Beköltözés, családi drámák, London-Párizs-London-Budapest! - és Gerinek egy AVAGY.

Az elmúlt két hét alatt rekord keveset aludtam és rekord sokat intézkedtem. Megjártam 3 országot, beköltöztem az új lakásba, berendeztem az új lakást, családi vitákat gereblyéztem el, kidolgoztam a belemet, és most, hogy vége, és pihenek, és próbálom megmenteni a fejemből kihulló emlék- és információmorzsákat, csak ülök, és csodálkozok, hogy no, ezen is túl vagyunk.

Akkor tehát sorban.

A beköltözés
A költözés napján reggel nyitásra már ott voltam az ingatlaniroda előtt, hogy átvegyem a kulcsokat. Készültem lelkiekben, hogy itt még lesz valami gebasz, de NEM. ondtam, hogy ki vagyok, mit akarok, kulcsot akarok, és most akarom. Mondta, hogy igen, igen, itt van, ezt a papírt írjam alá a kulcsátvételről, és kész is vagyunk. És tényleg készen voltunk. Kisétáltam az ajtón, és úgy fogtam azt az egy nyomorék kicsi kulcsot, mint a szent grált.

Szaladtam is rögvest a lakáshoz. Úgy remegett a kezem, mint egy valamire való első csóknál. Bedugom a kulcsot, elfordítom, nem nyílik. Kicsit leizzadtam. Próbálom újra, nem nyílik. Nagyon leizzadtam. Próbálom újra és újra. Nem nyílik. Már hangosan kurvaanyáztam, mikor végre rájöttem az ajtó trükkjére, és végre bejutottam. Jelentem: olyan biztonsági ajtónk van, hogy szerintem nincs még egy ajtó, amivel ennyire könnyen zárod ki magad. No de sebaj. Körbeszaladgáltam, megcsókoltam minden falat, ugráltam egyhelyben meg sikítoztam pár percig ahogy kell, majd ettől az energiabombától eltelve elhatároztam,hogy felcincálom a két francia matracomat az emeletre. Na. Ha eddig nem, ott volt izzadás :D Mire kész voltam, Geri már eg is érkezett.
Geribarátot illetőleg lesz itt még bőven köszönet, de szóljon az első itt és most. Köszi Geri, AVAGY köszi a sok segítséget! :) Ez a jóember felbukkant hétfőn (a költözés napján) reggel 9kor a lakás melletti parkolóban a Pista kocsijával, amit már azóta felkapott a régi ház elől, és együtt elmentünk, hogy kiürítsük Shaunék garázsát. Shaunt ugyan otthon találtuk, de mégsem. Ott volt, de nagyon nagyon el volt kenődve. De puszi, se ölelés, nem láttuk egymást már jóformán egy hete, csak felkapta a dobozokat, bevágta a kocsiba, majd közölte, hogy ő most megy.
Hát... menjél fiam, árivedercsi. Gondoltam most nem fogom itt a lelkét ápolni, kevés az időnk.
Shaun anyukája se nagyon mutatta magát, egyedül Steve (aki Phil, vagy Phil aki Steve - sose fogom már megjegyezni a nevét) volt lelkes, és felajánlotta, hogy ő is beszáll egy kocsival a cipekedésbe, és akkor nem kell annyit fordulni. Szóval ez a két legény által 2 körből felcipeltünk mindent.
Steve aki Phil vagy Pjil aki Steve köbe is járta a lakást, és megállapította, hogy ez nagyon csinos ki bungi ám, igazán örülhetek, hogy így megcsíptem. Mintha magamtól nem örülnék eléggé... :D Mondtam is, hogy örülök én, de majd akkor fogok igazán, ha már kiderült, hogy ki tudjuk-e fizetni :D
Hiphop megvolt tehát a költözés, még megkértem Gerit, hogy segítsen a batár nagy dobozokat felvinni az emeletre (olyanok mint konyhai cuccok az összes paradicsomlével meg nehéz tányérral, meg hasonlók), ebben is szívesen segített, majd elszaladt dolgozni. Ott maradtam egyedül, és nekiálltam kidobozolni mindent. MINDENT.
Édes istenem. Úgy örültem, hogy végre minden dobozban van, most jöhetett ugyanaz visszafelé. Szépen ráment a nap, mire mindennek megtaláltam a helyét. Természetesen a szobám berendezése történt meg először, hadd ne mondjam, mennyire boldog voltam, hogy végre vannak falaim. Az hagyján, de ajtóm is. Egyedül voltam otthon, mégis csukott ajtónál rendezkedtem, mert hát no...ha van, akkor legyen!
A matracokat betettem az ablak alá, mert szerintem ott a legkirályabb, és ugyan majd még vennem kell ágykeretet, meg kicsit el is kell majd húznom onnan, mert pont a radiátornak toltam neki,de akkor is van! És sokkal kényelmesebb, mint eddig volt, mert most 3 irányba is le lehet lógni róla, nem az van, hogy ha elmozdulsz 20 centit, ott már fal/szekrény van.
A végeredmény ez lett (bár szerintem ezt már láttátok jó néhányan)

A szoba egyébként hatalmas, a legnagyobb a lakásban, kb 20 négyzetméter :) Még máig is vannak benne kihasználatlan terek rendesen, de ismertek, megoldom :)

Innentől megakadt a folyamat, míg Isti vissza nem ért a magyarországi kiruccanásáról, és nem szolgáltatott sofőrszerepet az Ikeáig meg vissza. Addig ugyanis nem volt asztalunk, nem volt semmink. Shaunnal egyik reggel pl így reggeliztünk:

A viszálycsillapítás
Shaun drága kicsit túllőtt a célon. Jó, nem kicsit.
Pénteken volt a szülinapja. Délelőtt még segített nekem a költözésben, este pedig elmentek a haverokkal bulizni. Lábjegyzetben közlöm, megbeszélték, hogy mindenki kiöltözik, és egy suit up event lesz, én meg csak vinnyogtam magamban, hogy én bezzeg még életemben nem láttam ezt a legényt kiöltözve, és most se fogom, és már a gondolatába belepirultam, hogy milyen kis dögös lesz. Még nyavalygott is nekem, mint egy kis picsa, hogy nem is tudja, hol szerezzen ilyen későn már öltönyt - mert hogy nincs neki, a régit kifogyta -, és szó szerint hogy nincs egy gönce amit felvegyen. Csak annyit mondtam, hogy üdv a női klubban :D
Pénteken továbbá megígérte az anyukájának, hogy szombat délre hazaér, mert anyukája készül valamivel. Megígérte neki.
Hogy mikorra sikerült hazaérnie? Délután fél 5re. Addigra az összes családtag, barát, akiket az anyukája meglepiből hívott meg, lelépett. Volt torta, amit ő sütött (hatalmas torta!), rengeteg ajándék, dekoráció. Mikor hazaért anyuka lekiabálta a fejét, ő meg mint egy sértődött kislány inkább elment otthonról, minthogy beismerte volna, hogy fasz volt. Onnantól nem lehetett elérni telefonon, nem lehetett tudni róla semmit. Nem csak anyuka-apuka aggódta szét a belét, hanem én is, mert velem sem volt hajlandó kommunikálni, holott az egészhez semmi közöm nem volt.
Egyik nap munkában látom, hogy anyuka ott korzózik az étterem körül. Ami nem fordul elő túl gyakran, úgyhogy integettem neki, mire megkönnyebbült, hogy jaj de jó, itt vagyok. Behajolt az ajtón, és odaadott egy nekem címzett levelet (vagyis Rammy-nak, de úgy sejtem ez én volnék). Mondanom sem kell, végig futott rajtam a hideg-meleg egyszerre. Időm nem volt elolvasni a levelet, mert rohanás volt, így nap végéig teljesen idegbeteg voltam.
Aztán elolvastam, amiben leírta, hogy mi történt, és hogy képtelen kapcsolatba lépni az úrfival, és tök meg van ijedve, hogy hol van és mit csinál, és szépen kér, hogy ha tudok valamit róla, legalább azt mondjam meg, jól van-e. Hagyott egy telefonszámot és megköszönte.
Na mondom ennyi, kész, nem játsszuk tovább a sértődött picsát. Megkerestem Shaunt, hogy tolja ide hozzám a képét mert letépem a fejét tőből. Mikor megbeszéltük a találkozót munka utánra 10re, és felbukkant hajnal 1kor szépen elmagyaráztam neki, hogy pontosan ez az amiért az anyja és most én is olyan rohadt pipák vagyunk rá. Hogy képtelen beosztani az idejét és ígéreteket betartani. Vitatkozott még velem fél órát, mire végre belátta, hogy igazam van. Szépen rávettem, hogy másnap ha felkelt, húzza le a belét az anyjához, vagy menjen be a munkahelyére (az még talán jobb is, ott úgysem fog kiabálni), és üljenek le megbeszélni a dolgot.
És így is történt. Együtt vacsiztak, megbeszélték, elmondta az anyjának azt amit nagy nehezen a szájába rágtam, és amiről nagynehezen belátta, hogy úgy jó és úgy helyes, a végére pedig mindenki megnyugodott. Anyukája utána írt is, hogy mennyire nagyon köszöni hogy segítettem, mert ha itt nem lépek közbe, akkor Shaun még 2 hétig nem ment haza (volt már rá precedens). Ezt nyomatékosítandó másnap felbukkant a házunknál egy akkora kazal hófehér orchideával, mint én, hogy hozott egy kis lakásavató- és megköszönős ajándékot, meghívott vacsizni hármasban, hogy úgyis olyan keveset tud rólam, jöjjek el egyszer hozzájuk úgy hogy nem csak 5 percet töltök ott, hadd ismerjen meg jobban (wow!!)
Szóval végre szent a béke, és a térdeim se remegnek úgy, ha anyukáról van szó.

Lakberendezés
Isti megérkezésével újra beindult a lakás project, amint volt egy kis közös szabadidőnk, szaladtunk az Ikeába beszerezni egykét bútort meg kiegészítőt Nagyjából 3x annyi pénzt hagytunk ott, mint szerettünk volna, de cserébe most van egy otthonos fürdőszobánk, konyhánk, ebédlőasztalunk és székeink, Pistának matraca.
Szegény kis Suzuki, mikor befordultunk a parkolóba, fel is nyögött, hogy jaj ne, már megint? És nem okoztunk neki csalódást most sem, megint légmentesen megtelt az utastér és a csomagtartó.

Közben szépen kezdtek előbújni a lakás problémái. Nem működő csapok, nyomáshiányos zuhanyrózsa, programhibás mosógép, zörgő szagelszívó és társai, szóval szépen neki kellett állni mindent egyenként elintézni, vízvezeték szerelőt hívni, meg minden. Netet kell intéznünk még mindig, ami ugye nem volt bekötve a lakásba, az is folyamatban van már. Minden folyamatban van!!!

És a fő esemény: anyuék!!!
Bizony, közel 2 évnyi kérlelés után apukám eljutott arra a szintre, hogy végre jobban hiányoztak neki a gyerekei, semminthogy parázzon a repüléstől, ezért szeptember 13.-án, egy történelmi mozzanat keretében felszállt a gépre, és kirepült ide hozzánk anyukámmal együtt. Mondták hogy csináltak szmájlit a repülőn, én meg nem értettem, aztán csak mondták, hogy szmájli, szmájli, mire végre megmutatta a képet, és rájöttem, hogy selfie-re gondoltak :D

Nem túl sok halálfélelmet látok tükröződni az arcokon, tehát tényleg eléggé hiányozhattunk. :) Isti kiment eléjük a reptérre, és hazahozta őket. Nekem addigra már el kellett indulnom munkába, épp nekiálltam a nyitásnak, mikor betoppantak az étterembe, és megláttak a felmosóval és a porszívómadzaggal egyszerre hadakozni. Volt összeborulás meg minden, de persze nem sok, mert a főnök a bárpult mögül lesett, és bizony dolgozni kellett. Nem is maradtak sokáig, Istivel elmentek csatangolni valamerre, meg vásárolgatni.

Előtte úgy 5-6 nappal egyik este sajnos letört az a kritikus darab is a fogamból ami eddig megvédett attól hogy üvöltsek fájdalmamban, így onnantól nem volt mese: nem tudtam enni. A fogorvosi kezelések kint csillagászati áron működnek, nekem meg még az sem volt biztos, hogy a lakbért ki tudom majd fizetni, így kizárt volt, hogy én most többszáz fontoat kiadjak egy foghúzásra/tömésre/korona építésre. Maradt a B terv: olyan kaját enni, amit nem kell rágni. És mit nem kell rágni? Azt ami folyik. Egy hétig mást sem ettem, csak hűtött leveseket és gyümölcs smoothie-kat, embertelen mennyiségű kakaót és jó cukros kávét, mindezt szívószállal amit ha letoltam a torkomba, nagyjából kibírtam üvöltözés nélkül. Ennek köszönhetően abban az egy hétben (ami egybeesett azzal az egy héttel, mikor Shaun eltűnt), búcsút mondtam ég 4 kilónak (4 lement a költözésben is). Annyira nem bántam, mert jó lett volna ha nem vagyok batár nagy állat a következő napokban esedékes fényképözönben, de kicsit azért mégiscsak fájt, hogy nem tudok egy értelmes kiadós reggelit bevágni munka előtt, hogy mondjuk ne dögöljek éhen a nagy rohanásban. Márpedig rohanás az volt bőven, és hadd ne mondjam, hogy egy olyan kis pöcsömnyi smoothie-s üveg cukortartalma meddig tart ki.

Mire azonban szombaton hazaértem, anyu előhúzta a cilinderből a borsófőzelékes ötletet, amit olyan puhára főzött, hogy rögtön szétolvadt a számban. Be is lapátoltam belőle úgy 10-20 tányérral, és hagytam hogy elöntsön a jóleső "étel van a gyomromban, hurrá" érzés.

Este mire hazaértem, már tökre aludtak szegénykék, nagyon elfáradtak az utazásban, meg a rengeteg új információban és látnivalóban.
Vasárnap nagyjából ugyanez volt, Istivel látástól mikulásig dolgoztunk, őket pedig hagytuk kóborolni a környéken. Kaptam egy rövidke szünetet, az alatt megkerestem őket a városban, és végül meg is találtam őket a Knole parkban csatangolva. Csak hogy értsétek, ehhez mekkora mázli kell: A Knole park kb. akkora, mint egy kisebb város. Ott megtalálni őket 2 perc alatt, az kérem teljesítmény. Kicsit el voltak kenődve, mert ugyan láttak szarvasokat, de nem sokat, és azok is nagyon messze voltak. Elvezettem őket egy másik irányba, ahol rögtön találtunk egy barátságos csordát, akik oda is jöttek hozzánk. Apukám eldobta a botját, és szó szerint szaladt feléjük, annyira örült, hogy végre lát ilyesmit, és ennyire közelről, úgy, hogy nem állatkertben vagyunk. Mert itthon a Feki felé is sok az őzike, de elszaladnak, ha csak megneszelik, hogy a 100 méteres körzetben vagy. Ezek meg a kezedből esznek.
Itt vagyunk, ni:

Lassan hazadöcögtünk, és ettünk valami finomat és puhát. Épp a második falatnál jártam, mikor Isti hívott, hogy szünet vége, AZONNAL vissza kell jönnöm melóba, mert úsznak. Nem volt mit tenni, visszarohantam melóba, és onnantól végigtoltam az estét. Már nem is találkoztunk anyuékkal reggelig. Addig a bizonyos reggelig.

Párizs
Az egész pánik megértéséhez tudni kell, hogy apukám nem tudta, hogy Párizsba megyünk. Nem azért, mert meglepit akartunk, hanem mert ő az a fajta ember, aki szeret megülni a kis fenekén, sehova se menni, és ha felmerül egy mozi vagy egy vacsi ötlete, akkor hőzöng, hogy az csak pénzkidobás, felesleges. Na most gondoljátok el, hogy ha egy mozi a szomszéd városban idő és pénz pazarlás, akkor mit szólt volna egy hobbi párizsi kiruccanáshoz. Ezért elhatároztuk, hogy addig nem szólunk neki, míg nem lesz más választása, mint velünk tartani.
Nos, a projektet sikerült teljes mértékben titokban tartani. Azt mondtuk neki, hogy a hétfői program a következő: Én akkor már szabadságon leszek, Isti pedig szabadnapos lesz hétfőn-kedden, lemegyünk a partra, és megnézzük a nagy fehér sziklákat Doverban. És ha esetleg leesik neki, hogy ez a vonat kicsit máshova megy, majd azt mondjuk, azért szállunk fel a párizsi vonatra, mert az úgyis arra megy, és ennél gyorsabb nincs, már van is rá foglalt jegyünk.
Hétfőn 4kor kelt az egész társaság, Geri - köszönjük, Geri!!! - pedig 5 körül érkezett hozzánk, időben és pofátlanul korán, hogy biztosan elérjük a vonatot, ami 7:05-kor indult London belvárosából. Fél órával előbb kellett átvenni a jegyeket, ami azt jelentette, hogy volt bő egy óránk felérni Londonba. Ennek oda-vissza elégnek kellett volna lennie.
Hát nem volt. Én nem értem, de mintha megállt volna az idő út közben. Előttünk az ablaknál ment a navigáció, ami mutatja ugye a hátralévő időt, korrigálva a jelenlegi sebességgel és a műholdas forgalmi adatokkal, és ami folyamatosan azt mutatta, hogy még 37 perc van hátra. Annyi volt, mikor elindultunk, és annyi volt akkor is, mikor már beértünk Londonba. Csakhogy közben haladtunk, és mégsem lett jobb a helyzet. A végére nyilvánvaló volt: olyan forgalom és reggeli dugók vannak, hogy itt bizony nem lesz vonat elérés semmilyen szinten. Isti olyan vadul vezetett, hogy csak úgy dobáltak minket a fekvő rendőrök. Geri szegény az anyósülésen próbálta oldani a feszültséget, inkább kevesebb mint több sikerrel. Anyu kezét szorongattam a hátsó ülésen, a gyomrunk mindkettőnknek görcsben.
Már javában a belvárosban jártunk, mikor még mindig 31 percet írt a navi. Úgy döntöttünk, ez nem lesz jó. Próbáltam közben hívni a pályaudvart, az Eurostar irodáját, hogy jövünk, fogják meg a vonatot, de azok meg csak 7kor nyitottak, hiába csörgettem a telefonjukat.
Rájöttünk, hogy épp elég közel kavirnyászunk London Bridge-hez, ahol ha felszállunk egy metróra, még kicselezhetjük a forgalmat, és ott lehetünk időben. Mindehhez viszont komoly rohanásra volt szükség, és arra, hogy minden flottul menjen. Esély tehát még volt.
Ez volt az a pont, ahol Murphy utolért minket.
Míg Isti sorban állt a jegy automatánál,  én előre mentem anyuékkal a beléptetőkapukhoz, hogy ha Isti utolér minket a jegyekkel, csak be kelljen pöccinteni a lyukba és mehessünk. Váruk Istit, vártuk, nem jött. Visszaszaladtam megnézni, mi a baj. Beállt az egyetlen automatához, ahol előtte mindenki számlát kért, és ami amúgy valószínűleg nem is ad ki jegyeket. Amikor láttam, hogy baj van, szaladtam is rögtön egy másik pénztárhoz. Végig se olvastam az opciókat, nyomtam, hogy oké, adjad, 4et kérek, az egyik szarból ami van. Fizettem valami csillagászati összeget (átszámolva kb 9000 ft-ot) négy darab jegyre, ami átvisz minket St Pancras állomásra.
Aztán futás.
Már amennyiben ez egy forgalmas metróhálózaton lehetséges egy mankós emberrel. Mire megtaláltuk a nekünk kellő vonalat, és lejutottunk a peronra, már vajmi kevés esélyünk volt.
Ekkor Murphy biztosra ment, és végleg alánk tett. Értem én, hogy annyit kértem, hogy a költözést vészeljem át Murphy nélkül, amit nagyjából be is tartott, nem akartam túl nagyot kérni azzal, hogy megkérem, hogy a Párizsi útra is felejtsen el. Bár megpróbálhattam volna.
Ugyanis amint leértünk a peronra, bemondták a hangosbemondóba, hogy London 100 ezer metróvonala közül ezen az egyen voltak mérnöki munkálatok, és ez az egy mérnöki munkálat tartott tovább, és ez az egy szerelvény fog késni. Szíves türelmünket és megértésünket köszönik. 2 perc helyett vártunk 15öt. Akkorra már világos volt: ezt nem érjük el.
A legszebb az egészben az volt, hogy apu végig hőzöngte az utat, hogy minek ez a rohanás, hát majd megyünk a következővel, nem dől össze a világ, nehogy már ne legyen következő vonat Doverba. Ne rohanjunk, majd veszünk másik jegyet. Nem tudta ugyanis, hogy 120ezret már kifizettünk ezekre a jegyekre, és kicsit messzebb szólnak. Szóval nem volt elég a stressz, még ezt is valahogy ki kellett zárnunk a fejünkből úgy, hogy ne lőjük le a poént. Bár őszintén szólva itt kicsit elvesztettem a hitem, hogy egyáltalán lesz poén.

Emitt ehet látni a jeles társaságot befutni a pályaudvarra 7:06-kor, pontosan egy perccel azután, hogy elment a vonatunk.
Kínomban már csipkedtem magam, hogy felébredjek, mert legyünk őszinték, ilyen csak rémálmokban történik. Hogy rohansz valahova, de sosem érsz oda, és az idő egy helyben toporog, de mégis keservesen fogy. De a várva várt ébredés nem jött.
Akkor kezdtem el magam felszívni. Itt valamit csinálni kell, mert olyan nincs, hogy le kell fújni az egészet. Foglalásunk van a hotelba. Megvettük a jegyet az Eiffel toronyba. Megvettük a jegyet visszafelé. Az tényleg pénzkidobás volna, ha nem is harcolnánk érte.
Hagytam magamnak egy percet, miközben az Eurostar irodáját kerestük, hogy felidézzem magamban a Sunfloweres sérelmeket, és felszívjam magam kellően ahhoz, hogy én ilyen korai órán vitázni tudjak egy tanult ügyfélszolgálatossal, angolul.

És vitáztam. Elővettem a kirakott kiskutya tekintetet, dekoltázst igazítottam - isten a tanúm, nem használom ezt az aduászt soha - de itt most mindent be kellett vetni. A bácsi nem úgy reagált, ahogy vártam. Elmagyarázta, hogy ezt a járatot bizony nem egy perccel késtük le, hanem 31 perccel, mert fél órával előbb már itt kellett volna lennünk, úgyhogy ne adjam itt az álszentet. Jött a második adu. Hogy anyukámnak bizony vissza nem térő alkalom ez, hogy lássa ezt a várost, és ma van az 50. születésnapja, és fél éve ezt szervezzük, és nem bukhat el ennyin a projekt.
Továbbra sem volt meggyőzve.
Kértem, hogy egy picit pillantson fel. Hátramutattam, ahol apukám az izzadt homlokát törölgette a rohanástól, a botjára támaszkodva a 10 táska közt. Mondtam neki, hogy ezzel az emberrel kellett átverekednünk az üzemhibás metrón, rohanni, és így sem volt elég. Angliában a mozgássérültek mindig is gyenge pontnak számítanak. Nagyon tekintettel vannak rá. Amúgy is udvariasak, de velük különösképp azok. Ezzel elértem, hogy intenzív kattintgatásba kezdjen a gépén.
Felajánlotta, hogy tud nekem a következő járaton 4 helyet adni, de első osztályra. Természetesen. Hova máshova. Azt mondta, ez esetben csak a különbözetet kell kifizetnem, az alapjegyhez képest, amit már megvettem. Nagyon féltem megkérdezni, hogy az mennyi lenne. Mikor közölte, hogy további 460 font, azaz kb még 300ezer forint, akkor kicsit megroggyant a térdem.
Rávágtam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, hogy az ki van zárva. Felülünk arra a vonatra, de nem fizetünk extrát. Közölte, hogy azt nem lehet, tele vannak. Közöltem, hogy oldja meg. Közölte, hogy először délután fél 7re van helye. Mondtam, hogy nem, a következőn kell. Időre szóló jegyünk van Párizsban mindenhová.
Láttam rajta, hogy nagyon fáj neki kimondani a következő szavakat:
"Amit tehetek: leültethetem önöket pótülésre, így a folyosón fognak ülni, de legalább együtt lesznek. De ahhoz most kell indulniuk. A 3-as beléptetőkapu az önöké. Siessenek. És isten éltesse a kedves mamát."
Azzal a lendülettel a kezembe nyomott 4 frissen nyomtatott ropogós fényes belépőkártyát, és egy helyjegy igazolást, és elhessegetett.
Mormoltam néhány hálaódát neki, míg felkaptam a csomagokat, és kihajtottam a családot a 3as fülke felé.

Innentől szállóigévé vált: Rami mindent megold. Ezt már láttuk a költözésnél is, de most végleg bebizonyosodott. Bármi elénk gördült utána, mondtam, hogy hagyjátok gyerekek, majd megoldom :D

Szaladtunk a 3-as kapuhoz. Odaadtam a jegyeket, tovább hajtottak minket. Ekkor jött az a rész, amire nem számítottunk: biztonsági ellenőrzés. Mint egy valamire való reptéren. Röntgen, csipogó kapuk, motozás. Apu orvosi papírjait nem is hoztuk el, nem gondoltuk, hogy itt kelleni fog. Merthogy apu testében lassan több a fém, mint a csont. Persze hogy becsipogott. Én meg annyira el voltam foglalva azzal, hogy elmagyarázzam a biztonságiaknak, hogy mi a helyzet vele, hogy nem is figyeltem, kiveszek-e mindent a zsebemből. Mindkét telefon ott ragadt. A nő az új vetette rám magát, mint egy kézigránátot felmutató terroristára. Hogy ezt mégis hogy képzelem. Meg azonnal vissza. Apu kezéből kiszedték a botot, visszaküldték röntgenre. addig aput hozzá támasztották egy oszlophoz, motozós pózban. Nagyon gáz volt az egész, ennyire pancserül még nem sikerült biztonsági ellenőrzésen átesnem egyik repülés alkalmával sem.
Nagyjából kimagyaráztam magam, aztán kitéptem magam a karjukból, és rohantunk tovább a peronra, ahol már sziszegett a Roxfort Expressz. Nem ezzel hiperszuper vonattal mentünk, hanem egy sima 200-230-cal közlekedővel :D A menetidő 2 és fél óra volt. Apu átjött minden kapun, ahol ki volt írva, hogy Párizsba megy a vonat, de még mindig nem gyanított semmit.

