Lovak a ködben

Uccu neki, gondoltam most, hogy végre otthon vagyok, és kivételesen nem mindenféle hirtelen, ámde értelmetlen megtetszésből megvásárolt göncökre tervezem elkölteni azt a kevés pénzt, amit a szünidőre hazahoztam - itt az ideje az intellektusra költeni.

És ha már itt tartunk, legyen a kellemes a hasznossal, megkértem T.-t hogy csatlakozzon hozzám, és fosszunk ki néhány Libri boltot. No nem szó szerint. Csak úgy legálisan, tudjátok.

Egyébként hadd vakarjam ide le írásban, mennyire nagyon nagyon köszönöm a Librinek és a Frei kávézónak, hogy előjöttek azzal az ötlettel, hogy egy könyvesboltba igen is belefér, mitöbb... jár is egy kávézó. A Budapesten töltött napok nagyjából 90%-át e kettő közt ingázva töltöttem. A harmadik napon már mondta a pultos fiú, hogy "nem voltál itt ma reggel is? Meg... tegnap is?" Mire mondtam hogy meg az előtt is? De igen.

Szóval kifogástalan kávé és limonádé, első osztályú társaság, az élet nagy dolgainak megvitatása, és mikor ez már kicsit sok, a sorok közt szlalonozás és könyvek felkapkodása - ez jellemezte azt a pár napot.

Éppen az egyik budai Libriben kalandoztunk, mikor felkaptam a címben szereplő könyvet. Előzőleg elhatároztam, hogy aznap nem is nézem majd a borítókat vagy a címeket, csak azt, ami a könyv hátulján van. Néha egy részlet, néha egy kiadó vagy újság véleménye az aktuális könyvről, néha pedig csak egy figyelemfelhívó, sokat sejtető néhány sor, hogy igen is el akard olvasni a könyvet.

Ami ennek a könyvnek a hátulján volt, abszolút telitalálat volt.
És itt most igazán idéznék, de nem akarok szerzői jogokat sérteni, mert a könyv direkt megkér, hogy ne tegyem. 

A borítót fellapozva pedig azt is megtudtam hogy ez valami hazulról elköltözős sztori a jellegzetes jól ismert budapesti lüktetéssel szinkronban, hát mi kell még? Szaladtam a pénztárhoz. Abban a pár napban 11 könyv büszke tulajdonosa lettem, mert ha valamiből itt igazán hiány van, az a magyar nyelvű irodalom. De mind közül ezt vártam a legnagyobb kíváncsisággal.

Meg kell mondjam, soha életemben nem élveztem ennyire egy könyvet sem. Annyira, hogy próbáltam minél lassabban olvasni. Kicsit olyan, mint direkt kiskanállal enni a vaníliás krémtúrót a nagy helyett, mert úgy tovább tart. Minden nap csak egy picit.

Olyan csodaszépen ír az író (Száraz Miklós György), olyan dolgokra csodálkoztatja rá a főhőst, amikre én is rá szoktam a mindennapokban. A hópihék. A falevelek közt átszűrődő napfény. A víz tetején lebegés. A mittudoménmi.

A könyv fő történetszála majdhogynem összefoglalható 3 oldalban.

Ami igazán jóvá teszi, az az, hogy abban a pillanatban, ahogy a főhős meglát/megérez valamit, legyen egy meleg nyári fuvallat vagy egy illat, vagy egy molylepke, elkezd asszociálni, és olyan emlékeket tár elénk az igazi vidéki falusi életről, az otthonáról, amik nekem is a gyerekkoromat alkották. A nagymama és az apuka párbeszédei, piszkálódásai mennyeiek, a szerelmével való szorik pedig néha hajmeresztőek, néha pedig olyan viccesek, hogy felröhögök olvasás közben. Nem úgy, hogy kicsit erősebben fújom ki a levegőt az orromon, hanem rendesen felkacagok - nem fordul elő sokszor.

Az egész annyira valóságízű, annyira igazi és őszinte.

Az egészet ezek tetejébe még átitatja az elcsatoltsággal való megbirkózás, mert főhősünk egy szlovák faluból érkezik Budapestre tanulni. Lépten nyomon belebotlik dolgokba, amik mellett magyarországi magyarként simán elsétálok, és eszembe sem jut, hogy ez egy határontúli magyarnak mennyire nem természetes, mennyivel többet jelent, és csak magában, hogy... milyen érzés mégis az, mikor egy egyszerű tollvonással megfosztanank a múltadtól, a hovatartozásodtól, a szokásaidtól, az anyanyelvedtől, a kultúrádtól - hiába vagy sokadik generációs külhoni.

Nekem ez a felhang annyira nem domináns, mint a falusi idill képei, a tüzifa hasogatós, gazban heverős, lekvár befőzős, odapirítva morgós de közben feltétel nélkül szeretős kis mozzanatok.

Olyan volt olvasni ezt a könyvet, minha tollal cirógatnák az agyamat. Gyönyörűen van fogalmazva, úgy, olyan formában, olyan képekkel és dallamos szókapcsolatokkal, amiért szeretem a magyar nyelvet.

Mikor végeztem vele - oppardon, nem is akkor, hanem még korábban - úgy döntöttem, hogy valahogy szeretném kifejezni a hálám ezért a műért, ezért felkerestem az írót, és egy levélben megköszöntem neki, hogy ezt így megalkotta. Nagy meglepetésemre válaszolt rá, majdnem azonnal, és egy félig megszeppent, félig formális, félig nagyon üdítő levelezésbe kezdtünk.
Sose csináltam még ilyet, eszembe se jutott volna írni JK Rowlingnak, Liz Gilbertnek, Szilvási Lajosnak vagy akármelyik másik írónak, akinek a könyve valamivel is többet jelentett számomra mint puszta időtöltést.

Szóval aki teheti szánjon rá párezer ft-ot, és vegye meg, dőljön hátra és élvezze, én szívből ajánlom :)

Principia - alvás és álom

Van egy apróbb kis társaság az iskolán belül, aminek tanárok és diákok egyaránt a tagjai, úgy hívják Principia (és igen, K-val ejtik, amitől borsódzik a hátam valamiért).

Ennek a társaságnak a lényege, hogy a diákok végezzenek némi kutatómunkát a nagyobb egyetemek tudósai között, és ha találnak valakit, akinek a szakterülete érdekli őket, illetve érdekelhet másokat is, írjanak nekik, hívják meg őket a suliba egy előadóestre, és bonyolítsák le az előadást.

Ilyenkor néhány napig a Principia plakátokkal van bélelve az iskola, hogy tuti, hogy mindenki értesüljön a lehetőségről.

Az egyik ilyen előadáson volt szerencsém tegnap részt venni nagyjából 50ed magammal. Az igen megkapó nevű Valdas Noreika érkezett hozzánk a Cambridge-ről, hogy az alvásról és álmodásról tartson nekünk egy gyorstalpalót.

Annyiban elég durvák ezek az előadások, hogy péntek este 7kor kezdődnek, és nagyjából 1-1,5 óra hosszúak. Tekintve, hogy én reggel 8tól dolgozom, (ez 12 óra ott töltött időt és feszült figyelmet jelent), talán épp ezért ez az első Principia előadás amin résztveszek, mióta az iskolánál dolgozom. Általában mindig olyan 6:30 körül feladom, és inkább úgy döntök hazamegyek, pedig a témák egytől egyig mind nagyon érdekesek.

