Én kezdem feladni most már a harcot a hideg ellen.
Nincs az a mennyiségű ruha réteg, ami megvédene a reggelente tomboló, orrba felkúszó darázscsípés érzést kiváltó, lélegzetvétellel csontig hatoló, ropogós hideg ellen.
Na de Rami, mégis hány fok van, hogy így hisztizel? - kérdezhetnétek.
Átlag?
Kábé 8.
És igen, folyton megkapom munkában, hogy de hát nálatok sokkal keményebbek a telek, nem?
És de.
Emlékeszem mínusz 17-20 fokokra is, arra mégsem, hogy vacogva fekszem, vacogva kelek, remegve lépkedek munkába menet.
A különbség a vízben keresendő, mára rájöttem.
Nem hiába mondja a magyar, hogy "csonttá fagy" valami. Mert száraz, kemény hidegek vannak otthon, nem úgy mint itt, ahol nulla fok alá alig megyünk, téligumit szinte senki nem vesz az autójára (igaz, ha mégis leesik két pille hó, megáll az élet), viszont a párás levegő miatt a hidegérzeted sokkal durvább. A levegő folyton nehéz, sosem felszabadító/jóleső érzés egy nagyot sóhajtani, főleg nem akkor, amikor ennyire sokat kacérkodunk a nullás számmal a hőmérőn.
Mégis, ma reggel a rituális vacogásom közepette, ahogy gyalogoltam a suli felé, megálltam megcsodálni a napfelkeltét.
Az évnek ebben a szakában pont akkor érek a campuson lévő nagy sétányra, mikor a nap épp kibukkanóban van a kápolnánk tornya mögül, narancssárgára maszálja az eget, könnyet csal a szemedbe (no nem azért mert annyira megható, hanem mert annyira szembe tűz), miközben az egész park és a rugby pályák hófehérek a reggeli zúzmarától.
Tud ez szép lenni, csak ki kell látni a 3 sapka alól, hogy észrevegyem néha :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése