Ha elég nagy vagy, találd ki!

Napi feladványunk:

Mi a közös a következő két képben?

Megoldás:
Mindkettő 18as karikával szerepel a hírekben. 

Hagyom, hadd ülepedjen ez le. 

Egy jemeni ember nyilvános és brutális kivégzése. Egy gyermekét békésen, boldogan szoptató édesanya.
Ugyanaz a kategória.

Undorító világban élünk, már elnézést. 

A nyomtatott szenny: Lidl, Hazai Pálya, Kiskegyed, Blikk.

Most hogy így semmittevésemben itthon ücsörgök és süttetem a pocit, rá-rájárok a postaládára.
Mivel a fél falu tudja hogy a szüleim nyaralni mentek, nem jó, ha túlcsordul, mert akkor még azt találná hinni egy szemfüles csirketolvaj, hogy nincs a házban senki, és be találna osonni hogy elvigye az ingóságainkat. Amely konfrontációhoz nincs kedvem, hogy teljesen őszinte legyek.

Na szóval jönnek a csekkek, jönnek az újságok, hirdetések.

Nem tudom, hogy csak régen tojtam ennyire nagy ívben a postaládán át a háztartásba ömlő mocskokra, vagy csak az utóbbi években lett ennyire....ordenáré.

Először is, kiürítve a ládát, jött a szokásos szupermarketes termékajánló magazin, a kis színes néhány lapos.
Az egyik első, ami szemet szúr, hogy jóformán a pékárun kívül minden termék angolul/németül cimkézett: tortelloni with meat, cherry yoghurt, pure irish butter, sweetcorn in salted water, super soft 4-ply toilet tissue, Nürnberger Rostbratwürste, stb.
Ilyenkor mindig arra godnolok, hogy szegény kilencven-sok éves dédimamám, aki még mindig olvasgat, csak pislog, hogy most....  akkor mi van mennyiért? De az átlag nagymama is csak ingatja a fejét, és nem azt nézi, hogy mi a termék, hanem azt, hogy bármi is az, mennyibe kerül. Baromi informatív, mondhatom.
De aztán hátraszaltót dobnak a szemöldökeim a fejemen, mert mint immáron 3 nyelvet beszélő fiatal, magam is megakadok a termékelemzésben, és nyelvi korlátokba ütközök, mert szembejön a "friss mini pleskavice" és a "friss csevapcsicsa". Ez a "magyar" leírása a terméknek.
Bocsájtassék meg a nyelvezetem, de mi a fasz?
És esélyed sincs megtudni, hogy mi is az. Annyit látok, hogy mindkettő relative olcsó (kilója 1800-2100 forint közt mozog), és hogy az utóbbiban 97% a hús.
Megvenném?
Venné a halál.
Vagy itt vannak a paleo életmódot folytatók rémálma, ami azért egy józan ésszel gonodlkodó, nem túlzottan megszállottan egészséges életmódot folytató lelket is gyanakvásra serkent: valami, amit úgy hívnak, hogy "rafinesse", és semmiből nem derül ki, hogy mi az, a magyar nyelvű leírás is csak annyit árul el, hogy "növényi olajtartalmú készítmény". Kösz, a rúzs is az, mégsem szeletelem bele a pörköltbe, de közben csak azon tűnődöm, mennyi minden szar lehet abban a kis tubusban, ha az ételmérnökség nem engedélyezte rá az "étolaj" kifejezést.

Na ezzel a lendülettel be is csukom a kis prospektust, jöhet a következő.

Valami, ami egy kis politikai kiadványnak tűnik, nézzük csak... A címlapon 2445-ös betűmérettel hirdeti: "magyar szívvel, józan ésszel, tiszta kézzel".
Óóóóóó, vagy úgy, hogy jönnek a válsztások nemsokára! Ez bizony a Jobbik kampánya lehet, mert Vona Gábor kínosan simára szerkesztett képe mosolyog - vagyis nem mosolyog, hanem inkább olyan arccal néz, mikor egy ovis kisgyerek hetedik napja székrekedéssel küzd -  a sarokból, megígérve mindent mindenkinek.

A helyzet az, hogy ha a helyzet rossz, és a pénzforrás adott/limitált, abból az atyaúristen sem tud működő, és boldog országot teremteni, és nekem ne mondja senki, hogy van olyan párt a földkerekségen ami nem korrupt. Egy-egy igaz természetű politikus talán még kallódik néhol, azok, akik aztán semmire sem viszik, mert csak úgy, mint a nagybetűs életben, ha tiszta kézzel akarsz boldogulni, eltipornak azok, akik mocskosan játszanak.
De még ha csak az ígérgetés menne... de ez a nyilvános fórumon történő tehén farka huzigálás már oviban is ciki volt. Miért kell, hogy a közéletben, felnőtt emberektől, azoktól, akik az országot akarják vezetni, ez elfogadható legyen? Ha oviban ilyet csináltunk, kiporolták a seggünket.
Nem csak magyar fórumon, hanem globális politikában is egyre inkább azt látja az ember, hogy az egész egy szánalmas poéniszösszeméregető verseny. Neeem, az én bombám nagyobb. Nem, az enyém! Nem az enyém! Tudod, mit? Csak egy módon deríthetjük ki, úgyhogy bumm. És azt sem a politikusok szívják meg utána általában.

Megy a fidesz szidás ezerrel, ömlik a csapból az indexen, a nemzetközi médiában, a nyomtatott sajtóban, hogy Orbán Viktor az antikrisztus, és nála rosszabb ember aztán nem létezik a földön, de arra senki nem gondol, hogy mindig az tűnik a legszarabbnak, aki épp az arcát adja az aktuális helyzethez. Mindig ő a közutálat tárgya (ezért utálok pincérkedni is). Mindenki tudja, hogy csinálja jobban, mint ő. Ő is tudta anno, hogyan csinálja jobban, mint Gyurcsány, most is mindenki integet, hogy ők megint jobban tudják, egészen addig, míg oda nem kerülnek, amikor aztán megy a pislogás, hogy hát gyerekek, szarban van a haza, most már mindegy mit csinálunk, úgyhogy inkább tömjük ki a zsebünket míg lehet.
Az emberi kapzsiság a legborzasztóbb dolog a világon, nagyjából minden rossz a mai világban arra vezethető vissza, hogy valaki valahol nagy pénzt kap azért, hogy mindenki más megszívja.