Valahol a legvégén volt a kocsink, szaladtam előre, mint a félőrült, hogy ott legyek és szóljak a kallernak, hogy jönnek a többiek is, csak még valahol hátul döcögnek. Mondta hogy nyugodjak meg, még úgysem szállhatunk fel, mert pótüléses helyünk van, az meg ez a négy lesz itt az ajtóban. Ha leülünk, más nem tud felszállni, szóval nyugodtan nyugodjak meg, van még 10 percünk. Közben beértek minket apuék is, és jobb dolgunk híján vártunk.
Őszinte leszek: tény, hogy kicsit hangosabb volt, mint a normális üléseken, de rohadt kényelmes helyünk volt 4 ilyen kis lehajtható ülésen, főleg, hogy annyi hely volt a lábunknak, amennyit csak akartunk, ott volt az egész folyosó. Ami ugye apunak nem mindegy.
Felnyikordultak a kerekek, elindultunk. Ilyen, és hasonló megkönnyebbült fejek kíséretében:

Jöttek a kis alagutak, amiken ezzel a sebességgel átszáguldottunk 1-2 másodperc alatt. Aztán idővel elértünk a partra, jött a Csalagút. Berobbantunk, besötétedett, és csak mentünk. Apu úgy 10 perc után pillantott fel az újságjából, hogy ejj de hosszú ez az alagút! Akkor kicsit összemosolyogtunk, de még midnig nem mondtunk semmit. Mikor másodjára nézett körbe, hogy gyerekek, még mindig sötét van, hát mindjárt átmegyünk Franciaországba!, akkor anyu odaadta neki a hotelfoglalásos papírt, meg az Eiffel toronyba a jegyeket, hogy nézze meg. Nézi, nézi, nem érti. Mikor végül leesett neki, hogy itt tényleg Párizsról volt szó, az a fej felejthetetlen. A gépem pont a kezemben volt, el is csíptem:

ODA MEGYÜNK???????? :O

Aztán innentől már végre szabad volt a gazda, elmondtuk neki, mennyit szervezkedtünk, meg mennyit kínlódtunk, hogy ezt összehozzuk, és ezért nem volt mindegy, hogy lekéssük-e a vonatot vagy sem, mert mindenre időre szóló jegyünk van, és kicsit nagyobb útra készülünk, mint Dover meg vissza.

Nagysokára aztán befutottunk, Párizs északi pályaudvarra. Apu épp beleszagol a francia levegőbe, anyukám boldog és gyönyörű, magáért beszélnek az arcok. Voltak ők már Párizsban évezredekkel ezelőtt, és folyton arról beszélnek, és apu aztán egy percig sem vitázott, hogy "deminek...??", szerintem ő is kellőképp boldog volt, hogy visszajött ide.

Innen mentünk rögtön a metróba, ahol rögtön belefutottunk Párizs legrosszabb arcába, de egyben az egyik legjobba is. A legrosszabb, hogy a metró és az aluljárók mindenhol büdösek, pisiszag van, mállik a vakolat, és egy nyomorult mozgólépcső nincs sehol, így apukámnak kész gyötrelem volt végigmászni rajtuk ebben a két napban. Ugyanakkor ha már felszálltál az egyik szerelvényre, onnantól szép hangulatos utazás vár, köszönhetően ezeknek a jóembereknek, akik felszállnak, elrikkantják magukat, hogy bonzsúrmádám! és nekiállnak harmonikázni, hogy akkor  is félbódult állapotban kerülsz a rózsaszín felhők közé, ha nem akarsz.

Ennyi, kész, Párizs beszippantott, és nem akart kiköpni.

Egészen hamar elhagytuk Zsömádubudábizsöszvipú állomást, mentünk St Augustine felé, ahol a szállásunkat sejtettük. Mit ad isten, ott is volt! Ugyan a papír szerint 2től foglalhattuk volna csak el a szállást, és épp valahol 11 óra magasságában kavirnyásztuk, visszaötlöttem a boci szemeket, hogy ugyan, nem lehetne-e esetleg talán mégis hogy MOST becuccolunk?
Telefonált kettőt a muksó, majd elmosolyodott: de, odaadja most a kulcsokat, istenvélünk. Egy szobában voltunk mind a négyen, két óriási hatalmas ágyon, egy frankó kis fürdővel (bidével!!!), tévével meg mindennel ami kell.
Nem töltöttünk ott sok időt, szaladtunk le kávézni. Ugyanis reggel 4 óta, mióta felkeltünk, nagyon nem vittük túlzásba az étkezést, de a napi rendszeres koffein adagot sem, mert annyira siettünk. Én meg ugye rágni nem tudtam, szóval eleve esélytelen volt. Míg a többiek felhörpintették a kis kávéjukat, én felszürcsöltem egy smoothie-t, ez megdobott annyi cukorral, hogy a zéró kajához szokott gyomrom teljesen felvirult, hogy jeeeeeee, üzemanyaaaaag!!! Onnantól én jól voltam. Isti bedobott egy muffint, aztán nyakunkba vettük a várost. Az a környék ahol laktunk egyébként nagyon gyanúsan Oktogon fílingű volt, mindjárt mutatom.

Igen, jól látjátok, ez egy Starbucks, szégyen és gyalázat, de ez volt a legközelebb, és kritikus szint alá csökkent addigra a koffein szintünk. 

Osztottunk, szoroztunk, és arra jutottunk, ne kockáztassuk az időpontbeli csúszásokat, induljunk el MOST az Eiffel toronyhoz.
Anyuék emlékeztek még régről, hogy melyik megállóból közelítették meg ők múltkor a helyet, ez pedig a Trocadéro. Azért onnan, mert ott van két böhöm nagy múzeum épület, aminek a fala mentén jön fel a metró, így bármekkora épület is terpeszkedik mögötte, esélyed sincs látni.
Az a pillanat pedig meghatározó, mikor az a kib.szott nagy - már elnézést a kifejezésért, de ezen kívül csak elcsépelt szuperlativuszaim vannak - torony kipislog a múzeum mögül, hogy amúgy helló.
Iszonyatosan nagy, tekintve, hogy akkor még bőven bőven közöttünk volt a Szajna, és még úgy 300 méternyi park. Egyszerűen képekről nem is lehet úgy látni az egészet, sokkal karcsúbbnak tűnik, mint amilyen valójában. Valójában pedig ez egy nagyon stabil, nagyon masszív kis építmény, akkora szétterpesztett lábakkal, hogy beleszédülsz, ha átlóban az egyiktől átnézel a másikig.
Természetesen négymilliókilencszázezer kép készült, és nem foglak minddel fárasztani benneteket, csak néhányat teszek ide :)

A pillanat, mikor az Öreg Hölgy kihajol az épület mögül

Itt még köztünk van egy folyó, 300 méternyi park és a túlparton is minimum 150 méter. HATALMAS!!!!

Soha jobb alkalom egy kis szamárfülre!

Isti, takarodj a képemből a fintoroddal együtt!!!!!

Pistát újfent kivágtuk egy Quelle magazinból

A Hölgy virgácsai

Mivel rájöttünk, hogy itt bizony még órák kérdése, hogy eljöjjön az időpontunk, úgy döntöttünk, keresünk valami helyet, ahol leülhetünk, esetleg ihatunk is valamit. Ez nagyjából olyan, mintha a Budai várban megkívánnál egy kis kólát, és abban reménykednél, hogy kapsz egy pöti üveggel 1000 ft alatt. Csillagászati  áron kaptunk két sört és két almalevet a lányoknak. Ellenben a hely nagyon kis baba volt. Nem is értem, hogy jött össze. Volt egy konkrétan lakókocsi, de a legcsövibb balatoni lángosos stílusban, és egy olyan terasz, olyan kertibútorzattal, hogy a nyálad is kicsordult. Mellé, Párizs legforgalmasabb turisztikai negyedében egy személyzet de az hagyján! Egy menedzser is, aki zéró angol nyelvtudással kooperál. Itt találkoztunk először a francia gőggel. Hallottam én már, hogy a franciák nem szeretik használni az angolt, sem semmit, ami nem francia, de azt hittem, ez azért 10-15 év alatt változott.
NEM!
Érted végre megtanulsz értelmesen angolul, erre bumm, bekerülsz valahová, ahol ez a nyelv tabu :D

Iszogatnak a kis darlingok

Aztán eliszogattuk az időt, lassan fél 3 volt, és nekünk oda kellett érni az északi toronylábhoz, Eiffel Gusztáv fejének szobrához, hogy a sort kielőzve feljussunk a toronyba. Mert apuval nem lehet sorban állni, főleg nem órákat, amit itt kellett volna.

Áve Gusztáv! Dicsőség és kondi!

Meg is találtuk rögtön a csoportunkat, meg a vezetőnket is, aki megbizonyosodott róla, hogy mi vagyunk Szalczingerék, és odaadták a jegyünket. Pici, fel is hívták a figyelmünket, hogy most ne nézelődjünk, hanem figyeljünk oda, hova tesszük, mert odafent még minimum 3 helyen kérni fogják (szintenként egyszer). Szél van, kikapja a kezünkből, aztán lehet pislogni.
Természetesen úton a lift felé ez Istivel meg is történt, egy jó lyukacsosra szerelt fa talpazaton, ahol ha beesik a lyukba, azt onnan többé ki nem halászod. Nem esett a lyukba, úgy vetődtünk utána, hogy ne is essen.
A lift rögtön a második emeletre vitt, a nagy szintre, ahol egy kis körbejárkálás és fényképezkedés után beálltunk a sorba a legfelső szinthez vezető lifthez. Hát gyerekek.... AZ MAGAS!

Lefelé jövet megálltunk az első szinten is, mert hol máshol kéne szuvenírt venni, mint az Eiffel tornyon magán, ott biztos jó olcsó minden! :D Be is vásároltam, nem kell aggódni, hoztam a formám!
Mikor leértünk a toronyból, csatangoltunk még egy kicsit a feljebb látható szökőkutas parkban, épp működtek a nagy vízágyúk is. Ennél giccsesebb nem is lehetett volna, mert ahogy a lemenő nap megsütötte a teret, óriási szivárványokat dobott a szökőkút vizére, ami mögött ott magaslott a torony.

Mindannyiunknak egy dolog járt csak a fejében: este 7 óra van, és még semmit, SEMMIT sem ettünk ma.
Annyi erőnk sem maradt, hogy keressünk egy távolabbi éttermet, beültünk az elsőbe, ami szembejött Trocadéro-nál. Elköltöttük a nagy szülinapi reggelit-vacsorát, szakmai szemmel tekintve pedig egy félelmetesen jó pincérünk volt, hanyatt dobtam magam a sráctól.
A fogásokat illetőleg nagyon változatosat étkeztünk: volt ugyan csiga, meg kagyló, meg foghagymában fürösztött minden, de mind a négyen kacsát rendeltünk. Mert miért ne! Mondanom sem kell: mennyei ízek mindenütt. Ha a fogam nem fájt volna úgy, ahogy, még talán élveztem is volna, de így csak inkább olvasztottam a számban, mintsem rágtam a dolgokat. Nyeeh....

Ez után a számla rendezése közben intenzív tervezési fázisba léptünk. Tudnunk kellett, apu mennyire tettre kész még. Ha igen, akkor megnéztünk volna még valamit, mielőtt másnap visszaindulunk Londonba. A listán szerepelt a Louvre, a Notre Dame és a diadalív.
Úgy döntöttünk, a Louvre kivilágítva biztosan nagyon szép, a másik kettő pedig napsütésben még szebb, szóval megcéloztuk azt. Kivételesen sok metrózás után be is futottunk a legközelebbi állomásra, ahol egy ilyen folyosón könnyedén átszeltük az épületet.

Itt, ha jobbra kitekintettünk, rögtön látni lehetett az első diadalívet, a picit, ami itt terpeszkedett a körforgalomban. Ha egyenesen kisétáltunk, akkor pedig a Louvre udvarába jutottunk, az üvegpiramishoz.
Gyerekek, ez  gyönyörű!
És ez a múzeum elképesztő nagy. Maga az épület is lélegzetelállító, a maga U alakjával, 3 emeletével és roppant méreteivel, de a tudat, hogy itt tárlat van még a lábunk alatt is! Eszméletlen. Nemhogy egy, de 3 nap is kevés lenne, hogy itt mindent végignézz.

A híres neves üvegpiramis :)

Ez után apu még mindig úgy döntött, hogy bírja szuflával. Szerintem nem sétált ennyit az utóbbi 10 évben összesen, mint aznap. Elsétáltunk a kis diadalív mellett/alatt, végig a park mentén a Concorde metróállomásig, ami így is minimum egy másfél kilométeres túra volt. Itt aztán megbeszéltük, hogy most már aztán tényleg fáradtak vagyunk: üljünk metróra, menjünk haza és aludjunk. Holnap ismét hosszú nap elé néztünk.

