Költözés - HORROR,avagy instant agyvérzés perceken belül.

Az orvosok azt mondják, hogy ha problémák vannak a vérnyomásoddal, akkor próbáld kerülni a stresszt, élj kiegyensúlyozott életet, különben elpattan az ér a fejedben, és baj lesz. 

Tekintve, hogy nekem kritikán aluli a vérnyomásom időtlen idők óta, és most mégis úgy érzem, hogy úgy lüktet a halántékom, mintha minimum két, megtermett zsiráfszív dobogna rajtuk,az elárul egy keveset arról, hogy mennyire stresszelek, és hogy mekkora kondér szarban is ülök épp olyan mélyen, hogy csak a fejem látszik ki a két rászerelt zsiráfszívvel az oldalán.

Ha egy szóban kéne összefoglalnom a probléma forrását, akkor azt mondanám: KÖLTÖZÉS.

Viszont ezt igazán csak az érti meg, aki itt Angliában próbált már lakhelyet változtatni. Mikor otthon költöztünk, mi volt? Megtaláltuk a lakást. Megnéztük a lakást. Leraktuk (segítséggel) a foglalót (kár esetére, amit ha nem okozunk, visszakapunk), ami 2 havi lakbér ára volt (140ezer ft), átvettük a kulcsokat, beköltöztünk. PONT.

Történt ugyanis, hogy kicsiny társaságunk úgy döntött, innentől külön válunk. Geri és Csilla most már tényleg belevágnak a nagybetűs felnőtt létbe, ilyen mindenféle "ötvözzük DNS-ünket, és pakoljuk egy harmadik csöppnyi emberbe" projekbe, szóval előre, előre előre kell lépni, és abban nem játszik az, hogy egy vadidegen testvérpárral osztozunk a lakáson. Nem mellesleg pedig már nagyon szeretnék egy szobát. SZOBÁT, tudjátok, falakkal, ajtóval, meg minden, ahol ha aludnál, vagy a barátoddal töltenél egy kis miniőségi időt, az nem attól függ, hogy valakinek van-e kedve épp reggelizni vagy nincs.

Egy szó, mint száz: magunk mögött hagyjuk ezt a lakást - így döntöttünk. 

Amikor Isti nemrég szabadságra ment, úgy döntöttem, kezembe veszem az irányítást, mert Pistinek olyan lidércnyomásai voltak, hogy olyan lakásokat nézegetett, amik ilyen 1100-1200 fontba kerültek havonta. Jó, a mostani jelenlegi lakásunk is egy ezres, de 4en vagyunk rá, és néha ez is csücskösen megy csak. Na most gondoljátok el ugyanezt a pénzt feleannyi emberre. Nem, nem nem és kész!

Gondoltam szépen körülnézek, megnézem milyen árkategóriákban mozognak itt az átlag lakások. 

Hát gyerekek, bizton állítom: Anglia LEGDRÁGÁBB városában élünk. Mindenhol, ismétlem, mindenhol olcsóbbak a lakások - nemhogy olcsóbbak: fele annyiba kerülnek, mint itt. 

Olyanról pedig nem is álmodunk, hogy magánszemély adja ki a lakását. Nem. Minden ügynökségen keresztül zajlik, ami hadd ne mondjam, mennyi plusz költséget ró a bérlőre.

Gondoltam találok valamit 700 font körül, és az nekünk úgy pont jó lesz. 

Lementettem kb 20 lakáshirdetést azzal a mutatóujjat a levegőbe tolós mozdulattal felkiáltva, hogy na, uccu, holnap bemegyek az ügynökségekhez, és szépen jelentkezek megnézésre, meg minden egyébre. 

Na persze.

Kapásból az egyik ügynökség, hadd nevezzem a nevén: Leaders, akiknél kinéztem egy takaros kis kuckót,
ami pont jó lenne nekünk, két szobával meg minden, úgy kiátkozott az irodájából, hogy a vállaimat ölelgetve simogatva jöttem ki onnan, majdhogynem bocsánatot kérve, amiért jelentkezni mertem az egyik hirdetésre. 

Felhívtam őket csütörtökön egy lakással kapcsolatban, hogy szeretném megnézni. Azt mondták, csodás! Nagyszerű! Adtak egy leírást: két háló, egy nappali, egy fürdő, egy konyha, holnap felhívnak, és egyeztetünk időpontot. Hadd ne kelljen mondanom: pénteken nem csörgött a telefon. Hétfőn - mivel ugye hétvégén csak én dolgozom - bementem az irodába személyesen. 

Amikor kinyitottam az ajtót, még mind mosolyogtak, szélesre tárt karokkal üdvözöltek. Leültettek, teával kínáltak, de ami ez után következet, az gyerekek hollywoodi vászonra illő jelenet. Történt ugyanis, hogy megszólaltam. Mit is képzelek - akcentusom van. 

Mosoly lehervad, gerinc begörbít, szemöldök összehúz, könyék az asztalra, kéz az áll alá, mély hangon felszólalás: és miben segíthetek? Elmondtam szépen, hogy nagyon érdekel XY lakás, szeretném megnézni, és ha jó lenne, akkor kivenném. Gondoltam ez így mindenkinek jó, mert nekem van pénzem, de nincs lakásom nyár végétől, nekik van lakásuk, és kell nekik a pénzem... rakjuk össze! 

De nem. 

A lakás, amiről a telefonba még azt mondták, hogy két külön szobás, csodálatos és tökéletes, hirtelen csak egy szobás lett. És még mondhatnám is, hogy az legyen a mi bajunk, valaki alhat a nappaliban, megoldjuk, mire ő közli, hogy NEM.

Mire én közlöm, hogy de.

Mire ő megforgatja a szemgolyóit a szemgödrében, és agresszív kattintgatásba kezd a gépén, miközben a foga közt présel ki olyanokat, hogy "nem hiszem el" és társai. Majd kerek perec megkérdi, milyen területen dolgozom. Mondom, hogy vendéglátásban. Kérdi, hogy pontosan mit. Mondom, hogy pincér vagyok. Mikor folytatnám, hogy a bátyám viszont menedzser, és most leszek előléptetve én is, azt már nem hallja, hanem csak ismétli: pincérnőőő.... majd visszakérdez. És dohányoztok, UGYE? 

- Nem. 

- És és és.... háziállat van, UGYE????? 

- Nincs. 

- Csak a bátyám és én. (Láttam rajta, hogy keresi a fogást rajtam, ami aduász a pincérnői fizum mellé. Csak hadd mondjon valamire nemet!)

- Mikor tudnánk költözni? 

- Augusztus végén. 

ÁÁÁÁÁ, az nem jó, sajnálom, addig nem fogjuk tartani a lakást. Megkérdeztem, hogy akkor sem, ha  előre kifizetek mindent, csak később költözök be?

Nem, akkor sem, semmiképp, de hagyjam itt az elérhetőségeimet, és ők majd jól értesítenek, ha felbukkan valami hasonló. Szolidan közöltem velük, hogy csütörtökön megadtam nekik minden elképzelhető elérhetőségemet, amikor ugye azt ígérték, hogy következő nap felhívnak és megnézzük a lakást... szóval ha ilyen tempóban megy náluk az ügyintézés, hogy a "holnap visszahívlak" is 4 napig tart, akkor nem látom be, hogy érzik magukat képesnek komoly pénzügyi tranzakciók lebonyolítására és szerződések kötésére kevesebb mint egy hónap alatt - mert ugye augusztus vége már túl késő nekik. Valamint, hogy keressék ki a kukából a telefonszámomat, ha tényleg keresni akarnak. Felálltam, távoztam. 

Anyátokat.

A következő, ahol próbálkoztam a Cavendish nevű ügynökség volt, ahol az ellenkezőjét tapasztaltam.
Bementem, és a hapsi készséggel segített mindenben, meg is beszéltünk egy időpontot egy lakásra, hogy éljen, kedden ott találkozunk 11:30-kor. Nem is kell talán részleteznem, mennyire boldog voltam, bekészítettem a pénzt, hogy ha tetszik, le tudjam rakni a foglalót. 

Egyet kértem: ne hívjanak telefonon, mert 10:00-22:00 dolgozom, és nem fogadhatok magánhívásokat, még csak telefon se lehet nálam. Megadtam az email címem, hogy bármi van, ide írjanak, mert az email mindenképp befut, és ha van egy percem, rá tudok nézni a telefonomra. Meg is beszéltük, szépen le-emaileztük a részleteket, ahogy kértem, okkal reménykedtem. 

Eljött a kedd 11:30, ott vártunk Istivel a címen...semmi. Sehol senki. 11:40.... 11:50... sehol senki. Gondoltam ez azért nem valami profi hozzáállás, 20 percet késni egy megbeszélt találkozóról, ahol az ügyfél arra van kényszerítve, hogy a napon, utcán várjon 35 fokban... elegem lett, felhívtam őket, hogy most mi a rák van, rosszul emlékszem az időpontra? Mire az ügyintéző készségesen közölte, hogy óóóó mongyő, hát azt a lakást már kiadták... és mikor visszakérdeztem, hogy nem akaródzott volna erről esetleg tájékoztatni? Közölték, hogy de, megtették, hagytak nekem üzenetet hangpostán. 

HANGPOSTÁN.

Ezer köszönet és hála, hogy egy kérésem volt, azt is telibe szartátok, és azért is, hogy így haladtok a korral, hogy haaaangposta üzenetet küldtök, mert azt ugye mindenki napi rendszerességgel 10szer lehallgatja. 

Nézzük a következő ügynökséget, gondoltam. 

Barátságos, napraforgós címerű Sunflower. Ó, hogy kapnátok be....

Az előző kettő csak kis pisztlicsáré csínytevés ahhoz képest amit ezek művelnek az idegrendszeremmel. 

Bementem, mutattam nekik, hogy ez meg ez a lakás érdekelne. Rávágta az ügynök (innentől Hannah), hogy áh, felejtsem el, azokat már elvitték. 

Átsuhant az agyamon a a kérdés, hogy AKKOR MI A F.....ÉRT NEM VESZITEK LE A HONLAPRÓL TI SEGGFEJEK???? de inkább elengedtem. 

Ellenben megmutatta, mik a még szabad lakások, ami nekünk való volna. Kiderült, hogy ilyen nincs, ki is röhögött, hogy ennyiért keresek lakást Sevenoaksban. Megígérte, hogy keres, amint felbukkan valami. Ekkorra már sejtettem, hogy soha nem fogok többet hallani felőle, de gondoltam ezeket az udvariassági köröket mindenkivel le kell futnia, nem hibáztatom, csak a munkáját végzi. Nekem is búcsúzáskor csodás estét kell kívánnom annak a bunkó vendégnek, akit legszívesebben belefojtanék egy kanál levesbe.  

De mit ad isten, Hannah telefonált következő nap, biztosított róla, hogy nem felejtett el, csak még nem érkezett be olyasmi, ami nekünk való volna. Gondoltam NA! Itt van kéremszépen, egy ügynök, aki tesz is azért, hogy bízzanak benne. Hajrá csajszi, keress nekem lakást!

De aztán teltek a napok, és semmi. Istivel minden nap bújtuk a hirdetéseket, és SEMMIT nem találtunk 900 vagy 1000 font alatt. Igen, ez 370ezer forint havonta :D

Úgy döntöttünk, belevágunk, keresünk ilyen árú lakásokat is.

Találtam egyet 900 fontért a YourMove ügynökségnél, Sealben (ez a szomszéd falucska, csendes, cuki
környék). Festői, faberakásos, öreg épület, kandallóval, téglaszín falakkal, felszerelt konyhával, két hálóval. Egyeztettem az ügynökkel, hogy heló, jövök, megnézem. Ki is mentem a címre a megbeszélt időpontban. Felhívott az ügynök 10 perccel előtte, hogy most indul, ha kell fuvar, jöhetek vele. Kösz, jókor, most fizettem ki a taxit, mindegy. Mondtam, hogy nem, köszi, már itt vagyok. Mondta, hogy akkor csöngessek be, a lakók körbevezetnek, nemsoká jön ő is. Becsöngettem, apuka nyitott ajtót. Anyuka a konyhaasztalnál ült a pici lányukkal és egy példátlanul nagy pocakkal. Mindjárt beszélgetésbe is elegyedtünk, hogy de helyes pocak, mikorra van kiírva? Közli, hogy MÁRA. 

Gondolom elképzelni sem tudtak szebb eseményt a nagy napra, mint engem körbekalauzolni a lakásukban. Próbáltam rövidre fogni. Hadd ne mondjam: az ügynök nem is vette a fáradságot, hogy felbukkanjon, egyszerűen el sem  jött (és további 5 napig nem is keresett, hogy amúgy hogy tetszett a lakás?). Hát gyerekek, dédimamám jobb vályogházban lakott, mint ez volt, havi 900 fontért. Akkora volt az egész ház, mint a mostani nappalink, két szintes, és bele volt zsúfolva egy konyha, egy nappali, egy fürdő, és két hálószoba! A mennyezet olyan alacsony volt, hogy a fejem búbját súrolta sok helyen - pedig ismertek, vagyok vagy 160 cm magas. 

Menekültem onnan. Cuki hely, meg minden, de nem nekünk, nem Istinek, és főleg nem két embernek. Még a meglevő bútorainkat se tudnánk magunkkal hozni, mert egyszerűen nem fér be :)

Kiábrándultságunkban bementünk Istivel a megbízhatónak tűnő Sunflower-be, hogy gyerekek, kész vagyunk 1000 fontig felmenni, mutassátok, ennyiért mitek van. Ránk nézett a nő boci szemekkel, hogy... de ha ennyit fizetünk, miért nem maradunk, ahol vagyunk? Ez a lakás 995 font...

Rögtön rávágtuk, hogy nem, nem akarjuk, menni akarunk innen. Anélkül hogy belegondoltunk volna. Kérdezte, hogy miért. Csak annyit mondtam, hogy mert én nem szeretem ezt a lakást, punk tum. 

Mondta, hogy most csak ez, a miénk van ennyiért, de szól, ha lesz valami más is. 

Köszi.

Aztán úton a városba beszélgetni kezdtünk, és arra jöttünk rá, hogy ez a lakás, amiben most vagyunk, tulajdonképpen tökéletes két főre. Most azért utálom, mert 4en nyomorgunk benne, és mert nincs szobám, és nem férek el sehogy. De ha csak ketten leszünk, akkor megkapnám a nagy hálót, és megkapnám amire vágyom: falak, ajtó. 

Fél óra múlva visszarohantam az ügynökséghez, hogy szóljak Hannah-nak, hogy meggondoltuk magunkat, meggyőzött minket, maradunk - ha lehet. Hannah viszont már nem volt ott. A kollégáját kérdeztük, hogy szerinte lehetséges-e a dolog. Azt mondta, persze, csak beszéljük meg a tulajjal, hogy maradnánk. 

Persze a tulajnak fogalma sincs arról, hogy én itt lakom, csak hogy Geri meg Isti. 

Mégis, összeszedtem a bátorságom, bementem személyesen a rendelőjébe. Az asszisztensét találtam ott, aki felvilágosított, hogy Dr Hobbs éppen szabadságát élvezi, de holnap visszajön, és akkor majd ezen meg ezen a telefonszámon érem el. 

Nagyszerű. 

Várunk. 

Igen ám... de ugyanezen nap este 7kor becsöngetett hozzánk egy Sunfloweres ügynök két bátortalan mosolygós emberrel a háta mögött, hogy jöttek megnézni a kecót. Hiába próbáltam lebeszélni őket, meg negatív választ adni minden kérdésükre, hallottam őket beszélni a ház előtt, és igen, imádják. 

Persze hogy imádják, szuper kis lakás ez.

SOS próbáltam felhívni Hannah-t, hogy nehogy elfogadjon bármi pénzt tőlük, mert maradni akarunk. Nem vette fel. 

Írtam neki emailt, amire 2 óra múlva jött a válasz: be tudok holnap jönni az irodába 9re?

Ez kicsit olyan.... "beszélnünk kell" jellegű válasz volt, tudtam hogy jóra nem számíthatok. 

Bementem reggel, aholis közölte velem, hogy a tegnapi pár kifizette a lakást, az övék. Szó szerint elvitték az orrom elő. Vagy a fejem felől, ha úgy tetszik. 

DE!

Azt mondta, elég szarul érzi magát, hogy ez történt, úgyhogy cserébe hadd mutasson valamit. Előző este küldte be a tulaj ezt az új lakást, és szerinte jó lenne nekünk. Két ugyanakkora dupla hálószoba, konyha, külön nappali, fürdő, első emeleti lakás, hatalmas kert, közelebb a munkahelyemhez, olcsóbbért, mint a mostani. 

Gyerekek, az a lakás GYÖNYÖRŰ. 

Megbeszéltük aznapra, hogy elmegyek és megnézem, és leteszem a foglalót. Szaladtam, kivettem 250 fontot (egy heti fizum). Hívott később Hannah, hogy mégse jöjjek, mert még nem sikerült megszereznie a kulcsokat a tulajtól, majd holnap (ennyire új a dolog!) Visszakérdeztem, hogy attól még a foglalót lerakhatom? Láttam a képeket, láttam az alaprajzot, szeretném lerakni a pénzt, hogy még csak fel se kerüljön a netre ez a lakás, nehogy ezt is elvigyék előlem. Azt mondták, persze, ennek semmi akadálya. 

Elmentem, odaadtam nekik a pénzt, aláírtam a papírt, megbeszéltük a további anyagiakat, és hogy mi a következő lépés, és boldogan távoztam.

ENYÉM A LAKÁS.

Az álomlakás. 

Vártam Hannah hívását következő nap, hogy akkor menjünk, nézzük meg a lakást, ha már egyszer kifizettem. De Hannah nem hívott... talán nem kapta még meg a kulcsokat? Azt mondta első körben, mikor felajánlottam, hogy pénteken (ma) tudnám megnézni, hogy az ki van zárva, addig eladja. Hogy a francba, ha még a kulcsok sincsenek meg hozzá? Vagy ha meg már meg vannak, miért nem tud felhívni? 

Rohadtul érdekelne, mire költöttem el egy heti kemény munka árát. 

Mindeddig mégis nyugodt voltam. 

Ma viszont robbant a szargránát.

Isti megtalálta a lakásunk hirdetését a neten - egy másik ügynökség által hirdetve, drágábban ( ez fontos, mert ha tulaj lennél és választhatnál, hogy az költözzön be hozzád, aki 930at fizet, vagy az, aki 950et, te kit választanál? Persze hogy a drágábbat).
Holott azzal, hogy én befizettem rá a foglalót, megígérték, hogy fel sem fog kerülni. Mondjuk nem is került fel a Sunflower által, ez igaz, mert a drága jó Cavendish hirdeti, de akkor is. Nyilván a tulajnak jobb, ha minél több ügynökségnél hirdet, akkor hamarabb megy el a lakás. De nem értem, miért van ott egyáltalán. Ma került fel a Cavendish-es hirdetés, mikor én már 2 nappal ezelőtt leraktam rá a foglalót a Sunflowernél. Erről a tulaj nem tud? És ha nem, akkor miért nem??? Nyilván ha megkapja a hírt, hogy heló, kiadtuk a lakásodat 5 óra alatt, ő sem fordul másik ügynökséghez, hogy hátha ők eladják, mert tudná, hogy már elkelt. 