Visszatérve tehát a politikai magazinra, ha hinni lehet - már pedig a nem teljesen hülye ember tapasztalata azt súgja, hogy nem lehet - ennek a kampánynak, mit sem kell tennünk, csak ikszelni a Jobbikra, hogy eljöjjön a földi kánaán: emelkedő kisnyugdíjak, bérfelzárkóztatás Európához képest, több pénz a gyerekvállalás támogatására, adósságcsapdába került emberek terheinek könnyítése, a valaha volt legszebb és legjobb oktatási és egészségügyi reformok, a média és a szólásszabadság "vissza"állítása, szabadság, szerelem, minden.
És ha ettől még nem szerelmesedtél bele a pártba teljesen, megmutatják neked a párt vezetőjét, egy fél oldalas posztban, hogy lásd is azért, hogy ő egy fasza gyerek, ahogy kutyamenhelyen önkénteskedik. Aki ilyet csinál, az rossz ember ugye nem lehet. Ugye? UGYE???

De ha még mindig nem győződtél meg róla, hogy ennek a pártnak is csak a szavazatod kell, csak azért, hogy utána aztán ők legyenek, akik nagy ívben a válladra vizelnek, és még csak ne is szólnak, hogy nyiss esernyőt - jön az igazán gyerekes húzás: ha mi nem vagyunk elég jók, inkább megmutatjuk, hogy a másik nálunk is rosszabb, hogy a két rossz közül a kisebbik rossz vezesse innentől az országot.
Ahogy nézem, ez a füzetke inkább szól a Fideszről, mint a Jobbikról. Több az Orbán cikk szinte, ami azt próbálja lenyomni a torkodon, hogy egy csúnya rossz cukrosbácsi, mint ami azt próbálná elhitetni veled, hogy a másik oldalon álló jelölt nem az.

Orbán Viktor és az atombombák

...de nem biztos. 

A fideszt mindenki utálja (a megkérdezettek 35%-a)

A Fidesz kisbabákat dobál le sziklaormokról.

Nem vele. De hasonlít rá. De azért itt egy kép Soros Györgyről

És ha az egészbe még csak most készül belefájdulni az ember feje, akkor vigaszképpen az utolsó oldalon olvashatunk egy kis cameo cikket a málnáról. Mert az témába vág, és mindenképp fontos a 2018as választások kapcsán, és MOST kell megállítani a fideszt, mielőtt még rátenné a mocskos mancsát a málnalevelekre is.

Undoromban ezt is becsukom, behajítom a kupac tetejére, amit majd ebédre viszek hátra a mamámékhoz, mert hogy ők is a mi postánkat olvassák, de miért olvassák ezt, jézusom.

A következő a Kiskegyed, ami valahogy vekonyabb és kisebb, mint régről emlékeztem rá, és már a címlap láttán elfog a hányinger a tipikus női magazinos kétszínűségtől, ami általában 3 pontban nyilvánul meg ezekben a lapokban:
1) Szeresd magad! Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy!
2) 10 bomba módszer, ami lerobbantja rólad a hájat. (hájat, így, nem zsírt vagy felesleges dekákat. hájat. Hájas vagy).
3) Itt egy kínosan tökéletesre photoshoppolt kép egy félig ismert nőröl, mint példakép.

Ki se nyitom. Fujj.

Jön az utolsó falat a kincses postaládából, előre félek, itt a Blikk.

A Blikk az az újság, ami már szerintem évtizedek óta megllíthatatlanul önti be a szennyet a házunkba, és valahogy valami módon annyira jól csinálja, amit csinál, hogy még mindig fizetünk érte.
Hogy józan ember mivégből ad ki pénzt egy ilyen minősíthetetlenül lealacsonyítóan mindent és mindenkit hülyének néző, élősködő és erőszakos kupac... már elnézést... szarra, azt nem fogom fel ésszel.
A Blikk tudottan bulvárlap, de annyira olcsó, hogy embereknek csak erre tellik úgy hogy ne sajnálják a pént az információra. 170 forintért nem is kéne többet várnunk, nem is azt mondom, hogy itt filozófiai magasságú értekezéseket kéne megosztani, csupán arra a problémára világítok rá, hogy ezt az újságot veszik kb a legtöbbet (mifelénk legalábbis), azaz, internet híján ebből (és csak ebből) értesülnek az emberek az ország és a világ fontos dolgairól.
Nézzük tehát, mik a hírek, amelyek egy átlagos magyar nyugdíjas számára megengedettek:

1) Pécsi Ildikó dühös a menyére (mert ki hallott már olyat, hogy anyós és menye nem jönnek ki jól, ez midnenképp címlap értékű új információ),
2) Orbán szerint bűn volt a zsidóüldözés (mert van olyan verzió, ahol millió-millió ártatlan ember tömegmészárlása nem bűn?),
3) A magyar nép béremelést akar (hah, ne mondd), de a politikusokét azt ne.
4) Vetkőzz bikinire, küldd el a képet a szerkesztőségnek, akik a legjobb 10 nőt lehozzák majd az egyik számban, az olvasók meg szavazhatnak, hogy ki a legjobb a legjobbak közt, hogy aztán nyerj egy (meg nem nevezett) okostelefont. Mert a Blikk nélkül hogy máshogy tárgyiasítanánk és alacsonyítanánk le a nőket?
5) Barátnőjével barnul Balin Iszak Eszter, bárki is legyen az, ezzel nyilván nem az elsők a világon, de félpucér nők nélkül nem Blikk a Blikk, úgyhogy elmegy ez is egy egész oldalas hírnek
6) Két, számomra ismeretlen nevű, vélhetőleg celeb stáuszú ember elvált, 3 éves gyerek ide vagy oda. A négy hasábos cikkből egy teljes hasáb arról szól, hogy mindkét fél nagy ívben elhárította a Blikk megkeresését arra irányulólag, hogy még több mocskot húzzanak ki a szakításból, és élősködhessenek más emberek nyomorán. Ők maguk is beismerik, hogy ennél többre nekik nem futja, és hogy ebből az átlag ember köszöni, de nem kér.
7) Tankokkal, géppuskákkal őrzik a vizes VB-t.
8) Al Pacino 77 éves létére úgy merészel kinézni, mint egy 77 éves idős ember. Az ember pofája leszakad.
9) R. Kelly szexrabszolgákat tartott fogva.
10) Nem tudott futni a T-Rex.

10+1) Majd egy kis magyar sztereotípia vicc alkoholról, kocsmáról és arról, hogy megnősülni a lehető legrosszbb dolog, ami férfiemberrel történhet.



Pont elkapott tegnap a postás amúgy, hogy lejárt a Blikk előfizetésünk, újra kéne rendelni. Azon gonodlkozom, hogy előremegyek a postára, és befizetek a szüleimnek a National Geographicra inkább... hátha még nem késő, és nem visszafordíthatatlan az agykárosodás, amit ez a sok szenny önt az ember fejébe.

Magyar - Finn

Engem mindig is valahogy lenyűgözött, hogy nyelvtörténészek szerint a magyar és a finn két, egymáshoz nagyon közel álló nyelv. Megtanultuk suliban, tényként kezeljük.

