Oh a nagyon de nagyon ködös Albion!

Eljött az évnek azon része, mikor a kellemes koraőszi napsütéses langyos napokat, és lassan színeződő lombok látványát negyed pillanat alatt felváltja az, amiért úgy hívják ezt az országot, hogy "ködös Albion".
Nagyjából 2 héttel ezelőtt még úgy mentem munkába, hogy elküldtem anyukának ezt a képet, mondván, nézd, milyen csodaszép a reggel, ezek a fények, a sárguló lombok, és az aranyló napfény!

Ehhez képest most meg hirtelen azon kapom magam, hogy vacogva a buszmegállóban listázom, mi mindent vettem fel ma reggel (yalsó topot, felső topot, inget, pulcsit, hosszú sálat ami lelóg a hasamra-hátamra, még egy sálat amit a nyakam köré tekertem, télikabátot - és mindezek ellenére így is fázom???

Szóval helló köd és fagy; viszlát napsütés, jövő áprilisban találkozunk!

Aminosav szerelem - TCL chromatography

Emlékszem, hogy tavaly, pelyhedző bajszú betanuló technikusként, nagyjából az év ugyanezen tájékán ért az első sikerélményem.

Tisztán itt van előttem, mikor Helen meglátta az  "AA chrom"  bejegyzést a gyakrolati igénylő lapon, és mondta, hogy ez, amióta ezzel a módszerrel csináljuk (szilikagél papír helyett), még sosem sikerült úgy, hogy épkézláb eredményeket kapjanak a gyerekek.
Egyből fel is szívtam magam, hogy na majd csak figyelj, hogy megcsinálom én ezt a gyakorlatot, majd attól kódul! Olyan eredmények lesznek, hogy alig győzzük leolvasni őket! - anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi az a TLC, azaz a szilikagélen végzett aminosav kromatográfia (nem a tender loving care).

Lett aztán a végén eredmény, először mióta ezt a gyakorlatot végzik, és ez nekem elég volt ahhoz, hogy a saját kis szerelemgyerekemként nézzek erre a kísérletre, és mikor most idén újra előjött, úgy fogadtam, mint egy bögre meleg kakaót egy esős hideg estén.

Maga a kísérlet arra való, hogy egy aminosav keverékből meg tudjuk határozni az összetevőit, azaz hogy a létező 21 aminosav közül épp melyik van az én kotyvalékomban.
Mert ez hasznos.
Higgyétek el nekem.

Végy először is némi kromatográf alapot, esetünkben ez a szilikagél. Ismeritek, ez az a kis zacsi, amit mindenféle mütyür, frissen vásárolt cipő, stb. dobozába beletesznek, hogy felszívja a nevességet. Érdemes amúgy megtartani és gyüjtögetni őket, mert hasznos lehet, ha egyszer mondjuk vízbe dobod a telefonodat. Ilyenkor tölts fel egy zárható fedelű kajásdobozt ezzel a kristályszerű anyaggal, tedd bele a telefonodat, és ha nem végzetes a kár, a szilikagél ki fogja szívni belőle a nedvességet.

Esetünkben a szilikagél sajnos tovább mutat az ingyen utánad dobott tömeggyártott kis papírzsacsiknál - egy tudományos termékeket forgalmazó beszállítótól kell megvennünk, dobozát 110 fontért (közel 40ezer forintért) - ebben 50 lapocska van. Ezek a szilikagél alapok úgy néznek ki, hogy van egy kártyalap merevségű műanyag lemez, ami kb. 0,2 mm vastagságban van bevonva a porított szilikagéllel. Hihetetlenül érzékeny anyag, a legkisebb rázkódásra is törik, porlik, ráköhögni, szabad kézzel megérinteni pedig tilos. Szerencse, hogy ránézni szabad.