És miért nem tudom elérni Hannah-t azóta??? 

Sem az irodájukat????

És ha egyszer a referenciavizsgálatom zajlik épp (azaz utána járnak, hogy mit dolgozok, hol dolgozok, megbízható vagyok-e, eleget keresek-e), akkor miért nem kértek tőlem semmiféle adatot? Sem azt, hogy hol dolgozom, kit hívjanak, sem hogy melyik banknál vagyok, SEMMIT. Email cím, telefonszám. Ennyit kértek tőlem. 

Keveslem.

Ahhoz képest, hogy azt mondták, szombat délre (holnap) lezárul a referenciavizsgálat, és ha befizettem a 2200 fontot (minden további költséget), akkor odaadják a kulcsokat, és az enyém. 

Ehhez képest még az adataimat se tudják, hogy lenne ez így kész?

És ha valaki a másik ügynökségen keresztül közben elviszi? Ha azok már kapásból ki tudják csengetni a 2200at, akkor mi van? Engem csak az a 250 font véd, amit már kifizettem, és azt pedig nem kapom vissza, ha valami oknál fogva mégsem fogadják el a kérelmemet.

Arról nem is beszélve, hogy kérnek ilyeneket, hogy lakcímigazolás, amihez egy számlát kéne bemutatnom, amim nincs, mert egyik számla sincs a nevemen.... kéne jelenlegi tulaj referencia, amim nincs, mert jelenleg nem is lakom itt hivatalosan... kéne számlatörténeti kimutatás, amit nem találok, mert ugye miért is lenne sima és egyszerű a dolog....

Szóval igen.... holnap bizony odamegyünk és az asztalra szarunk, hogy MOST mondják meg hogy mi folyik itt, tessék, itt vannak az igazolások, de látni akarjuk a lakást személyesen, és ugyanakkor nem akarjuk tovább az interneten látni, úgyhogy vegye fel a kontaktot a tulajjal, és vonassák vissza a többi hirdetést, mert hisztit csapunk. 

Én legalábbis. 

Az egyetlen pozitívum ebben az egészben, hogy Shaunnal és Andyvel ültünk a Knole parkban éppen, mikor ezt megtudtam, és kikeltem magamból, és olyan szenvedélyesen küldtem mindenkit az anyja p....ba, hogy csak bámultak, és mikor próbáltak megnyugtatni, hogy hagyjak üzenetet, kérjem meg őket, hogy magyarázzák meg ezt, és én felcsattantam, hogy nem, személyesen fogok bemenni, és úgy fogok velük beszélni, mire Shaun közölte velem, hogy soha nem látott még ennyire határozottnak és eltökéltnek, és wow.

Hát öregem, te is így lennél, ha épp veszni látnád egy heti fizetésed, és komoly veszélye állna fent annak, hogy fedél nélkül maradsz. 

Szó.

Itt tartunk most. Eddig se semmi,és úgy sejtem, tartogat nekünk ez a lakás még meglepetéseket. 

És ti pedig itt vagyok pár százan, úgyhogy mindenki szorítson légyszíves, hátha a nagy tömeges ellenvélemény meggyőzi Murphyt, hogy szálljon le rólam egy időre, Anyu, te pedig dörgöld nekem azt a francos szerencsehozó teknősbékát légyszi, mert nagyon kell a felsőbbrendű gondviselés.

Félek, és szeretetre van szükségem!!!!!

Holiday :)

Szóval eljött, végre utolért a szabadság szele.

Idestova nagyjából egy hete hogy ledübörgött a magyarországi szünetidő, és őszintén szólva most először érzem úgy, hogy nem akarok itt lenni Sevenoaksban. Ennek mondjuk több oka is lehet, próbálom pozitívan felfogni, és annak betudni, hogy ez a pár nap otthon Shaunnal simán szólva tökéletes volt, a nélküle töltött idő pedig életem egyik legpihentetőbb egy hete volt.

Hadd meséljek.

Az utolsó napjaim az étteremben kicsit durván teltek, ugyanis Kasia, a másik felszolgálónk Lengyelországba utazott a nővére esküvőjére a hétvégére, Marco pedig távozni készülődik, így tehát innentől teljesen beszámíthatatlan munkaerővé vált - annyira, hogy a munkaerő kifejezés is enyhén szólva eufemisztikus rá vonatkozóan. Így tehát egyetlen használható pincérként maradtam egy egész hétvégére. Vasárnap kiderült, hogy Marconak nem ínye hétfőn sem nyitni jönni,  úgyhogy megkértek, legyek már szíves vasárnap zárás után megcsinálni a hétfői nyitást is, ha nem nagy gond. Persze hogy nem! Éjfélkor végeztem, 1 körül értem haza, és akkor még össze se voltam pakolva. Reggel 7kor kellett kelnünk Shaunnal, ha mindenre akartunk időt szakítani. 3-ra sikerült is elaludni. Mielőtt kérditek, nem, nem izgultam a hazajövet miatt, lévén amint a testem statikai központjai érzékelték a vízszintes állapotot, gondolkodás nélkül REM fázisba küldték az agyamat. 

Reggel 7kor valami angyali szirénázó tűzriasztó hangú ébresztőre keltünk, mert az ugyan fáj, de legalább biztosan felkelek és kinyomom, hogy kuss legyen végre. Mind a ketten kicsit hullák voltunk, mind a ketten ördögi órákat nyomtunk a hétvégén. Gyorsan hazaszaladt, összerakta a cuccait, addig én is véglegesítettem a pakkom tartalmát, kikenceficéztem magam, aztán felkeltettem Istit, majd együtt begyűjtöttük Shaunt. Becsöngettem hozzájuk, majd Steve (aki Phil) - vagy Phil, aki Steve? Mindegy, sosem fogom megjegyezni a nevét - nyitott ajtót (az anyukája párja), és hát volt egy kis lábon hintázás, míg az úrfi elkészült. 10 perc múlva már úton is voltunk a reptérre. Isti volt olyan tündérbogár, hogy kivitt minket némi benzinpénz ellenében, nem kellett a vonatokkal meg átszállásokkal szenvednünk... meg ugye a benzinpénz kétszeresét kiadnunk vonatjegyre. Puszi a hasára :)

Úton mindketten el-el szenderedtünk néha, eme jó szokásunkat megtartottuk a landolásig. Néhány minőségi kép az útról, és a minőségi kapcsolati időről, amit együtt töltöttünk eközben:

Méghált. 

Gyönyörű utunk volt tele pufi felhőkkel.
(10 perccel felszállás után)

És mi ezt csináltuk ahelyett, hogy néztük volna őket.
(11 perccel felszállás után) 

Mikor elindultunk Sevenoaksból esőre állt, és hűs volt. Hosszú gatyában és bőrkabátban jöttünk el. Mikor landoltunk, és bemondta a pilóta, hogy jelenleg 33 fok van, csak mosolyogtunk, hogy hahaaaaaa, éljen! Mikor azonban a gép küszöbén megéreztük azt a betóduló meleget, kb visszainaltunk a gépbe, hogy neeem! Éget! Fhujj!

Hát gyerekek, el lehet szokni ettől a melegtől rendesen. Én amúgy sem bírtam jól eddig. Ha 30 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála, engem csak társadalmi és szociális kötelességekből kifolyólag találhattatok az utcán, valószínűbb volt, hogy száraz kenyéren és vízen tengődtem otthon a szobában,, lehúzott redőnyök mögött, és nyüszítettem, mert boltba is fájt lemenni. A szervezetem tehát sosem volt hálásabb nekem egy helyért sem, ahová vittem, Anglia nagyon nekem való. Nap az nincs, a hőmérséklet szökőévente egyszer kúszik 30 fok fölé, eső és moha mindenhol. Az emberek, akiket megkérdezel, hogy tetszik neki Anglia, azt mondják, hogy szuper, de az időjárás borzasztó. Én csak azt mondom, hogy szuper, pont.

Szóval nem volt mese, lerugdostak minket a forró aszfaltra. Gyorsan felhívtam anyukámat, hogy heló, itt vagyunk a csomagkiadónál, most már parkoljanak be ide. Közölte, hogy biz azt leshetem, az drága, itt állnak egy buszmegállónyira, oda jöjjek el, aztán felvesznek minket.

Hát... uccu neki akkor.

Mikor kiléptünk az ajtón, nem is néztem körbe, céltudatosan baktatni kezdtem a busz irányába, mikor láttam hogy szegény Shaun félszegen lelassít, lányos zavarában szelíden integet valakinek, aki addigra már csípőből tépte ki a szalagkorlátot a helyéről, úgy próbált a látóterembe behatolni, hogy éreztesse, ő biz az anyukám és jól megtréfált, itt van, öleljem már meg. Ha még 10 másodpercig nem veszem észre, szerintem átrendezi a reptéri enteriört. :D Volt természetesen egy kis nyakba omlás, sikítás, visítás, csak a jazz-kéz effektus hiányzott volna, hogy totál picsák legyünk. Fél fülemre meg is süketültem a végére,  de ennyi bánja :) Mondtam is Shaunnak, hogy a vállamra csatlakozott hajzuhatag az anyukám, Hajzuhatag, ő pedig Shaun. Cukik voltak mind a ketten, kezet fogtak úgy hivatalosan is, anyukám közölte velem így egy kis elismeréssel a hangjában,hogy jólvan lányom, helyes fiú. Hah. Tudom :D

Anyu tehát nem győzte kivárni a messzi parkolóban míg elkavargunk odáig, elénk jött, éccsapámat maga mögött hagyva messzi földön.

Eztán hármasban vágtunk neki a nagy buszútnak, hogy aztán végre találkozhassunk Apupával is. Arra a találkozásra csak azt tudom mondani, hogy tipikus volt. Apu a fekete kocsiban aszalódott az árnyékmentes parkolóban, és láthatólag apokaliptikus harcokat vívott egy kis fekete dologgal a kezében. Apukámról tudni kell, hogy egy elpusztíthatatlan ember, de a technika az kifog rajta. Anyu épp akkor vett neki egy új telefont, amin se hívást kezdeményezni nem tudott, se fogadni egyelőre, így csak ment a szentségelés, hogy eeeeezt a szzzzzharrrrrrt, neeeeemhiszemelhogy ....... Shaun, Apu. Apu, Shaun. Szia. Neeeeeeeeeeeeeemhiszem e, hogy nem lehet használni eeeeeeeeezt a szaaaaaaaart....... and so on. 

Shaun végül is példásan viselte a találkozást a családommal, gondosan felkészítettem előtte, hogy senki még véletlenül sem beszéli a közös nyelvet, úgyhogy meg se próbáljon kommunikálni velük nélkülem, mert durva Activity-be menne át a dolog (egy olyanba, ahol a végén nem derül ki, hogy most vajon kitalálásra került-e az óhajtottan közölt entitás.) Úgy voltam vele, hogy rosszul semmiképp nem sülhet el, mert amint az egyik fél olyat mond, ami szerintem gáz volna (ismerve mindkét felet), simán csak kamut fordítok, és mindenki boldog marad. De erre nem volt szükség, az összes érintett fél szuper volt, remek csapatmunka volt, elismerésem, emberek!

Mint kiderült, Pünkösd hétfőn érkeztem, ezért kicsit posztapokaliptikus városkép fogadott minket. MINDEN kihalt volt, se egy gyalogos, se egy szembe jövő autó, szerintem üres volt az egész város :)

A reptérről egyenesen a Moszkva- térre mentünk, ahol anyuék megmutatták, mit hol merre találunk a kölcsön lakással kapcsolatban. Mikor odaértünk a lakáshoz, még el is eresztettünk egy kis viccecskét, hogy kibérelték nekünk Narniát? Hát egy akkora sötétbarna fafaragványos ajtó fogadott minket hogy iszonyat. Anyuék hoztak nekünk ágyneműt, törcsiket, meg egyéb esszenciális dolgokat, megmutatták, mi hogy működik, hol vannak a kapcsolók, etc. Shaunnal nem kicsit pislogtunk össze, mikor megláttuk a lakást, hogy WOW.

Nem volt egyszerű dolog a szállás intézése. Legutóbb, mikor itthon voltam, úgymond már-már jogosnak éreztem,

hogy megszállhassak abban a lakásban, amit még hónapokig a kiköltözésem után is fizettem. Most viszont más volt a helyzet. Eleve nem is mentem volna oda, nemhogy többed magammal a körülmények tükrében, és punktum. Úgy kezdődött ugye, hogy elkezdtünk hotelokat, koleszokat nézegetni, hátha ott találok valamit, ami ki tudunk fizetni. Nem találtam. Vagy nem kerestem eléggé. 

Akkor jött az, hogy körbe kérdeztem a barátokat, hogy esetleg valamelyik sarokban meghúzhatnánk-e magunkat arra a néhány napra valami matracon. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megköszönjem azoknak a mókuspofáknak, akik felajánlottak hasonlót, Matyianyunak és Csillának és Ancsinak és Dávid professzor úrnak, de továbbra is próbáltam olyan helyet találni, ahol nem kell senki hátán púpnak lenni.

Ekkor anyukám bedobta a JollyJoker kártyáját. A család egyik barátjának van egy kis garzonja a Moszkva téren, benne a tutiban. Ez a barát igent is mondott a kérdésünkre, ráadásul most figyelj: ingyen és bérmentve.

Na ezt adjátok össze. Gondoltam hurrá, lesz valami, aminek van fala, meg ajtaja, ellébecolunk mi akárhol.

Mikor viszont megláttuk ezt az ajtót, megértettük rögtön, hogy ez a lakás kicsit több lesz, mint falak és egy ajtó a maga kis állítható hangulatfényes, masszázszuhanyos, elektromos redőnyös, lapostévés, dizájner falfestéses, bőrkanapés mivoltában. Nem győztünk pislogni, meg csipkedni egymást, hogy ez, kérlek az a dolog, amit azok az emberek ismernek, akiket nem kísért Murphy úgy, mint engem: a MÁZLI.

Köszönjük, Köszönjük, KÖSZÖNJÜK  a lakást, R! Vigyáztunk rá :)

A lakásban akkor nem töltöttünk el többet 10 percnél, szaladtunk is haza. Az úton Tarján felé Shaun nem győzött pislogni kifelé az ablakon. Nagyon érdekes, mert míg nekem az angol tájakban az tetszik leginkább, hogy minden ilyen kis ligetes, és mindent erdőfoltok tarkítanak, Shaunt pont az nyűgözte le, hogy itt mekkora hatalmas végeláthatatlan búzatáblák vannak, és hogy ez mennyire király már. Hát... ha ő mondja :)

Kisvártatva elhagytuk a Tarján felirat táblát, ami után rögtön nagymamámhoz vettük az irányt. Tudtam, hogy nem fogom őt túl jó állapotban találni, most hogy egy komoly tragédia rázta meg a családot. Ott leltem a ház udvarán, a kis sámliján kuporogva, zöldborsót pucolva, és úgy de úgy zokogott, mikor meglátott, hogy azt hittem sosem hagyja abba. De mosolygott, és ez a legfontosabb :) Beértek a többiek is lassan (előre szaladtam), így nagyszüleim is megismerték gyorsan Shaunt. Itt jött az a dolog, amire második körben is 100%-ban számítottam: hogy a nagyszüleim majd németül akarnak beszélni vele, amit ugye olyan szinten beszél szegény fiú, mint a magyart. Maradtam hát szigorúan a pozíciómban, mint Ramóna Dictionary Szalczinger. 

Itt sem időztünk túl sokáig, mert akkorra már nagyjából 12 órája nem ettünk, és anyukám már hergelt minket előre, hogy otthon bizony vár a kondér csibepörkölt.

Shaunnak segítettem kicsit apukámmal kapcsolatban. Megsúgtam neki, három dologra kell igent mondani, ha azt akarja, hogy így némán is kedvelje: a saját borunkra, a saját pálinkára, és egy második adag kajára.

Ezt így szépen nyitó koreográfiaként le is zongorázták. Apumnak egy fű alatt elejtett fél rossz szava sem volt, mikor Shaun harmadszor vett a pöriből. Ügyes fiú :)

Eztán nem volt más hátra: édes édes pihenés!

A másnap elég mozgalmasan telt. Rögtön ébredés után kimentünk a Fekibe, a présházunkhoz. Pont ért a

cseresznye a nagy fán, úgyhogy nem volt más hátra, mint hegyet mászni, és megtömni a pocakot a finom ropogós, mélyvörösre érett édes cseresznyével. Szedni se kellett, csak beállni az ágak mellé és legelni :)

Körbemutogattuk neki az egész mindenséget. Szuper kilátás nyílik onnan az egész medencére, plusz maga a hely is isteni. Egy erdő alján található egy elég komoly magaslaton, friss a levegő, süt a nap, csiripelnek a madarak, más se hallasz :) Megkérdeztem tőle, van-e kedve itt aludni este, hát nem is volt kérdés.

Innen rohantunk haza valami értelmes ruhát ölteni, mert szaladtunk be anyukámért Tatabányára, hogy begyűjtsük őt a munkahelyéről. Átmentünk Tatára, és a vár alatt beültünk egy étterembe a tóparton. Fújt a szél, egy hatalmas platánfa alatt sikerült asztalt szereznünk, isteni volt :)

A kaja ugyan elég érdekes volt, Shaunnak sikerült kikérnie egy olyan pörköltet, ami zöld nokedlivel jött. Részemről szerintem nagyon fura volt, de neki ízlett. Még jó, hogy anyu nokedlijét kóstolta előbb, és nem azt hitte, hogy ilyen az igazi :)

Miután megetettük a kacsákat is, és úgy éreztük, hogy már képesek vagyunk megmozdulni a kajakómás

ücsörgés után, körbesétáltuk még a várat, majd elindultunk hazafelé. Útközben jött az ötlet, hogy Tatabányán áthaladva ugyan nézzünk már fel a Turul madárhoz, lévén egyikünk sem volt ott évek óta, és talán Shaunnak is tetszene. Van egy termetes jószág madár a város fölötti sziklákon, a kilátás is szuper, szép autóút vezet felfelé, nem láttuk akadályát, hogy miért ne :)

Hát ez a madár nagyobb, mint amire emlékeztem. Valami egészen elképesztő meleg volt ott fent, mivel a nap pont direktben odasütött, és a kopár sziklagyepes felszín sem igyekezett nagyon csökkenteni a visszavert hőt, szóval nagyjából menekültünk el onnan.

Apunak aztán jött az ötlete, hogy ő olyan rég látta a Szelim barlangot, nézzük már meg azt is! Emlékeztem én még az ősidőkből, hogy a azért nem apunak való terep, mert sziklák vannak és szűk göcsörtös erdei utak, de ő ragaszkodott hozzá. Hát nem volt egyszerű, az tény, akkora lépcsőfokok vannak, hogy az felér egy sziklamászással is. Főleg neki. De odajutottunk, ugyan nagynehezen, de megcsináltuk.

Ez is sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem. Shaun természetesen imádta, tele van mászható sziklákkal, alig tudtuk lehámozni őt a falról.

Küldetés teljesítve!

Apa mutatja, hogy ez mind szép és jó, de húzzunk már innen a fenébe.

Anyuka is örül, hogy túlélte

Innen már tényleg hazafelé vezetett az út. Találtunk még egy ivókutat, arra szépen rácsatlakoztunk mind a négyen, ahogy kell, és reményeink szerint addig ittuk volna, míg ki nem apad. Életet mentett :)

Hazaérve még lementünk az Öreg Favágóba, gondoltuk megiszunk egy sörikét a nagy izgalmakra, mert most aztán megérdemeljük. Így is tettünk, Shaunnak bejöttek a magyar sörök :) Mondjuk jobban nézett ki a hely, mint itt a képen, mert volt egy hatttalmas sörsátor is mellette, meg persze nyár volt, és naaagy zöld fák és virágok voltak mindenütt :)

Integet, azt mondja menjünk nyugodtan, de ő innen el
nem megy többé, ahol így lehet aludni.

Kezdett alábukni a napocska, így nem maradt más, mint összecsomagolni a cuccainkat, és kicihelődi a Fekibe. Fogtam a baldachinomat (a bogárkák ellen), felakasztottuk az egyik főgerendára az erkélyen, kivittünk  néhány matracot az ágyakról, alátettük, bedobáltuk a párnákat, néhány puha pokrócot, kibontottunk egy shört, tettünk fel zenét, befeküdtünk és sziesztáztunk kéremszépen. Meséltem már ezekről a Fekiben való alvásokról, hogy mennyire nagyon power sleeping az egész jelenség, na most mutatom, mennyire. Shaunnal mi ilyen alvásimádók vagyunk, nem is tudom, hogy áldoztam-e valaha ilyen lelkesedéssel

eme tevékenység (bármilyen tevékenység) oltárán, de tényleg, IMÁDUNK aludni. Együtt meg aztán hajaj! Ha sikerül elaludnunk végre, akkor nagyjából átlagosan 10 órákat alszunk, a legnagyobb bébi nyugalomban (kivéve amikor zombikkal harol álmában, mert akkor áttételesen velem harcol az ágyban), de a havi rendszerességgel legalább egyszer beiktatott alvásmaratonjaink alkalmával nem ritka a 14 órás szessön sem. Most elaludtunk olyan éjfél körül. Ami lássuk be borzasztó korán van. De hosszú nap volt, meg ugye a friss levegő mindig lefáraszt, leragadtak a szemeink. Reggel napsütésre, madárcsicsergésre ébredtünk, pont ugyanakkor, mind a ketten. Mosolyogtunk, nyújtózkodtunk, kiabáltunk, hogy ilyen jót nem aludtunk vagy 3 éve, úúúrsiten de jó volt! Nekiálltunk készülődni, reggelit csinálni, mikor láttam, hogy a telefonjával a kezében áll, és mered a képernyőre.

- Mi baj?

- Tudod, hány óra van?

- Nem, hány óra?

Felmutatta a telefonját, amin az állt: 5:23

Felvettem a telefonra meredős pózt én is rögtön. Majd hirtelen megbeszéltük, hogy mindketten nagyon álmosak lettünk hirtelen, és inkább visszabújtunk a kuckónkba. Visszaaludni ugyan nem tudtunk, de egy kis pihi még belefért.

ENNYIRE pihentető a Fekis alvás az erkélyen.

Apu aztán jött, és begyűjtött minket 9kor, ahogy megbeszéltük. Bevitt minket Tatabányára, felrakott minket a vonatra, és utunkra engedett. Mentünk Pestre :)

Pont telibe kaptuk a legnagyobb kánikulát, ennél azután már csak hidegebb volt. A városban 37-38 fokok tomboltak, egyszerűen nem maradtunk meg a lábunkon. Szó szerint, mert olyan forró volt az aszfalt, hogy olvadt le a cipőnk talpa. Mikor elértük a lakást, csak úgy nyüszögtünk bent, vaciláltunk. Mert hát kinek van kedve ilyen időben várost járni? De az időt sem akartuk pazarolni azzal hogy egy szobában ücsörgünk, míg le nem telik a nyaralás. Így hát fogtam és fenekestül felrúgtam a városnéző ütemtervet, és úgy döntöttem, a Margitszigeten kezdünk. Ott a hatalmas árnyas fák alatt csak el lehet viselni az életet... Ezzel túl nagyot nem tévedtem, bár ez nagyon szó szerinti volt. Ugyanis amint kiléptünk egy olyan foltra, ahová odasütött a nap, hozzáolvadt a cipőm talpa a földhöz. Úgyhogy az árnyékban közlekedtünk, mint egy valamire való vámpír páros, és kétségbeesetten kerestük az olyan helyeket, ahol hűsölni lehet. Ekképp korlátozódott a margitszigeti látogatásunk a szökőkútnál ücsörgésre, és a japánkerti tóba való láblógatásra. De kell ennél több? Neki kellett, nem tudom honnan szerzi az energiáit, de mikor meglátta ezt a rengeteg platánt azokkal az alacsony ágakkal, nem bírta ki, hogy fel ne másszon rájuk. Én csak a fa alatt fogtam a fejem, hogy ah, hülye Monkeyman....

Mikor kicsit lejjebb ereszkedett a nap, megkockáztattuk a visszafelé sétát. Találtunk kürtős kalácsost, mondtam neki, hogy ez bizony kötelező darab gyermekem, egyél. Mondta, hogy nem éhes. Mondtam, hogy az kérlek nem úgy van, a kürtős kalácsot nem úgy esszük, mint a reggelit, hanem mint a gumimacit, amit bármikor, bármilyen élethelyzetben elfogadunk, és betermelünk. Kakaósat kért amiről próbáltam meggyőzni, hogy ne tegye, de nem volt apelláta. 

A szigeti körút után visszamenekültünk a lakásba, jeges zuhanyt vettünk, és kifeküdtünk mint a filézett halak.

Estefelé úgy döntöttem, nem kegyelmezek: felvittem a fiút a Gellérthegyre. Gondoltam, van rá esély, hogy nem fogunk mindent látni az útiterven szerepel, ezért biztos ami ziher, nézzünk meg mindent egyben, így ha közel nem is tudunk menni minden fontos dologhoz, legalább egyben, nagyban láttunk mindent.

Hát lélegezni nem lehetett, olyan meleg volt még mindig, de felszenvedtük magunkat. Mivel az égvilágon semmiféle folyadékot nem vittünk magunkkal, fent sikerült meginnunk életünk legdrágább limonádéját - és egy cseppet sem sajnáltuk. Mialatt ott voltunk fent, lement a nap teljesen, és kigyúltak a város fényei. Borzasztó szép volt, ő is imádta. Gyönyörű ez a város, no.

Maradtunk, míg el nem kezdtek felzabálni a szúnyogok. Mikor elindultunk lefelé, meglátta a Szabadság-hidat kivilágítva, és mondta hogy arra menjüüüünk! Leheeeet? Mondom lehet. Úgy terveztem hogy átsétálunk a hídon, és elmegyünk a Ráday utcáig, ami ugye tele van kajáldákkal, majd ott megvacsizunk.

A hídon átmenni kicsit horrorisztikus volt. Nem azért, mert Shaun végig győzködött, hogy hadd másszon fel rá. Azért, mert a járda melletti szerkezeti elemeken ilyen öklömnyi pókok laknak, a reflektorok fölött, a hálójukban himbálózva. Bluáh!

Unatkozni nincs idő, a menü átolvasása potom fél óra,
utána pedig ott vannak a cetlik.

Átértünk a Fővám térre, és séta közben megláttunk egy nagyon pofás kis éttermet. A kirakatban csak annyi látszódott, hogy a hely picike, zsúfolt, de a hangulat mesés. Úgy döntöttünk, egye fene, nem megyünk tovább, kértünk itt asztalt. Amint leültünk, leült mellénk egy zenekar is, akik húzták a talpalávalót egész vacsi alatt. A hely maga egy kétszintes étterem, a neve For Sale Pub. A padlót szalma és mogyoróhéj borítja, az asztalokon gyertya ég a kihelyezett kosárnyi földimogyoró mellett. Minden rusztikus, szuper. De a legjobb, hogy az egész falat, a plafont, mindent cetlik borítanak. Fényképek,

névjegykártyák, vonat jegyek, üzenetek a vendégektől. Itt már megnyertek minket. Aztán kinyitottuk a menüt. A menü roppant elmés módon van tematikusan felosztva. Az első menüpont a levesek, itt böcsülettel felsorolják az 5-6 féle levest, ami elérhető. Ezután a következő menüpont: Nem levesek. Itt pedig tovább 200 étel közül választhatsz, amiben MINDEN van, amit el tudsz képzelni, ömlesztve, további tematikai tagolás nélkül. Nagy nehezen kiválasztottunk mindkettőnknek valami finomat. Shaunt sikerült lebeszélnem arról, hogy steak-et egyen, mert legyünk őszinték, eszik azt eleget otthon. Rábeszéltem egy hortobágyi húsos palacsintára, jómagam pedig az örök sláger csirkepaprikást választottam. Gondoltam, hogy biztos elég legyen, kérjünk egy kis krumplisalit is.

Ami kijött, az valami egészen elképesztő volt. Ekkora adag kajákat én még életemben nem kaptam sehol gyerekek. Ha elképzelitek a kép tükrében, hogy mekkora az ökölbe szorított kézfejem, na akkora a gyomrom. Ezt kellene ODA bepasszírozni. És ráadásul olyan szemöldökösszehúzóan-süllyesztően finom volt MINDEN. Épp ebből kifolyólag olyan szinten ettük tele magunkat, hogy fájt. Nagyon fájt. Tudod, mikor azt hiszed, hogy ez a falat még befér, holott a gyomrod sír már 20 falattal ezelőttről, hogy NEEEEEE!!! NE TOVÁBB!!! És csak hiszed, hogy ez volt az utolsó falat.

Ezután nem volt más hátra, muszáj volt egy hatalmas sétát tennünk. Ugyan a végkimerültség határát súroltuk, de valahogy le kellett dolgozni ezt az adag kaját, legalább egy részét, mert különben bajok lesznek, tudtuk.

Hazajutottunk, lehúztuk a redőnyöket teljesen, elborultunk, game over.

Másnap én keltem előbb, vak sötétben. Nézem a telefonom, hogy mégis mennyi lehet az idő, miért nem alszom? És miért vagyok megint ilyen kipihent, ha egyszer még sötét van? A telefonom szerint fél 1 volt. Nappal. Nem értettem. Nézem az ablakot. Oh. A redőny. Kicsit megemeltem, csak úgy betört a szobába a fényáradat. Keltegetem Shaunt, nem reagál. Rázom Shaunt. Nem reagál. Megcsikizem a hónalját. Felriad. Elmosolyodik, kalodába zár megint a langaléta karjaival. Mondom Shaun, van fogalmad róla hány óra? Igen, mondja, ölelésidő. Somolyogtam én is egyet, mit sem törődve róla, hogy egy fél napot elvesztegettünk. Majd úgy 20 perc múlva mondtam neki, hogy most tényleg, viccet félretéve, öltözzünk, mert lekéssük a várost, mert eltelt a fél nap.

A Füvészkertbe mentünk.

Tudom, tudom, tudom, shenkit nem érdekel az a hely, de azt mondta, oda vigyem, olyan helyekre, amik szépek, és amik nekem szépek. Nekem pedig nincs a Füvészkertnél szebb hely Pesten. Körbejártuk, ahogy kell, hűsöltünk a pálmák alatt, meg az árnyas részen, meg a fenyők alatt a kis pataknál, kapott egy kis gyorstalpalót érdekes növényekből, amit meglepően jól fogadott, plusz az egyik legjobb az volt, mikor a galambházhoz érve végre élőben is hallottunk kacagó gerlét. Hallottatok már kacagó gerlét? Hát ott gurultunk a röhögéstől a rács mellett :D :D

Így kacag a kacagó gerle

Szóval csak úgy rohant az idő.

Mikor már nyugodtra és kiegyensúlyozottra hűsöltük magunkat, felhívtuk a Professzor urat, Dávidot, hogy itt az idő. Ha meccs, hát legyen meccs! Aznap volt a VB nyitómeccse azt hiszem (bár fogadni nem mernék rá, hogy ez volt az). Abban voltunk, hogy 6kor kezdődik, így kerestünk egy kellemesnek vélt kocsmát, kikértük a sörikéket, és vártunk. És vártunk. Éééés vártunk. Mire kiderült, hogy az biz csak 10kor kezdődik.

Csakhamar feladtuk a várakozást, és újfent úgy döntöttünk, nem fogjuk a drága időt egy pincében tölteni, úgyhogy nekiálltunk várost nézni. Mint kiderült, a Professzor úr egy két lábon járó történelem könyv, tök sok dolgot mesélt nekünk. Végigjártuk az új olimpiai parkot, Parlamentet, a Duna partját emlékművestül, a Lánchidat, a túloldalon felsiklóztunk a várba, ott is körbejártunk mindent, átsétáltunk a Mátyás templomhoz és a Halászbástyához, mialatt megállíthatatlanul bombáztak minket a tanár úr szavai. És én meg hozzászoktam, hogy ha ő beszél, akkor kuss van, s figyelni kell, vagy megbukunk, szóvaltök sokmindent tanultam. Ezek a helyek közül néhányban még nem is volta soha életemben, tök örültem, hogy végre eljutottam oda is :) Tettünk tehát egy tekintélyes kört. Végül kilyukadtunk a Nagyi palacsintázójánál, ahol megtömtük a bendőt finomabbnál finomabb palacsintákkal.

Ezután hazamenet, pihenés, a következő nap - a vélt utolsó - volt az, amibe mindent bele kellett sűríteni, ami kimaradt.

Reggel megbeszéltük, hogy visszamegyünk vacsizni abba a pubba, de most, hogy tudjuk, milyen ló adag kajákat adnak, felkészülten megyünk: nem eszünk estig. Igaz, aki ismer, tudja,hogy reggeli nélkül egy órán belül ájultan fogok feküdni bőszen nyállal beborítva a felületet, amire esek, szóval ezt elkerülendő egy kis Fornetti befigyelt. Elképesztő amúgy, mivel le nem tudsz nyűgözni egy külföldit. A Fornetti például ilyen volt. Hogy odamész, kikéred, és rögtön kapod és még meleg, és finom, és aaah. Majdnem elolvadt a girellától, meg a sajtkrémestől. Mivel mindezt a Moszkva téren csinálta volna, mondtam neki, hogy wait for it! Együk ott, ahol le tudunk ülni, meg értelmesen néz ki, és nem nézi ki a falatot a szánkból valami hobó. Kimentünk a Millenárisra, és leültünk oda a stégre. Pillanatok alatt odarajzott a tó összes hala. Hát ezek is nőttek egy keveset, mióta legutóbb láttam őket,  konkrétan már ilyen méteres jószágok, és kövérek, mint egy hordó. Természetesen kaptak a pogiból. Mikor elmeséltem Shaunnak, hogy mi az a töpörtyű,, és hogy ebben a pogácsában bizony az van, kicsit láttam,hogy átértékeli az életét, nem nagyon tetszett neki a koncepció :) Úgyhogy főleg azt ettek a halacskák :) Ott volt Fred (aki szerintem inkább Borisz), az egyik nagy halacska, aki akkor is odajött hozzánk, ha nem kajával kínáltuk, és csak dörgölőzött a kezünkhöz. Szerettük Fredet.

Ő Fred :)

Kikkacsák!!!

Kishamar amúgy kiderült, hogy Shaun valahogy vonzza az állatokat.

Kezdődött a Margitszigeten a teknősökkel. Semmivel nem kínáltuk őket, csak a lábunkat lógattuk a tóba, mégis odajöttek, és játszottak a lábunk körül.

Aztán ott voltak a röhögő galambok, akik felsorakoztak a rácsnál előttünk és ott röhögtettük egymást.

Aztán itt volt Fred. Meg a kiskacsák.

És még csak akkor mentünk az állatkertbe!

Kimásztunk a Hősök terére eztán. A tér nagy részén építettek valamit, úgyhogy csak izibe körbe jártuk a szobrokat. Rögtön kiszúrta Mátyás királyt, hogy jééé, ennek olyan orra van mint neked!!!!   -,-

Aztán rátört a leküzdhetetlen vágy, hogy hűtőmágnest vegyen, mert megígérte az anyukájának, hogy visz hűtőmágnest. Mindenhonnan visz, ahol jár. De épp sehol nem láttunk. Mondtam neki, hogy menjünk be az

egyik múzeumba, biztos van valami ajándékbolt, ami tele van magyaros szuvenírekkel.Bementünk a kapun, néztünk jobbra, néztünk balra. Mentünk egyenesen. Nézelődünk nézelődünk. Bolt sehol. Megyünk még beljebb. Nem állt elénk senki, hogy jegyeket, bérleteket kérem. Egyszer csak jöttek a szobrok. Meg a képek. Meg a lépcsők. Világos volt, hogy már bőven az állandó tárlatot nézzük, de nem értettük, hogy lehetséges ez, mikor jegyet viszont nem vettünk. És senki nem is kérte. Gondoltuk, ha már itt vagyunk, körülnézünk. Hát megérte. Én itt sem voltam még, legalábbis nem az állandó kiállításon, mindig csak ezeken az időszakos izéken. Senki soha nem mondta, hogy ez az épület ennyire csodaszép. Olyan freskók, meg domborművel meg padlózat mindenhol hogy csak pislogsz. És a képek...! Főleg egy olyan ember mellett, aki ilyen szakon végzett. Úgy voltunk vele, hogy ha lefülelnek mindet, simán kifizetjük a büntit is, ez tök megéri, annyira gyönyörű volt! Tudod, mikor indokolatlanul is suttogni kezdesz egy különlegesebb kép mellett, mert érzed,hogy valahogy meg kell tisztelned. Hát végigsutyorogtuk az egész kiállítást. :)

Kifelé menet ugyan még így sem találtunk ajándékboltot, de kicsit megilletődve léptünk ki a kapun. Nem gondoltam volna, hogy ide fogunk jönni, abszolút meg se fordult a fejemben a múzeumjárás, mikor összeállítottam a programot :)

Ezután kisétáltunk a városligeti tóhoz, andalogtunk egy kicsit a partján, majd önfeledt kéz-és pólórángatásba kezdtem, hogy menjünk be az állatkertbe! Volt még egy csomó időnk, és az aznapra maradt program nagy részét már letudtuk.