Az előadás hozta az elvárásaimat és nagyon részletesen taglalta a tudatos álmodást, annak mibenlétét, hogy hogy lehet elérni, mikre lehet használni.
Ez ugye azt jelenti, hogy miközben álmodsz, hirtelen tudatára ébredsz annak, hogy egy álomban vagy, és ebből kifolyólag képes vagy irányítani azt. Ilyenkor az agyműködésed mintázata teljesen eltér a normális alvásmintázatoktól, vadul hallucinálsz olyan dolgokat, amiket csak szeretnél. Repülhetsz. Beszélgethetsz eltávozott szerettekkel. Simogathatsz grizzly medvét. Vezethetsz űrhajót. Lehet 8 karod. A lehetőségek abszolút végtelenek.
Viszont van egy másik alkalmazási módja is a tudatos álmodásnak, ami egyre széleskörűbb az akadémikusok, orvosok, művészek, vezetők között - mégpedig az, hogy elgyakorolhatsz életszituációkat.
Ha például sebészként egy nagyon összetett műtétet kell elvégezned, aminél nagy a kockázat, és nehéz kivitelezni, egyszerűen dönthetsz úgy, hogy odaálmodod magad éjjel, és gyakorolhatsz. Akárhányszor csak akarsz. Nem azt, hogy mi fog történni, mert azt ugye nem tudhatod, hogy a másik ember teste hogy fog reagálni a beavatkozásra, hanem magát a stresszhelyzetet, a nyomást - ezáltal pedig sokkal nyugodtabb, felkészütebb leszel majd éles helyzetben.
Vagy vegyük azokat az embereket, akiknek fontos, nagy közönség előtt prezentálandó beszédet kell adniuk. Hát ki ne stresszelne rá egy ilyen megjelenésre, ha egyszer tudjuk, hogy a fél világ hallani fogja. Pánikra semmi ok - álmodd el! Játszd el újra és újra, miközben alszol!

Részemről én eddig abszolút csodálom ezt a jelenséget. Olyan, mintha az az idő (nagyjából az életünk 1/3-a), amit alvással töltünk és kvázi kidobunk az ablakon, megtérülne, és valami hasznossá alakulna. Részemről nem is annyira a hasznos része érdekel, hanem maga az, hogy megteremthetek helyzeteket.

Sajnos nekem még nem sikerült ilyet elérnem. A legközelebbi élményem ezzel kapcsolatban mindig hasonló: általában akkor történik, amikor valami oltári nagy baromságot álmodok, valamit, ami nyomasztó, és ilyenkor hirtelen rájövök, hogy ilyen a világon nincsen, biztos álmodom. És ilyenkor megugrik a szivem, hogy igen! Álmodok! Erre egy jó példa, mikor pincérnő voltam, valami földalatti, akvárium ablakú helyen, ahol egyetlen asztal volt csak, ahol odamentem a nagyon gazdag, nagyon nehéz eset vendégekhez, hogy felvegyem a rendelésüket, és nem értettem, mit mondanak. Visszakérdeztem, hogy elnézést, megismételné? Lecsapja a menüt, és elmondja újra, de én ugyanúgy nem értem. Megint visszakérdezek. Feláll, újra elismétli, mint egy idiótának. Én pedig csak megyek összébb és összébb, ő meg egyre nagyobb és nagyobb lesz, akárhányszor elismétli újra. Ilyenkor szoktam rájönni, hogy álmodom, és általában azt mondom magamnak, hogy Rami, ez baromság, álmodsz, kelj fel, kezdd elölről. Felkelek, kinyitom a szemem, átfordulok a másik oldalra, és visszazuhanok ugyanebbe az álomba.
Sajnos ilyenkor, mikor tudatosul bennem, hogy ez nem valóság eszembe sem jut, hogy megváltoztassak dolgokat. Az egyetlen dolog amire gondolni tudok az a felébredés. Pedig milyen jó lenne saját döntésemből odamenni az akváriumhoz, könyékkel kiütni az oldalát, és ráengedni a cápákat az asztalra. Vagy eltüntetni az asztalt és az éttermet, és úszni a cápákkal.
Ez a követező lépcső. Valahogy majd dolgozom rajta.

Tegnap, az előadás után úgy aludtam el, hogy eldöntöttem, mit akarok álmodni, és próbálkoztam, hogy észnél maradjak.
Sajnos - nem sajnos nem volt tudatos álmom, de helyette valami trópusi szigeten nyaraltunk a családdal és tesómmal vízisieltünk, és voltak delfinek, szóval tökéletesen elégedett vagyok így is.