Na ezt kell először is méretre szabni, hogy a konténerbe férjen. Lehetne ugyan szabvány konténert használni, de minek, ha tudook barkácsolni magamnak ingyen. Ez úgy néz ki, hogy egy 1literes magas főzőpohár tetejére hurkapálcikákat erősítek blue tack-kel, és ráaggatok kampókat, amiket gem kapcsokból vágok ki. Woilá.
Arra van szükség, hogy a szilikagél lapok a kampókról a pohárba lógva épp hogy az egény alja fölött lebejenek, de ne érjenek hozzá az edény aljához. Micsoda mérnöki szemmérték horror!

Miután megvan ez a hossz, méretre kell vágni a lapokat. Vágni. Szeletelni. Úgy, hogy megérinteni se nagyon lehet őket.
Nagyjából 30 lapot tettem tönkre, mielőtt elsajátítottam vola a technikáját, és mára már hiba nélkül, a lapok károsodása nélkül vágom őket méretre 100asával egy sterilizált vonaló, sebész szike és egy gumi alátét segítségével. Megy, mint a karika csapás!

Miután ez elkészült, a lapokat egy határozott és lélegzetvisszafolytott mozdulattal a tetején kilyukasztom egy normál irodai lyukasztóval, majd a kampókra akasztom a főzőpohárban és az egész hóbelebancot alufóliával letakarom.
Kész, kezdődhet a gyakorlat!

Jönnek ezek a derék gyermekek, akiknek előre kikevertem néhány 99egész sok százalékos tiszatságú aminosav mintát, és ezek közül néhányat összekeverek nekik egy kérdőjeles mixelt mintába. Ezt kell majd kideríteniük, hogy miből áll.

Jönnek, fognak némi kapilláris csövet, és előre bejelölt helyeken pici cseppeket helyeznek el a papíron, rászárítják, csepegtetnek, szárítják, csepegtetnek, szárítják, mindaddig, míg egy aminosavval koncentrált pöttyöt kapnak a kijelölt ponton. Ezeket egy vonalon sorakoztaták fel, a szilikagél lap aljától kb 1-2 cm-re. Ez a kezdővonal.

Miután a csepegtetős szeánsz megtörtént, a főzőpoharakba óvatosan beletöltik azt az irdatlanul pusztulatosan büdös vegyszert, ami majd a varázslatot végrehajtja. Épp csak egy kicsi kell az edény aljára, hogy a tökéletesen kimérnökölt hosszúságú szilikagél lapok pont beleérjenek, de a kezdővonal már ne. Mindenki követi? Nem? Nem baj. Itt egy rajz.

1) a pusztulatosan büdös vegyszer 2)a szilikagél lap 3) a mixelt minta 4) a különálló aminosav minták 5) az a vonal, ameddig a pusztulatosan büdös vegyszert felszívja a lap 6) a kezdővonal

Na most a pusztulatosan büdös vegyszer a következő névre hallgat:

Aki nem lát jól: ez butanol, glaciális ecetsav és víz 4:1:1 arányú keveréke. Megvan az, mikor beleszagolsz egy frissen kinyitott ecetesüvegbe? Ehhez adj hozzá egy olyan szagot, mint amit a benzinkúton érzel, mikor tankolsz. Az eredmény? Garantált fejfájás.

Na de ezzel véget is ér a gyakorlat, és a maradék feladat már ránk vár: ezekből a - jelenleg színtelen, ázott papírcafat - lapokból egy tudományosan értelmes mintát előhívni és tartósítani.

Először is, megvárjuk, mig a szilikagél szép magasra felszívja a pusztulatosan büdös vegyszert (kapilláris szívóerő rulz). Ez, miközben halad felfelé, magával ráncigálja az aminosav pöttyöket a kezdővonalról, és a kémiai-fizikai tulajdonságaik szerint egy függőleges vonalban szétszórja őket a papíron. Az egyik aminosavat mondjuk 4 cm magasra szívja fel, a másikat 6, stb. Eszerint a mixünk pöttye fölött egy vonalban annyi különböző pontot kell látnunk, ahány összetevője volt. Mellette pedig, ideális esetben az egyes aminosavak pöttyei fölött ugyanabban a magasságban található pöttyökből leolvasható, hogy mi is az összetevő.