Ám itt mindenki valahogy megrökönyödik ezen, ami csak alátámasztja bennem, hogy ez mennyire király.
Először is, a legtöbben, akikkel erről beszélek, először azt hiszik, hogy a magyar is szláv nyelv, és úgy hangzik, mint a lengyel.
Mikor elmondom nekik, teljes a sokk.

Azt gimiben én is megtanultam amúgy, hogy milyen horrorisztikus a nyelvtanunk, mikor finn tanulásra adtam a fejem. Borzasztóan élveztem, míg a tanárom el nem költözött, és abba kellett hagynom.

Amit igazából ki akarok ebből az egészből hozni, az az, hogy tegnap megnéztük Shaunnal a Moana-t (Vaiana magyarul asszem?), és ma felkutattam a filmzenéit, mert imádom ezeket a törzsi ritmusokat és harmóniákat (a polinéz és az afrikai, teljesen megbabonáz minkettő). Szóval szembejött az egyik dal magyar verziója, majd rögtön alatta a finn is.

Mivel már lassann 4 éve hallgatja Shaun a magyar nyelvet, ha akarja, ha nem, úgy döntöttem, ez pompás lehetőség egy kis tesztre: tényleg hasonlóan hangzik?
Azt mondta nekem a finn tanárom, hogy a finn olyan kicsit magyar füllel, mint mikor messze valaki az utcán magyarul beszél, hállod, mert a ritmusa magyar, de szavát sem érted, mert olyan messze van. Ilyen a finn nyelvet hallgatni. Mintha magyarul halandzsáznának. Vajon vice verza?

Szóval kihangosítottam a finn verziót, és kértem Shaunt, hogy próbálja megmondani, hogy milyen nyelv ez.


https://www.youtube.com/watch?v=bNrqQoQ4oiU&t=64s


Egyértelműen azt mondta, hogy hát magyar, azt hiszem, nem ismeri fel az anyanyelvemet?
Paff.

13 reasons why NOT

Beszéljünk erről.

Már ezelőtt is próbáltam szavakba önteni az érzéseimet ez a téma körül, de valahogy vagy nyuszi voltam hozzá, vagy kedvem nem volt hozzá.

A probléma, amiért talán annyira nem is veszik komolyan otthon ezt az egészet az, hogy nincs rá megfelelő magyar szó.

Jöjjön most a bullying.

Akárhogy is fordítanám magyarra, nem azt a felhangot üti meg, mint angolul. A piszkálódás és a csúfolódás nem hangzik ennyire komolynak, a megfélemlítés viszont durván erőszakosnak hallatszik a "bully" szó megfelelőjeként.
Akárhogy is, jobb esetben gyerekként, rosszabb esetben továbbra is a mindennapok börténében, ki így, ki úgy, de mindenki megtapasztalja ezt. Szerencsés esetben csak tanúja, de sajnos gyakoribb, hogy valaki a saját bőrén tapasztalja meg a többi ember passzív agresszív rosszindulatát.

Ahogy én nézem, az ilyesmi egyre csak rosszabbodik, és szülő legyen a talpán az, aki át tudja segíteni a gyerekét ezen a borzalmon.

Felnőttként is sokkolóan sokszor találkozom a jelenséggel, főleg munkahelyi plakátokon, hírlevelekben, amin újra és újra felhívják a dolgozók figyelmét arra, hogy zéró tolerancia működik a "bullying" ellen. Egy értelmes, szofisztikált felnőtt ember amúgy sem csinál ilyesmit, de azért jó tudni, hogy ilyen szempontból biztonságban vagyunk, legalább munka közben.

Nemrég fejeztem be egy sorozatot, aminek a címe "13 reasons why", azt hiszem magyarul "13 oka volt". A történet egy lányról szól, aki a felszínen egy teljesen átlagos és normális tinédzser, azonban a körülötte lévők számára sokkolóan hirtelen egy nap öngyilkos lesz, hátrahagyva 13 kazettát, amin elmonja, mi volt az a 13 ok és ember, ami miatt úgy döntött, hogy ez ennyire elviselhetetlen.
Amikor elkezded nézni, úgy vagy vele, hogy nem fogsz egyetérteni a végén a döntésével, mégis, mire odajutunk, hogy megteszi amit megtesz, már csak ölelnéd a kispárnádat,és süppednél bele a kanapéba, mert a gerincvelődik hatol az a seb és az a mértékű keserűség, amit ennek a lánynak a története eléd tár.

Nem is igazán a sorozatról szeretnék beszélni, max csak annyira, hogy szerintem mindenképpen érdemes megnézni. Egy bizonyos korhatár alatt nem ajánlanám, de szerintem remek képet fest a piszkálódóknak az áldozatról, és vice verza abban a bizonyos korosztályban, és a szülők és nagyot koppanhatnak, és több mindenre figyelhetnének oda utána (a sorozatban a szülők teljesen normális, figyelmes pár, vannak problémáik, de kinek nincs - sőt, ha csak ennyni, akkor még szerencsések is).

Régóta mondogatom, hogy az iskolás gyerekeknél gonoszabb teremtmények nincsenek a világon, de ez a sorozat most ezt végleg alátámasztotta bennem.


Én sajnos mindkét oldalt megtapasztaltam fiatalabbként, az egyiket sajna sokkal hangsúlyosabban, mint a másikat.
Tudom, milyen az, mikor reggel sírva mész iskolába félve attól, hogy ma épp mit kapsz a nyakadba, és azt is, hogy ugyanazon a napon milyen érzés sírva hazakullogni, és attól a gondolattól gyomorgörcsöt kapni, hogy holnap az egész kezdődik előlről, és neked ki kell bírnod.
Az, hogy ujjal mutogatnak rád, hogy összesúgnak a hátad mögött, hogy a személyes intim szférád minden részlete nyilvános kibeszélés tárgya, hogy a tested pofátlan objektifikáció áldozata, amin éretlen idióta kamasz fiúk vitatkoznak a fejed fölött, a jelenlétedben, mintha az ottléted annyira sem  számítana hogy megtiszteljenek azzal, hogy legalább hallótávolságon kívül ecseteljék, az, hogy a teljes megsemmisülésig a porba tiporják minden önbecsülesedet, önbizalmadat és a magadról épp csak felépülőben lévő képedet. Az, hogy mikor nem nézel oda, annyi sót tesznek a levesedbe, hogy ne tudd megenni. Az, hogy kihasználják a bizonytalanságod, hagyják, hogy elhidd, hogy minden oké, csak hogy utána nyilvánosan még inkább a földbe döngölhessenek, majd efölött pedig jót röhögjenek.
Nálam ez valahol 7. osztály körül kezdődött, és 8.-ban, felvételi írás előtt csúcsosodott ki annyira, hogy tettleges erőszak tárgya lettem, amiben eltört a vállam. Mert mitévő legyen egy lány egyedül 14 fiú ellen, mikor annyira sem gondolnak bele a helyzetedbe, hogy legalább egynek is eszébe jusson, hogy két méter magasról erővel a földhöz dobva eltörhet valamid, még akkor sem, amikor már üvöltesz, és 6an még mindig lefognak, hogy a többi leráncigálja rólad a ruhát és beleforgassa a hóba, hogy utána vissza se tudd venni. Mindezek után pedig sírni nem szokás, nem illik, mert attól csak még tovább piszkálnak majd, ezért lenyeled, és hagyod, hogy a többi lány segítsen kiszedegetni a hócsimbókokat és a rágókat a hajadból, miközben próbálsz nem figyelni a válladból kitüremkedő csontra. Sőt, még órára is beülsz utána, mert ha ki mered hagyni azért is célponttá válsz. Mindez pedig napi szinten.
Ha csendben vagy? Az a baj. Ha beszélgetnél valakivel? Ne pattogjál. Ha jó jegyeid vannak? Stréber vagy. Ha becsúszik egy rossz jegy? Kiröhögnek érte. Ha megtetszik egy fiú és kiderül? Jobb ha inkább megnyílik alattad a föld.

Értem.
Hatalom, erőfitogtatás, éretlenség, az egészet értem.

A probléma nem ez. A probléma azzal van, hogy 14 évesen nem értettem. 14 évesen csak a rosszindulatot láttam, ami valamilyen okból a többi lány felé nem irányult, csak felém, és nem értettem, mitől vagyok más vagy rosszabb, milyen okot adtam erre az egészre, hogy csinálhatnám vissza. Megoldás sehonnan nem jött, bármerre fordultam. Úgyhogy vártam és vártam.

Elég hamar kiderült, miután csak lejjebb és lejjebb csúsztam a lejtőn, hogy az egyetlen megoldás az lesz, ha elmegyek. Majd ha elballagok.

És most áldozzunk egy percet ennek a gondolatnak. Semmi más kiutat nem láttam a nyomoromból, mint azt, hogy hátrahagyjak mindenkit. Nekem meg sem fordult a fejemben hogy önmagam ellen forduljak valamiért, de gondoljunk bele abba, hogy a mai világban, internetestül, okostelefonostul , mennyire könnyű ilyen információkhoz és ötletekhez jutni, és a kevésbé elszigetelt tinik mennyire ki vannak téve az erőszakos önkárosító tetteknek. A sorozatbeli lány megoldása és az én megoldásom csak irodalmilag különbözik egymástól.

Ma már nincs olyan, hogy az "én titkom". Ennek a generációnak van a valaha legrészletesebben dokumentált élete, mert mindenünk a megosztás. Ezt ettem, ez van rajtam, ezt gondolom, itt lakom, vele járok, stb stb. Nincs olyan sem, hogy egy kép csak úgy elkészül, és úgy marad. Ha valakinek van egy kompromittáló (nak tűnő) képe rólad, életed végéig azon majrézhatsz, mikor fogja ellened használni.
Az én időmben az volt a legdurvább, mikor meglestek minket az öltözőben. Ma már nem csak hogy megbeszélnék ezt a fiúk, de közben egymás közt cserélgetnék a képeket, amiket rólunk készítettek a tudtunk és beleegyezésünk nélkül.

Egyszerűen tiniként nem lehet tisztában lenni a mai technológia által ránk rótt felelősséggel. Azzal, hogy micsoda súlya van egy megosztásnak.

A helyzetet aztán az is súlyosbítja, hogy a szülők általában az egészről mit sem tudnak. Az enyémek nem tudtak. Nincs az az isten, hogy elmondtam volna nekik, holott mai fejjel nem látom be, miért ne, holott abszolút minta anyukám volt, akivel az égvilágon mindent meg lehetett beszélni.
Se a tanáraimnak. A tanár, aki azzal szembesült, hogy óra után a hátsó padban ülök zokogva, a vállamból kiálló kulcscsonttal, azzal reagált hogy idézem "bárcsak segíthetnék!"
Na most ebből kiindulva miért fordultam volna segítségért bármelyik tanárhoz is?


Megismertem pl egy lányt nemrég. Van egy új profilom, ahova azért regisztráltam, hogy támogatást találjak az egészségügyi problémáimhoz, de lassan lassan most már egyre többen keresnek meg azzal, hogy én adjak nekik tanácsot.
Ezek közül egy egy 14 éves gyönyörű lány, akit ugyanazzal diagnosztizáltak, mint engem, és pokollá teszi az életét, hogy a többiek csúfolják miatta. Értitek? Beteg a lány, az osztálytársai mégsem képesek ezt empatikusan feldogozni, és csúfolják azért, mert pattanásai vannak. Még csak nem is durva ragyákról beszélünk, csak néhány piciről a nyakán.
Annyira együttéreztem vele, majdhogynem megkönnyeztem a monológját. Tanulva az én régi esetemből arra kértem, hogy ne tartsa ezt magában, beszéljen valakivel. Mivel jól tudom, hogy az csak gerjeszti a lángot, ha egy tanárnak kell megvédenie, azt tanácsoltam neki, hogy kérjen meg egy tanárt, hogy tartsanak egy prezentációs napot, mondjuk bioszon, ahol mindneki bemutat egy betegséget. Itt beszélhetne a sajátjáról burkolt környezetben előhozakodva, és talán megértethetné a többiekkel, hogy mi miért történik, akik talán megértenék, és békénhagynák. Értitek, szegénynek 14 évesen kell azzal megbarátkoznia, hogy valószínűleg sosem lehet gyereke, majd még piszkálják érte.

És ez így nincs jól.
Baromira nincs jól.

A gyerekeknek tudniuk kéne a tetteik súlyáról, és hogy mit művelnek egymással.
A szülőknek többet kéne tudniuk a saját gyerekeikről.
A tanároknak pedig jobban fel kéne készülniük az ilyen helyzetekre, és arra, hogy hogy kezeljék őket.

Parasztvakítás

Ezúton is szeretnék elnézést kéri azoktól, akik veszik ezeket a termékeket, neadjisten olvassák ezt a blogot, és esetleg az jönne le nekik, hogy kritizálom a marketinges éleslátásukat... De könyörgöm....!


Jó, szóval azt már említettem, hogy nagy instagramos vagyok. Mióta ezt beismertem, azóta nyitottam egy új profilt is, amin a PCOS-szel való nyomoromat/kihívásaimat/örömeimet/siekreimet/bukásaimat  osztom meg, és ennek köszönhetően most dupla annyi reklám sz*r ömlik a nyakamba, mint ezelőtt.

