. Kicsit elkeserítő volt.

Geri viszont úgy döntött, jófej lesz: néhány nap múlva azzal a hírrel fogadott, hogy újabb összejövetelt rendez a közeljövőben, és meghívta őt is. (Most már hivatalosan is) :D

Borzasztó hosszú vasárnap volt. Isti ment nyitni, de én is vele mentem: segítettem neki feltenni a karácsonyi dekorációt, majd déltől munkába álltam, 5ig meg sem álltam, majd pár perc kajaszünet után nyomtam tovább. Mikor 8kor a menedzser benyögte, hogy Isti mindjárt végez, kivertem a balhét. Istinek volt szünete, én viszont nyitás óta itt vagyok, és nagyon nyűgös és nagyon fáradt. 

A menedzser tehát elengedett, visszadobott a mély vízbe, had ússzak haza. 

Hazaérve ruhástul bedőltem az ágyamba, és milliszekundumukon belül elaludtam.

A csengő hangjára keltem fel, megérkeztek az első vendégeink - a triumvirátus: Josh, Andy és Ő. 

Eszemben sem volt szociális életet élni, borzasztó fáradt voltam, a tükörképem pedig egyesen ijesztő volt. Meghúztam magam a szekrényeim mögött, és tovább pihentem. Rövidesen aztán felkeltem, kiültem beszélgetni Csillához a nappaliba, míg a legények a Gerivel a szobájukban videójátékoztak. Nem is nagyon vágytam senki szeme elé kerülni.

Eltelt így nagyjából egy-másfél óra, mikor mindenki hirtelen lekezdett kiözönleni a szobából vacsizni. Mindenki, csak ő nem. 

Csilla csinált olyan csilis csirkés tortilla megoldást, amit anno az Ati, az pedig nagyon finom, istenre esküszöm, bűn kihagyni. Megfogtam egy adagot, és bevittem a szobába, hogy Ő se maradjon ki a jóból. Szépen megosztoztunk, ahogy kell. Mondta, hogy csücsüljek le, játszunk egyet. 

Mázlim volt: előtte rengeteget játszottam, így edzésben voltam. Az első kört ugyan megnyerte, de aztán felszívtam magam. Ledobtam a pulcsit, felvettem a játék pózt, és úgy elpicsáztam szegényt zsinórban háromszor egy autós játékban, hogy alig győzött pislogni. 

Fun fact lányoknak: ha legyőzöd a pasit egy autós játékban, az nekik valamiért roppant mód imponál. 

Az este további része valahogy úgy telt, mint az első buli alkalmával. Valahogy mindig ott volt, ahol én, valahogy muszáj volt mindig hozzám érnie, mellém ülnie-kerülnie. 

Elég késő volt már, mikor felment a lázam - kezdett eluralkodni rajtam ez a megfázás. Geriék ágyán ültünk, mikor mondtam, hogy nem vagyok valami jól, megyek, megmérem a lázam. Odafordult hozzám, két kezébe fogta az arcom, mert neki jéghideg volt a keze. Ah, mint egy fincsi jeges borogatás. Hadd ne kelljen részeleteznem, mennyire elvesztem a szép kis szemeiben. De nem volt mit tenni: tényleg felszökött a lázam, 39,6°-on tombolt, úgyhogy lassan el kellett vonulnom pihenni. 

4 körül sikerült kipenderíteni a társaságot a lakásból. Mivel Csilla már a háta közepére kívánta az egészet - meg tudom érteni, már 2 körül elkezdtük őket hazarugdalni - Geri pedig benne tartotta a lelket, rám maradt a feladat, hogy kiengedjem őket. Addigra újfent elromlott a bejárati ajtónk, a kertkapunk kellett kitessékelni őket, az meg kóddal nyílik. Kimentem tehát velük, kinyitottam az ajtót, erőltetetten röhögcséltem Sam unásig ismételt poénjain, majd arra eszméltem, hogy Shaun megölel. Úgy igazán, és hosszan. Búcsúzásként. És azt mondja, hogy take care, promise!

Hát mit lehet erre mondani? Jójójójójó, igyekszem. 

Miután hazaért, írt nekem. Elmondta, mennyire szuperül érezte magát ma éjjel, és még egy-két cuki dolgot, nekem pedig paff, ennyi kellett, szétestem. Ezen a semmiségen mégis volt mit beszélni reggel 6ig.

Aztán rájöttem, hogy megint megakadtunk. Szervezzünk még egy bulit? Hát nem túl nyilvánvaló az?
Nem tudtam aludni, így összepakoltam kicsit a nappaliban. Az asztal alatt találtam egy öngyújtót. Az övét. Azt, amelyikkel egy bűvésztrükköt próbált nekem bemutatni, és mivel nem sikerült, ledobta, és senki sem vette fel. 

Gondoltam ez még jól jöhet, bedobtam a táskám zsebébe, másnap pedig úgy mentem el dolgozni,

Egy ilyen tekintélyes darabról volt szó.

hogy az nálam volt. 

A műszakom végeztével, a vacsimat fogyasztva újfent megtalált, és beszélgetni kezdtünk facebookon. Szóba jött az elvesztett öngyújtója. Közöltem a jó hírt: megtaláltam, épségben van.
Egyelőre. 

Abban maradtunk, hogy ő képtelen élni az öngyújtója nélkül - ki lenne képes a 20 pennys öngyújtója nélkül élni? - úgyhogy okvetlen találkoznunk kell. 

Iggggggen?  :P

Ennél már csak az lett volna nyilvánvalóbb,ha egy reklámtollat próbálok neki visszaadni. Vagy egy szórólapot. Esetleg a rágót, amit nagynehezen végre lekapart a cipője talpáról.

Megbeszéltük,hogy mivel arrafelé lakik, mint én, elindul felfelé a hegyen, én meg lefelé, és majd csak összetalálkozunk majd félúton. Aztán hazakísér. Vagy valami. 

Azt mondta, eléggé éhes, gyorsan még eszik valamit, aztán találkozunk út közben. 

Na ehhez képest a hegy legalján találtam rá, a pizzéria előtt, ahol Josh csinált neki pizzát, és együtt falatozták. Mikor odaértem, beszélgetni kezdtünk, megtörtént az öngyújtó gazdacsere is, de Josh sajnos nem vette észre hogy zavar. Így valahogy minden megrekedt, míg haza nem mentünk,  hárman három felé. 

Na itt aztán tényleg elakadtunk. Nincs több buli, nincs több öngyújtó, semmiféle nyilvánvaló ürügy, ami miatt találkozhatnánk. 

Be is állt a médiacsend rendesen, semmi jel nem utalt rá, hogy ő engem bármilyen formában is keresne, vagy kíváncsi volna rám. Facebookon kívül semmi más kommunikációs csatornánk nem volt, így maradt az őrlő várakozás. Hülye lettem volna újra én közelíteni felé, elvégre az öngyújtós manővert is én indítványoztam. 

De aztán napokkal később mégis meg akartam keresni. Próbáltam, de nem tudtam. Eltűnt a chat-listámról. Aztán az ismerőseim közül is. Ha a keresőben próbáltam rákeresni, azt írta ki,hogy deaktivált profil, nem léphetek vele kapcsolatba. Hoppá. Mi? Letiltott, vagy mi a szösz? Miért? Ennyire? Jójó, hát értek én a szép szóból is, nem kell ennyire drasztikusan a tudtomra adni, hogy vegyek vissza. Amúgy is túl szép lett volna. 

Teltek a napok, elhatalmasodott rajtam egy fél fejemet beborító gyulladás sorozat a bölcsességfogamból indulva az összes arcüregemre, fülemre majd a végén a szememre is ráhúzódva. December közepe volt, a karácsonyi hajtás java az étteremben, és a főnöknek nem volt más választása,mint betegszabadságra küldeni engem. 

Gondoltam, emberek, mikor ha nem most, bőven van időm, nincs kedvem élni, és amúgy sem tudok kikelni az ágyból: tartsunk Star Wars maratont!

Létrejött egy ilyen facebook poszt, ami ugyan magyarul van, de a holiday, a Star Wars, a maraton és a popcorn szavak eléggé internacionálisak. 

Pár perc múlva rám írt egy "Facebook felhasználó" nevű valaki, angolul, hogy ez ugye az, aminek hangzik?

Kicsit megzavarodtam, összetettem két kezem, hogy ő legyen az, ne valaki tök idegen. 

A következő mondata az volt: Ejha, egy lány, aki szereti a Star Warst, és lenyom autós játékban, ez aztán impresszív!

Ő az! Ő az! Ő az!

Csűrtük csavartuk a szót, ő elmondta, hogy nagyon szeretne ő  is maratonozni, én elmondtam, hogy egyedül vagyok itthon, - és Luke épp most kapja meg a fénykardot, és hülye fejjel néz bele egyenesen az univerzum legpusztítóbb fegyverébe - és hogy igen, nyugodtan átjöhet, nézhetjük angolul. 

Gyors válasz volt: azonnal ott vagyok.

Csak ez után kezdtem el pánikolni. Itt ülök tomboló lázrohamok közepette, pizsiben, smink nélkül, szerény korlátokon belül sem épp  a legvonzóbb formámat mutatva, és voltam olyan elmebeteg, hogy szívem választottját ennek a látványnak akarom kitenni, mindjárt az elején.....?

Megeresztettem gyorsan egy sms-t Gerinek, hogy nincs itt senki akinek pánikolhatnék, de Shaun úton van ide, hozzám. Issstenem, most mi lesz. 

És jött. Zavarogtunk egy kicsit, csak ahogy kell a konyhában, beszélgettünk hosszakat, megkérdezte, hogy kerültem ide. Mármint Angliába. Elmondtam az egész undi történetet, nézett is kerek szemmel, hogy azta, ilyen meg hogy történhet. 

A sztorym végeztével felkiáltottam,hogy na, így a nagy örömre akkor irány a film. 

Nem enyhén volt ez ugye fura, mert az én szobám nem más, mint egy ágy és semmi más. Itt nincs olyan, hogy leülünk szépen a gép elé a székre vagy a tévé elé a fotelba. Itt vagy bedőlsz az ágyba, vagy nem látsz. Borzasztóan tartottam ettől, mert ő egy olyan srác, akivel nem akarok semmit elrontani. Mi van ha tolakodó lesz? Vagy csúnyán bepróbálkozik? Vagy tolakodó leszek? Vagy csúnyán bepróbálkozok??? :D

De szerencsére ő egy jól nevelt, nagyon angol kis úriembernek bizonyult. Az égvilágon semmi kellemetlent nem csinált, még átölelni se nagyon mert. Csak hülyéskedtünk. Popcornnal dobálóztunk, meg röhögcséltünk, meg kritizáltuk a filmet. 

Utána maradt még egy kicsit, ahol továbbra is szuperül éreztük magunkat. És ez azért kérem szépen nagy szó. Úgy értem próbálj meg félájultan, lázgörcsök közepette is vicces és cuki lenni, főleg nem a saját anyanyelveden. Hát no. 

A legközelebbi élményünk az volt, mikor egy 39,9°-es hőmérsékletnél elkezdtem vadul remegni, és ő megölelt, hogy ne fázzak annyira. 

Nem sokkal később pedig - 6 nálam töltött óra után - készülődni kezdett, és hazament. Szépen, ahogy illik.

Másnap újra megkeresett, érdeklődött, hogy érzem magam. Mikor elmondtam,hogy ha lehet, még rosszabbul, mint előző nap, azt mondta, jön, és gondomat viseli. És így is lett. Onnantól minden egyes nap átjött hozzám, vödörszám főzte nekem a teát, segített nekem kaját csinálni, amit aztán szépen le is tessékelt a torkomon, mondván sosem gyógyulok meg, ha nem eszek rendesen. 

Egyik este újfent itt volt nálam, néztünk is valami filmet, talán a Bosszúállókat, de már meg nem mondom biztosra. Mindketten úgy elaludtunk közben, hogy reggelig fel sem keltünk. Úgy ahogy voltunk, farmerben meg pulcsiban, összebújva. Pislogtunk is reggel, hogy héé, mi a szösz, te itt aludtál? Hát... jó, itt aludtál. 

Rapid ruhás bújás fázis letudva. 

Jött aztán a december 6.-a. Addigra már voltam olyan jól, hogy kimerészkedtem a kisboltba, és agyonvásároltam magam csokival. Elhatároztam, hogy meglepem a többieket. 

Írtam Shaunnak, hogy siessen ma hozzám, mert szupi dolgot tervezek. Mikor jött, elmagyaráztam neki, hogy mi otthon kétszer ünnepeljük tulajdonképp a karácsonyt. A Mikulás ma jön, a jézuska pedig szenteste. Közölte velem, hogy ez nem ér, csalás. Mondtam, hogy ne hisztizzen, hanem inkább segítsen bekommandózni a csomagokat a többiekhez. 

Begyűjtöttem a csizmákat, majd nekiálltunk rajzolni nekik valamit. Elhasaltunk az ágyamon, és az egyetlen papír alkalmatosságba alkottunk, a spirálfüzetembe, annak két oldalára. Aztán megtömködtük a cipőket, aztán míg a Csilláék zuhanyoztak, beosontunk a szobájukba, és elrejtettük a csomagokat, majd gyorsan visszaszöktünk a szobámba, a fejünkre húztuk a takarót, összebújtunk, és vártuk a reakciókat.  :)

Szuper kis pillanat volt - lett volna - amit azonban félbeszakított egy telefonhívás. Josh hívta, mert megbeszélték, hogy aznap találkoznak. Shaun ezt teljesen elfelejtette, és bizony gondban volt: Josh az egyik legjobb barátja, de akkor sem akar itt hagyni engem. Tipikus bros before hoes dráma.
Kimentem a konyhába, felültem a pultra, gondoltam hagyom telefonálni. Nem mintha így nem hallottam volna minden szót, amit mond, de ennél több magánszférát nem tudtam neki adni. Max ha bezárkózom a mosdóba addig, és beleülök annak az ölébe, aki épp a vécén ült.
Hallottam, hogy azt mondja Joshnak, mindjárt visszahívja. Kijött hozzám odabandukolt elém, és úgy nézett rám, mint egy kiskutya, aki épp most szart az új szőnyegre. Megnyugtattam, hogy nincs semmi gond, menjen, ha mennie kell, ne dobja a barátait értem, tartsa szépen a prioritásokat ahogy kell, ígérem nem fogok balhét csinálni, és felhánytorgatni se fogom utána.Kicsit úgy nézett rám, mint aki csapdát sejt. Közelebb lépett, megölelt, és mentegetőzni kezdett. Hát nem érti meg, hogy nincs gond, egyem a lelkét.
Nincs más hátra, be kellett fogni a száját. Felemeltem a fejét, és hagytam, hogy megcsókoljon. Kicsit megszeppenve, kicsit csodálkozva, de szuper kis első csók volt, bárhonnan is nézem.
Természetesen Geriék ezt a pillanatot választották ki arra, hogy kiözönöljenek a nappaliba hozzánk, szóval szétrebbentünk, beszélgetni kezdtünk a többiekkel, de közben össze-összesandítottunk. Egy ilyen összesandításnál felemeltem a kezem, megmutattam neki, mennyire remeg. Aztán ő is felemelte az övét, ami az enyémnél mg 3x jobban remegett. Jót mosolyogtunk, majd ráparancsoltam a kabátját és kitessékeltem az ajtón.
Rapid búcsúcsók, majd visszarepültem a szobámba, elterültem az ágyon és vigyorogtam a plafonra úgy 3 órán keresztül, mert azt úgy kell.