Ehhez viszont láthatóvá kell tenni őket - mert az aminosav minták ugye színtelen folyadékok egy fehér papírszerű felületen.
Ehhez először kivesszük a pusztulatosan büdös vegyszerből a mintákat, bejelöljük, hogy meddig szívta fel a folyadékot a lapunk, majd kiszárítjuk őket egy szobameleg inkubátorban.

Ha ez megtörtént, veszünk egy másik pusztulatosan ocsmányul undorítóan büdös vegyszert, amit úgy hívnak hogy ninhidrin, feloldjuk azt is butanolban, hogy jobban fájjon, és besprézzük vele a mintáinkat. A ninhidrin aminosavakkal ragálva egy lilás színreakciót ad: ez fogja megszínezni a mintánkat.
Rejtélyes módon valamiért a mi mintáinkat narancssárgára színezi, íme:

Látható a lapok alján a kezdővonal, a rajtuk elhelyezett aminosavak 3 betűs kódjával, a kérdőjel pedig a mixünk helye. Látható a narancs pöttyök elszórtsága, és hogy milyen frankón le lehet olvasni róluk az eredményeket. Pl balról a második lapon középen van a mix, amiben hótziher, hogy volt leucin - gyönyörűen ott áll mellette ugyanazon a magasságon a leucinos teszt pötty.

Csak a spré amúgy nem elég, egy magas (kb 60-70) fokos hőmérsékletű inkubátorban kell előhívni a színreakciót - mint egy fotó labor, ez a mi kvázi sötétszobánk :)

Mire négy csoport 4 gyakorlata lemegy, olyan szinten megtelik a technikus labor ezekkel a büdös gőzökkel-gázokkal, hogy eredményként kapsz két masszívan betépett technikust az egész hétre.
Na de, eredmény legalább van, és ez a fontos!

Az meg, hogy a ninhidrin nem lilára festette a mintánkat...aggódtunk, hogy esetleg lejárt a ninhidrin szavatossága, vagy ilyesmi, de pánikra semmi ok, mert mikor egy óvatlan mozdulattal véletlenül a kezemre került, nagyon is bebizonyosodott, hogy jól működik, mint ahogy az is, hogy nem vagyok űrlény, és aminosavakból állok én is:

Nem, nem jön le. Le kell vedleni. 

Pánikra semmi ok, ez csak DNS

Rongyrázási példálózás No.11347

A diákjaink vannak olyan mázlisták, hogy dolgozhatnak DNS-sel.

Ma már boldog-boldogtalannak megtanítják az iskolában, hogy mi az, mire jó, mit csinál, és néhol azt is, hogy hogyan.
Ez az emberek nagy részének nem okoz sem álmatlan éjszakákat, sem pedig hordoz olyan információt, amivel akár egyszer is össze fog funi élete során.
Mint én, meg a másodfokú egyenlet megoldóképlet kábé.

Hogy ennek ellenkezőjéről - azaz arról, hogy ez igenis hasznos tudás - meggyőzzük  a diákjainkat, minden évben a végzősök rendeklezésére bocsátunk egy DNS gyakorlatot (vagy hármat, mint tavaly).

Mindenki látott már legalább egy olyan TV műsort, ahol a nyomozók DNS mintát vesznek, és az alapján találják meg a rossz fiút (lányt?). Van haj, vér, bőr, szempilla, vagy akármilyen embertől származó anyag a helyszínen?
Ügy felgöngyölítve.

Ebben a gyakorlatban pontosan ezt csináljuk.

Rendelkezésünkre áll egy DNS minta, amit a "bűntény helyszínén" találtak, és van nekünk 5 gyanúsítottunk, akiktől ugyancsak DNS mintát kell venni, majd ezeket alávetni mindenféle eljárásoknak, a végén egy zselébe tölteni, átfuttatni egy elektroforézis kamrán, s voilá, valaki már mehet is a dutyiba!