A kis diadalív, amibe ha innen belenézel tiszta időben, látod a Concorde-i obeliszket, mögötte a középső diadalívet, az mögött pedig az üzleti negyedben a legnagyobbat. Ez várostervezésileg szerintem példátlan, mert mindennek klappolnia kellett, ráadásul rohadtul nem egy időben épül a 3 ív. Ez a város egyszerűen elképesztő, és vita nincs. 

Concorde, a híres obeliszk és a távolban a kivilágított Eiffel torony.

A szállásra visszaérve dögrovás volt, mindenki villámgyorsan zuhanyzott, és eldőlt mint egy krumplis zsák. Rajtam kívül mindenki aludt is, mint télen a maci, engem viszont addigra teljesen letepert a fogfájás. Úgy lüktetett a fejem, hogy már káprázott a szemem. Egy szemernyit sem aludtam.
Másnap reggel első dolgunk volt még reggeli kávé előtt lemenni, és keresni egy gyógyszertárat. A patikus - borzasztó kedves volt! - miután kiderítette, mi bajom, a kezembe nyomott egy fájdalomcsillapítót, amiben görcsoldó meg minden anyámkínja is mixelve volt. Azt mondta, fogfájásra nincs jobb náluk. Én meg hittem neki. Bevettem egy pirulát, és vártam. Nem kellett sokat.
A fejem mintha pillekönny lett volna, a színek kiégtek, minden világos volt és hangos. Na mondom ez bedrogozott. Konkrétan fogalmam sincs, mi történt.
Itt vannak a képek, látom, hogy voltunk pl a Notre Dame-nál, és én csináltam a képeket, mert a többiek vannak rajta,, de nem nagyon emlékszem rá. De azért megmutatom.
Az még megvan, hogy leültünk a templom előtti térre reggelizni, maradt még fasírtunk és kolbink, és istenigazából paraszt módon leültünk piknikezni. Vettünk bagettet, mert az úgy kell, és nekiveselkedtünk. Erre emlékszem, mert elnyammogtam egy fél fasírtot, és a gyomrom fel is zördült, hogy hé, mi ez. Nem erről volt szó, hanem gyümölcs löttyökről.

Suttyóreggeli! :)

Anyukám még mindig boldog, és még mindig gyönyörű

Innen egyenes út vitt át a diadalívhez, a középsőhöz, az igazihoz. Mert ugye az első az ugyanez csak piciben, a harmadik meg baromi nagy, és modern, csak tömör leegyszerűsített beton keret. Ez az igazi!

Eddigre viszont már teljesen megsemmisültem. Kiment a fejemből a bódulat és csak a fájdalom maradt. Nem volt más hátra: irány a vasútállomás!
Nem volt közel, egyáltalán nem, és nem akartuk bekockáztatni, hogy újfent elkésünk. Ennek a szuperbiztonsági intézkedésnek köszönhetően két órával hamarabb értünk oda. Volt némi eltöltendő időnk. Elmentünk megkajálni, meg venni nekem valami gyógyszert, ami nem üt ki teljesen.
Kértem egy nagyon erős Advilt, kaptam is. A gond csak az volt, hogy a mellékelt betegtájkoztató kizárólag francia nyelven íródot, így nem láttam, mennyi időnként vehetek be egyet-egyet. A vonaton megkérdeztem a kedves kis utaskísérőket, hogy lefordítanák-e. Addigra túl voltam két pirulán. Kiderült, hogy 8 óránként vehetek be egyet, és naponta soha nem többet, mint 3 darabot.
Ajjaj, itt baj lesz. Ma már nincs több bogyó.

Elfoglaltuk a rendes ülőhelyünket a vonaton, minden úgy ment, ahogy kellett.
Londonba beérkezve már nem voltunk időhöz kötve. Igaz, semmi kedvünk nem volt várost nézni, meg ennyi táskát végigcipelni ekkora gyalogúton. Úgy döntöttünk, irány egyből haza, London majd a következő alkalommal lesz terítéken.
Hamar kiderült, hogy 4ünknek a 4 vonaljegy ugyanolyan csillagászati, mint amit idefelé fizettem, ez a legolcsóbb, nincs olcsóbb opció. Úgy döntöttünk, ez nem jó, kell lennie olcsóbb megoldásnak is, hogy eljussunk egyik vonat állomásról (St Pancras-ról) Charing Crossra. Gondoltuk egy éltünk-egy halálunk, kérdezzük meg, mennyi volna a taxi. Az mégis csak kényelmesebb, apunak nem kell lépcsőket másznia a metróhoz, és mint kiderült: olcsóbb is. Majdnem fele annyiba került, úgy, hogy a hatalmas utastérben kényelmesen elfértünk (ilyen klasszikus fekete cabbyvel mentünk, tudjátok, aminek fordítva nyílik az ajtaja),  és úgy, hogy közben szuper helyeken mentünk keresztül. A pályaudvarra érve még mindig volt időnk a sevenoaksi vonatig, úgyhogy anyu felkurjantott: nehogy már Londonban vagyunk, és nem iszik egy jó guinnest! Tudni kell, hogy ez édesanyám szájából olyan ritka, mintha én azt mondanám: de megkívántam most egy jó nagy tábla Milkát (mert ugye én gyűűűlölöm a csokit).
Nem is volt vita, kaptunk az alkalmon.
Isti azt mondta, ismer néhány kocsmát a közelben. Eljöttünk egy mellett, ami üres volt de Isti javaslatára nem ebbe mentünk, mert feljebb vannak jobbak. Voltak is, de mind tele volt, csúcsidő volt, meg happy hours, meg minden lótúró. Apu már fáradt volt, úgyhogy azt mondta, menjünk vissza az első helyre, az üres volt. Be is ültünk, ki is kértük a söröket. Én nem mertem nagyon alkoholizálni ennyi gyógyszeres nyomás alatt, úgyhogy csak anyu fél pintjéből nyalogattam egy-két kortyot (nekem is ez volt az első barna söröm).
Egyszer csak ellibbent mellettünk egy akkora szőke nő, hogy akarva akaratlanul is utána néztem. Nem is csoda, mert ő egy férfi volt, nőnek öltözve. Nem ügy, mit bánom én, de apu elkezdte bámulni. Istivel úgy fogtuk vissza, hogy ne bámuljon már, mert ez itt nem szokás, ez tök természetes dolog!! Aztán felbukkant egy ugyanakkora vörös hajú teremtés is. Ekkor történt a felismerés: Isti felhívta a figyelmünket, hogy nézzük meg a posztereket a falon. Csupa ölelkező puszilkodó muksó.
Sikeresen besétáltunk a környék egyetlen meleg bárjába. És tényleg, ahogy jobban körülnéztem, voltak ott poszterek, képek, térdig érő pöcsű fáraó szobrok, sőt, még egy cikk is a London Pride-ról, amit láttam is befelé jövet, de gondoltam a belvárosban vagyunk, biztos London büszkeségeiről egy kis újságcikk. Aha... Aztán leesett, hogy a pultos fiúk is olyan bősz csuklómozdulatokkal gesztikulálnak, hogy én is megirigylem, miközben az egyikük egy Alicia Keys számra táncol és énekel egyszerre, és még fel is hangosítja.
Ami nekem inkább mókás és érdekes, de az enyhén homofób apukámat rendesen odaszögezte a székhez. Ilyen gyorsan sört felhörpinteni még nem láttam.
Mintha puskából lőtték volna ki, úgy menekült ki onnan, mi meg jobb választásunk híján mentünk utána.

Felpattantunk a vonatunkra, és hazaszáguldottunk.
Otthon már várt Shaun, aki szánta bánta, hogy nem tudtunk találkozni hétvégén, de az mégsem járja, hogy elengedjen újabb 4 napra Magyarországra, és még csak meg se ölelgessen.
Esküszöm, ebben az emberben van valami életelixír.
Végigaludtam az éjszakát, mindenféle gyógyszeres behatás nélkül, mindehhez pedig csak annyi kellett, hogy lefeküdjön mellém, simogassa a buksimat, és beszéljen hozzám. Perceen belül aludtam, és fel sem keltem másnap reggel 4ig.

Nem, nem, ez normális, reggeli géppel repültünk haza, így extra korán ki kellett indulnunk a reptérre. Ismerve a Szalczingerék nemzetközi utazásra vonatkozó lekésési/elnézési/elnapolási  képességeit, tudtuk, hogy itt bizony ott kell lenni időben, még mielőtt Murphy felébred.

És lám, most otthon vagyok, túl vagyunk egy dupla kerékcserén a reptérről visszafelé jövet, egy találkozáson Sinyával, akivel úgy néz ki, képesek vagyunk ismét értelmes felnőttek módjára kommunikálni anyázás nélkül, fél év után először, a mai napon pedig túl vagyok életem első igazi foghúzásán is.
Bizony megszabadítottak ettől az átoktól, és most baromi fura, mert óriási fog volt, 2 és fél centi mély és nagyon széles, és akkora krátert hagyott maga után, hogy hihetetlen, és alig tudok még enni és inni, és még mindig be vagyok drogozva, de ennél már csak jobb lesz.

Ellenben én most jobbra el, mert nagyon régóta írom ezt a vackot, és szerintem a negyedetek se olvassa el idáig, szóval bonszoár.
<3

Nem merem elkiabálni...

... de úgy néz ki, megoldottam.

A Sunflower ügynökség innentől még kétszer baszta ki nálam a biztosítékot, de ezzel szerencsére csak azt érték el, hogy nemhogy többet szóba állni sem vagyok hajlandó velük, de ha mégis muszáj lesz, akkor az ügyvéddel fogom, és fájni fog nekik.

Ez a dolog, ez a "nincs is jogunk kiadni azt a lakást, amiért fizettél, úgyhogy bocs, hogy most hajléktalan lettél" után megbeszéltük Johnnal, hogy amint lehet, megmutatja nekem azt a bizonyos lakást, amit a nyakunkba akart varrni. Közöltem vele, hogy nincs időnk tökölészni, holnap jövök, és nézzük meg. Mondta, hogy azt nehéz lesz elintézni, mert még laknak a lakásban. Közöltem vele választékosan, hogy mennyire magasról szarom én azt le, ugyanis semmi az ég világon nem akadályozta meg abban, hogy a mi lakásunkba elhozzon napi 2-3 érdeklődőt, miközben még aludtunk volna, és hasonlók. Nagy nehezen beleegyezett: péntek reggel nyitáskor találkozunk az ügynökségnél, és elmegyünk megnézni a lakást. Ha nem reggel, akkor következő hétfőn.

Istivel ketten mentünk, munka előtt. Isti mondta is, hogy ő megvár a kocsiban, mert az előző napi alakításuk után inkább be sem megy, mert vér fog folyni. Keresett parkolóhelyet, közben én elsétáltam az irodához.
Mikor odaértem, egy cetli várt az ablakban: Due to Bank Holiday, we are closed till Tuesday.
Segítek: ez egy pénteki nap volt, a munkaszüneti nap pedig a rá következő hétfőn volt. Egész Angliában munkaszünet a hétfő. És CSAK  a hétfő. De nem. Sunflower-ék már péntektől kezdve ünnepelnek, 4 napon keresztül, mert hát... adjuk meg a módját!!!
Na most nem akarom elhinni, hogy ezt a Directing Manager pozícióban leledző John nem tudta egy nappal ezelőtt. De attól függetlenül odahívott engem reggelre, hadd dörömböljek a zárt ajtókon.
Kaptatok vissza a kocsihoz, Isti néz rám boci szemekkel, hogy ilyen gyorsan ment?
Ilyen gyorsan....

Innentől nem volt miről beszélni. Ha ezek kedden nyitnak ki, ami 26.-a, az már rég későn van ahhoz hogy megnézzük  a lakást, és esetlegesen elindítsuk rá a papírmunkát. 31.-éig ki kellett költöznünk az Olive Cottage-ból.... Maradna 5 napunk arra, hogy lefuttassák újra az adminisztrációt (ami minimum 1 hétig tart amúgy), kiköltözzünk, éééés be is költözzünk, miközben Isti már nem is lesz az országban, én pedig nonstop dolgozom emiatt, napi 10 órákat.
Nem hagytak viszont túl sok választást nekünk ezen kívül. Másik ügynökséghez nem nagyon fordulhatunk, mert ahhoz újra meg kellett volna csinálni a referenciákat, ami a leghosszabb része az eljárásnak, hetekig is eltarthat. Abszolút megsemmisültem, borsónyi gyomorral közlekedtem minden nap, egész nap, nem tudtam enni, nem tudtam aludni. Munka után mikor hazaértem, minden nap feltéptem a hűtőt, és legurítottam egy pohár bort, ez volt az egyetlen, ami annyira elnyomott, hogy el tudtam aludni.

Ez volt tehát pénteken, 22.-én, Isti hazautazásának napján. Innentől nincs itt, hogy segítsen, nincsenek váltott szüneteink: ha én nem érek rá ügyeket intézni, senki sem ér rá innentől.
Mivel reggel nem tudtunk bemenni a Sunflowerhez, lévén ők nagyon ünnepelnek, maradt egy csomó időnk nyitás előtt.
Otthagytam őt a Prezzoban, és átsétáltam a Cavendish-hez, úgyis ott van az étterem mellett, időm úgyis mint a tenger. Nem akartam tőlük mást, csak megtudni, hogy azok, akik végül is tényleg beköltöznek ebbe a lakásba, mikor tették le a foglalót (ha nem bizalmas az információ, persze). A hapsi nézett rám boci szemekkel, hogy minek is kell ez nekem, de elmondta: július 26.-án kapták a lakásért a foglalót. 3 nappal később, minthogy én befizettem. Tehát, a pénz, amit befizettem, nem jutott el a független deposit kezelő céghez, az információ pedig, miszerint befizettem a foglalót, nem jutott el a tulajig - különben miért bízna meg egy másik ügynökséget is, hogy intézze a lakásügyeit, ami neki plusz költség, ha egyszer az eredeti ügynökség már 3 napja eladta a lakását. Mindez csak azt bizonyítja, hogy Sunflower-ék begyűjtötték, és zsebre vágták a pénzem, anélkül, hogy bármit is intéztek volna vele kapcsolatban. (Ej, ráérünk ara még..?)

A Cavendish-es hapsi tehát nagyon szívesen elmondta nekem mindezt, majd halkan megkérdezte, miért kérdezem... ha ne tolakodó a kérdése. Kifejtettem neki nagyon nagy vonalakban, hogy mi is történt velem, hogy St Johns Hill 56-ért én 3 nappal korábban letettem a foglalót egy másik ügynökség által, és csak tegnap tudtam meg, hogy sose lesz az enyém.... de az hagyján, maradt 8 napom, hogy elhagyjam a mostani helyemet, és nincs hová mennem utána. De az hagyján, de ez a rohadék brigád még csak nincs is nyitva péntek-szombaton (mikor az év összes többi hetén nyitva vannak eme két napon), így vesztem a napokat, és csak egy helyben tötymörgök.
Konkrétan elsírtam magam az ügynök orra előtt.
Szegény annyira nem tudta, mit csináljon. Én is baromi hülyén éreztem magam. Udvarias akart lenni, mondta, hogy ha tud segíteni, szóljak. Viccből mondtam neki, hogy tud nekem lakást szerezni 8 nap alatt?
Felkapta a fejét, elbillentette oldalra és fixírozta kicsit a plafont.
Majd ám nézett, és azt mondta: végül is nem kizárt.
Innentől kezdve figyeltem.

Mutatott a gépén egy lakást, ami itt van a városközpontban, a Prezzo-tól nagyjából egy perc sétára. Az ára kicsit több, de nem túl sokkal. Épp üres, még festik, de a kulcsok itt vannak, megnézném esetleg?
Csak pislogtam. Most? Persze hogy most. Ő ráér. Én ráérek?
Elmagyaráztam, hogy 10kor kezdek a munkahelyemen, addig megjárjuk? Áh, kétszer is! - mondta ő.
Mondtam, hogy jó, akkor menjünk, útközben meg majd kérdezek.

Megkérdeztem tőle, mikortól elérhető a lakás. Azt mondta, szeptember 1.-től.
Megkérdeztem, meddig tartana a papírmunka. Azt mondta, ha vállalom, hogy priority díjat fizetek, csak pár nap, mert a referenciákat elég nehéz sürgetni.
Megkérdeztem tőle, hogy ugye a referencia elvileg egy független bizottságtól jön, ugye? Azt mondta, igen.
Megkérdeztem tőle, hogy ha esetleg volna a zsebemben egy 30 napnál nem régebbi kész referencia, azt ők elfogadnák? Megállt, és visszakérdezett: van ilyenem? Van.
Megkérdeztem, így mennyi idő alatt lenne kész az egész adminisztráció- Azt mondta, 1-2- nap alatt.
Megkérdeztem, mennyire baj, hogy Isti nem lesz itt még két hétig, hogy aláírja a szerződést. Azt mondta, egyáltalán nem, ráér ő aláírni később is.
Megkérdeztem a lakásban állva, bámulva a két óriási hálószobát és a gyönyörű konyhát, hogy megcsípne-e.
Megcsípett. Nem álmodtam.

Megkérdeztem továbbá azt is, hogy szerinte belemenne-e a tulaj abba, hogy még elseje előtt idehozzak néhány cuccot, tekintve, hogy még az előtt ki kell költöznöm a régi lakásból. Azt mondta, ez sem kizárt, de meg kell kérdeznie. Nem látja akadályát, elvégre a lakás teljesen üres.

A következőkben maradtunk hát: átnyújtom a kész referenciáimat, és az összes papíromat, cserébe ők olyan gyorsak lesznek, ami tőlük kitelik.

Őszintén szólva ez túl jól hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. Nem akartam megint abba a hibába esni, hogy egyetlen lakásra teszek fel mindent, mert ha végül ez sem jön össze, akkor tényleg rábasztunk. Nem szívesen adtam volna nekik az egyetlen példányt az összes papírunkból. Eldöntöttem, hogy még minimum 2-3 lakásra rárepülök egy időben.
Elindítottuk tehát a folyamatot. Aznap már sikerült felvenni a kapcsolatot a tulajjal (sikerült felvenni a kapcsolatot a tulajjal!!!!), aki beleegyezett abba, hogy a nagyobb dolgokat (szekrények, matracok, komódok) ott tartsam, míg rendesen be nem tudok költözni. Vállaltam, hogy a kisebb dolgok (dobozok, zsákok) tárolását megoldom én átmenetileg.
Itt jött egy kis izgalmas várakozás, mivel vasárnap-hétfőn ők is zárva voltak.

Kedden hanyatt-homlok rohantam a fénymásolószalonba, és csináltam minden papírunkról minimum 2 tonna másolatot. Cavendish-hez bedobtam mindent először, majd felkerestem a többi ingatlanirodát is a városban, ahol találtam nekünk való lakást. Két másik lakást meg is néztem aznap, és elindítottam azoknál is az ügyintézést. Sajnos ezek közül egy sem vált be, mert vagy borzasztóan lerobbantak voltak, vagy annyira újak, hogy hivatalosan a tanácsnál még nem is léteztek, mint önálló cím, és az az engedélyeztetési folyamat még hónapokig tartott volna.
Ráragadtam a tehát Cavendish-es lakásra.

Szerda reggel, munka előtt félálomban kortyolgattam a kávémat a Malabar-ban, mikor is észrevettem, hogy van egy hangposta üzenetem. Lehallgattam.
Egy nő keresett a Sunflowertől, és kért, hogy SOS hívjam vissza, az Olive Cottage-ről van szó.
Helyből le is zsibbadtam.
Mit akartok még tőlem?
Egy olyan hölgy hívott, akivel eddig még soha nem beszéltem. Olive Cottge hivatalosan John ügye, de annyi vér sem volt a pucájában, hogy ő maga hívjon fel. Ezen már felszaggattam az idegeimet, de csak ekkor jutottunk oda, hogy a nő beszélni is kezd. Elkezdett nekem ilyeneket magyarázni, hogy ugye tudom, hogy augusztus 31.-ig el kell hagynom Olive Cottage-t? Ha nem, akkor hivatalos eljárás útján ki fognak tenni onnan.
Mondtam, hogy na álljon meg a menet. Van pofátok határidőről beszélni nekem? Mikor egy teljes hónappal a beköltözésem után nekem kellett megtudnom, hogy  nincs is lakás, amibe be terveztem költözni? Nem gondolja, hogy ez egy kicsit durva? Volt képük elhitetni velem, hogy vár rám egy lakás, és most itt vagyok fedél nélkül.
A nő megint csak megszeppent a vonal túloldalán, megkérdezte, hogy értem én ezt. Mi az, hogy elhitették velem? Kifejtettem, hogy mi történt, és azt is, hogy a tény, hogy erről ő nem tudott, megint csak pontosan megmutatja, mennyire haszontalan, semmirekellő társaság is az övék. Megkértem, hogy ne fenyegetőzzön nekem kilakoltatással, mert jelenleg nem tudok kilábalni abból a vödör szarból, a mibe ők dobtak bele. Kifejtette, hogy pedig muszáj lesz, mert az új lakók szeptember 1.-én jönnek.
Belekiabáltam a telefonba, hogy ez engem nem érdekel! Ez az ő problémájuk, nem az enyém! Ha rendesen végezték volna a dolgukat, már egy egész hónapja nem lennénk a lakásban, és az, hogy ők elcseszték, ne az én gondom legyen! Vállaljanak felelősséget a hibáikért, így dolgoznak a felnőtt emberek!
Szépen hangnemet váltott eztán ő is, elismételte robot hangnemben ugyanazt mint eddig, majd a végén még volt pofája rákérdezni, hogy kell-e akkor végül is a másik lakás, amit John ajánlott.
Válaszra sem méltattam, megmondtam neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt hogy időben kiköltözzek. Lecsaptam a telefont.
Körülnéztem a kávézóban, ahol ekkorra mindenki engem bámult. Felkaptam a cuccaimat, kicsörtettem, átrohantam a Prezzoba, amit azóta kinyitott a Ieva, lerogytam a bárpult mögé, és nagyjából fél órán keresztül csak sírtam.
Így egyszerűen nem lehet bánni emberekkel és kész.

Szerdán később befizettem a Cavendish-es lakásra 425 fontot, ami a foglaló, és az adminisztrációs költség.

Csütörtökön már hívtak is, hogy minden kész van, a referenciák rendben vannak, leellenőrizve, hitelesítve. Ha készen állok, akkor a fennmaradó összeg átutalása után már jöhetek is aláírni a szerződést.
2 napig tartott. KÉT NAPIG!!!!! 2 nap alatt eljutottunk odáig, hogy szerződést sikerült aláírni.
Átutaltam tehát a maradék 2400 fontot (át ne számoljátok a teljes költséget, ez horribilis), kértem papírokat, számlát, nyugtát, igazolást, minden anyámkínját, hogy mindenre legyen bizonyítékom, ha esetleg ezek is átvágnák a fejemet.
Hagytak nekem időt, hogy végigolvassam és felfogjam a szerződésben foglaltakat (jó kis jogi angol, nincs is annál jobb!), megválaszolták a kérdéseimet, majd mikor mindent megtudtam, adtak egy tollat, és begyűjtötték az aláírásomat.

Ennyi volt tehát.

Innentől már csak egy valami volt hátra: a költözés két felvonásban.
Fuvar kellett. Nem csak sofőr, hanem egy furgon, vagy teherautó is.
Végigböngésztem minden környéken lévő költöztető céget, kértem is árajánlatokat mindenkitől. De vagy kiröhögtek, hogy ugye viccelek,hogy 2 nappal előtte keresek költöztetőt, hiszen 2 hónapra előre tele vannak foglalva, vagy pedgi eszméletlen összegek jöttek vissza, hogy jaja, megoldják, 55 font/óra árban. Ezért cserébe kapok egy járművet és két legényt aki segít cipekedni. Akárhogy is nézem, ez a költözés minimum 2 de inkább 3 órán át tartott volna. Fizessen ennyit az akinek két anyja van.
Jött az, hogy kérdezzük körbe az ismerősöket, hogy nekik van-e/ismernek-e valakit, akinek van furgonja, és hogy ráérnek-e ebben az időpontban. Annyira kétségbeestem, miután mindenfelől nemleges válaszok jöttek, hogy már embereket állítottam meg az utcán (munkásokat akik furgon mellett álltak), hogy tudnak-e segíteni.
Végül anyukám segített hozzá a megoldáshoz. Elküldte annak a hapsinak az elérhetőségeit, aki a csomagszállítást szokta vállalni Magyarország-Anglia közt, mert a honlapukon az van, hogy kisebb költöztetést is vállalnak. Utolsó reményként hívtam fel, ahol ő is azt mondta, nem tud segíteni. DE. Tud valakit, aki talán, elküldi a számát SMS-ben. Megköszöntem, letettük a telefont. Természetesen nem jött SMS, azt hittem nem is fog.
Kb 1 óra múlva viszont mégis csak befutott.
Olyan vehemenciával tárcsáztam, mint egy félőrült.
A túloldalon pedig felcsendült Márk, az én megmentőm hangja. Azt mondta, semmi akadálya, elvállalja. Mikor a beszélgetés végén, az adatok és címek egyeztetése után megkérdeztem félve, hogy ez mennyibe fog kerülni, azt mondta, 60 font. Vártam, hogy azt mondja, hogy óránként, de nem. Cakli pakli megcsinálja 60 fontból.
Nem akartam hinni a fülemnek.
Volt tehát fuvarom péntek délre. Az ügynökséget felhívtam, hogy ekkor tudok költözni, jöjjenek és engedjenek be. Ők is rábólintottak.
Egy valamim nem volt csak: IDŐM.

Csütörtökön este 11re értem haza munkából, péntek délre pedig mindennek kész kellett lennie. Nem volt más hátra: mielőtt hazaindultam, munkában bedobtam egy tripla kávét, és nekiálltam a pakolásnak.

Igaz a mondás: ha azt hiszed, nincs semmid, költözz.

Ennyi rohadt cuccot, te jó ég, hát hihetetlen, hogy ennyi sok szharrrrrrrt felhalmoztunk egy év alatt.
Mutatok néhány werk fotót.