Mert nem az van, mint a régi szép időkben, mikor még lehetett reklámok nélkül böngészni 9gag-en vagy instagramon...mára minden ötödik "post" egy reklám, vagy pl ott a tetves youtube a hülye célzott reklámaival.
Igen? 28 éves vagy? Igen? Látjuk. Igen? Nem érzed, hogy ketyeg az óra? Igen? Kapcsolatban vagy? Igen, tudjuk. Tartósan? Igen? Az összes ismerősöd házas? Igen? Nem  kelt ez benned némi nyomásérzetet? Nem? De? Ugye? Nosza akkor hadd toljunk az arcodba terhességi tesztes és peteérési tesztes reklámokat, amiket még el sem tudsz lapozni, hogy megnézd a videót utána. Nézd csak végig. És ess teherbe MÉG KÖNNYEBBEN.

De instagramon most ez a szezonális parasztvakítás megy.
Mindig van valami szuper termék, ami kijön egy-egy szponzorált  rövid videóban, majd pedig az összes nagy követőtáborral rendelkező oldal is fel lesz kérve, hogy ennyi és ennyi pénzjutalom ellenében ők is próbálják ki és osszák meg (reklámozzák) az adott terméket és a vele kapcsolatos tapasztalataikat. És miért ne tennék, én is fogom, majd ha egyszer....tudjátok. Ha esetleg.

Na most ez kicsiben abszolút érthető, de ez a néhány termék egyszerűen annyi és olyan mértékben-rétegben csapódik az arcomba, hogy kiborít.


Kezdjük rögtön a fekete arcmaszkkal.
Eddig is létezett, semmi új nincs benne. Ahogy viszont reklámozzák:
"Vigyázz, gusztustalan lehet" és "gyenge idegzetűeknek nem ajánlott", és "el sem hinnéd hát mitesszert húz ki ez a maszk". Majd mire még el sem olvastad, a képedbe vágják ahogy különböző emberek lehúzzák az arcukról ezt a rászáradt gumiszerű réteget, ami látszólag a fél arcukat húzza magával, ami még mindig oké lenne, de aztán a kamera szép tisztességes makró beállításokkal ráközelít a végtermékre, hogy te is lásd, mennyi faggyút és gennyet lehet kihúzni egy darab arcból. Bevallom, meggyőzően sokat, ugyanakkor felveti a kérdést bennem, hogy az ezáltal kráter méretűre tágíított pórusaim nem fognak-e ugyanúgy begyulladni, és csak több ragyát okozni.

Hasonló, de gusztustalanabb reklám a "legyen neked is baba talpad!" felszólítású hámlasztó krém. Mikor tizenéves voltam, akkor volt ez divat, hogy ha a fiúk  azt akarták kifejezni, hogy egy lány nem különösebben szép, azt mondták, hogy "neki szép.....a....a talpa!".
Na most én személy szerint, a magam sekélyesen szimpla szépségápolási jártasságommal nem látom be, melyik az az élethelyzet, mikor valaki, akinek a véleménye esetleg potenciálisan jelent is számomra valamivel többet, mint egy vállrántást, lehajol, megmunstrálja a talpamat, és azt mondja, hogy de szép.
Ne haragudjatok, de hol nem szarom én azt le, hogy milyen a talpam. Megmondom, hogy viszonyulok a talpamhoz: télen a lehető legvastagabb zoknikba bugyolálom, nyáron pedig hagyom, hogy kilélegezze magát, és ha tehetem, mezitláb járkálok otthon (füvön, sóderen, betonon, mindenen). Remek akupunktúrás terápia, és ha nap végén azt látom, hogy az utca pora kicsit megfogta a bőröm, akkor is inkább csak elvigyorodom, hogy ez egy jó nap volt.
Ez a reklám viszont mintha csak kételyt szeretne bennem támasztani, elmondja, hogy akkor szép a talpam, ha olyan, mint egy kisbabáé, még ráncok sincsenek rajta, se barázdák, csak az az édes puha tappancs bőr, amit úgy szeretnek a babás reklámokban felnőtt emberek nyalogatni. Na ez is megérne különben egy misét, hogy mi az istenért kell babaseggeket és babatalpakat puszilgatni meg az orrunkkal cirógatni. Nem tudom. Ha nagynéni leszek, kipróbálom, hátha megvilágosodom, és rájövök, hogy van egy betöltetlen rekesz a szívemben a babaseggek és babatalpak iránt.
Na de aztán vissza a termékhez: ez ráadásul egy többnapos procedúra, először fel kell vinni valami krémet, aztán rá kell húzni valami zacskót néhány órára (kösszépen, nekem már ettől gondolattól verítékezni kezd a talpam), majd következő nap el lehet kezdeni leszedegetni a bőrt, ami a videóban miliméter vastag rétegekben lökődik le a kedves hölgyemény talpáról, és úgy hámozza öcsém, mint egy gerezd fokhagymát.
Hát fujj.

Aztán a másik, a nyári előszezonos termék, amin rögtön rendszeres szemgolyó forgatásba kezdek, a csodamelltartó.
A videókban rendszerint úgy próbálnak meg rávenni, hogy vedd meg a csodamelltartót, hogy tökéletes cicikből még tökéletesebb ciciket csinálnak.
Az alap ötlet az, hogy van két műanyag tappancs, egy fűzővel összekötve középen. Ezeket a tappancsokat a cicidre ragasztod, majd a fűzővel összeterelgeted őket, hogy szépen karámon belül maradjanak.
Na már most, a videó abszolút meggyőzően fest. Főleg most, hogy újra nagy divat a fodros, váll alatt gumival fenntartott felső, illetve a nyitott hátú felső. Mindkettő szarul néz ki melltartópánttal, egyiket sem lehet viszont melltartó nélkül hordani.
Pánikra semmi ok, itt a csodamelltartó!
Semmi más teendőd nincs, mint egy öntapadós ragasztófelületet a cicidre tapicskolni, amin korrektul ki van hagyva egy karika a mellbimbódnak, hogy azt azért mégse ragasszuk le. Igaz, ha a te mellbimbód pont máshol van, mint a konfekcióméret, az szívás. Majd miután megköt a ragasztó, semmi más dolgod nincs, mint összehúzni a fűzőt középen, fordulni egyet jobbra, balra, majd kitalálni, hogy hogy fogsz ebben túlélni 40 fokos városi melegben, mikor minden létező pórusból izzadsz. Ki tudja, hogy reagál a ragasztó rá. Ja hogy erre nem gondolunk?
Nem baj, a lényeg úgyis, hogy addig jól nézzünk ki, míg elküldjük magunkról a szelfiket indulás előtt mindenkinek, ahol exta feszes és rendezett cicink van.
Arról ne beszéljünk, milyen és mennyire esztétikus karámba terel egy ilyen matrica cicifék egy B-snél nagyobb kebelpárt. Arról se, hogy ha egyszer valami lóg, az ezzel is lógni fog, csak középen fog lógni.
De arra tényleg jó, hogy parasztvakítást lehessen vele csinálni.
Meg elriasztani azokat a pasikat, akiket sikerül vele felcsípni, mert azt aa tűlfűtött pillanatot megnézném, mikor levetkőztetnének, majd szmebesülnek vele, hogy egy két tenyérnyi méretű ragtapaszt kell lehúzni a cicidről, ami nem csak hogy fájdalmas, utána még ragad is. Szexiiii .