:)

468!!!!!

A tankönyv rendszer kicsit másképp működik nálunk, mint ahogy otthonról emlékszem rá.
Nem tudom, hogy ez Anglia szerte így van, vagy csak a mi iskolánkban. 

A rendszer amúgy teljesen jó: a diákok nem veszik meg a tankönyveket. Az iskola veszi meg őket, és kikölcsönzi a diákoknak arra az 1-2 évre, míg használni fogják. Utána visszagyűjtjük, és odaadjuk a következő generációnak.

Ez persze igényel némi önkontrolt is, nem lehet írni a könyvekbe, nem lehet bele az oly népszerű péniszeket rajzolgatni. 

Igen ám, de ha azzal tervezel, hogy az adott könyv kb 4-5 generációt kiszolgáljon, meg kell tenned mindent, hogy az 5. ne úgy kapja meg a köynvét, mint egy tömegsírból előhalászott káposzta levelet. 

A könyveket biz' be kell borítani. 

Na már most, a fizika tanszék tesz rá magasból. Ők fiúk.
A kémiások is fiúk, de ott legalább a technikusok nők: ők rendeltek ilyen belebújtatós fólia borítót. Egyszerű.

Egyszerű, egyszerű... de nem jó. Nem ELÉG jó. Aki volt már gyerek, vagy van gyereke, az tudja, hogy ami kiálló felület, azzal a gyerek játszani kezd. Hajtogatja, szamárfülezi, tördeli, tépi. A bebújtatós borítók seperc alatt miszligbe lennének aprítva. 

Ráadásul tapadnak is. Egymáshoz, a padhoz, mindenhez, ezért a leltáruk, a szállítsuk és a rendszerezésük is nehéz.

A megoldás az öntapadós fólia.
Bizony, be kell borítani azokat a könyveket.

Ebben az évben az érettségiztető bizottság...kamara....tököm tudja mi új tankönyveket adott ki, amikből mi rögvest rendeltünk 470 darabot.
Igen. Ez azt jelenti. 

Pontosan azt.

Leszmítva a két darabot, amit kivettünk a könyvtár részére, a többit mind meg kellett számozni, leltári matricázni, és egyenként befóliázni. 

Ma jutottam el arra a történelmi pontra, hogy befejeztem: 470 könyv. Kész. Jöhet az érdemérmem. 

Ott figyel a tetején az utolsó :) Hihi :)

Luxus rákok

E tanév elején történt velem egy kis baki, amiben majdnem szétmarcangolt egy vérszomjas, ámde dagadt labrador.
Hogy jönnek ide a rákok? Majd mindjárt kiderül az is.

Van nekünk egy sokadik, kezdőbetűvel rövidített biológia tanárunk (8 van összesen amúgy), legyen ez most T.
T. sokáig az egyetlen reménységem volt egy értelmes munkahelyi kapcsolatra, mivel korban ő áll hozzám legközelebb (36 körül jár azt hiszem), és valahogy egy ritmuson pörgünk. Igaz, hogy közben borzasztóan emlékeztet egy volt barátomra, ahogy beszél, ahogy geszikulál, ráz a hideg tőle, de ha mindettől elvonatkoztatok, még mindig ott tartok, hogy a legjófejebb ember a kollégák körében, 60on innen.

T. egy borzasztó elfoglalt ember. Ahogyan a korábban említett C., ő is házvezető tanár, egy bentlakásos házat irányít az év minden egyes napján, felelősséggel tartozik az ott lakó nagyjából 60 gyerekért, akik épp abban a korban vannak, mikor semmi sem csábítóbb a világon, mint bajba kerülni.