Isti szobáját már összeraktam néhány napja. Állítása szerint ő már minden összerakott, csak be kell dobni majd a furgonba. Hát még jó, hogy leellenőriztem.
Isti úgy gondolta, hogy ha mindent besuvaszt a szekrényeibe, azzal meg is van oldva a pakolás. Abba már nem gondolt, hogy ezeket utána meg is kell emelni. Úgyhogy előtte egy egész estém azzal telt, hogy az ő cuccait dobozoltam. A végeredmény ez lett.

Megjegyzés: a súlyzó egy olyan dolog, ami csak arra van, hogy nehéz legyen. Imádok súlyzókat költöztetni. 

Eztán jött csak a rákkendroll. Csürörtök este ki kellett üríteni a konyhát, a nappalit, az én szobámat, és a fürdőt. Egyszerre.
A lakásunk azért többé kevésbé mindig rendben volt tartva. Zsúfolt volt, de rend volt. Ehhez képest, mikor körülnéztem, és EZT láttam, kicsit elhatalmasodott rajtam a pánik.

Minden igyekezetem ellenére, minden csomagolási és tömörítési technikámat bevetve, hajnali 4kor még mindig csak itt tartottam:

Megszabadultunk időközben a legendás ebédlőasztaltól, amit igazából csak Geri sajnált, mindenki más elemi erővel utálta, mert nagy volt, ormótlan, nem szép és kihasználhatatlan.
Itt a pillanat, mikor végre megszabadulunk tőle, az arcok magukért beszélnek.

4 óra 10 perc körül eldőltem, mint egy krumplis zsák a kupi közepén, és beállítottam az órámat reggel 7re. Igen, fájt.

Reggelre Isti szobája megint megtelt cuccokkal, mert Csilláék átmenetileg raktárként használták. Ránézni is szörnyű :D  Mikor megláttam, eldöntöttem, hogy ehhez durva hangulatfokozókra lesz szükség, úgyohgy kerek 30 percet pazaroltam el csak azzal, hogy költözésre serkentő vidám zenéket gyűjtöttem egy lejátszási listába. Az utolsó előtti behúzásakor természetesen felülírtam az eddig behúzottakat, szóval kezdhettem elölről, de ezen már csak meg sem lepődtem.

És ha azt hinnétek, ez a kupi azért van Isti szobájában, mert közben kiürült a nappali, tévedtek. A nappali ekkor így nézett ki. Ha alaposan megnézitek, láthattok rajta egy értelmi sérültet.

Ezzel a kuplerájjal vártuk a költöztetőt.

Idő közben megérkezett Shaun is, aki a falnak támasztott matracokon meditálva talált, kritikus szint alá csökkent vércukorszinttel, öklömnyi karikákkal a szemem alatt. Megvártuk Csillát, aki épp kajával a kosárkájában iparkodott vissza a városból. Annyira éhes voltam, hogy az sem érdekelt, hogy közben rám omlott a matracvár.

Azt hittem, a költöztető emberkénk meglátva ezt a halom szart legalább a fejéhez kap, hogy úristen, ez ki van zárva, ezt ő nem vállalja.

De inkább szó  nélkül felkapta az egyik szekrényt, és egyetlen körben bepakoltunk mindent a furgonba. Szerintem légmentesen megtelt a raktér.

Itt gurul az életünk :)

A költözés pikantériáját az adta meg igazán, mikor Isti téligumi szettjét elmozdítva ezt találtuk:

Méretreferenciaként a telefonom

Ennyi hát. A könnyű dolgokat (kis dobozok, zsákok) kiraktuk Shaun garázsánál, a többit pedig vittük fel az új lakásba. A megbeszélt időpontra mi is ott voltunk, meg az ügynök is, aki kinyitotta a lakást nekünk, és megvárta, míg behurcibálunk mindent. Eztán bezárta, és megbeszéltük, hogy hétfőn reggel 9kor jövök a kulcsokért.

Ha azt hinnétek, hogy ezután már végre pihenhettem, hát nem. Visszamentem a lakáshoz, ahol aztán Csilláék cuccoltak ki, majd nekiálltam takarítani. Mikor abban elfáradtam, felültem a buszra, és elmentem munkába. Munka után hazaérve folytattam a takarítást hajnal fél 3ig, majd végkimerültségemben úgy eldőltem, hogy az erre az estére ott hagyott felfújható matracot sem sikerült felszuszognom: leterítettem és ráfeküdtem. Ennyi tellett tőlem. Reggelre kicsit meg is fáztam a földön alvástól, de most már az sem érdekel.
Reggel kivittem az utolsó szösszeneteket, és magam mögött hagytam ezt a kis koszfészket tisztán, üresen.

Mostantól, azaz szombat reggeltől kezdve nincs lakásom hétfő reggelig. Vagyis kettő is van, de egyikben sem lakom. :-D   Hátizsákban van mindenem, ami kellhet a hétvégén, próbálok minél több időt a Prezzoban és a törzshelyemen tölteni. Ma estére Shaun-ék befogadnak, holnapra még nem tudom, hova sikerül besuvasztanom magam.

Ha pedig fedő lesz a fejem fölött megyek, és beperlem ezt a haszontalan napraforgós büdösbagázst.

Folyt köv! :)

FELADOM.

Nincs tovább, gyerekek, ez van, vége.

Ott hagytuk el a történetet EGY HÓNAPJA, hogy a Sunflower ügynökségnek odaadtam 250 fontot, egy heti béremet, foglalóként.
Rá két napra egy másik ügynökség is feltette a lakásunk hirdetését a netre, amire én rendre kiakadtam, nem vagyok az a 10-ig számolós fajta: instant pánik gomb bármikor.
Másnap szépen el is mentem beszélni az ügynökkel, hogy most hogy is van ez? Mi az, hogy más is hirdeti a lakást, amikor már van rajta foglaló? Tudja a tulaj legalább, hogy mi már fizettünk érte?

Hannah erre csak annyit mondott, ott az iroda előtt, hogy nyugodjunk meg, minden a legnagyobb rendben van, így mondta: Ramóna, ne pánikoljon, a lakás az Önöké.

Innentől beállt a médiacsend. Az a fajta, amiben hallod a szél zúgását, és ördögszekerek gurulnak át előtted az úton. Továbbra is próbáltam kapcsolatba lépni Hannah-val, hogy mutassa meg nekem a lakást, szeretném látni, de valahogy, véletlenül, valami univerzális összeesküvés folytán sosem volt épp jó a megbeszélt találkozó, sosem ért rá.
Nem adtam fel, hetente legalább kétszer kerestem, hogy heló, itt vagyok, szabadnapos vagyok, nézzük meg a lakást.
Egyszer csak hirtelen már válaszok sem érkeztek.

Egyik nap volt egy nagy asztalom, ahol ült egy ismerős arc: John, aki ugyanennél az ügynökségnél dolgozik. Megkérdeztem, hogy te nem a Sunflowernél dolgozol véletlenül, mire felkiáltott az egész asztal, hogy mi itt mindannyian Sunflower-esek vagyunk! (17 ember). Jéééééj, hát ez nagyszerűűű! Mutassátok meg a lakásomat!!!!!!!!!
John  eztán kifejtette nekem, hogy Hannah bizony elutazott nyaralni, valószínűleg ez az oka, hogy nem tudom utolérni. Az est további részében viccelődtünk sokat, majd elköszönéskor annyit mondott nekem, hogy nem kell aggódnom, de holnap reggel mondjuk jöjjek be és meglátjuk, hogy alakulnak a papírok.

Kb ekkorra jutottunk el oda, hogy a referencia bizottság megkeresett minket. Kitöltettek velük egy kérdőívet,hogy szépen le tudjanak minket nyomozni: vajh jó albérlők leszünk-é.
Mi ezt perceken belül megcsináltuk, rajtunk ugyan ne múljék.

Innentől rajtuk volt a sor. Már rég augusztus első hetében jártunk ekkorra, vagyis már napok óta az új lakásban kellett volna laknunk. És ugyan tudtuk, hogy a referenciavizsgálatunk már zajlik, mégsem kért tőlünk még senki banki kimutatásokat, se fizetéspapírokat, se személyi igazolványt.
Mikor megkérdeztem, hogy ez a rész mikor jön, mondta a John, hogy majd ha ezek kész vannak, csak várjunk türelemmel, és ne aggódjunk, a lakás egyelőre a miénk.

Így tettem hát. Vártam.
Aztán mikor kérték, leadtuk ezeket a papírokat is. Ekkorra már benne voltunk erősen augusztus hónapban, és már rendesen aggódtunk, hogy ennek ellenére be kell fizetnünk majd az egész hónapot, holott még nem is lakunk bent.

Majd néhány nappal ezelőtt, a huszonötödik zaklatás után John közölte: kész van a papírmunka, a referenciánk megérkezett és csodálatosabb nem is lehetne, a szerződés elő van készítve, hogy aláírjuk, már a csak a kulcsokra várunk, és már mehetünk is.
Itt kicsit megakadtam. A kulcsokra várunk? Még mindig nincs kulcs? Hát ez hogy lehet? Már egy hónapja, július 23-a óta nem tudták megszerezni? Hogy lehet ez?

Eltelt még egy nap... és még egy.... és még egy.... és még sok. De kulcs még mindig nem volt.

Hiába mondtuk nekik, hogy kifutunk az időből, nem érdekelte őket. Pisti 22.-én (holnap) hazautazik Magyarországra, innentől nem lesz itt se arra, hogy a szerződést aláírja, sem pedig arra, hogy költözni segítsen.
Ezt elmondtuk nekik 5-ször, de valahogy sosem jutott el a tudatukig.
Be kellett mennünk újra, és úgy igazán, suttyó stílusban lekapni őket a 10 körmükről, hogy most vagy adjanak kulcsot, vagy ajánljanak mást, mert egy hónapja tötymörögnek, már egy hónapja az új lakásban kéne laknunk.
Sikerült ráijeszteni a hapsira, aki ekkor megígérte, hogy személyesen felkerekedik, és elkéri a kulcsokat a tulajtól.

BRAVÓ!!!

Egy hónap alatt sikerült eljutniuk addig, hogy felemeljék a seggüket. Ami csak azt bizonyítja nekem, hogy eddig az égvilágon SEMMIT nem tettek az ügy érdekében. Egy ingatlanokkal foglalkozó üzlet nem gondol arra, hogy kulcs kéne?
De állítása szerint továbbra sem sikerült elérni a tulajt. Nem veszi fel a telefonokat, személyesen pedig igazán nem lehet zaklatni.

Itt kezdett végképp gyanús lenni a dolog.
Ezek utálják a pénzt, vagy mi van? A tulajnak nem az volna az érdeke, hogy minél előbb pénzt kapjon? Akkor mire fel ez a nagy rejtőzködés?
John közben elkezdett ránk tukmálni egy másik lakást, ugyanannyiért, de szarabbat. Nyilván, mert az eredeti lakás egy álom volt. De legalább ugyanott van, és legalább van, és ahhoz kulcsok is vannak - ezt a luxust érted!
Mondtuk neki, hogy ez mind szép és jó, de nekünk az eredeti kell, miért költöznék egy szarabb lakásba, ha már egyszer fizettem a jobbikért?

Ma mikor végeztem az ebéd-műszakommal, és láttam, hogy van 4 szabad órám az esti műszakig, úgy döntöttem, nincs több tötymörgés, megkerülöm az ügynökséget, és magam járok utána a dolognak.
Lesétáltam a címre körülnézni, éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
Bekopogtam az alattunk lévő lakásba.
Egy idős néni nyitott ajtót, meg volt hökkenve, hogy ki vagyok én és mit akarok. Elmondtam neki, hogy én vagyok a leendő bérlő a feje fölé, és hogy azért vagyok itt, hogy esetleg tud-e valami elérhetőséget a tulajhoz, mert nagyon nagyon utol kéne érnünk. A néni rögtön ráuszította az ügyre a fél szomszédságot, akik mind nagyon szívesen segítettek. Mikor kérdezték, hogy melyik ügynökség intézi az ügyemet, és mondtam, hogy a Sunflower, mindenki a fejéhez kapott, hogy atttyaúristen, csak azt ne.
Jó jel.
Na a beszélgetés végére meg tudtam tekinteni a kertünket, illetve kaptam egy cetlit, 3 telefonszámmal.
Már ez is sokkal több, mint ami eddig volt a kezünkben, de ugye még mindig ott volt az esély, hogy úgy járok, mint az ügynök, és nem veszi fel a tulaj a telefont.
Kerestem egy csendes parkos helyet, ahol nincs autózúgás, leültem egy fa tövébe, és tárcsáztam. Egy életem, egy halálom.

Az első egy otthoni telefonszám volt, amit egy kislány vett fel, mondván anya meg apa még dolgozik, de nemsokára itthon lesznek. Hívjam őket később.
A második telefonszám volt anyáé, aki kardiológus a maidstone-i kórházban. Kicsöngött, de nem vette fel.
A harmadik telefonszám volt apáé, aki ugyanabban a kórházban radiológus. Kicsöngött, DE! Rögtön felvette valaki.
Annyira boldog voltam, hogy elmondani nem tudom. Gyorsan bemutatkoztam, elmondtam, mi a helyzet, 6x bocsánatot kértem, hogy személyesen zavarom, de sajnos az ügynököm a Sunflowernél teljesen haszontalannak bizonyult.
Most figyeljetek.
Az ürgének, a tulajnak fogalma sem volt óla, hogy miről beszélek. Mondta, hogy igen, ő a tulaj, a cím stimmel, de hogy ők nem kértek fel semmiféle Sunflower ügynökséget. Ők a Cavendish-t kérték fel, akik már találtak is neki lakót, akik 2 hét múlva beköltöznek. Innentől kezdve nem érti, és nem is érdekli, hogy én ki vagyok, majd nyomatékosan megkért, hogy többet ne keressem és ne is keverjük őt ebbe bele, mert nem érdekli.
És rámcsapta a telefont.