Ez persze nem ennyire ennyire egyszerű.

Először is, használni kell valamit, amit úgy hívnak, hogy PCR (polymerase chain reaction) - mert egy rászáradt csepp vérből elég nehéz értelmes mennyiségű mintát kapni, amivel dolgozni is lehet. Ezért az igazságügy szolgálatába rendeljük a biológiát, egy enzimet, ami ha meglát egy cafat DNS-t, gondolkodás nélkül, őrült tempóban elkezdi másolni, és annyit csinál nekünk, hogy alig győzzük leállítani.

Utána ugyanezt elvégezzük a gyanúsítottakkal is - filmen se látod, hogy lecsapolnak egy liter vért a kihallgatószobában. Csak elegánsan beledörgölnek egy fülpiszkálót a szájába, és csókolom.

A mintákat inkubáljuk, kikeverünk mindenféle olyan puffert, hogy kettéáll a fülem, majd kikeverjük az agarózt, lapokat öntünk belőle, kamrába tesszük, áramra kötjük, és hagyjuk, hogy a fizika tegye a dolgát, és szétválogassa a DNS cafatokat nekünk.
Miután a foylamatnak vége, semmi más dolgunk nem marad, mint leolvasni ezt a "vonalkódot", azaz összeshasonlítani a gyanúsítottak mintázatát a helyszínen talált DNS mintázatával.
Bumm. Meg is van a rossz fiú (itt a 2es számú gyanúsított).

És így leírva még ez sem annyira nagyon durva.
Na de a technikus receptkönyv hozzá.... kb 200 oldalas és van rá 10 perced hogy értelmezd és megfőzd, és nem, nem könnyíti meg a dolgodat cseppet sem.

Amikor már 20adszorra futsz neki, hogy ertelmezz egy ilyen bekezdést, akkor el-elmélázol azon, hogy mikor és ki ellen mit követtél el, hogy most ezt kapod.... de aztán észbe kapsz, hogy hékás, és nekifutsz 21edszerre is.

Szegény agyam.

És még csak nem is az van, hogy ez móka és kacagás. 1000 fontba kerül egy ilyen gyakorlat. Azaz a 3 csoportra elmegy durván 3 havi fizetésem. Ez azért rak némi nyomást a válladra. Agyadra. Gyomrodra.

Nem kérdés, hogy imádom minden percét :)

Homunculus!

Egyik nap a tanszékvezetőm bejött a laborunkba, és letett az asztalra egy ilyen...izét.

Miután visszatért a hangszínem abba a frekvenciatartományba, amit már nem csak a denevérek hallanak, hanem emberi fül is képes észlelni, H. elmagyarázta, hogy az a program mára, hogy feltesz egy kérdést az óráján, odadobja ezt egy diáknak, és neki el kell kapnia, és válaszolnia kell. Aztán visszadobja a tanárnak. Ha a válasz rossz volt, a tanár úr megfordítja, és a nagy bunkós végével fejbe kólintja a diákot. Mert ma olyan kedve van.
Mielőtt mindenki farkast és gyermek abúzust kiált, tisztázzuk, ez plüss, és kb 20 cm nagy.

Megtudtam róla, hogy ez az Leiden-i egyetem kabala állata, egy fantázia állatfaj, a Homunculus loxodontus, amelyről a campuson Margriet van Breevoort holland szobrász az alábbi alkotást teremtette:

Azt nem tudom, bevallom, hogy a kabala állatból lett-e a szobor, vagy fordítva, a szobor lett ennyire kultikus és érdemelte ki nem csak az egyetem, de fél Eurázsia őszinte rajongását. De éreztem némi kapcsolatot Leiden kapcsán ezzel a szerencsétlen állattal....szóval.... egyik dolog követte a másikat, és mire észbe kaptam....

Ez szerelem.

Terepgyakorlat hova????

Ha vissazemlékszem az egyetemre, az egyik elgkedvesebb emlékeim közé tartozik az őrségi 3 napos, emelt szintű terepgyakorlat.
Megmutatom, az hogy zajlott.