Egy másik háttérszorti a dologhoz az iskolánk otthonszolgáltatási programjához fűződik. Mára nagyjából a fél város az iskola tulajdonában van - legalábbis az épületek. Ezek egy része a bentlakásos házakként szolgáló kis mini szállodák, másik része pedig azzal a nem titkolt szándékkal a miénk, hogy elszállásoljuk a tanárainkat.
Mivel ilyen nagyon jól megy az iskolának, megteheti, hogy kizárólag a legeslegjobb tanárokat alkalmazza, széles e világon. Igen ám, de ez egy félelmetesen nagy ország - lehet, hogy a legideálisabb jelölt valahol Nottingham környékén lakik. Akárhogy is vesszük, az reggel igencsak megdobja a munkábajárási időt (úgy 4-5 órára). Ezért, hogy idecsábítsuk a 10pontos munkaerőt, olcsó szállást biztosítunk nekik: az iskola nevetséges pénzekért kiadja nekik a tulajdonában lévő házakat, lakásokat, a lakbért a fizuból vonják le, még adózás előtt.
Így lehet az, hogy H. tanár úr 4 szobás családi kertes háza fele annyiba kerül, mint az én 2 szobás  mini garzonom a 2. emeleten.

Visszakanyarodva a fő szálhoz, T. is egy ilyen házban lakik. Vagyis nem teljesen. Lévén ő házvezető tanár, ezért egy tető alatt lakik a gyerekekkel, a saját családjával együtt: feleség, 3 gyerek... kutya.
Annyi, hogy van egy lekerített lakrész nekik, és a kertjük is külön bejáratú.

Na már most, mivel T.-t igen kedves, jószándékú, és laza embernek ismerjük, mikor felbukkant az igénylő lapon a "Woodlice choice chamber" c. gyakorlat, tudtuk, kihez kell fordulni a gyakorolathoz szükséges ászkarákokért:

"T., átugorhatunk a kertetekbe ászkarákot gyűjteni? A nejed nem bánná?"
"Á dehogy bánja, menjetek csak, majd szólok neki."

Úgyhogy felvettük a fehér laborköpenyt, vittük a kis dobozunkat, csipeszt, spatulát, és elkezdtünk nagy bőszen ászkarákok után kutatni a tökéletesen berendezett kert cserepei, kaspói, kövei alatt.
Belefeledkeztünk a munkába.

Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy kislány néz, biztos távolból. gy rendesen, tátott szájjal bámul. Mikor összetalálkozik a szemünk, mint a fába szorult féreg, úgy elkezd sikítani.
Az anyja, B. pedig rohan ki egy másik gyerekkel a karjában, és bámul rám. Vadidegen nő térdepel komposzt mellett fehér köpenyben.
Vártam, hátha ő is elkezd sikítani.

Ekkor felbukkant Mole. Mole (azt jelenti, Vakond, brilliáns név) a család kutyája, egy tohonya, dagi, ellenben nagyon védelmező labrador, aki látva a család reakcióját, mmmmiliszekundumok alatt eldöntötte, hogy most jött el az ő ideje, itt bizony betolakodóriasztás lesz.
Elkezdett vágtázni felém, mint egy nyáladzó fekete tank, mikor végre előkerült Helen, aki ismeri T. feleségét, és rákiabált, hogy mi vagyunk, csak mi vagyunk, nem kell a fenevadból betörőriasztó demonstrációt kiváltani!
B. viszsahívta Mole-t, aki addig még mindig nem ért el hozzám, pedig nem voltam ám annyira messze - igen, ennyire dagadt szegény. Szerintem neki annyi is volt aznapra a testmozgás.

Végül aztán jót röhögtünk a dolgon, és mint kiderült, T. elfelejtett szólni neki, hogy jövünk. Nem tudom hibáztatni, és is magamra eresztettem volna a házi vérnyulat.

Mikor néhány órával később lement a gyakorlat, úgy döntöttem, úgyis jön a hideg, és kell a francnak ez a dráma megint - próbáljuk meg megtartani az ászkarákokat!
Kicsit tartottam tőle, mert kb. standard 20 fok van a laborban, féltem, hogy az túl meleg nekik az évnek ebben a szakában, és elpusztulnak majd.