Én meg ültem ott, megfagytam halljátok, egy percig csak pislogtam. Nem értettem az egészet.
De szépen lassan a megszeppentségem átváltott fortyogó dühbe, ami fél percen belül kirobbant belőlem. Felkeltem a fűből, és visszacsörtettem az ügynökséghez.

Berúgtam az ajtót, és remegve ordítozni kezdtem az ügynökkel. Hogy most azonnal magyarázza el nekem, hogy a tulaj, akit egyébként megtaláltam 10 perc alatt, miért mondta most nekem azt a telefonba, amit.
A pasi teljesen lefagyott, fel se tudta dolgozni az infót.
Elkezdett azon lovagolni, hogy hogy találtam telefonszámot. Közöltem, hogy úgy, hogy odamentem, és kinyitottam a pici számat. 10 perc sem volt. Az ő munkájukat végeztem, mert ők haszontalanok. Na akkor ezen megint volt egy kis megrökönyödés.
Majd megkért, hogy mutassam meg ezt a telefonszámot, hadd hasonlítsa össze azzal, amije neki van. Mondtam, hogy engem nem érdekel, hogy neki milyen telefonszáma van, ez jó, ez működik. De tudja mit? Szeretném, ha ő maga bizonyosodna meg a dologról. Megkértem, hogy hogy hívja fel a tulajt, most, hadd halljam.
A tulaj elmondta neki is a telefonba, amit nekem, és újra megkért minket, hogy hagyjuk már végre békén. Az ügynök kifejtette neki, hogy leveleztek, hogy írtak neki mikor felkérte őket, meg akkor is, mikor én befizettem a pénzt. A tulaj minderre csak közölte, hogy ilyen levelek hozzá nem futottak be, nyilván azért, mert NEM áll kapcsolatban a Sunflowerrel, soha nem is hirdetett náluk. Letették a telefont.

John odajött hozzám remegő tagokkal, teljesen lesápadva, hogy ő ezt nem érti. Egyáltalán nem érti.
Mondtam neki, hogy én sem, de innentől nem is érdekel. Adtam neki 2 percet, hogy visszautalja a kifizetett 250 fontot a kártyámra, mondtam, hogy holnap reggelre azt szeretném látni a számlámon. Továbbá gratuláltam neki, hogy hozzájárult egy teljes hónapnyi időhúzással és semmittevéssel, hogy 9 nap múlva egyedül, a bátyám segítsége nélkül ki kell költöznöm a lakásból, amit már eladtak a fejünk fölül, de nincs hova költöznöm. Gyakorlatilag homeless-é tett.
Megkértem, hogy most aztán pedig kápráztasson el valami olyan elragadó és visszautasíthatatlan ajánlattal, hogy a bugyim is lerepüljön örömömben, különben bajok lesznek.
Kikértem minden otthagyott papírunkat, és a kész referenciánkat, hogy képes legyek más ügynökséghez fordulni, időhúzás nélkül, amit remélem nem bánnak. Továbbá megkértem, hogy azt a másik lakást, amit annyira a nyakunkba akart varrni, mutassa meg amilyen gyorsan csak tudja, és gondolkozzon azon, hogy hogy kárpótoljon engem mindezért, holnapig kap időt gondolkozni, reggel itt leszek.

Itt tartunk most. 

Szuper, nem?

Költözés - HORROR,avagy instant agyvérzés perceken belül.

Az orvosok azt mondják, hogy ha problémák vannak a vérnyomásoddal, akkor próbáld kerülni a stresszt, élj kiegyensúlyozott életet, különben elpattan az ér a fejedben, és baj lesz. 

Tekintve, hogy nekem kritikán aluli a vérnyomásom időtlen idők óta, és most mégis úgy érzem, hogy úgy lüktet a halántékom, mintha minimum két, megtermett zsiráfszív dobogna rajtuk,az elárul egy keveset arról, hogy mennyire stresszelek, és hogy mekkora kondér szarban is ülök épp olyan mélyen, hogy csak a fejem látszik ki a két rászerelt zsiráfszívvel az oldalán.

Ha egy szóban kéne összefoglalnom a probléma forrását, akkor azt mondanám: KÖLTÖZÉS.

Viszont ezt igazán csak az érti meg, aki itt Angliában próbált már lakhelyet változtatni. Mikor otthon költöztünk, mi volt? Megtaláltuk a lakást. Megnéztük a lakást. Leraktuk (segítséggel) a foglalót (kár esetére, amit ha nem okozunk, visszakapunk), ami 2 havi lakbér ára volt (140ezer ft), átvettük a kulcsokat, beköltöztünk. PONT.

Történt ugyanis, hogy kicsiny társaságunk úgy döntött, innentől külön válunk. Geri és Csilla most már tényleg belevágnak a nagybetűs felnőtt létbe, ilyen mindenféle "ötvözzük DNS-ünket, és pakoljuk egy harmadik csöppnyi emberbe" projekbe, szóval előre, előre előre kell lépni, és abban nem játszik az, hogy egy vadidegen testvérpárral osztozunk a lakáson. Nem mellesleg pedig már nagyon szeretnék egy szobát. SZOBÁT, tudjátok, falakkal, ajtóval, meg minden, ahol ha aludnál, vagy a barátoddal töltenél egy kis miniőségi időt, az nem attól függ, hogy valakinek van-e kedve épp reggelizni vagy nincs.

Egy szó, mint száz: magunk mögött hagyjuk ezt a lakást - így döntöttünk. 

Amikor Isti nemrég szabadságra ment, úgy döntöttem, kezembe veszem az irányítást, mert Pistinek olyan lidércnyomásai voltak, hogy olyan lakásokat nézegetett, amik ilyen 1100-1200 fontba kerültek havonta. Jó, a mostani jelenlegi lakásunk is egy ezres, de 4en vagyunk rá, és néha ez is csücskösen megy csak. Na most gondoljátok el ugyanezt a pénzt feleannyi emberre. Nem, nem nem és kész!

Gondoltam szépen körülnézek, megnézem milyen árkategóriákban mozognak itt az átlag lakások. 

Hát gyerekek, bizton állítom: Anglia LEGDRÁGÁBB városában élünk. Mindenhol, ismétlem, mindenhol olcsóbbak a lakások - nemhogy olcsóbbak: fele annyiba kerülnek, mint itt. 

Olyanról pedig nem is álmodunk, hogy magánszemély adja ki a lakását. Nem. Minden ügynökségen keresztül zajlik, ami hadd ne mondjam, mennyi plusz költséget ró a bérlőre.

Gondoltam találok valamit 700 font körül, és az nekünk úgy pont jó lesz. 

Lementettem kb 20 lakáshirdetést azzal a mutatóujjat a levegőbe tolós mozdulattal felkiáltva, hogy na, uccu, holnap bemegyek az ügynökségekhez, és szépen jelentkezek megnézésre, meg minden egyébre. 

Na persze.

Kapásból az egyik ügynökség, hadd nevezzem a nevén: Leaders, akiknél kinéztem egy takaros kis kuckót,
ami pont jó lenne nekünk, két szobával meg minden, úgy kiátkozott az irodájából, hogy a vállaimat ölelgetve simogatva jöttem ki onnan, majdhogynem bocsánatot kérve, amiért jelentkezni mertem az egyik hirdetésre. 

Felhívtam őket csütörtökön egy lakással kapcsolatban, hogy szeretném megnézni. Azt mondták, csodás! Nagyszerű! Adtak egy leírást: két háló, egy nappali, egy fürdő, egy konyha, holnap felhívnak, és egyeztetünk időpontot. Hadd ne kelljen mondanom: pénteken nem csörgött a telefon. Hétfőn - mivel ugye hétvégén csak én dolgozom - bementem az irodába személyesen. 

Amikor kinyitottam az ajtót, még mind mosolyogtak, szélesre tárt karokkal üdvözöltek. Leültettek, teával kínáltak, de ami ez után következet, az gyerekek hollywoodi vászonra illő jelenet. Történt ugyanis, hogy megszólaltam. Mit is képzelek - akcentusom van. 

Mosoly lehervad, gerinc begörbít, szemöldök összehúz, könyék az asztalra, kéz az áll alá, mély hangon felszólalás: és miben segíthetek? Elmondtam szépen, hogy nagyon érdekel XY lakás, szeretném megnézni, és ha jó lenne, akkor kivenném. Gondoltam ez így mindenkinek jó, mert nekem van pénzem, de nincs lakásom nyár végétől, nekik van lakásuk, és kell nekik a pénzem... rakjuk össze! 

De nem. 

A lakás, amiről a telefonba még azt mondták, hogy két külön szobás, csodálatos és tökéletes, hirtelen csak egy szobás lett. És még mondhatnám is, hogy az legyen a mi bajunk, valaki alhat a nappaliban, megoldjuk, mire ő közli, hogy NEM.

Mire én közlöm, hogy de.

Mire ő megforgatja a szemgolyóit a szemgödrében, és agresszív kattintgatásba kezd a gépén, miközben a foga közt présel ki olyanokat, hogy "nem hiszem el" és társai. Majd kerek perec megkérdi, milyen területen dolgozom. Mondom, hogy vendéglátásban. Kérdi, hogy pontosan mit. Mondom, hogy pincér vagyok. Mikor folytatnám, hogy a bátyám viszont menedzser, és most leszek előléptetve én is, azt már nem hallja, hanem csak ismétli: pincérnőőő.... majd visszakérdez. És dohányoztok, UGYE? 

- Nem. 

- És és és.... háziállat van, UGYE????? 

- Nincs. 

- Csak a bátyám és én. (Láttam rajta, hogy keresi a fogást rajtam, ami aduász a pincérnői fizum mellé. Csak hadd mondjon valamire nemet!)

- Mikor tudnánk költözni? 

- Augusztus végén. 

ÁÁÁÁÁ, az nem jó, sajnálom, addig nem fogjuk tartani a lakást. Megkérdeztem, hogy akkor sem, ha  előre kifizetek mindent, csak később költözök be?

Nem, akkor sem, semmiképp, de hagyjam itt az elérhetőségeimet, és ők majd jól értesítenek, ha felbukkan valami hasonló. Szolidan közöltem velük, hogy csütörtökön megadtam nekik minden elképzelhető elérhetőségemet, amikor ugye azt ígérték, hogy következő nap felhívnak és megnézzük a lakást... szóval ha ilyen tempóban megy náluk az ügyintézés, hogy a "holnap visszahívlak" is 4 napig tart, akkor nem látom be, hogy érzik magukat képesnek komoly pénzügyi tranzakciók lebonyolítására és szerződések kötésére kevesebb mint egy hónap alatt - mert ugye augusztus vége már túl késő nekik. Valamint, hogy keressék ki a kukából a telefonszámomat, ha tényleg keresni akarnak. Felálltam, távoztam. 

Anyátokat.

A következő, ahol próbálkoztam a Cavendish nevű ügynökség volt, ahol az ellenkezőjét tapasztaltam.
Bementem, és a hapsi készséggel segített mindenben, meg is beszéltünk egy időpontot egy lakásra, hogy éljen, kedden ott találkozunk 11:30-kor. Nem is kell talán részleteznem, mennyire boldog voltam, bekészítettem a pénzt, hogy ha tetszik, le tudjam rakni a foglalót. 

Egyet kértem: ne hívjanak telefonon, mert 10:00-22:00 dolgozom, és nem fogadhatok magánhívásokat, még csak telefon se lehet nálam. Megadtam az email címem, hogy bármi van, ide írjanak, mert az email mindenképp befut, és ha van egy percem, rá tudok nézni a telefonomra. Meg is beszéltük, szépen le-emaileztük a részleteket, ahogy kértem, okkal reménykedtem. 

Eljött a kedd 11:30, ott vártunk Istivel a címen...semmi. Sehol senki. 11:40.... 11:50... sehol senki. Gondoltam ez azért nem valami profi hozzáállás, 20 percet késni egy megbeszélt találkozóról, ahol az ügyfél arra van kényszerítve, hogy a napon, utcán várjon 35 fokban... elegem lett, felhívtam őket, hogy most mi a rák van, rosszul emlékszem az időpontra? Mire az ügyintéző készségesen közölte, hogy óóóó mongyő, hát azt a lakást már kiadták... és mikor visszakérdeztem, hogy nem akaródzott volna erről esetleg tájékoztatni? Közölték, hogy de, megtették, hagytak nekem üzenetet hangpostán. 

HANGPOSTÁN.

Ezer köszönet és hála, hogy egy kérésem volt, azt is telibe szartátok, és azért is, hogy így haladtok a korral, hogy haaaangposta üzenetet küldtök, mert azt ugye mindenki napi rendszerességgel 10szer lehallgatja. 

Nézzük a következő ügynökséget, gondoltam. 