Na de az örök klasszis.
A bikini szezon nyertes hülyesége:

A csoda gyanta.
Mindenféle cuki színekben érkezik, mókásan néz ki, mikor felviszik, és állításuk szerint egyáltalán nem fáj lehúzni. Mikor itt megáll a számban a kefíres kanál, folytatják, és a videón tesztelik is. Nem fogok hazudni abszolút fájdalommentesnek tűnik. Főleg kézfejen, lábfejen, ujjperceken, orron,  és borotvált lábon .
Bitch, ha azt akarod, hogy elhiggyem, akkor osonj egy alvó hím gorilla mögé, gyantázd le a hátát, és majd megnézzük, mennyire fájdalommentes neki. Meg neked a fogatlan vigyor.

Háttérzaj

Láttam a napokban egy cikket, ami azt állítja, hogy egyes kutatások szerint a definiálatlan háttérzaj erősíti a kreatív elmét.
Értsd: totál kussban nehezebb alkotni, gondolkozni, mintha valami féle háttérzaj lenne körülötted, amiben nincsenek szavak, ritmusok, dallamok.

Biztos ti is szembesültetek vele, hogy tanuláshoz jó zenét hallgatni, de ha pl tudod a szöveget, akkor arra fogsz figyelni, nem arra amit olvasol. Vagy ha dúdolható a dallam. Vagy ha jó üteme van. Ellenben a relax zenék általában szétcsúszó, elnyújtott, hosszan (de nem kiszámthatóan) kitartott harmóniákból állnak, amiktől mintha rezonálna az ember agya kicsit, és csak úgy suhannak be a megjegyeznivalók az ember fejébe.

Én pl baromi érdekesnek találom azt, hogy ha olyan zenét hallgatok, aminek a nyelvét nem értem, az nem vonja el a figyelmemet. De ha pl félhangosan hallgatok angol zenét az állomáson, és a hangosbemondón közlik a vonatinformációkat, nem tudok mindkettőre figyelni, a szavak összemosódnak, mindkettőt hallom, de egyiket sem igazán.

Ugyanez történik, mikor a laborban zenét hallgatunk, ami általában az én playlistem, ezért tudom a dalszövegeket. Ha eközben Helen mond valamit, az égvilágon semmit nem értek belőle. Nem azért, mert nem hallom, akár a fülembe is ordíthatja, nem értem meg, mert az agyam valahogy megragad a zenén, mert tudom, hogy ott mi következik (mi a következő szó, hang, stb).

Vagy: eléggé nehéz dolgom van pl ebédnél. A Lowrie (az ebédlőtermünk) egy 3 emelet magas, kb 120 főt befogadni képes helyiség, ami ha megtellik, rendesen tud visszahangzani. 6 fős asztalok vannak, ezeknél ha nem sikerül középre ülnöm, teljesen kirekedek a társalgásból, mert egyszerűen a háttérzaj mellett, amiből el-el csípek egy-két szót, nem tudja az agyam befogadni azt az infót, ami az asztalnál elhangzik, hacsak nem dolby surround öt pont egyben körülöttem szól, hogy kizárja a szomszédos asztaloktól beszűrődő szavakat. Ami eléggé gáz, lévén elég sok fontos infót beszélünk meg ebédnél.

Nem pontosan tudom, hogy ez milyen folyamat eredménye, mert tudom, hogy magyarul nincsenek ilyen nehézségeim. Egyszerre 3-4 felé is tudok fülelni. Akármilyen jól is beszélünk egy nyelvet, valószínűleg akkor is más agyi folyamatok eredménye, mint az anyanyelvünkön való kommunikáció. Biztos melósabb, több helyen kapcsol át, öbb energiát igényel (bár több kalóriát is égetne...!)
Megintcsak érdekes viszont, hogy magyar-angol kertesztbe beszéléssel is ugyanez a problémám, mindkét irányba.
Nem tudom, hol tart az agyam nyelvismeretben, hogy teljesen őszinte legyek :)

Na de hajtűkanyarral visszatérve a témához, úgy döntöttem, kipróbálom ezt a háttérzaj dolgot, és ahogy utána olvasgattam, találtam egy oldalt, ami nem többre és nem kevesebbre specializálódott, minthogy kétféle háttérzajt mosson a gondolkodásodhoz: kávéházi alapzajt, vagy csendes esőt (esetleg mindkettőt).
Nekem mondjuk kicsit rövid a loop, elég hamar elkezdem meghallani benne az ismétlődéseket, de hasonló dolgokat 1-2 órás összeállításban youtube-on is lehet találni.

Itt is van, nézzétek-hallgassátok.

www.rainycafe.com

A szem tükrében

Oké, szóval így hogy egyedül ülök otthon szombat este, nem lévén mit csinálnom (a lakás tiszta, a ruhák száradnak, mosatlan edény nincs, stb), leültem és újra néztem egy filmet, amit egyszer láttam néhány éve, és akkor is jól megkavarta a fejemben a dolgokat, de most is elég komoly hatása volt rám, úgyhogy most így a dolog lendülete alatt írni akarok róla.

A film címe "I Origins", magyarul "A szem tükrében".
Ha megnéznétek, akkor ne olvassátok tovább.