De azért megtettem minden tőlem telhetőt.
Kiválasztottam egy üveghengert, és gyűjtöttem kintről növényi anyagot,

Az ászkarákok ténylegesen rákok - nem bogarak. Szárazföldön élő nyugis, békekedvelő, vegetáriánus rákok, amik lehullott növényi anyagon élnek. Bárki bármikor találkozhat velük, ha felforgat a kertjében néhány nagyobb követ: ott sorakoznak szépek, lelapulva a kő aljához, szorosan összebújva. Szerintem nagyon cukik, igaz, legtöbben csak eltapossák őket, mert másznak, ráadsul gyorsan. Bogár - bogár, egyre megy.

Először nem is igazán foglalkoztam vele, hogy esztétikus is legyen a kis Ászka Hotel, de ahogy telt az idő, és úgy láttam, megmaradnak, sőt, vedlenek és szaporodnak is, a nyilvánosság elé tártam őket.

Ma tehát, mikor újra építettem a Hotelt, mert az előzőt megették, úgy döntöttem, megmutatom nektek is.
Íme a Woodlice Hotel & Spa *****

Kilátás

Nem sok jót tudok elmondani az átmeneti épületünkről, de azt mindenképpen, hogy ha beköltözünk az új és hipermodern tudományos épületünkbe, ahol a laborom ablaka egy 2 méterre lévő téglafalra fog nézni; ezt a látványt azért hiányolni fogom esténként:

Múzsa lettem!

Ihlettem én már verset meg rajzot meg zenét, de most videojáték hőst is!!!

Shaun egyik projektje az volt, hogy egy videojáték alapsztorit kreáljon, és designolja meg a környezetet, a pályát, a célt, a hőst, a hangulatot, a színeket, a satöbbit, tudjátok, úgy nagyjából.

Elő is jött az alábbi főhőssel:

Miközben ezekben a hetekben én így jártam keltem a világban:

Hihi :) :) :)

Kolbásznak áll a világ

Most hogy sláger a szexuális zaklatás, rögtön szögezzük le: ételről lesz szó.


Mikor ide költöztem, az egyik legsokkolóbb dolog az volt számomra, hogy egy ínycsiklandónak tűnő grillkolbász hogy lehet ennyire faforgács ízű itt angliábam.

Itt ugyebár a kolbászt főleg két módon eszik: a tradicionális angol reggeli elmaradhatatlan részeként, valamint krumplipürével, szósszal, borsóval tálalva a kicsit (és a nagyok!) nagy kedvence a "Bangers&Mash.

Bennem a nemtetszést az váltotta ki, hogy úgy néz ki, mint egy valamire való tisztességes bajor kolbász, mégis, az íze inkább olyan, mint annak az áztatott zsömlés borzalomnak, amivel sült csirkét szoktak tölteni.
Ezzel a kétszínűséggel pedig elásta magát, és sokáig nem is adtam neki újabb esélyt.

Aztán később vettem egy olyat, amit a Waitrose-ban árulnak, szerecsendiós és borsos, furán hangzik, de nagyon finom. Nem csak úgy, hogy "ha nincs rendes, jó ez is",
hanem "azóta is folyamatosan veszem" finom. Miután pedig hozzászoktam az ízvilághoz, ki merek próbálni többfélét is, és egészen megszerettem az egészet.
Kit érdekel, Rami, térj a lényegre.

Oké, szóval a lényeg.

Van nekünk egy biosz tanárunk, legyen ő most C.
C. egy házvezető tanár, egy bentlakásos házat visz, sokgyerekes apuka, főállású biosztanár.
Mikor átrendezgették az iskola körüli sok hektáros területet, és kimérték a sportpályákat, kiderült, hogy a főút melletti domboldalt nem tudják semmi értelmesre hasznosítani.
Túl meredek, nagyon messze van az iskola fő épületétől, íme mutatom, melyik az.