Innentől aztán már csak cukorszirupos kis szösszeneteket tudok mesélni, amik leírva annyira nyálasak, hogy ha egy filmben láttam volna, már rég a vécé előtt térdepelve adnám ki magamból a film alatt elpazarolt popcorn mennyiséget. 

De kérem szépen én ezeket megéltem, és lehet engem szentimentálisnak nevezni, nekem tetszett, és pont.

Tény, hogy azóta minden lehetséges szabad időt együtt töltünk. Legyen az akármilyen kevés. Felkísér munkába, velem tölti a szünetemet, átjön munka után, minden perc kincs. Próbálom nem elrabolni őt a barátaitól, nem akarok házisárkány lenni, meg a nyakára ülni vagy ilyesmi, de ő is így van velem, ezért inkább összehozott a barátaival, és együtt járkálunk helyekre. Moziba, vacsizni, legutóbb pedig egy blues koncertre itt az egyik helyi pubban, ami a kintlétem óta az egyik legkedvesebb pillanatot szülte.

Már az anyukájával is találkoztam (az mondjuk nem egyszerű kör volt, mert mikor én nagyon izgulok, akkor elfelejtek angolul, amikor meg ő nagyon izgul, akkor meg hadar.) Na de összehoztuk a dolgot, másodszorra már teljesen jól elcsacsogtam vele, és kedvel engem, mert szerinte nagyon kedves vagyok az egyszem fiához. Amit szerinte nem érdemel meg a kis mihaszna. Pedig ha tudná.... :)

Elhangzott azóta a bizonyos SZ (L) betűs szó is, ijesztően korán, mégsem volt fura hallani. Inkább az volt a fura, hogy ebben is egyformák vagyunk. Mint annyi mindenben.

Ez van tehát, ez a mi kis sztorink, kicsit nyominger, de én boldog vagyok tőle, és végre újra jól érzem magam a bőrömben.
Örüljetek már egy kicsit velem!

 :)

Mindenki nyugodjon meg, ez csak egy mellkas.
Nem, nem az enyém.   :D

A történések 8 pontban :)

Na most az van, hogy a személyes élménybeszámoló-behajtó főfelügyelő revizor elvtárs - alias Dávid megint rám szólt, hogy nagyon elapadt a szavam.

Az van emberek, hogy beálltak a hétköznapok. Furán hangzik, meg minden, de rendes dolgozó lélek vagyok, felkelek, odamegyek, dolgozok, aztán késő este hazatámolygok. Egyszerűen nem nagyon történik olyan és annyi dolog, ami megérne egy egész posztot. De összegyűjtögettem nektek egy-két dolgot, úgyhogy íme :)

1.) Az előző poszt után inkább stratégiát váltottam, és meghálálva azt, hogy többé nem zörgedeznek hajnali 3kor a fejem fölött, a nyílt és szenvedélyes utálatból átváltoztam kedves szomszéddá, megismerkedtünk, és rájöttünk, hogy nem is vagyunk rossz fejek.

2.) Az előző bejegyzés után pár nappal megismerkedtem valakivel, és sorozatos véletlen
találkozások folyamán úgy alakult, hogy vakulásig belezúgtam, és ő meg belém, és most ugyanabban az undorító rózsaszín vattacukorszirupos instant diabétesz gumicukormedencében úszunk mindketten, és csak pislogunk hogy most végül is mi a fene történik. Totál le vagyok kapva a lábamról, még egyelőre nem is nagyon hiszem el, hogy ő van és létezik, és értem és nekem, és teljesen.
Az előbb lépett ki az ajtón, de amint becsukódott, a szívemhez kaptam, úgy belesajdult. Talán majd egyszer elmesélem ezt a történetet is, ha érdekel titeket. Úgy finoman, cenzúrával meg minden :D Azt mondták hogy nyálas filmszerű sztorink van, és hát én ugyan utálom az olyan filmeket, de ha az ÉN életem elevenedik meg egy filmvásznon, az kérem király, csöpögjön akárhogy.
Próbálunk minél több időt együtt tölteni, de sajnos átfedésben dolgozunk, így csak késő este tudunk szinte találkozni. Ha az nem megy, akkor annyiban merül ki a dolog, hogy felkísér munkába - akkor valahogy mindig szívesen sétálom le azt a távot, szakadjon bármennyire is az eső vagy tomboljon a rohadt hurrikán mint múltkor. Akkor ott van velem, és az minőségi idő, és kész. Vagy csak eljön és találkozunk mikor szünetem van. Szimplán csak jó és békésen mosolyogtató a tudat, hogy olyasmit érzek, amibe már beletörődtem,hogy többé nem fogok. Rég - nagyon rég nem éreztem hasonlót, és már nem is vártam. De woilá! :)
Talán szánok neki egy külön posztot, de tényleg csak ha érdekel titeket, senkit nem akarok itt fölöslegesen fárasztani. Bár....látom a nézettséget, úgyhogy ha nagyon nem tetszik nektek úgyis leszedem.   :)

3.) Azt mondanom sem kell, hogy az angol nyelvtudásom többet fejlődött általa az elmúlt két
hónapban, mint előtte fél év alatt. Minden nap tanulok tőle valami újat. Hálistennek van türelme magyarázgatni nekem, mert szivacsként szívok fel minden érdekeset, amit mond. Aztán meg tök büszke rám, mikor használom ezeket a kifejezéseket. Mint azt,hogy torn between. Egyszer az étteremben valaki nem tudott választani két kaja közül, láttam rajta, és mondtam neki,hogy ha te most torn between (szó szerint tépelődsz) két tészta közt, inkább ezt ajánlanám, az a kedvencem. Rögtön ki is terült a Colgate vigyor az arcomra, tök elégedett voltam magammal :)
Viszont a kiejtésekkel néha meg vagyok lőve. Mindig gondolkoztam azon, hogy az angolok hogy különböztetnek meg néhány szót egymástól - mert ugyan tök máshogy írják, de ugyanúgy ejtik. Ja. Gondoltam ezt eddig. Most itt a személyi logopédusom, akivel unásig ismételgetjük ezeket a szavakat, hogy érezzem a különbségeket. Mert nekem a dead és a Dad szavak ugyanúgy ejtendők ("ded és kész) És ez a párbeszéd köztünk valami zseniális.
- Ded.
- Ded.
- Nem. Ded.
- Ded.
- Nem, nem figyelj. Az egyik ded. A másik viszont...ded.
- Ez ugyanaz volt.
- NEM, figyelj jobban. Ded....deed.
- Ez ugyanaz, csak az egyiket hosszabban ejtetted. Tehát ha kiabálok apa után a házban, hosszabban, még a végén azt hiszi, meghalt valaki mikor végre meghallja? :D
- :D