Ott aztán beindult az állatvonzás.

Halak nyomultak az üvegekhez, tekik lépdeltek elénk megint, pávák landoltak a fejünk melletti kerítésen,

oroszlánok keltek fel a sziesztából és jöttek játszani velünk, mackók úsztak a lábunkhoz, és néztek fel ránk boci szemekkel, gorillák verdesték a mellkasukat az arcunktól 20 centire és ordítottak a fejünkre, keselyűk totyogtak mellénk a lépcsőre hűsölni az árnyékba...

Néhány egészen meghökkentő volt. Az egyik teki például elmászkált a tó közeléből ahol éldegélt, és beakadt a borostyánba, pont ott, ahol leültünk. Mikor leütünk, elkezdte vadul rázni magát, hogy észrevegyük, hagyta, hogy kibogozzuk, és a fejét-nyakát messze előre nyújtva nézett kifelé az úton, mikor visszavittük a vízhez.

De az oroszlánok azok mindent vittek. Mert ugye hogy látod az oroszlánokat az állatkertben? 10-ből 10szer általában egy kupacban alszanak. Az egyik most ébren volt, és a kerítésnél ücsörgött. Shaun elkezdett neki ugrálni, mint egy idióta, és ez valahogy nagyon tetszett neki, míg végül az összes kölyök odajött megnézni, hogy mi is történik most igazából. Követték, ahová ment, egymást lökdösték, hogy lássák őt, majd mikor az üveghez ment (addig a rácsnál csinálták ezt, az meg messze van), odaugrottak és így ölelték, meg nyomták oda a kis nózijukat, hogy ők most pusziszkodnak. Tényleg, mint a szobacicák :) Megállt az eszem, annyira cukik voltak :) Nézzétek meg: 

Kisgyerekek és kiscicák: avagy Shaun és az oroszlánok (és ez csak részlet)

Zárásig maradtunk, hoztunk egy kígyót az ajándékboltból, mert javában csak kígyókat láttunk.

 Onnan átmentünk a Vajdahunyad várba, megnéztünk ott is mindent, pózoltunk az Anonymus szoborral, ami szerinte olyan, mint az Assassin's creed-es hapsi, szóval duplán odavolt érte.

 A ligetbe visszatérve találtuk utcai árusokat,és végre beszereztük a vágyva vágyott hűtőmágneseket. Dolgunk végeztével megállapítottuk, hogy végre kopog a szemünk: irány a pub!!

Azt hittük, felkészülten érkezünk, elég éhesen, hogy be tudjunk termelni egy olyan adagot, mint múltkor. De erre semmi nem készített fel gyerekek.

Kikértem egy cigánypecsenyét, amit úgy írtak le, hogy petrezselymes krumpli ágyon érkezik, piaci salátával. Gondoltam ez a husi is lesz akkora mint a fejem (az volt), meg lesz vagy 7 kiló krumpli alatta (volt is), és a tányér szélén lesz pár salátalevél (nem így volt). A piaci saláta az kérlek az ott a bal oldalon. Igen, az amelyik nagyobb, mint maga a kajám. És az savanyúság. Igen, ennyi.

Nem győztünk szörnyülködni, hogy na gyerekek, ez azért mégis csak túlzás. Értem én, hogy nagy adag, de ennyi savanyúságot az egész család nem eszik meg egy hét alatt, mint amennyit nekem kéne egyedül, egy fogáshoz.

Ezúttal mi is ott hagytunk nyomunkat a pubban, két cetlit is kitettünk :) Én csak egy uncsi megjegyzést tettem arról, hogy ik vagyunk, és hogy itt voltunk, ő meg rajzolt Luffy-t a szehéjtusommal. 

Annyira most nem voltunk halálunkon a vacsi után, úgyhogy még bevállaltunk egy látogatást az egyik kedvenc kocsmámba, a Trapézba, ami szinte az út túloldalán van, tök közel. Itt néztük meg a holland-spanyol meccset, szurkoltunk, ahogy kell. Mondjuk nagyon nem kellett, mert szegény spanyolokat úgy sarokba állították, hogy az már ciki volt. 

Ezután nagy körön hazasétálás újfent, és korán fekvés.

Beállítottam egy ébresztőt reggel 8ra, hogy biztosan elérjük a gépet, ami másnap 12:20kor indult.

Reggel szól az ébresztő, kinyitom a szemem. Elkezdtem végigzongorázni, hogy mi minden kell, még így félálomban. Útlevél. Pénz. Beszállókártya. Hopsz. Beszállókártyát még nem nyomtattunk. Meg még nem is csekkoltunk be. Na akkor gyorsan gyorsan. Felkeltettem Shaun, hogy adja oda az útlevelét, hadd csináljam meg. Telefonon csináltam, de valahogy nem sikerült. Nem volt egyszerűen olyan opció, hogy be tudjunk csekkolni a szombat 12:20as járatra. Én már szidtam mindenkit. Először szidtam a telefont, hogy miért nem lehet értelmesen behozni egy honlapot. Aztán megosztottam a 3G-t a laptopommal, és mikor láttam, hogy ugyanott akad el a folyamat, elkezdtem a wizzairnek anyázni. Hogy hogy lehet ilyen balfaszul megcsinálni egy honlapot. Másodpercekre voltam attól, hogy betelefonálok, és mindenki fejét leordítom, mikor megakadt a szemünk a dátumon, ami így állt ott: 13/06/14.

Amiből mi 6, azaz HAT héten keresztül csak annyit láttunk hogy 06/14, ami szombat, kéremszépen, 14.-e az szombat. Egyikünknek sem esett le 6 héten keresztül (akkor foglaltuk a jegyeket), hogy az az évszám. A gép 13.-án repül. TEGNAP. A wizzair pedig mást sem mondott, csak hogy ez az utazás le van zárva, remélik, élveztük a repülést! Mi az hogy!

Na akkor jött egy kis néma hápogás és facepalm özön, és halántékon hajtépés. Shaun bizony itt ragadt. Pénze nem maradt, tegnap vacsinál kiköltekeztünk. A kártyája üres volt.

Na mondom, ez így remek, örülök én neki, de azért no. Nézzük én mit tehetek az ügy érdekében.

Felhívtam Istit, mert nála hagytam a kártyám. Emlékeztem, hogy maradt még rajta pénz, nagyjából 200 font, de mivel Isti használta ezt a kártyát egész héten, ez bizony mit sem számított. A remény azért még élt, hogy nem költött el belőle mindent. Hívom. Nem veszi fel. Nem csoda, hisz ott még csak reggel 7 volt. Nem veszi fel másodszorra, harmadszorra, negyedszerre sem. Hívom Csillát. Csilla sem. Hívom Gerit. Geri sem. Körbeudvaroltam mindenki telefonját 20szor, mire Gergő nagy nehezen beleszólt a telefonba.

Rögtön sipítozni kezdtem, hogy most azonnal keltse fel az Istit, mert nagy a baj, lekéstük a gépet, új jegy kell, kellenek a kártyaadataim. Próbáltunk még a szombat délután járatra jegyet kapni, de az sajnos tele volt. Shaunnak vasárnap reggel 6kor pedig már dolgoznia kellett menni. A következő járat vasárnap reggel 6kor indult innen. Sehogy sem jó. Azt ráadásul el sem lehet érni rendesen mert vasárnapi éjszakai járatokkal kéne kimennünk a reptérre, azaz indulhatnánk már hajnali 2-3kor, hogy elérjük a gépet. Maradt tehát a jól bevált 12:20as gép - vasárnap. Arra kaptunk jegyet annyiért, mint amennyibe az oda-vissza jegy került. Gyorsan lecsaptunk rá, nem volt mit tenni, kellett és kész. Még szerencse, hogy volt nálam annyi pénz. Mit csinálunk, ha nem??? :D :D

Mikor túl voltunk az egészen, gyorsan kinyomtattuk a beszállókártyáját, hogy legalább ennyivel előrébb legyünk,és tanakodtunk, hogy mi egyebet tudunk még csinálni a városban. Merthogy MINDENT sikerült megnéznünk, most tök tanácstalanok voltunk, hogy még mi mást. 

Végül úgy döntöttünk/tem, hogy lemegyünk a campusra, az mégiscsak ingyen van. Elmentünk hát, megnéztük az egyetemet, voltunk bent is, megnéztem a régi termeimet, az arénánkat, meg a tanszékemet, de hát kihalt volt minden, szombat volt. A múzeumunkba se tudtam így bevinni, de kintről láttuk, így is király volt :)

Az épületünk :)

Aréna, most is, mint mindig tele társasozókkal

A sokak által gyűlölt, általam mégis a leginkább szeretett tanszék :)

Onnan lementünk a Kopaszi gátra andalogni egy kicsit, ha már az utcatábla felszólított rá - mert hogy az is ingyen van. Szuper idő volt, fújt a szél, jó kis dunaszag volt, sziesztáztunk kicsit a fűben

Aztán visszamentünk a városba sétálni, mert az is ingyen van. Nekem volt még pénzem, de kicsit fájt a zsebemnek ez az extra repjegy, úgyhogy én is összehúztam a gatyót.

Végül megint csak egy szuper kis napot töltöttünk el.