A történet azzal kezdődik, hogy van egy Phd biológus palántánk, Ian, aki egy haloween buliban találkozik egy titokzatos lánnyal. Iant gyerek kora óta érdekli a fényképészet, és gyűjti a képeket emberek szeméről. Így mikor találkozik egy lánnyal a tetőn, akinek el van kendőzve az arca, csak a szemei látszanak, megkéri, hadd csináljon róla egy képet. Gyönyörű, egyedi mintázatú kékes zöld szemek.
Kicsit egymásba gabalyodnak, aztán a lány szó nélkül lelép, Ian pedig ott marad elvarázsolva.
Nem sokkal később valami fura véletlennek köszönhetően egy plakát előtt találja magát az utcán valahol a külvárosban, amiről a lány szemei néznek vissza rá egy smink márka reklámjáról:

A Google a barátom! felkiáltással Ian nekiáll kideríteni a lány nevét, és hogy hol találhatja meg. Meg is találja Sofit, a lány pedig akármilyen bogaras is, úgy fest, tökéletesen kiegészíti Ian megrögzött, tudományos, szigorúan spiritualitásmentes személyiségét a maga elvarázsolt, kicsit hangyás, kicsit olyan Phoebe Buffay reakcióival, szellemvilággal, előző életekkel, stb. Randizni kezdenek, idillinek tűnik a kapcsolat, annak ellenére, hogy mint szintén megrögzött adat-hívő, érzem, hogy komoly határokat feszegeet két ilyen ember együttélése, és a kérdés, hogy vajh működhet ilyesmi hosszú távon (velem tuti nem működne).
Eközben Ian és a laborpartnnere Karen egy mellékesnek induló, de aztán megkomolyodó projekten dolgoznak: egy gént kutatnak, ami a fényérzékenységért felelős azokban az állatokban, amiknek van szemük. Karen talpig tudományos beállítottságú, fejjel a falnak típusú kutató, akiből hiányzik a csalódástól való félelem. Ha 400ezer tesztet kell megcsinálnia, hogy megtalálja azt az egy gént, akkor 400ezret csinál végig.

 Céljuk a kutatással az, hogy véglegesen aláássák azt a kreácionista érvet, miszerint a szem egy olyan összetett szerkezet, ami csak egészként működhet, ha egyetlen darabja is hiányzik, nem funkcionális. Ugyanezt az érvet használják a szárny, vagy a baktériumok ostorának szerkezetére, annak ellenére, hogy világos hogy bukott érv, de hagyjuk ezt most. Ha ez a kutatópár bebizonyítaná, hogy egy 100%-ig vak élőlény, egyetlen genetikai mutációval képes a fényérzékenységre, onnantól egész mutációs-evolúciós út vezet az emberi szemig. Ez nem feltétlenül tudományos áttörés, hanem inkább egy plusz pont az evolúcionistáknak, és 10 pont a Mardekártól, azaz a kreacionistáktól.

Aznap, mikor Ian és Sofi hirtelen elhatározásból úgy dönt, hogy összeházasodnak, felhívja Iant a nagy hírrel: megtalálta azt az állatot, aminek nincs szeme, de egy gén mutációjával képesek fényérzékeny foltokat létrehozni neki. Azaz magát az áttörést. Kéri, hogy menjen be a laborba, ahol először találkozik Sofival, és rájön, hogy nagyon beletenyerelt a napba, ezért inkább lelép, hagyja a párt kettesben ünnepelni a laborban,

Mikor hazaérnek, úton felfelé a lift megreked két emelet között, és ki kell mászniuk belőle, miközben vészesen úgy fest, le fognak zuhanni. Ian mászik ki először, hogy aztán felhúzza Sofit, ami épp hogy csak sikerül, mielőtt a lift nekilódul lefelé, legalábbis azt hisszük, aztán kiderül, hogy sajnos nem ez a helyzet, Sofi meglepően hallgatag, vér is van, úristen, Sofit bizony ketté kapta a lift.

Ian üvölt ahogy a torkából kifér, majd olyan mély depibe süpped, amilyen mélybe csak egy férfi süppedhet, akinek az esküvőjük napján hal meg a felesége. Kicsit olyan Gun'n Roses-os a sztori. Karen átmegy hozzá néha, mutat neki eredményeket (mert ő közben dolgozik), majd egy nap azzal állít be, hogy nesze, itt a kukac, eddig nem volt szeme, most van szeme, lát, sikerült. Megvan az érv, a bizonyíték, hurrá, de innen még hosszú az út, úgyhogy igazán összeszedhetné magát most már.
Gyász és vágy, mint tudjuk-láttuk, nehezen elkülöníthető, Ian és Karen egymásba gabalyodik, és itt el is engedjük a történetnek ezt a szálát.

Mintha egy másik film kezdődne, 7 év múlva kapjuk fel a fonalat, mikor Ian és Karen összeházasodtak, épp babát várnak. Meg is születik a pici, aki, mivel egy hiperszuper kórházban jött a világra, rögtön azzal kezdi földi életét, hogy bescannelik az íriszét. Ez egy elég modern személyazonosító eljárás, amit egyre szélesebb körben alkalmaznak világszerte, mert tartós (születésünktől életünk végéig ugyanolyan marad), védett (a koponyánkba zárva védettebb, mint az ujjlenyomatunk), és mert lehetetlen hamisítani. Minden embernek egyedi írisz mintázata van.

Itt van egy köztes kis beékelés a filmbe, ami engem kb lesokkolt. Egy étteremben Ian felismeri Sofi parfümének illatát a pincérnőn, elmegy, megveszi, nekiáll szagolgatni egyik este, miközben Sofiról néz régi képeket és videókat, és hát szegény nem tehet róla, begerjed rá. Na talán ez az a pillanat, mikor legkevésbé szeretnéd, hogy a 8 hónapos terhes feleséged rád nyisson, de pedig pont ez történik. Ahogy kéremszépen két szofisztikált ember megbeszéli ezt az incidenst, az számomra totál sokkoló és példa értékű. Szeretnék majd egyszer ilyen nyitott gondolkodású feleség lenni. Na tovább. Jön a baba.

Mikor scannelik az újszülött Tobiast, es a nővér beviszi az adatokat a gépbe, az kidob egy arcot (egy idősödő fekete bőrű úriemberét), a nevét, Paul Edgar Dairy, hogy igen, ő az.

Néznek furán hogy ömmm...nem, biztos hiba van a rendszerben. Újra betáplálják a scannelt adatokat, mire a gép befogadja, mint új "felhasználót". Haza is mennek, minden rendben van, nagy a boldogság.

Néhány hét-hónap múlva hívják őket a kórházból, hogy valamit találtak a baba vizeletében, ami autizmusra utal, szeretnének, ha bejönnének, hogy tesztelhessék a gyereket. Leültetik, és képeket mutogatnak neki, azt vizsgálva, hogy melyik tetszik neki jobban. Egy farmház, egy büfé, egy kutya, egy néni, Tobias jól megnézi őket és pozitivan reagál rájuk. A végén elpityeredik, a szülők leállíttatják a tesztet.