Ez így képről szemezgetve a legideálisabb terepgyakorlat volt, amit egy biológus el tud magának képzelni. Esős, hűvös, minden tele volt gombákkal, termésekkel.
És újra: ez egyetemen volt, ott ahol már mindenki kizárólag biológus akart lenni.

Na akkor helyezzük ezt most kontrasztba a tonbridge-i iskola biológia faktos 17 éveseivel, akik azért biosz faktosok, mert kell nekik majd egyetemen - biomérnökök, orvosok, fogászok, pszichológusok lesznek - a biológiai kutatói pálya kb a legkevésbé népszerű a gyerekek előtt álló lehetőségek között.

Végy tehát kb 30 gyereket, akik közül kb 2-t érdekelnek az állatok és a növények, a hátuk közepére kívánnak mindent ami sáros, nedves, él, mozog és lélegzik.
Ők hova mennek terepgyakorlatra? NA HOVA???

Borneóra bazdmeg.
2 hétre. Makikhoz, orángutánokhoz, krokodilokhoz, orchideákhoz.
Kicseszés.

Az irigység beszél belőlem?
Az hát.

Rózsaszín!

Van a mi iskolánknak egy szokása, hogy az őszi szünet előtti utolsó napon mindenki rózsaszínbe öltözik, hogy ezzel hívjuk fel a figyelmet a mellrák elleni harcra, és mindenki adakozik, és közösség, és csapatmunka, és összetartozás, és hurrá, és jajj de jó.

Az első években, mikor ezt behozták, nemigazán volt sikeres a dolog, eléggé nyilvánvaló okokból kifolyólag. Egy szigorú, fiú bentlakásos iskolában rózsaszínt csak a tanárok hordanak, azt is szökőévente, ki is nézik őket, mint kb mindent ami nem szürke vagy fekete.

De néhány évvel ezelőtt valahogy robbant egy nagyot a vattacukor bomba, és hirtelen a gyerekek meglátták a lehetőséget a Pink Day-ben.
Végre nem kell öltönyt felvenni reggel, és az még hagyján, senki nem néz rád hülyén amiért hülyén nézel ki, úgyhogy igazán eleresztik az állatot:

Kész kihívás minden évben überelni az előző évi katasztrofális kinézetet.

Nap közben természetesen zajlanak a jótékonysági események. A fénypont részemről az, mikor a 3. óra utáni szünetben az Orchard Centre előtt kis asztalokon KrispyKreme fánkokat árulnak (természetesen málna lekvárral és rózsaszín mázzal), és mész és annyit veszel, amennyit nem szégyellsz, mert hát végülis jótékonyság, nemde?, illetve kitűzők, karkötők, mindenféle ilyen kis mütyűr, amiből a végén egy elég szép summa szokott összejönni, ami 100%-ban megy az érintett alapítványnak.


Én a magam részéről úgy terveztem - látva a tavalyi szintet - hogy én is valami viccesben megyek, terv szerint egy nagy kezeslábasban, de túl későn kapcsoltam, ezért maradt a szolid rózsaszín - mégis szoknyástul-pulcsistul-rúzsostul-szőrmesálastul, úgy néztem ki, mint egy két lábon járó vattacukor.

Ha az angolok kirúgják a ház oldalát...

...már amennyiben kirúgják.

Tapasztalatom szerint inkább csak gyengéden hozzáérintik a lábkisujjuk körmét, és mire a fél talpuk a falon lenne, mindenki részeg, és inkább lefekszik a fűbe aludni.

Tettünk mi már arra korábban erőfeszítéseket, hogy ha nagyritkán adódott egy péntek vay szombat este, mikor mind szabadok voltunk, felöltözzünk szépen és elmenjünk szórakozni.
Legalábbis azt hittük, oda tartunk.