Mentünk a 4es metróval, sétáltunk a Váci utcán, megnéztük a Bazilikát, ahol épp esküvő dömping volt, voltunk a Cat caféban, egy újabb kör dunaparti sétán, majd este, mint akik jól végezték dolgukat, lefeküdtünk újfent korán, hogy a reggel 8as ébresztővel elérjük azt a gépet, amire már ténylegesen jegyünk is volt.

Így is történt, tökéletes időzítéssel befutottunk a reptérre, ahol rövid, de fájó búcsút vettünk egymástól, meg ezektől a néhány fenomenális napoktól, felraktam a misztert a gépre, és nekiálltam az önálló programoknak.

VÁSÁRLÁS!

Sikerült beszereznem néhány picsagatyát, meg pólót, ilyen könnyedebb cuccokat, mert a lengébb ruhák, amiket hoztam, már mind mosásért könyörögtek. A maradék cuccom meg mind őrjítően meleg volt, muszáj volt tehát kiköltekezni egy kicsit. 

Elkezdtem felkutatni az embereket, akikkel megbeszéltük hogy találkozunk, és akikkel még beosztást is csináltam, hogy biztosan mind a 11re legyen idő.

Ezúton szeretném megköszönni annak a 3 embernek, akikkel ez meg is valósult. A többi hetet pedig nyomatékosan arra kérni, hogy ha legközelebb hazajövök, csak azok pedálozzanak annyira, hogy találkozzunk, akik ezt komolyan is gondolják, mert azzal, hogy csak halogatjátok, tologatjátok a dolgot, majd a végén inkább lemondjátok a fenébe, azzal azt értétek el, hogy egyedül kuksoltam a lakásban, unatkoztam, és értékes időt vesztettem, ami mondjuk a szüleimmel is tölthettem volna, akiket ugyanúgy egy éve nem láttam, és ez így azért egy kicsit fájt.

Továbbra is tisztelet a kivételnek, és annak, akinél én szúrtam el, mert későn szóltam.

Akivel találkozni tudtam, az viszont szuperül telt. Ott voltak az ASRAM-os lányok, Ancsi és Zsozsóka, akiket mindig felüdülés látni. Még a volt főnökömmel, Nórival is találkoztam, borzasztó jó volt végre viszontlátni mindenkit, elvégre imádtam ott dolgozni :) Még a recepciós pultba is beültem egy kevés időre, míg Ancsi kiment Nórinak segíteni behordani a kocsiból a dolgokat :) Miután végigpletyáltunk egy műszakot, és itt-ott besegítettem ha tudtam, átmentem a másik stúdióba, ahol kikönyörögtem Zsozsókát az irodáról egy kávé erejéig. 

Aztán ott volt az az extra este a Professzor úrral, aki megszánt amiért mindenki lemondta a találkozókat, és kijött velem sörözni hétfőn- ami alatt először az ittlétem alatt FÁZTAM. De egy  jó kis rumos tea bárkit felmelegít. Hát még kettő. Főleg három!

Másnap Muckóval találkoztam, egy volt évfolyamtársammal az egyetemről, akit szintén óriási volt újra látni ennyi idő után. Teáztunk, szendvicseztünk, és olyan dolgokról beszélgettünk, amiktől tényleg úgy éreztem, hogy nincs mese, felnőttünk. Ilyenek, hogy milyen a házas élet, mikor jön a baba, hogy megy a munka, mi baj a lakáshitellel, ilyenek. Kaptam tőle egy plüss oroszlán lánykát, ami az állatkertes nap után különösen a szívemhez nőtt :)

Kedden délután pedig vonatra ültem, és hazaindultam Tarjánba. Ezután a napok , napsütésesen, szelesen,

melegen - idillien teltek. Más dolgom sem volt, mint pihenni, aludni (háháá!!), málnabokrokat és cseresznyefákat legelni, olvasni a két új könyvet, amit vettem (szuperjók!!).

Szerda reggel volt szerencsém találkozni Fannyval is, unokahúgommal, akivel egy újabb estét-éjjelt töltöttünk a Feki erkélyén, ezúttal több réteg dunyha alatt, mert éjszakára már rendesen hideg volt. Óriási piknikes vacsit csaptunk, sütöttünk grill kolbászt, megittunk pár sörikét, kipletykáltunk mindent és mindenkit... csak mint skype-on, csak végre élőben. Újabb adag power sleeping következett tehát itt is, annyira lefárasztott minket a friss levegő. 

Csütörtökön családi fővárosjáró programok voltak. Apunak mentünk shoppingolni picsagatyákat szintén, mert neki is melege volt, kellettek a rövidek. Nem túlzok - Biatorbágytól Vecsésig keresztbe vásároltuk a várost. Sikerült őket is elvinnem ebbe a cetlis étterembe, nekik is nagyon tetszett, még apun is sikerült kifogniuk az adagokkal, ami nagy szó kéremszépen!

Tök megszeppentünk :D

APCI!

ANCIIII!

Pénteken végre megérkezett Viola, akivel még Pesten kellett volna találkoznunk, de elnézte egy vizsgája időpontját, és le kellett mondania szintén, de alternatívaként felajánlotta, hogy lejön Tarjánba hozzám pár napra.Tatabányán szedtük össze a vonatról, ahol épp valami fesztivál volt. No nem a vonaton, hanem a városban :D Megittunk néhány üccsit és kávét egy teraszon anyuékkal együtt, majd nekivágtunk, hogy szépen szobatársakként visszacsöppenjünk az 5 évvel ezelőtti időkbe. Violával olyan találkozni, mint egy tesóval. Nincsenek hosszú élménybeszámolók, mert totál up to date-e vagyunk egymás dolgait illetőleg, csak hétköznapok vannak. Otthon érzi magát nálunk, főzünk, sütünk, kajálunk, csináljuk a dolgunkat, de úgy hogy ott vagyunk egymás mellett, és ez csak JÓ. Csak így szimplán. Ő tényleg a tesóm, az egyetlen nővérkém, és szerintem ez már így is marad :) 

Ami úgy extraordinary volt az ittlétében, az az az este volt, mikor leindultunk sétálni, beültünk megenni egy fagyit a Favágóba, majd szegény hülye Raminak támadt egy olyan ötlete, hogy sétáljunk ki a halastóhoz. Én esküszöm, nem voltam ott úgy 15 éve, és addig mindig kocsival mentünk, így nem is esett le, mennyire messze is van, teljesen abban voltam, hogy az egy kb fél órás séta. Nem, nem az! Vagy két órán keresztül kaptattunk egy földúton - igaz, legyünk őszinték, nem siettük el a dolgot, csacsogtunk közben, meg búzából DNS-t fontunk, virágokat pakoltunk egymás hajába, meg fényképezkedtünk, meg ilyenek :D Csak a szokásos :)

A teljesség igénye nélkül:

Legalább árnyék szinten nézzünk már ki karcsúnak...!

a TÓ!

Violkával is raktunk fészket a fekiben, de addigra már kőkeményen hidegek voltak az éjszakák. Míg Shaunnal majdhogynem seggpucéran aludtunk az erkélyen, Fannival már pulcsiban, Violával pedig már 4 nagy dunyha alatt. De megérte, hideg este volt, friss levegő, felhőtlen ég, ahol nagyjából percenként 4-5 hullócsillagot láttunk :)

A kék az előtérben egy tartalék dunyha amire
bizony még szüksg is volt :D

 Az úton a tó felé, mikor láttam, hogy ez egy durván hosszú út lesz, felhívtam anyuékat, hogy ugye visszahoznak minket kocsival? Mert oké, ezt mg lesétáljuk, de visszafelé kizárt. Visszafelé jövet apukámék egyik barátja beinvitált minket a présházába, mikor elhaladtunk mellette. Muszáj volt bort kóstolni, nem volt apelláta, plusz egy pálinkát is - ami életem egyik legnagyobb árulása, mert pálinkának hazudott be egy italt, aminek még pálinka szaga is volt - de igazából whiskey volt. Hát fujj. Nem baj, bosszúból minden ropiját megettem az öregnek :D Nagyon cuki volt a bácsi amúgy, nagyon vidám és kacagós :) Ő volt, ni:

Míg amúgy vártuk anyuékat, hogy felszedjenek minket a tónál,találtunk egy meggyfát, roskadásig tele gyümölccsel, hatalmas édes lédús meggyel. Az volt a vacsi kéremszépen :) Másnap reggelre pedig elhatároztuk, hogy csinálunk olyan nutellás-banános mini calzone-t, amit itt az étteremben. Este bekevertük a tésztát, reggelig hagytuk kelni, majd elkészültek ezek a gyönyörűségek :)

Vasárnap, miután Violka hazament, még a csajos programok keretében elmentünk anyukámmal megnézni az Így neveld a sárkányodat 2-t. Hát úristen gyerekek, én beteg mód rajongtam az elsőért is, és sosem voltam híve a folytatásos filmeknek, meg főleg ennek a trilógia mániának, ami mostanában tombol, úgy gondoltam nem fogják tudni hozni újra azt a karakter-storyline-filmzene tökéletességet, amit az első részben, de öcsém, hát megcsinálták :) Moziba mindenki!!!!!!!!!! :)

Na.

Aki eljutott idáig az olvasásban, annak nagy taps, ígérem, nem folytatom, holott még zenghetnék pár ódát arról, hogy mennyire iszonyatosan fantasztikusan őrületesen jó volt otthon lenni, pihenni, enni (és felszedni 5 és fél kilót), inni, aludni, emberekkel találkozni, és magyarul párizsit kérni!!!! :)