Amúgy már túl vagyok az agyzsibbadós fázison, mikor a végletekig elfáradtam minden egyes nap agyban. Mostanra egészen megszoktam, és hirtelen felindulásból sem akarok magyarul szólni hozzá. Jó, néha reggelente előfordul, amikor ilyen öntudatlan állapotban lebegve megölelget és majd megfojt, és ara ébredek, hogy nincs oxigén, nincs oxigén, és akkor néha mondom neki, hogy szállj le rólam, vagy hogy tünééééés, vagy csak hogy hagyjál már. De nem azzal van a baj, hogy nem érti - nem is hallja. Szóval mint halottnak a csók. Annyi, hogy mondom néha, hogy NA, meg hogy nemár, ezeket érti is. Néha rá is rájön az érdeklődhetnék, és megkérdez néhány magyar dolgot. Az meg már neki, hogy "izé" meg hogy "túróslepény" meg hogy "csókolj meg", nomeg a "rakott krumpli". Ha nem mondja ki hangosan, csak suttogja, akkor szuper a kiejtése :D Amúgy meg csak szimplán cuki, a túróslepény után majdnem leettem a kis arcát a kis koponyájáról :)
Néha bedob a mély vízbe angol ügyileg, mikor mondjuk megkérdezek egy nem ismert szót, amit aztán körülír 6 másikkal. Vagy szimplán mikor találkozunk a barátaival. Na ott aztán vannak válogatott érthetetlen akcentusok, te magasságos ég. De egyik szlenges szórágó barátja sem gyűri le az anyukáját, aki nagyon NAGYON brit angollal beszél, és még csak nem is lassan. Konkrétan arra emlékeztet, mint mikor Geszti Péter még anno csúcsformájában nagyon rapelt, csak ezt akkor se érted meg, ha lelassítod a kazit. :D


4.) Van itt valami szörnyeteg. Ami szerint valószínűleg én vagyok a legcsábítóbb csemege széles-e világon, és egyelőre sehogy sem tudom meggyőzni az ellenkezőjéről. Kezdődött azzal, hogy először valami végigette a nyakam. Aztán a jobb lábam. Ezek csípések voltak, mintha szúnyog lenne, de borzasztóan nagy csípések. Nem tudom, hogy azért, mert valami speckó dolog evett meg, vagy mert a szervezetem nem ilyenekhez van szokva. De annyira kezelhetetlenek voltak és csúnyák és vörösek - a végén meg már konkrétan véraláfutásosak, hogy mikor ez a nyakamat és az államat borította be, a  főnökség inkább hazaküldött munkából. Szarul néztem ki, no. Legyünk őszinték. A végén már annyira dolgozni akartam, hogy bevetettem minden sminkes tudásom és egyszerűen lesminkeltem őket.
Na de most valami olyasmi ette meg a bal bokámat, amiről azt hiszem jobb lenne nem is tudnom.
Ez nem csípés, nem csípés sorozat, hanem harapás volt. Négyszer akkorára dagadt tőle a bokám, amitől lehetetlen volt behajlítani, és a térdemig égette minden egyes csontomat ez a méreg vagy nem is tudom mi. Mondanom se kell, nem volt természetes a mosolyom az egész napos teltházas műszakok után. Jeszsusom de fájt. Egyik nap, amint a menedzser kimondta, hogy köszi Rami, mára ennyi, mehetsz haza, csak leültem a seggemre, és hívtam magamnak egy taxit. Egy lépéssel se voltam hajlandó többet menni mint amennyit muszáj volt. Akkorra már egy fél tenyérnyi nyílt hólyagos seb volt. Komolyan a national geographicon néztem ezt a kígyóvadászos sztorit és az ottani harapásokra emlékeztetett. Nyilván nem kígyó volt, de megnéztem, milyen mérges pókok laknak errefelé. Laknak-e egyáltalán.
Hajaj, bezonyám.
Onnantól úgy döntöttem, jobb inkább talán nem tudni. De már múlik, és az utóbbi két napban már nem is bicegek. :)


5.) Apropó menedzser.
Kicsit átalakult az alkalmazottkör az étteremben. Ieva távozott körünkből, kapott egy előreléptetést
Tunbridge Wellsben, amire lecsapott. A helyére előléptették Istit, aki fura-nem fura mostantól a főnököm. Halkan, a párna alatt sutyorogva megjegyzem, hogy szerintem szuperül csinálja, de tényleg csak halkan mert elbízza magát (Isti, nevigyorogjál).
Így most én vagyok a pincér ranglista tetején. Fűzök hozzá némi reményt, hogy ha elkezdjük ezt a tervezett reggeliztetést, akkor szükségük lesz még egy menedzserre - mert Isti akkor is feljebb lépett volna, ha Ieva nem megy el, mert onnantól kellett volna még egy menedzser. De most ugyanott vannak, mint eddig, és ha még húzódik egy kicsit a dolog, akkor talán látják majd ,hogy jó vagyok. Azóta próbálok mindent jól csinálni, nagyobb sectionöket vinni, brillírozni. Ha én is feljebb léphetnék, minden sokkal könnyebb lenne, Istivel nyugodtabb szívvel néznénk közös lakás után (tervünk szerint augusztusban, mikor lejár a szerződésünk erre a lakásra, ketten fogunk bérelni egy kuckót).


6.) Kaptunk közös szabadnapot múlt héten az Istivel, és elmentünk vásárolni. Nagyon szuper dolgokat vettem, megint egy mérettel kisebbeket. Fura ugyan, mert kilóra most felszedtem egy csomót, de nem lettem nagyobb darab, viszont izmosodtam. Olyan bicepszem van gyerekek, hogy csak pislogok.  A tányérhordó izom, ugyebár, ahogy én hívom. A combjaim is olyanok már mint egy versenylónak, már csak a kardiómon kéne javítani meg hasizmon. Decemberben kicsit leeresztettünk, nem járogattunk annyit gyúrni (jó, egyáltalán nem), elvégre folyamatos teltházaink voltak karácsony környékén, örültünk hogy élünk, és az egészségem sem szuperált a legjobban. Most próbáljuk felgöngyölíteni, hogy erre a hónapra be vagyunk-e fizetve, aztán ha igen, akkor usgyi. Jó kis pocakot csinálok magamnak bikini időszakra, és punktum.

7.) A karácsonyunk ugyan nem otthon telt, de azt hiszem kihoztuk belőle, amit lehetett. Mármint nyilván ez lett volna a csúcs, de nem panaszkodom. A szentestét barátoknál töltöttük, és titkos névhúzogatós ajándékozást csináltunk. Megígértem nekik, hogy összerakok valami társasjátékot is, amiről meg is felejtkeztem, így 23.-án Shaunnal hajnali 4ig játéktáblát rajzoltunk és rejtvényeket találtunk ki. Activity lett belőle. Mivel minden egyes rejtvényt ismertem,én voltam a játékmester, és hát mindenki jobban élvezte a játékot, mint vártam, és ez szupi volt :) Nézzétek meg mondjuk például, hogy Isti hogy mutogatja, hogy "Zombitámadás".

 De amúgy megmutogasd el a zöld színt. Vagy rajzold le Istit, hogy rájöjjenek, hogy ő az. Ilyen és hasonló genya feladványokat csináltam.
A szentesti vacsi gondolatára egyébként még mindig összeszalad a nyál a számban, ha visszagondolok rá. A csajok csináltak egy pulykát. Tudjátok, olyan hagyományosat. Olyan hatalmasat. Akkora volt az a madár, mint én. :D Plusz csináltak nekünk lecsót, hogy legyen valami magyaros az asztalon. Meg orosz hagyományos kajákat.
Összefoglalva igazából szuper kis este volt :)

Karácsony napján hálistennek zárva voltunk, úgyhogy akkor tartottuk az itthoni karácsonyt. Csilla, mint a nap hőse végigfőzte a napot, mindent ínycsiklandóra és szuperül és gusztán :) Mikor Istivel hazatámolyogtunk az előző napi mulatozásból, próbáltunk besegíteni. Karácsonyfát díszítettünk, meg ilyesmi :) Aztán később jött az ajándékozós rész, itt is ilyen huzigálós megoldást választottunk. Aztán szép lassan jött mindenki. Átjött a Misi, meg a Zita, később pedig Pitye és a Viki is, így igazából azt hiszem az itteni magyar népesség kb 60%-a itt volt nálunk. Annyira belelkesültek azon, hogy milyen szuper volt a tegnapi esti activity, hogy belementem, hogy gyorsan összeállítok egy újat. Ez is remekül sikerült, minden klappolt.
Szóval mindent egybevetve egy szuper szuper kis karácsonyunk volt.