Mivel nem hülyék, leesik nekik hogy ennek a tesznek semmi köze nincs az autizmusra való teszteléshez, és hogy ők itt kérem meg lettek vezetve, valami másért hívták be őket, ezért utána járnak, ki ez az orvos, mit kutat. Próbálják felidézni a képeket, amiket vetítettek neki, van köztük egy büfé valahol a semmi közepén Idaho-ban, aminek emékeznek a nevére. Rákeresnek, kiderül, hogy az egy létező hely.
Az én gyerekemmel márpedig ne szórakozzon senki, apuka felkerekedik, hogy megnézze magának ezt a helyet. Meg is találja, nem messze onnan azt a farmházat ami a képen volt, az út mellett a kutyát, ami a képen volt, illetve a nőt, aki láttán Tobias elsírta magát. Rendes embereknek tűnnek.
Ian megtudja, hogy a hely egy Dairy Farm, azaz tejéért tenyésztett marhákat tartó farm, de aztán kiderül, hogy nem, Dairy a nevük, és húsmarhákat tenyésztenek.
Ian megint csak nem hülye, összerakja a két puzzlet, bedobja, hogy ismernek-e egy Paul Edgar Dairy nevű embert. Mondja is a lány, hogy igen, ő az apja. Iannek a dzseki alatt valószínűleg lúdbőrzik a karja, nagyon szeretne vele találkozni, de mint kiderül, Paul Edgar Dairy néhány hónapja meghalt.

Hazamegy, leülnek a feleségével matekozni. Kiszámolják, hogy Paul még azelőtt meghalt, hogy Tobias megfogant volna. Az írisz scanner Tobias szemét először Paul szemeként ismerte fel. Lehet kapcsolat? Rájönnek, hogy nem autizmusra tesztelték a gyereküket: emlékeket teszteltek egy halott idős ember és egy újszülött kisbaba között, aki pozitívan reagált.

Levonják a következtetést, ami kézenfekvő, de tudományosan elfogadhatatlan: a szem a lélek tükre? Az íriszönk mintázata a lelkünk? Van gy spirituális gyűjtőhely, ahova a lelkek távoznak a halál után, hogy aztán újszülöttekbe kerüljenek? Innen származnak az deja vü pillanatok? Innen származik a "ismertelek előző életemben" érzés?
Megintcsak, mint okos értelmes emberek, nem állnak le ámélkodni, hanem kijelentik, hogy statisztikailag ez egy véletlen. Ha találnak még egy egyezést, akkor lehet elkezdeni beszarni.

Ian, mivel megrögzött szem gyűjtő, rengeteg anyagot halmozott fel szemekről, amiket összehasonlíthatnak az adatbázis már meglévő regisztrált felhasználóival. Olyan emberekkel keresnek egyezést, akikről tudják, hogy elhunytak. Nyilván.
Beütik a szülők nagyszülők képeit...néhányuk regisztrálva van, de csak mint önmaguk.
Kezdenek kifogyni a halott ismerősökből és családtagokból, mikor egyszer csak Karen bedobja Sofi nevét. Van kép a szeméről, 7 éve elhunyt ugyebár a liftes incidensben.
Meg is találják a regisztrációt, valahol Indiában. Ian néz, hogy ja, lehet, hogy Sofi járt ott és regisztrálták. Mire néz rá a munkatársa, mondván: a regisztráció 3 hónapja történt.

Iant természetesen lesújtja a dolog súlya. Valaki, akinek az írisz mintázata megegyezik a halott szerelmével vígan jár-kel Indiában valahol, épp most. Mivel Tobias baba és az öreg bácsi közt kimutatható volt a kapcsolat, ezért van mit megemészteni azon, hogy élete szerelmének lelke talán itt van valahol, ebben a világban, a Föld túlsó felén. Ezt érzelmileg feldolgozni úgy, hogy közben az empirikus agyad azt mondja neked, hogy ez hülyeség, nincs olyan hogy "lélek", az nem semmi.

Nem magától, Karen unszolására vetemedik a nagy útra, hogy megtalálja ezt a valakit. Kideríti ki az, és nagynehezen megtalálja: egy kislány az, nagyjából 7 éves, árva, az utcán lakik. A szeme Sofiénak a tökéletes másolata.

Ian felnyalábolja, elviszi a holtelba, megeteti, és elvégezteti rajta a tesztet Karennel együtt (skype-on kapcsolódva). 3 képet mutat neki, amiből ki kell választania a kedvencét. Minden egységben ott van valami, ami Sofival kapcsolatos, és 2 másik dolog, ami hasonló, de más. Pl, ha Sofi kedvenc állata a fehér páva, akkor van egy kép egy fehér páváról, egy daruról meg egy gólyáról. A kislány hol jót mutat, hol rosszat, ugyan jól indul a teszt, mégis a végére kb 44%-os találatot mutat, ami túl sok a random véletlenhez, de túl kevés az elmélet igazolására.

Ian fogja is a fejét, hogy ennyit jött ment, hónapokat töltött Indiában, és megtalálta a kislányt, aki aztán nem bizonyult Sofi újjászületett lelkének. Tudományosan legalábbis nem. Hogy mit szeretett volna jobban, nem tudjuk. Hogy megbizonyosodjon róla, hogy Sofi lelke ül vele szemben, vagy hogy az esze győzzön, és beláthassa, hogy ez lehetetlen, és elengedje végre Sofi szellemét, ami mint látjuk, még mindig kísérti, még mindig gyászolja.
Ránézve egyértelműen lehangolt, nincs értelme tovább marasztalni a kislányt, ezért kézen fogja, hogy visszavigye oda ahol találta. Állnak a folyosón a liftnél, mindketten kussban, lehangoltan, mikor kicsapódik a lift ajtaja, a kislány pedig akkora pánikrohamot kap, hogy nacsak, indiaiul kezd károgni, zihál, sír, és odabújik Ian lábához: fél a lifttől.

Iannak több sem kell, azt mondja, lófaszt a tudományba: ez Sofi.


........................

Nem is igazán maga a film háttere varázsolt el mert biztos vagyok benne, hogy egy csomó helyen tudománytalan, és megalapozatlan.
Számomra a karakterek voltak abszolút tökéletesek. Ian, Karen és Sofi karaktere olyan pompásan ki van dolgozva, és valahol mélyen annyira azonosulni tudok Karennel, hogy ölelem csókolom ezt a filmet.
Annyiszor felfakadtam már, hogy a legtöbb film őrültként, vagy főgonoszként ábrázolja a biológusokat, így abszolút felüdítő egy olyat látni, ami úgy ábrázolja őket, amilyenek: buliznak, szerelmesek, szomorúak, lelkesek, gyászolnak, apák, anyák, mindezt úgy, hogy közben egy percig sem vonják el a tudatukat arról, hogy mi is történik velük fiziológiailag. Hogy amit éreznek, miért érzik úgy. Hogy amit a másik csinál - még ha durva is - annak oka van, és megérteni fontosabb azt, mint elitélni érte a másikat. Meghallgatják egymást. Nyitottak a másik szempontjára, elfogadják azt, nem vitatkoznak - egész egyszerűen mert nincs értelme.
Több ilyen ember kéne erre a világra.


A két női főszereplő, Brit Marling (Karen) és Astrid Berges-Frisbey (Sofi) pedig gyönyörűek.