Barátságos, napraforgós címerű Sunflower. Ó, hogy kapnátok be....

Az előző kettő csak kis pisztlicsáré csínytevés ahhoz képest amit ezek művelnek az idegrendszeremmel. 

Bementem, mutattam nekik, hogy ez meg ez a lakás érdekelne. Rávágta az ügynök (innentől Hannah), hogy áh, felejtsem el, azokat már elvitték. 

Átsuhant az agyamon a a kérdés, hogy AKKOR MI A F.....ÉRT NEM VESZITEK LE A HONLAPRÓL TI SEGGFEJEK???? de inkább elengedtem. 

Ellenben megmutatta, mik a még szabad lakások, ami nekünk való volna. Kiderült, hogy ilyen nincs, ki is röhögött, hogy ennyiért keresek lakást Sevenoaksban. Megígérte, hogy keres, amint felbukkan valami. Ekkorra már sejtettem, hogy soha nem fogok többet hallani felőle, de gondoltam ezeket az udvariassági köröket mindenkivel le kell futnia, nem hibáztatom, csak a munkáját végzi. Nekem is búcsúzáskor csodás estét kell kívánnom annak a bunkó vendégnek, akit legszívesebben belefojtanék egy kanál levesbe.  

De mit ad isten, Hannah telefonált következő nap, biztosított róla, hogy nem felejtett el, csak még nem érkezett be olyasmi, ami nekünk való volna. Gondoltam NA! Itt van kéremszépen, egy ügynök, aki tesz is azért, hogy bízzanak benne. Hajrá csajszi, keress nekem lakást!

De aztán teltek a napok, és semmi. Istivel minden nap bújtuk a hirdetéseket, és SEMMIT nem találtunk 900 vagy 1000 font alatt. Igen, ez 370ezer forint havonta :D

Úgy döntöttünk, belevágunk, keresünk ilyen árú lakásokat is.

Találtam egyet 900 fontért a YourMove ügynökségnél, Sealben (ez a szomszéd falucska, csendes, cuki
környék). Festői, faberakásos, öreg épület, kandallóval, téglaszín falakkal, felszerelt konyhával, két hálóval. Egyeztettem az ügynökkel, hogy heló, jövök, megnézem. Ki is mentem a címre a megbeszélt időpontban. Felhívott az ügynök 10 perccel előtte, hogy most indul, ha kell fuvar, jöhetek vele. Kösz, jókor, most fizettem ki a taxit, mindegy. Mondtam, hogy nem, köszi, már itt vagyok. Mondta, hogy akkor csöngessek be, a lakók körbevezetnek, nemsoká jön ő is. Becsöngettem, apuka nyitott ajtót. Anyuka a konyhaasztalnál ült a pici lányukkal és egy példátlanul nagy pocakkal. Mindjárt beszélgetésbe is elegyedtünk, hogy de helyes pocak, mikorra van kiírva? Közli, hogy MÁRA. 

Gondolom elképzelni sem tudtak szebb eseményt a nagy napra, mint engem körbekalauzolni a lakásukban. Próbáltam rövidre fogni. Hadd ne mondjam: az ügynök nem is vette a fáradságot, hogy felbukkanjon, egyszerűen el sem  jött (és további 5 napig nem is keresett, hogy amúgy hogy tetszett a lakás?). Hát gyerekek, dédimamám jobb vályogházban lakott, mint ez volt, havi 900 fontért. Akkora volt az egész ház, mint a mostani nappalink, két szintes, és bele volt zsúfolva egy konyha, egy nappali, egy fürdő, és két hálószoba! A mennyezet olyan alacsony volt, hogy a fejem búbját súrolta sok helyen - pedig ismertek, vagyok vagy 160 cm magas. 

Menekültem onnan. Cuki hely, meg minden, de nem nekünk, nem Istinek, és főleg nem két embernek. Még a meglevő bútorainkat se tudnánk magunkkal hozni, mert egyszerűen nem fér be :)

Kiábrándultságunkban bementünk Istivel a megbízhatónak tűnő Sunflower-be, hogy gyerekek, kész vagyunk 1000 fontig felmenni, mutassátok, ennyiért mitek van. Ránk nézett a nő boci szemekkel, hogy... de ha ennyit fizetünk, miért nem maradunk, ahol vagyunk? Ez a lakás 995 font...

Rögtön rávágtuk, hogy nem, nem akarjuk, menni akarunk innen. Anélkül hogy belegondoltunk volna. Kérdezte, hogy miért. Csak annyit mondtam, hogy mert én nem szeretem ezt a lakást, punk tum. 

Mondta, hogy most csak ez, a miénk van ennyiért, de szól, ha lesz valami más is. 

Köszi.

Aztán úton a városba beszélgetni kezdtünk, és arra jöttünk rá, hogy ez a lakás, amiben most vagyunk, tulajdonképpen tökéletes két főre. Most azért utálom, mert 4en nyomorgunk benne, és mert nincs szobám, és nem férek el sehogy. De ha csak ketten leszünk, akkor megkapnám a nagy hálót, és megkapnám amire vágyom: falak, ajtó. 

Fél óra múlva visszarohantam az ügynökséghez, hogy szóljak Hannah-nak, hogy meggondoltuk magunkat, meggyőzött minket, maradunk - ha lehet. Hannah viszont már nem volt ott. A kollégáját kérdeztük, hogy szerinte lehetséges-e a dolog. Azt mondta, persze, csak beszéljük meg a tulajjal, hogy maradnánk. 

Persze a tulajnak fogalma sincs arról, hogy én itt lakom, csak hogy Geri meg Isti. 

Mégis, összeszedtem a bátorságom, bementem személyesen a rendelőjébe. Az asszisztensét találtam ott, aki felvilágosított, hogy Dr Hobbs éppen szabadságát élvezi, de holnap visszajön, és akkor majd ezen meg ezen a telefonszámon érem el. 

Nagyszerű. 

Várunk. 

Igen ám... de ugyanezen nap este 7kor becsöngetett hozzánk egy Sunfloweres ügynök két bátortalan mosolygós emberrel a háta mögött, hogy jöttek megnézni a kecót. Hiába próbáltam lebeszélni őket, meg negatív választ adni minden kérdésükre, hallottam őket beszélni a ház előtt, és igen, imádják. 

Persze hogy imádják, szuper kis lakás ez.

SOS próbáltam felhívni Hannah-t, hogy nehogy elfogadjon bármi pénzt tőlük, mert maradni akarunk. Nem vette fel. 

Írtam neki emailt, amire 2 óra múlva jött a válasz: be tudok holnap jönni az irodába 9re?

Ez kicsit olyan.... "beszélnünk kell" jellegű válasz volt, tudtam hogy jóra nem számíthatok. 

Bementem reggel, aholis közölte velem, hogy a tegnapi pár kifizette a lakást, az övék. Szó szerint elvitték az orrom elő. Vagy a fejem felől, ha úgy tetszik. 

DE!

Azt mondta, elég szarul érzi magát, hogy ez történt, úgyhogy cserébe hadd mutasson valamit. Előző este küldte be a tulaj ezt az új lakást, és szerinte jó lenne nekünk. Két ugyanakkora dupla hálószoba, konyha, külön nappali, fürdő, első emeleti lakás, hatalmas kert, közelebb a munkahelyemhez, olcsóbbért, mint a mostani. 

Gyerekek, az a lakás GYÖNYÖRŰ. 

Megbeszéltük aznapra, hogy elmegyek és megnézem, és leteszem a foglalót. Szaladtam, kivettem 250 fontot (egy heti fizum). Hívott később Hannah, hogy mégse jöjjek, mert még nem sikerült megszereznie a kulcsokat a tulajtól, majd holnap (ennyire új a dolog!) Visszakérdeztem, hogy attól még a foglalót lerakhatom? Láttam a képeket, láttam az alaprajzot, szeretném lerakni a pénzt, hogy még csak fel se kerüljön a netre ez a lakás, nehogy ezt is elvigyék előlem. Azt mondták, persze, ennek semmi akadálya. 

Elmentem, odaadtam nekik a pénzt, aláírtam a papírt, megbeszéltük a további anyagiakat, és hogy mi a következő lépés, és boldogan távoztam.

ENYÉM A LAKÁS.

Az álomlakás. 

Vártam Hannah hívását következő nap, hogy akkor menjünk, nézzük meg a lakást, ha már egyszer kifizettem. De Hannah nem hívott... talán nem kapta még meg a kulcsokat? Azt mondta első körben, mikor felajánlottam, hogy pénteken (ma) tudnám megnézni, hogy az ki van zárva, addig eladja. Hogy a francba, ha még a kulcsok sincsenek meg hozzá? Vagy ha meg már meg vannak, miért nem tud felhívni? 

Rohadtul érdekelne, mire költöttem el egy heti kemény munka árát. 

Mindeddig mégis nyugodt voltam. 

Ma viszont robbant a szargránát.

Isti megtalálta a lakásunk hirdetését a neten - egy másik ügynökség által hirdetve, drágábban ( ez fontos, mert ha tulaj lennél és választhatnál, hogy az költözzön be hozzád, aki 930at fizet, vagy az, aki 950et, te kit választanál? Persze hogy a drágábbat).
Holott azzal, hogy én befizettem rá a foglalót, megígérték, hogy fel sem fog kerülni. Mondjuk nem is került fel a Sunflower által, ez igaz, mert a drága jó Cavendish hirdeti, de akkor is. Nyilván a tulajnak jobb, ha minél több ügynökségnél hirdet, akkor hamarabb megy el a lakás. De nem értem, miért van ott egyáltalán. Ma került fel a Cavendish-es hirdetés, mikor én már 2 nappal ezelőtt leraktam rá a foglalót a Sunflowernél. Erről a tulaj nem tud? És ha nem, akkor miért nem??? Nyilván ha megkapja a hírt, hogy heló, kiadtuk a lakásodat 5 óra alatt, ő sem fordul másik ügynökséghez, hogy hátha ők eladják, mert tudná, hogy már elkelt. 

És miért nem tudom elérni Hannah-t azóta??? 

Sem az irodájukat????

És ha egyszer a referenciavizsgálatom zajlik épp (azaz utána járnak, hogy mit dolgozok, hol dolgozok, megbízható vagyok-e, eleget keresek-e), akkor miért nem kértek tőlem semmiféle adatot? Sem azt, hogy hol dolgozom, kit hívjanak, sem hogy melyik banknál vagyok, SEMMIT. Email cím, telefonszám. Ennyit kértek tőlem. 

Keveslem.

Ahhoz képest, hogy azt mondták, szombat délre (holnap) lezárul a referenciavizsgálat, és ha befizettem a 2200 fontot (minden további költséget), akkor odaadják a kulcsokat, és az enyém. 

Ehhez képest még az adataimat se tudják, hogy lenne ez így kész?

És ha valaki a másik ügynökségen keresztül közben elviszi? Ha azok már kapásból ki tudják csengetni a 2200at, akkor mi van? Engem csak az a 250 font véd, amit már kifizettem, és azt pedig nem kapom vissza, ha valami oknál fogva mégsem fogadják el a kérelmemet.

Arról nem is beszélve, hogy kérnek ilyeneket, hogy lakcímigazolás, amihez egy számlát kéne bemutatnom, amim nincs, mert egyik számla sincs a nevemen.... kéne jelenlegi tulaj referencia, amim nincs, mert jelenleg nem is lakom itt hivatalosan... kéne számlatörténeti kimutatás, amit nem találok, mert ugye miért is lenne sima és egyszerű a dolog....

Szóval igen.... holnap bizony odamegyünk és az asztalra szarunk, hogy MOST mondják meg hogy mi folyik itt, tessék, itt vannak az igazolások, de látni akarjuk a lakást személyesen, és ugyanakkor nem akarjuk tovább az interneten látni, úgyhogy vegye fel a kontaktot a tulajjal, és vonassák vissza a többi hirdetést, mert hisztit csapunk. 

Én legalábbis. 

Az egyetlen pozitívum ebben az egészben, hogy Shaunnal és Andyvel ültünk a Knole parkban éppen, mikor ezt megtudtam, és kikeltem magamból, és olyan szenvedélyesen küldtem mindenkit az anyja p....ba, hogy csak bámultak, és mikor próbáltak megnyugtatni, hogy hagyjak üzenetet, kérjem meg őket, hogy magyarázzák meg ezt, és én felcsattantam, hogy nem, személyesen fogok bemenni, és úgy fogok velük beszélni, mire Shaun közölte velem, hogy soha nem látott még ennyire határozottnak és eltökéltnek, és wow.

Hát öregem, te is így lennél, ha épp veszni látnád egy heti fizetésed, és komoly veszélye állna fent annak, hogy fedél nélkül maradsz. 

Szó.

Itt tartunk most. Eddig se semmi,és úgy sejtem, tartogat nekünk ez a lakás még meglepetéseket. 

És ti pedig itt vagyok pár százan, úgyhogy mindenki szorítson légyszíves, hátha a nagy tömeges ellenvélemény meggyőzi Murphyt, hogy szálljon le rólam egy időre, Anyu, te pedig dörgöld nekem azt a francos szerencsehozó teknősbékát légyszi, mert nagyon kell a felsőbbrendű gondviselés.

Félek, és szeretetre van szükségem!!!!!