8.) A következő projektem az lesz, hogy kiválasztottam a fotóim közül 3at ami tetszik és/vagy fontos nekem valamiért, és előhívatom őket vászonra, és mennek a falamra. Vagy egy teljes fehér érintetlen falfelületem,és hát no... piszkálja a szemem.
Utána pedig tetováltatok. No nem kell megijedni, nem nagyot és nem durvát, és nem is nagyon látható helyre, szóval semmi polgárpukkasztás vagy ilyesmi.


Na jó, kezd nagyon késő lenni, és fogy a mesélnivaló is, szóval zárom soraimat mára. Jóéjt évribádi.  :)

Jó szomszédi iszony.

PANASZIDŐ!

Na jó, az elmúlt percben kudarcot vallottam, mint jó szomszéd.

Én ezt tisztességgel beismerem. 

De gondolkodóba estem, hogy hogy is működik ez a szomszéd-szomszéd viszony. Annyiszor hallani, hogy "úúúúúúristen, nekem milyen borzasztó szomszédom van". Rá meg jön a licit a beszélgetésben, hogy "az semmi, mert az én szomszédom meg...". Aztán a kontra, hogy "jó, de azt még nem is meséltem, hogy az én szomszédom meg....."

Vajon a szomszéd maga is így gondolja? De hát az nem lehet. Mármint... értitek. Ha az egyik ház bömbölteti a Shania Twain számot ismétlőn egész nap nyáron, mikor az egyetlen védelem a rikácsolás ellen, ha becsukod az ablakot - ami az egyetlen módja egyben annak, hogy küzdj a forróság ellen, bizony...az elszenvedő ház lakóiban felmegy a pumpa. Akaratlanul is. Merthogy ő sose csinálna ilyet. Így bömböltetni, jézusom, hát hová tűnt a társadalmi jómodor? De nem is kell, hogy közvetlenül érjen valami atrocitás, vegyük csak a tipikus falusi esetet, mikor a telekhatáron áll a meggyfa, ami az enyém, de mivel átlóg a szomszédhoz, felhatalmazva érzi magát, hogy gondosan leszüretelje róla a meggyet. De mikor jön az ősz, és hullanak a levelek, akkor már bezzeg told oda a segged, és gereblyézd össze, mert hát mégiscsak a te fád. 

És így ökölbe szorul a kezed, hogy ss...sssssss.........ssssssssssssssshhheggfej. 

De akkor hogy van ez? Minden második ház/lakás seggfej csak? Mert az egyik folyton nyeli a másik hülyeségeit, de mivel jól nevelt állampolgár, ezért nem mészárolja le dühében a szomszéd családot álmában?
Eszerint az emberiség fele genetikailag hordozza a "seggfej szomszéd" géneket??? Vagy a szomszédnak én vagyok a seggfej? De hát miért? Hát én ugyebár természetesen semmi rosszat nem tettem (legalábbis olyat, amiről tudom, hogy zavarja). Tök oda-vissza működik az egész?

Ugye milyen rossz belegondolni. 

A másik elméletem, ami talán kicsit elfogadhatóbb - mindenesetre nem olyan lehangoló - az olyan, mint amikor egy gyerek az iskolában, egy terrorista tanár hatására úgy dönt, ő is tanár lesz, és akkor majd kiélheti mindazt a keserűséget, ami neki el kellett szenvednie a terrorista tanár miatt - aki talán szintén azért lett tanár, hogy kiélje az ő terrorista tanára hülyeségeit, aki megint csak azért lett tanár, hogy .........

Eszerint mindenki jó szomszédként kezdi, senki nem úgy költözik el a családi fészekből egy idegen környékre, hogy "na, most aztán megmutatom, ki itt a seggfej". Inkább próbál mosolygós lenni, bevágódni,  cukimuki lenni. 

Az első ilyen helyem M-nél volt, ahol az első alkalommal, mikor a balos szomszédnál betörést észleltek, szuper vendégszerető és tündibündi voltam, vittem neki teát, kávét, még egy brióst is, mert szegény szerencsétlennek mindenét elvitték. Lemondtam az esti programot, hogy tutira legyen ott vele valaki. Kitettem magamért. 

A második helyen J volt a szomszédom, aki nonstop kint hagyta a szemetét a közös elő-helyiségben, ami zavart. Jó, nekem is ott volt a biciklim, de az nem büdös. És használtam. Nem úgy, mint ő a műfenyőjét, amit még áprilisban is kerülgetni kellett az előtérben, pedig a karácsonynak már se híre, se hamva. De azért próbálkoztunk, sütöttünk neki pogácsát, becsöngettünk, feszengtünk, hogy hellóóóó, mi vagyunk az új szomszéd. Túléltük. 

A harmadik helyen egy kocsma volt a szomszédom. Nem is a vendégek zavartak, mert itt Sevenoaksban 11kor legkésőbb minden bezár :D Hanem a szállítás. Minden reggel 6kor vagy fél 6kor egy b.szott nagy kamion tolatott az ablakom alá, és mondta közben, hogy BÍP BÍP BÍP, majd fém söröshordók gurulása a csempe padlón, majd lépcsőn, stb, stb. Nem a világ vége, de ha éjfélkor tántorogsz haza munkából, 2kor bújsz ágyba, és csak délre kell menned dolgozni, hadd háborodj már fel. 

Na de most. 

Én nem értem ezeket. Essssküszöm nem. 

Kezdjük azzal, hogy elmondom, milyen a környék. Három lakást magába foglaló ház, külváros, csendes kis utcák, családi házak, cuki előkertek, állatorvosi rendelő. Nagy fák, madárcsicsergés. Idilli.
Idilli?
NEM!

Kezdjük a kuka helyzettel.

Azzal, hogy a szemét meg csak halmozódik és halmozódik, mert a kukások nem jönnek. Eleve beköltözéskor kaptunk lakásonként egy ilyen kisebb kinti kukát. Kisebb...na... akkora, mint egy konyhai kuka. Na azt oszd be egy hétre. Négy emberrel. Mikor mondtuk, hogy bocs, de ez mission impossible, azt mondta a főbérlő, hogy őt ez nem érdekli, szerezzünk nagyobb kukát. Szereztünk. De a helyzet így sem jobb, mert:
Megkérdeztük, melyik nap viszik el, azt mondták pénteken. De néha csütörtökön. Ritkán kedden vagy szerdán. Te meg találd ki, mikor rakodd ki. Mert nem lehet csak úgy kitenni, mert rontja az utca nívóját, plusz jönnek a rókák és széthordják. Ja és azért tedd már meg légyszi, hogy nem teszel ételmaradékot a kukádba. Azt már nem mondják, meg, mit csinálj vele, de a lényeg, hogy ki ne dobd. Edd meg a csontot is waze, kell a kalcium. De oké, ez nem egy magánszemély, hanem valami felsőbb hatalom. Oké.

Na de a középső szomszéd..... akikkel van közös fal (mellettünk és fölöttünk is ők vannak).... azok kihúzták a rohadt gyufát. 

Már több, mint egy hónapja beköltöztek.

Megjegyzem lábjegyzetként, hogy nekik még nálunk is komolyabb szemét problémájuk van, de ez most mellékes. 

De hogy minden...MINDEN este éjfélkor nekiállnak az emeletet tatarozni, olyan nincs. Hajnal 3ig mást se csinálok, csak próbálom  az amúgy gipszkarton falon át kitalálni, hogy

      a.) trambulinon ugrálnak fölöttem
      b.) azt a táncolós kinect-es játékot űzik ennyire lelkesen

      c.) álmatlanságukban összeszerelik az egész Ikea katalógust

      d.) vagy csak simán körbeülnek, és kalapáccsal verik a padlózatot, hogy nekem valahogy
           tutira biztosan rossz legyen. 