A kék foltocska az, a rózsaszín pedig az iskola területe - úgy szoszo. 

Erre mndta azt a mi derék C.-nk, hogy majd ő megműveli. Kért rá engedélyt, meg is kapta, hogy egy almáskertet telepítsen be oda. El is kezdte, szépen lelkesen, gyönyörűen teremnek a fák azóta is. A gyümölcsökből kap a suli konyhája, a tanári szoba, a bentlakásos házak, a személyzet.

Mikor ez egy működő rendszer lett, C. egy lépéssel tovább ment, kért (és kapott engedélyt) egy méhészet betelepítéséhez is, azóta pedig folyamatos az eredeti és hamisítatlan Tonbridge Méz ellátás is az iskola körül. A méhekkel jóval több a munka, mint az almafákkal, de C.-nak valahogy ez is simán ment az összes többi feladata mellett, úgyhogy úgy döntött, jöhet a következő lépés: malacokat vett!
Nem borzasztó sokat, azt hiszem, kb 5 van mindig. Fiatalon veszi őket, nevelgeti év közben, és minden év végén (november tájékán) henteshez szállíttatja őket, a húsukat és a hústermékeket pedig az iskola dolgozói közt jó áron (mármint kedvező áron) eladja. A pénzből új röfit vesz - bevétele tehát nincs belőle, de az iskolának a kezdeti befektetésen kívül ez nem került semmibe, a dolgozók pedig boldogok.
A malacok is, mert gyönyörű, farmszerű, csupa zöld helyen nevelkednek, tisztán, csendben, nyugodtan, patak parton, boldogan.

November elején jött is a kör email, amiben C. listázza a húsok árát, (ilyen mindenből egy kicsit tartalmazó ládákat állít össze) és hogy mindenki most foglalja le, ami kell, mert ugye limitált a készlet. Gondoltam, nekem igazából mindegy, ha valaki sokat eszik belőle és megéri, akkor vegye meg, de én nem tudok ennyi húst egszerre elraktározni, pici a fagyasztó, amúgy is próbálom redukálni az emlősállat fogyasztásomat is, úgyhogy inkább meghagyom másnak a húsimádok nedves álmát.

De aztán 1 nappal később az asztalomon találtam egy irdatlan nagy csomag kolbászt. C. hozott egy nagy köteggel nekem és Helennek is, mert olyan cukik vagyunk, és mindig segítünk, és van férfi, aki virágot hozna, ő inkább egy csokor kolbaszt hozott.

Gyerekek, én esküszöm, ilyen isteni kolbászkákat angol értelemben véve még nem ettem.
Haza hoztam, kiolajozott tepsibe tettem, pároltam krumplit és paszternákot, hozzátettem ezeket a tepsibe, hogy együtt süljenek, kakukkfűvel, zsályával és rozmaringgal fűszereztem, megszórtam a tetejét oliva olajjal, és sütőbe tettem.

És az meg hagyján, de most, hogy már a második Trónok harca könyvet taposom (darabja úgy 800 oldal körül van), amiben mársól sincs szó, csak hogy milyen finom
Arbor-i édes nyári bort kortyolgatnak a kedves résztvevők, esküszöm néha olyan kívánhatnékom van egy ilyen féle vörösborra, hogy nacsak. Pedig sosincs. (Ebből ismerszik a jó reklám, ugyebár!)
Úgyhogy gondoltam ez egy jó alkalom, elmentem a borászatba, mondtam nekik, hogy ne nézzenek így rám, trónok harcás bort kérek, és a teringettét, kaptam is! Nem túl erős, nem túl tanninos, édeskés, zamatos vörös bort.

...én hülye meg azt hittem, szőlőből van.

(igen, már arcon köptem magam a "Hivatalból támogatott drogfogyaztás"-os posztom után)

Szóva ez, meg a kolbik, meg egy kis gyertyafény, és garantált a tökéletes vacsora hangulat, és a rajongva rágás, és az attól való félelem, hogy mindjárt kiürül a tányér.
Nyamiiii