Angliában - legalábbis itt délen - olyan mulatni járni, mint a szilveszter éjjel. Jól rápörögsz, vigyorogsz mint a vadalma, sőt, még vissza is számolsz, de valahogy sosem robban a tüzijáték benned, mikor elereszted az állatot, és minden mindegy, és nem számít hogy nézel ki, de úgy érzed, ma bénulásig kell táncolni.
Valahogy azt látni, hogy mindenki rákészül a dologra, a nők nevetésgesen sminkelnek, mindenkin legalább 4 centi vakolat van, és valami eggészen futurisztikus horrorba illő szemöldökök és rúzsok, sarkak, amikben nem tudnak járni, és annyi alkohol, hogy később mindez az igyekezet egy padot ölelve, vagy egy fal tövében szétterpesztet lábbal ülve vegyen tragikus véget. A nők nem táncolnak, mert nem is tudnak, ezért aztán  a pasik sem táncolnak, (kivéve azokoat a párokat, akik ilyen törzsi rítus szerűen összetolják a genitáliáikat és vonaglanak), csak fülsüketítő zaj szól, a DJ elzárkózik a külvilágtól, szerintem a fülesén valami mást hallgat inkább ő is, és jobb dolgunk nem lévén mi is megfogunk egy-egy sört, és csak bólogatunk egy bárasztal mellől, mert beszélgetni nem lehet (nem halljuk egymást), táncolni nem lehet (nem olyan a társaság, akivel beállnék genitáliákat összedörzsölgetni), így hát mire ledöntenénk annyi alkoholot, hogy még ez a zene is elviselhető legyen, és kezdenénk rázni, felkapcsolják a villanyokat, és ránk zárják a helyet hajnali 1kor.

Igen, akkor.
Nem, itt nincs olyan, hogy "végigtáncoltam az éjjelt" vagy hogy "ránk hajnalodott".

Ezért, és egyéb más okok miatt én valahogy tudat alatt el is zárkóztam már a buliktól. Szeretném ha az a néhány budapesti áttombolt éjjel maradna meg a fejemben "éjszakai szórakozás" címszó alatt, mikor tényleg végigtáncoltuk az éjjelt, mikor már úgy megyünk a bárhoz, hogy "vizet!" és mikor csalódottan vesszük tudomásul, hogy zár a hely, de aztán rájövünk, hogy azért zár, mert már világos van odakint. És akkor cipő a kézbe, és hazacsoszogunk mezitláb, és 3 napon át alszunk.

Na most múlt hétvégén alkalmam nyílt, hogy adjak ennek az angol buli dolognak egy új esélyt egy sokkal árnyaltabb formában: elmentem egy igazi brit lagziba.

Úgy voltam vele, hogy nem várok csodákat, és megpróbáltam nem folyton összehasonlítgatni az otthoni sváb "miénk a világ" lagzikkal az ittenit, és reménykedtem abban, hogy legalább talán ilyenkor úgy fognak viselkedni az emberek, ahogy én képzelem:

• 1.) mindenki szép ruhában van (lásd, ruhák, öltönyök, mindenki elegáns, nem kurvás vagy csődörös)
• 2.) senki sem próbál párzani egymással a táncparketten (elvégre ez családi esemény vagy mi)
• 3.) mindenki a párt ünnepli, és igenis táncol
• 4.) senki sem ordenáré részeg

Hátha...háááátha van még valahol megbújva egy halvány reménysugár azt illetőleg hogy tudnak azért az angolok mulatni. Mert hát mikor máskor? Egy lagzi az egy meg nem ismétlődő alkalom és lehetőség.

Hát... mit mondjak.

Szoszo?
Szoszo. Talán ez a legjobb szó rá.

Nem említeném maga a ceremónia és vacsora részt, mert az olyan, amit minden filmet látni lehet. Esketés. Fényképezkedés. Konfetti dobálás. 3 fogásos vacsi. Torta vágás. Első tánc. Nagy habos fehér ruha. Koszorúslányok. Csoportképek.

A buli engem, a magam részéről egy teljesen átlagos házibulira emlékeztetett. A DJ-nek nem volt könnyű dolga, mert volt 15 éves korosztály, az én korosztályom, a szüleink korosztálya, és a nagyszülők, és valahogy mindenkinek kellett zenét szolgáltatni.
Talán itt kamatozik, hogy az én zenei ízlésem a 30as évektől napjainkig olyan széles palettán mozog, hogy öröm belőle szemezgetni, úgyhogy én biz megállás nélkül táncoltam, Shaunnak pedig nem hagytam lehetőséget a tiltakozásra - amennyire kis botlábú szegény szivem, annyira nem érdekelte, és végigtáncolta velem az estét azokkal a nyakli sielős mozdulataival.
Volt, hogy csak mi ketten táncoltunk, de jellemzően volt egy kemény mag, kb 8-15 ember (mikor hogy), akik standard ott voltak a parketten. A végére olyan jól összehoztuk a hangulatot, hogy bevettük egymást a dalszövegekbe, hülyéskedtünk, együtt táncoltunk, sőt, ilyen "line dancing" dolgokat is csináltunk (tudjátok, az a tipikus jelenet a filmekből amikor furcsa mód mindenki tudja a korreográfiát) azokkal a dalokkal amiknek híres tánca van, mindez annak ellenére, hogy a mai napig sem tudom, hogy pl ki volt az a magas fiú, és az a szőke lány. Név szintjén sem. Pedig az utolsó számnál már öleltük csókoltuk egymást úgy összerázódtunk.

Úgy egy egész helyes kis móka alakult ki éjfélre, sőt, berángattam pl Shaun anyját is akkorra, aki totál kikapcsolta a szigorú iszonyathozó anyós szerepét, és ketten egy totál ereszd el a hajamat játszottunk, Shaun szegény pedig nem győzött pislogni, hogy jaj, miféle nőkkel áldotta meg a sors.

Aztán röviddel éjfél után bemondta a DJ, hogy most aztán mindenki emelje meg a seggét és jöjjön táncolni, mert 10 perc múlva hazamegyünk.
Gondoltam viccel.
Nem viccelt.
Még egyszer utoljára körbetáncoltuk az ifjú párt, a szám végén konfetti ágyú, minden ami kell, aztán zene le, lámpa fel, és hazazavartak minket.
Erre azért emelgettem a szemöldökömet, de gondoltam biztos így szokás. És amúgy igen, mondták, hogy a nagyon durván jó lagzik eltartanak akár hajnali 1ig is, de gyakoribb, hogy 11kor már takarítanak.
Szóval a miénk nagyon is jól sikerült!

Annyiban mutatkozott meg számomra az hogy mennyire is volt jó (relatíve ugyebár), hogy a DJ és a fotós is odajött a kis csapatunkhoz utána, és mindketten megköszönték hogy így kifulladásig ilyen lendülettel toltuk és fenntartottuk a hangulatot. Főleg a DJ. Mondta szegény, hogy olyan jó látni, ha az emberek táncolnak, olyan sok lagzi van, ahol senki sem táncol.

Nekem ez a mondat esküszöm a szívembe döfte a jeges kést. Mi az, hogy van olyan, hogy senki sem táncol? Milyen szomorú ez már?

Na de mi legalább kitettünk magunkért.
Az aznapi leltár

1. 4 vágás a talpamon - valaki összetört egy poharat a parketten, és hiába söpörték le, a végén már mindenki mezitláb nyomta, és beszereztem néhány szilánkot így is, amiről csak azt hittem, a magassarkú nyomta meg, ezért ki sem szedtem őket rögtön, csak a buli végén, mikor láttam, hogy vérnyomokat hagyok magam mögött, ezzel sajna nem egyedül. 
2. Két véraláfutás a ruhám ujja mentén, ahol nem volt elég laza ahhoz, hogy felemeljem a karom ezért mikor mégis felemeltem, jól belevágott
3. Bődületes, 3 napon át gyógyuló izomláz a hasamban és a hátamban

Nem volt ez annyira rossz, na!
De azért mégis csak inkább egy jó sváb lagzi! ;)