Emellé pedig, ha épp megszomjaztak egy kis cigire, rögvest kiugranak az ajtóm el, hogy füstölögjenek kicsit, és hogy más módon is hangosak legyenek hajnal 2kor még. 

TESSÉK ALUDNI!!!!

Ma  aztán kiborult a bili, kifakadtam, hogy se seprűm, se felmosóm, hogy felkopogjak vele, úgyhogy felálltam a székre, fogtam a smarties-os dobozt, és addig vertem vele a plafont, míg csönd nem lett. Amit persze kitörő röhögés követett. 

Most pedig ülök itt, száll a füst a fülemből, és azon tanakodom, hogy a bosszúság tud-e ennyire fájni, vagy ez itt tényleg egy aneurizma pont itt a két szemem közt. 

És ugyan ezt a pasit is rüghellem, de ez most találó. 

http://www.youtube.com/watch?v=y-u_kTmavsI

Ja és tisztelet a kivételnek, persze, főleg Frisséknek :D :)

Otthon és A Péntek Este

Na ma megkaptam, hogy "blogot írni luxus???" úgyhogy nagyjából kénytelen vagyok leírni egyet s mást, mielőtt a nagy testvér haragja lesújt :D

Valahol egy hónapja vesztettük el a fonalat.

Azóta voltam otthon.
Még mindig mosolygok kicsit, mikor eszembe jut az a pár nap, igaz, olyan, mintha már megint évek teltek volna el azóta.
Elég sok minden történt, jó dolog, rossz dolog, egymás után szépen karikában, ahogy kell.

Ami mindenképp megér egy misét, hogy végre személyesen tudtunk beszélni Sinyaúrral. Kijött elém a reptérre, és hazabuszozott velem, és hazakísért a régi lakásba. Amúgy borrrrzasztó kíváncsi voltam arra, hogy hogy fog reagálni Pamut rám. Emlékszik-e rám egyáltalán. Végülis macska....
Nos....két teóriám van. Az egyik, hogy nem, nem emlékszik. A másik, hogy nagyon is emlékszik, de annyira utál még ennyi idő távlatából is, hogy inkább levegőnek néz. Úgy csendben, kis betűvel zárójelben lábjegyzetben megjegyzem: az utálatra szavazok :D
Mondjuk nem pisilt a bőröndömbe, meg álmomban nem karmolta szét az arcom, mint vártam volna tőle, csak 2 méter távolságból követett folyton, és ha megálltam, vagy leültem valahol, ő is megállt, bebújt valami mögé, és onnan kukucskálva gyanakvóan fürkészett.

"Már egyszer elmentél innen!Miért vagy már megint itt???"

Sinyával aztán belementünk a városba, kávéztunk egyet, nagyokat dumáltunk, végre szemtől szembe mindent, amit illet volna így is megbeszélni ennyi együtt töltött idő után. Nem csak facebook chaten leírni, hogy hmm....inkább hagyjuk ezt (nem mintha nem csináltunk volna már ilyet az előtt). Na de aztán jött a dráma is dögivel, egy olyan, amire nem számítottam, mert az utóbbi időben abszolút baráti szintre degradálódtak a beszélgetéseink, hallottam egy csomó olyat, hogy kiábrándító vagyok, meg csalódott bennem, meg kifordultam magamból, stb stb, szóval nem előnyömre vonatkoztak a megjegyzések, joggal hittem tehát, hogy ez a mentalitás fogad majd otthon is. De csak sebtépkedés volt, az a rossz és nehéz fajta.
Az este tehát enyhe letargiába fulladt, és hamar véget ért.

A következő nap sokkal jobb hangulatban telt :)
Relative korán kelés után elmentem meglepi laptopot venni, ruházkodtam egy kicsit, majd beugrottam a Jászai téren az ASRAM-ba, hogy találkozzak kicsit ezzel a két irodás gyöngyszemmel, Ancsival meg Zsozsókával. Nórit, az exfőnökasszonyt is ott találtam, és hát annyira jó volt mindenkit viszontlátni. Eltöltöttem ott egy kis időt csacsogással, szagolgattam megint a régi jól megszokott tea illatot, láttam a régi matracokat, és a számítógépes programunk kezelőpaneljeit, és annyira elfogott a nosztalgia :) Ha tehettem volna, szerettem volna bemenni a két kedvenc órámra, aznap este, de aznapra elígérkeztem, így Luca és Andi óráját sajnos kihagytam.
Nóri ellenben tündér kedves volt, és adott a lányoknak 20 perc szünetet, hogy kiugorhassunk egy gyors kis kávéra. Az idő csodaszép volt, gyengén ugyan, de sütött a napocska, úgyhogy elviteles kávéval kiültünk a legközelebbi parkba.
Ahogy közeledett az este, egyre idegbetegebb lettem, a lányok pedig próbáltak nyugtatgatni.
Aznap este találkoztunk ugyanis Tomival, és nos ciki-nem ciki, tökre ráparáztam a dologra - jobban, mint eddig bármelyik találkozásunkkor. Ez most olyan... legális volt, vagy nem tudom :)
Aggódnom persze nem kellett, ugyanolyan jól elvoltunk, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy most nem ijedtem halálra ha megölelt vagy egy kicsit közelebb került.
De az istenért, 5 éve kerülgetjük egymást, megérdemeltünk már egy is mókát :) Egy szó mint száz, szuper esténk volt, mindennel együtt - panorámás borozgatás, hosszú séta és teázás (még mindig nem tudom, hogy lehet úgy nevezni egy teát, hogy "Kuncogó körte flörtje") -, mely estében csak az volt a rossz, hogy hopp, vége lett, és semmi esély nem maradt egy kis repetára.
Ez ennek az időszaknak az általános védjegye, úgy látszik.
Szeláví.

Harmadnapon reggel feltámadva kótyagosan hazabandukoltam, majd Sinyával és a munkatársaival ebédeltem.

WTF catfish paprikash with hungarian csusza pasta... !?

Ezután találkoztam Violával, akivel egy hosszú-hosszú estét töltöttünk együtt az egyik belvárosi kávézóban, egy valag forró kávé-tea-kakaó társaságában, kivesézve az elmúlt időszak lényeges dolgait: pasikat.   :D
Csak, mint mindig. Úgy szenvedtünk ott azon a kanapén elterülve, mint két kegyvesztett partra vetett aszott moszat cafat a tűző napon. Én legalábbis nagyon.
De igen, még mindig olyan Violával találkozni, mintha csak egy rapid hétvége telt volna el a koleszban, és csettintésre fel tudjuk venni a régi idő fonalát. Remélem ez még sokáig így lesz.
Jaj és nem mellesleg pedig BOLDOG SZÜLINAPOT VIOLA!!!!!!

Negyednap.
Sinya dolgozik, a lakás az enyém, kezdem a  mostanában oly sokat gyakorolt rutint: költözök. Olyan nagyon sokat költözöm az utóbbi években....Hömmitől ki, Sinyához be, Sinyától ki, Angliába be, Bank streetről ki, Olive cottage-ba be, Sinyától megint ki, majd otthonról is ki. Közben egy egy Fun. szám ment, aminek az az ismételt sora, hogy Why am I the one always packing up my stuff?, de nem szomorkás, hanem olyan keservidám szám, szóval nem süllyedtem mély letargiába tőle. Csak veszettül aktuálisnak éreztem.

http://www.youtube.com/watch?v=dO6WmM7w93I

Összedobáltam minden cuccom, ami meg ott maradt, azt már valószínűleg sosem látom viszont. A kupac tetején ülve vártam, hogy anyuék megjöjjenek, végre láthassam őket is, és kicuccolhassak.

Jöttek is, 5-6 körrel lecipeltünk mindent, megtömtük a kocsit. Ezután egy kis vásárlókörút következett, ahol minden egyes magammal hozott forintot elköltöttem. Ittunk egy-egy nagyon finom egzotikus kávét a Frei-ben, majd ész nélküli ruhavásárlásba kezdtünk anyuval. Apu szegény hol kullogott utánunk, hol megvárt minket odaint, hol zsörtölődött, hogy vidult, de csak mint mindig :)

Estére mamához voltunk hivatalosak, egy kisebb családi összejövetelre. Amint hazaértem Tarjánba, éreztem, hogy kicsit megnyugszom. Otthon vagyok :)
Igaz - és ezt anyukám jól szóvá is tette - kicsit el voltam varázsolva, még mindig a keddi nap utórezgéseit szenvedtem, így 100%-osan nem is voltam jelen soha. Folyton azon járt az agyam, hogy tudnék kifacsarni ebből a kevés időből ami még hátra maradt még egy pesti kiruccanást, mert annyi meg annyi dolgom lett volna még. De amint tudatosult bennem, hogy ezt valójában teljesen esélytelen, már jobb volt.
Az idő amúgy pocsék volt: esős, szeles, és hideg. Az egyetlen szép idős nap akkor köszöntött ránk, mikor szüretelni mentünk, tehát ezt leszámítva a beltéri programok domináltak.

A Feki, vagyis a Szalczinger Spa and Pub :D

Mert fürtöket szedni az túl mainstream - az egész bokrot hozom. 

Az egyik legnagyobb lélegzetvételű projekt a szobám konszolidálása volt, a régi vackok és ruhák kidobálása. Egyetlen szempontot vettem figyelembe: ha ránézek az adott tárgyra, eszembe jut-e valaki arca vagy egy emlék? Ha nem - kuka. Így, kegyetlenül.
Rájöttem, hogy nagyon nagyon kevés emlékez őrzök tárgyi formában: szinte az egész szobám kiürült. Hirtelen nem is volt már otthonos. Isti szobájában pedig nekiálltam kipakolni a hazahozott dolgokat.
Potom 2 és fél napomba telt kiválogatni és rendszerezni az egyetemi anyagokat, jegyzeteket, és elrendezni őket. Mikor végeztem, leültem a szekrénysor elé, végignéztem ezen a méretben és súlyban eszméletlen mennyiségű adatkupacon, és döbbenten tudatosítottam magamban, hogy bizony én ezt mind megtanultam. Azta.

Az egész otthon töltött hétnek olyan gyorsan vége szakadt, hogy felocsúdni se volt időm. Hiphop újra a reptéren találtam magam, aztán a gépen, majd újra Sevenoaksban.

Újra felvettem a régi rutint, nyitás, vendégek, asztalok, bár és konyha, újra meg újra, meg újra.


Tartott ez a fásultság most péntekig, mikor is hirtelen az univerzum úgy döntött, jár nekünk egy kis móka. Angliára rátelepedett egy marcona esőfelhő, és kíméletlenül elöntött minket. Nem az a kis szemerkélő idegesítő fajta, hanem az a dézsából öntős típus volt.
Tudni kell, hogy az éttermünknek van egy hátsó udvara, ami a konyhából nyílik, és csak a staff számára járható. Ez az udvarka magasabban van, mint az étterem többi része, a vízelvezető képessége pedig korlátozott. Minden igyekezetünk ellenére az víz megállíthatatlanul betört az étterembe, úgy 6-7 cm magasan elárasztva ezzel a floort.
Nem volt mit tenni: lemondtuk az összes foglalásunkat, hazaküldtek mindenkit: itt ma nem lesz vacsi.
Így adódott, hogy vendéglátós fejjel végre megtapasztalhattuk, milyen az, mikor az összes többi ember szereti a péntek estét. Mert ugye nálunk az a legnagyobb hajtás, és mindig mellékletként csatolódik hozzá egy kis gyomorgörcs, idegbetegség, rohanás, káosz és téboly. Másnak ekkor kezdődik a pihi, a hétvége.
Na most kaptunk belőle egy kis ízelítőt.
Másnapra beszéltem meg Benivel (egy kedves ismerősöm az egyetemről, aki egy hete költözött Londonba), hogy kilátogat hozzám, de a törölt estét figyelembe véve felajánlottam neki, hogy ugorjon vonatra, és jöjjön most, itt alhat, főzünk valamit, eszünk finomat, iszunk finomat, jó lesz.
Így is lett, Beni szélsebesen ideért, főztünk, ettünk - nagyon régóta nem láttam embert ennyire hálásnak normális kajáért :) - majd elpilledtünk. Már majdhogynem úgy döntöttünk, hogy most lövik a pizsit, de ekkor hazaért Gergő.
Az ajtóban belépve elkurjantotta magát, hogy Állj, ne, ne szólj semmit, mindenről tudok, öltözzél, megyünk bulizni.
Nem volt apelláta: Benire adtunk egy party inget, én is felvettem magamra valamit, és készen vártunk Csillára, hogy ő is megérkezzen. Közben Pista is hazajött, megbeszéltük, hogy ő előre megy, mi meg majd utána.
Ráalapoztunk az estére, meggyőztük Csillát is, hogy ez jó ötlet, kirittyentettük magunkat, és elindultunk Tunbridge Wellsbe.
Egy olyan rémes buliba keveredtünk, amit csak tetemes mennyiségű alkohol tehetett elviselhetőbbé, így aztán mindent megtettünk, hogy elviseljük :D  Ott volt Maria és Ieva is, szóval így 7en, nagy kupacban mentünk neki az éjszakának, és buliztunk, és táncoltunk hajnalig, mint az idióták, mert VÉGRE (!!!!!) megtehettük.

Kellett ez már, én mondom nektek.

Azóta annyi újdonság történt még, hogy kiváltottuk a tagságimat a helyi szabadidő központba, ahová innentől az ebéd és a vacsi közti szünetben fogunk járkálni az Istivel, hogy legyen hol eltölteni ezeket a 3-4 órákat. Lehetőleg értelmesen.
Úgyhogy futkorászás, ellipszis, meg ilyen csípőtorzó bigyózás, meg úszás van, csak győzzem megunni :D
Vettem felszerelést is, hogy ez is motiváljon kicsit - mondván ha már ennyi pénzt kiadtam, legalább értelme legyen.
Otthon végre ráálltam az ősmérlegre, ami szerint 9 kilónak mondtam búcsút. Ami jó, mert már úgy érzem, képes vagyok megmozdulni, nem okoz fájdalmat a lét és az önmagam cipelése :D Így már nagyobb kedvvel vetem bele magam ebbe a kondi projektbe.  Plusz itt lesz velem Isti, aki piszkál majd, ha lusta leszek menni, és fordítva.
A mai edzés után konkrétan úgy érzem, hogy leszakad a seggem tőből, de hát azt hiszem ez a lényeg :D
A végszó pedig a seggleszakadás lett, hát nem zseniális?

Na sziasztok :D

A felelősségteljes élet királyai

Na szóval.

Az történt, hogy tegnap, (szombaton) olyan 11 óra magasságában végre hazakeveredtem munkából. De mivel nem egész nap dolgoztam, csak este, nem voltam annyira halálomon, mint szoktam.
Leültem, vígan megvacsiztam, mire Gergő előállt az ötlettel: kocsikázzunk, mert kocsikázni akar.

Fun fact: Geri most vett egy kocsit, egy NAGGYON cuki, nagyon lila (bocsi, padlizsán, mert a lila lányos szín) Fiestát.

Mivel bennem volt a bugi, jó ötletnek tartottam. Rendben, menjünk. A Pista még távozóban megkért minket, hogy ugorjunk már be neki vajas popcornért. Rendben, úgy lesz.
Fogtam a pénztárcámat, kipakoltam belőle a pénzt - be volt készítve a lakbér -, és nekiindultunk. Telefont se vittünk, mondván minek: a boltig nem lesz rá szükség.

Riverheadben, a Tescohoz vezető úton döntöttünk úgy, hogy majd visszaúton megyünk boltba, előbb kocsikázzunk. "Kaland!" - mondtuk. Hah....na persze :D

Elindultunk Maidstone felé. Egészen könnyen ment, térkép nélkül, seggsötétben is oda találtunk. Keveregtünk kicsit a városban, megnéztük a régi lakásukat, majd gyalog a régi munkahelyét is, de olyan nagyon hideg volt, hogy ezzel gyorsan felhagytunk. Gyorsan visszapattantunk a kocsiba, gyorsan becsaptuk az ajtókat, mielőtt bejön a hideg, és nekiindultunk. Igazából ennyi elég is lett volna a világjárásból, megindultunk hazafelé.

Maidstone-ból kifelé viszont valahogy elkeveredtünk, valamelyik körforgónál rossz felé fordultunk, és rossz autópályára hajtottunk fel. Eleinte még reménykedtünk, hogy ááááá, majd később lesz kiírva, hogy Sevenoaks, de nem. Egyre távolabb kerültünk a remélt céltól, de mi ezt akkor még nem tudtuk.

Az egyetlen, ami kezdett tudatosulni bennük, az az volt, hogy fogytán a benzin. Konkrétan a piros vészpöcök fölött lebegett a mutató. Megindult némi eb gondolat a fejünkben arról, hogy bizony tartogat még ez az este valamit számunkra, de még annyira nem féltünk. Elvégre ez Nyugat-Európa, gondoltuk minden feledik kilométeren van egy benzinkút. Főleg autópályán.

Hmm....nos...nincs.

Még nagyon sokat mentünk, és olyan táblák suhantak el mellettünk, olyan helységnevekkel, amikről még életünkben nem hallottunk. Hosszú hosszú percek után megláttunk egy ismerős nevet: Tonbridge.
Istennek hála! Geri ismeri Tonbridge-t nagyjából, tudja, hogy van ott egy benzinkút. Menjünk arra, az legalább egy biztos pont. Lehajtottunk az autópályáról, le ilyen piti kis mellékutakra.
Itt Angliában sajnos megvan az a szokás, hogy kiírják ugyan a táblára, hogy mely város felé tartasz, de azt nem, hogy hány km van még hátra addig.
Mi jóhiszeműen megindultunk Tonbridge felé, ami reményeink szerint közel volt, de akkor még csak nem is közelítettünk Tövig rágtuk a körmünket, vadul kémleltük a tájat egy benzinkút reményében, de sehol semmi. Nemhogy benzinkút, civilizáció se nagyon :D

Levettük a fűtést, a reflektort, és Geri a lejtőkön elengedte a gázpedált is, csak hogy kibírjuk valahogy.
Mert oké, a mai világban ha lerobbansz valahol, mit csinálsz? Előkapod az okostelót, betöltöd a térképet, megnézed hol vagy, majd felhívsz valakit, hogy segítsen.
De mi kemények vagyunk: a telefonjaink otthon pihentek biztonságban, melegben :D

Már csak röhögni tudtunk a helyzeten, mikor felbukkant egy benzinkút. Zárva volt ugyan, de általában lehet kártyával is fizetni rögtön a csap mellett. Hát itt nem lehetett.
Nosza, anyáztunk kicsit, majd tovább gurultunk.

Átjöttünk Hadlow városán, ami látszólag ugyanolyan posh kis település lehetett, mint a miénk, tele kocsikkal, de sehol egy benzinkút. Annyit anyáztunk Hadlownak, meg a polgárainak, akiknek sejtésünk szerint a csapból folyik a benzin, mert máshonnan nem nagyon tudnak szerezni, hogy szerintem csuklott az egész város egész éjjel. Meg amúgy is, milyen név az már, hogy Hadlow. Na.

Kigurultunk onnan is, akkor már a sírás határán. Lelkiekben elkezdtünk készülni rá, hogy bizony, itt a semmi közepén éjszakázunk, és csak a fagyott tetemünket találják majd meg reggel, az autót pedig majd kívülről rágcsálják a rókák, hogy egy is husihoz jussanak.

Ekkor újra fények közé értünk, valami gyárnegyedbe. Tele kocsival kamionnal, amit továbbra is rejtély, hogy honnan tankol bárki is, mert közel se távol nem volt benzinkút. Szegény Fiseta már nagyon fáradt.
Ekkor utolsó reménysugárként felbukkant előttünk egy Sainsbury logo. Az egy ilyen nagyobb üzletlánc, mint a Spar, vagy ilyenek. A külvárosi Sainsbury-khez pedig általában benzinkút tartozik. És valóban!
Meg is találtuk, de sajnos ez is zárva volt. Kártyás fizetés itt sem volt. Bumm, vége, kész. Nem fogunk találni harmadik kutat, addig már nem tudunk elgurulni.

Geri integetett az elhaladó kocsiknak, bárkinek, aki él és mozog, és akinek benzin lehet a farzsebében, hogy segítsen. De nem, senki nem állt meg neki. Már azon voltam, hogy a következő kocsinak én integetek félpucéran, hátha attól megszeppennek kicsit, és megállnak segíteni, de feladtuk. A kút általában hajnaltól fogadott kocsikat a kiírás szerint, de mivel a következő reggel vasárnap reggel volt, ezért csak 8kor nyitottak. Geri úgy döntött, megvárjuk ott, tankolunk, és kora reggel hazaiszkolunk.
Én azt tanácsoltam, menjünk el innen, menjünk amíg gurul a kocsi, arrafelé több fényt látok (mutattam balra előre), hátha az valami főút, vagy ilyesmi.
Ötlet híján Gergő igazat adott nekem, bár az ő ötlete jobb lett volna, ha nem vagyunk ekkora átkozott mázlisták. Egy szöszit leszólítva megtudtuk, hogy van innen kb 1 percre egy éjjelnappali benzinkút.

Kiderült ugyanis, hogy Tonbridge főutcájától 100 méterre álltunk meg hogy felkészüljünk a fagyhalálra, és képesek lettünk volna ott éjszakázni :D
Mocorogtunk előre az ülésen, hogy ezzel is segítsünk a Fiestának felmenni a lejtőn. Valószínűleg az utolsó  csepp benzinnel gurultunk be a kútra. Ami nyitva volt. És kártyás fizetős lehetőség IS volt a csapnál, na de ezen már fel sem idegesítettük magunkat.

Geri tankolt, én pedig bementem fizetni. Még fogtam is a fejem, hogy de jó, hogy legalább kártya van nálam, mert minden készpénzt kipakoltam otthon.
A nagy izgalomra vettem két kindertojást is, meg egy üveg sprite-ot, mert a nagyok ezzel koccintanak.

És egy csapásra minden - MINDEN megoldódott! Lett benzinünk, és amint beültünk a kocsibba, hogy elinduljunk, az arcunkba ordított egy tábla, rajta pedig a Sevenoaks felirat. Innen nagyjából 10 perc alatt hazaértünk, minden bonyodalom nélkül, végtelen megkönnyebbülések közepette.

Bekanyarodtunk a parkolóba, bezártuk a kaput, halkan beosontunk a lakásba, nehogy felkeltsük szegény Pistát így hogy már elmúlt fél 4.

De Pista ébren volt, és csak egy dolgot kérdezett:
- Nem hoztatok popcornt, mi?