A tavasz az az időszaka az évnek, mikor a legreménytelenebb vegetatív szaporítási módszer is húszezerszeres sikert hoz.
Például ha eddig a dugványaink kirohadtak a pohár vízben, most tuti, hogy két nap alapp burjánzó gyökérerdőt alkotnak.
Érdekesség, amit még egyetemen figyeltem meg, és ami teljes mértékig lenyűgözött, és még egy okot adott, hogy menthetetlenül növénybuzi legyek:
Az volt a dolgom, hogy kimenjek terepre, és begyűjtsek x növényfaj y variációjából egy raklapnyi levelet. Ezeket bevittem a laborba, kb. 1x1 cm-es négyszögekre vágtam őket, sterilizáltam őket - vigyzáva, hogy az eljárás alatt magát a levelet ne öljem meg, és a szerkezetét se nyomorítsam meg. Ezután az előre tucatjával lefőzött, szintén steril táptalajokba oltottam őket.
A cél az volt, hogy egy steril, növényi sejtszaporulatot hozzunk létre. Ugye a növényeknek megvan az a szuper képessége (az állati szöveteknek is, csak kisebb hatásfokkal), hogy ha sérülést szenvednek, hegszövettel próbálják elszigetelni a vágásfelszínt. Mikor azt mondom, növényi sejtszaporulatot hozunk létre, azalatt ezeket a sejteket értem.
Definiálatlan, általános növényi sejtek.
 |
| Egy szép adag kallusz :) |
Ha beoltottam nagyjából 200 levél darabot, abból néhány hét alatt kb 20ból fejlődött ilyen sejtszaporulat. A többit sajnos túlsterilizáltam és elöltem. De még ez is teljesen jó.
Onnantól, hogy ez megtörtént, és van egy késhegynyi sejtecském, elvileg (ha tök ügyi vagyok), a végtelenségig fenn tudom tartani ezt a kolóniát, ami egyre csak nő és nő és nő. Mielőtt kinőnék a petricsészét, amiben élnek, levágok belőlük egy darabot, és új táptalajra oltom. Ezáltal irdatlan mennyiségű sejtkolóniát tudok nevelni, amik mind ugyanannak a növénynek a leszármazottai.
Na már most, kétféle sejtszaporulatot tartottam fenn. Egyet, ahol minden petricsészét egyenként alufóliába tekertem, majd ötösével újra egy réteg alufóliába tettem őket, majd az összeset be egy nagy fedett ládába, mindezt pedig be egy nagy fiókba. A dolog lényege az volt, hogy semmiféleképpen se érje egy fontonnyi fénysugár sem a mintáimat.
Ezzel szemben, a másik adagot teljesen szabályozott fényviszonyok között tartottuk: egy konténerben, ami fölött egy ismert hullámhosszú/intenzitású/hőkibocsátású fényforrás szolgáltatta a nonstop fényt, 0-24, a hét minden napján.
Ennek megfelelően a sötétben tartott sejtjeim fehérek, a fényen tartott sejtjeim mélyzöldek voltak.
 |
| a sötétben tartott kalluszok |
Nagyjából két éven keresztül dolgoztam a növényszervezettanni tanszéken ezekkel a mintákkal, hozzávetőlegesen havonta egyszer átoltva őket.
Tehát minimum 24x újra növesztettem a kolóniákat.
Ami megdöbbentett, az a következő volt. Nem számított, hogy a fehér vagy a zöld mintákat vetettem górcső alá, mindkettőre igaz volt, hogy ősz végén-télen mindegyik satnya, folyós, majdhogynem rohadt állagú kultúrát hozott létre, míg tavasszal-nyáron annyira kirobbanóan dús kolóniákat termeltek, hogy majdnem lelökték a petricsésze fedelét (elő is fordult párszor).
Annak ellenére, hogy ezeknek a sejteknek már messze semmi közük sincsen az eredeti növényhez (ezer meg ezer meg ezer osztódással/másolódással ezelőtt tartoztak csak az anyanövényhez), nagggyon jól tudták, mikor van tavasz-nyár és ősz-tél. Pedig ugye a fény, és annak évszakos változásai nem segítettek nekik - ami ugye a növényeknek elsősorban indukálja, hogy mikor mit kell csinálni (virágozni, levelet növeszteni/hullajtani, rügyet képezni, tápanyagot raktározni, stb).
Ezek a napok jutnak mostanában gyakran eszembe, mikor a laborban az apró cseprő növényes hülyeségeimet csinálom.
Itt vannak például a fokhagymáim.
A korábban említett fokhagyma gyökércsúcs festős orceines gyakorlatra kellett őket növeszteni. Mármint a gyökereiket.
Bármikor gyökérszűkében álltok a fokhagymásitokkal - ami ugye napjában többször is előfordul mindenkivel - csináljátok a következőt: fogjatok egy gerezdet, az alját pár mm mélységben vágjátok be függőlegesen néhány helyen, majd az egész gerezdet szúrjátok keresztbe egy fogpiszkálóval, és az alját lógassátok egy pohár vízbe: ahogy a mellékelt ábrán is látni.
A bemetszések hegszövet képzésre serkentik a növényt, aminek aztán kapóra jön, hogy pont vízen áll: gyökeret fog képezni belőle.
Az évnek ebben a szakában ha reggel megcsináljuk a bemetszéseket, késő délutánra már használható hosszúságú hagymagyökereket kapunk.
Ami elgondolkodtat amúgy, mert ez kb azt jelenti, hogy amilyen elfoglalt vagyok mostanában munkában, ha egész nap ülnék és a gyökereket lesném, majdhogynem szemmel látható sebességgel nőnének.
Nem kizárt, hogy holnap ezt fogom csinálni amúgy.
Arra egyébként, hogy egyes poharakban a gyökerek miért tökéletesen egyenesek, másokban pedig össze-vissza tekergőzőek, még nem sikerült rájönnöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése