In your face, M.!

A téli szünet előtti egyik utolsó napon az iroda/teázó/tanári szoba helyiségben ültem a fotelban feltett lábbal teát kortyolgatva a többi, hozzám hasonlóan éppen nem épp hasznos munkát végző technikussal, mikor felröppent egy költői kérdés.

Hadd meséljek arról, hogy hogy telnek általában ezek a teázások, és miért utálom őket.

A tea/kávé szünet szent és sérthetetlen nálunk, mint ahogy azt el is lehet várni egy brit munkahelyen. Délután öt van, és még nincs bekapcsolv a vízforraló? Mindenki essen pánikba!

Nem, de komolyan. Munkakezdés előtt kávé.  9kor kávé. 11kor kávé. Fél egykor ebéd, aztán kávé. 3kor tea. 5kor tea.
Köttttttelező jelleggel, minden nap. Az elején rendesen remegtem a koffeintúladagolástól.
Ha valami okból kifolyólag túl elfoglaltak vagyunk, és ezek közül valamelyik szeánsz kimarad, máris jön a nyafi, hogy mennyire túl vagyunk dolgoztatva (amúgy nagyon nem).

Ha még eddig nem mutattam be a technikus hadsereget, most megteszem, hogy lássátok, mi fáj benne annyira.
Kezdjük a kémiásokkal: Ott van Lisa (39), a fő technikus, aki mindannyiunk szószólója a vezetőség felé, a legképzettebb köztünk, és a legdurvább eltökélt-határozott nő, aki megy a feje után mint egy tank, háztartást vezet, gondoskodik a fogyatékkal élő gyerekéről, egyengeti a férje karrierjét, éppen ezért csakis és kizárólag telefonnal a kezében/fülén látni, és ő marad el legtöbbször a szeánszokról.
Ott van aztán Linda (60), akinek most mennek férjhez a lányai, határozott, de végletekig komolytalan nő, aki imádja hallani a hangját és bárkit bármikor képes zavarba hozni, hogy ezért cserébe az ő poénján röhögjön a társaság.
Ott van Jo (39), a 3 kisgyerekes anyuka, aki annyira nagyon sevenoaksi-i anyuka, hogy képletet lehetne rá írni. Jöhet minden ami közösségi program, ingyen cucc, gyerekműsor, kézműves vásár, könyvklub, hidrogén haj, két városi terepjáró.
Ott vannak aztán a fizikusok.
Matthew (62?), aki nem csíp, és bevallottan azért, mert nem tartozom oda, és nem kéne ott lennem és kész, aki szerint a Brexit vicces, az, hogy kipaterolhatnak az országból igazolja, hogy mennyire nem kell engem komolyan venni, félbeszakít, ha beszélek, nyilvánosan gúnyt űz belőlem és kinevettet a kollégák és a tanárok előtt - amivel kapcsolatban úgy döntöttem, én leszek a felnőttebb, és annyiban hagyom, nem adom meg neki a győzelemittas mámort amire vágyik, amiért képes megszégyeníteni egy nála hátrányosabb helyzetű kollégát. Biztos sokat csúfolták az iskolában régen, vagy mittudomén, hadd élje ki magát. Ja és elaltattatta a kutyáját csak mert néha elszökött. Szóval nem, nem plátói a kapcsolatunk, inkább részemről is színtiszta kétoldalú 20 lépés távolság.
Rod (60?), egy csöndes, szakmailag olyan "minden mindegy" technikus, aki bejön, megcsinálja, amit muszáj aztán hazamegy. Már-már csodával határos sebességgel hadar, mindenféle ajakmozgás nélkül, tehát a szájról olvasás lehetőségét is buktam, ha kommunikálnunk kell. Rendes, kedves, de távolságtartó.
És aztán ott van az én közvetlen kollégám, Helen (63), akiről már mindenki tud mindent.


Na most leltározva ezt a társaságot, látszik, hogy nem sok olyan metszete az univerzumnak, ahol én és ők érdembeli beszélgetéseket végezhetünk. Aki korban közel áll hozzám, az társadalmilag előrébb tart, mint én, és semmi másról nem tud/akar beszélni, mint a gyerekeiről, ami magában nem baj, de velem az totális zsákutca. A másik fele a társaságnak meg azzal üi el az időt, hogy nosztalgiáznak. Emlékeztek arra a rádió reklámra a 60as évekből? És az a sorozat 1987-ben? És a divat akkoriban? Rami mondd csak, milyen volt nálatok '89?
És hasonlók.

Egy ideje már feladtam, valahogy kifejlesztettem a képességet, hogy teljes mértékig kizárjak minden fehér zajt amiről magyaráznak körülöttem, mondván, így se úgy se tudok majd hozzászólni, és inkább bárgyún tekintek ki a fejemből, kicsit, mintha nyitott szemmel aludnék arra a 15 percre. Kis feltöltődés.

Aztán ezen a jeles délutánon, valaki megkérdezte Matthew-t, hogy min gondolkodik ennyire, mert nagyon törte valamin a fejét.
Aztán mondta, hogy azon, hogy miért van az, hogy ha egy távoli fényforrásból (mondjuk csillagból) a fény állandó sebességével közelít hozzám egy fénysugár, annak Doppler-féle eltolódási mintái lesznek.
Mire felpattant a szemem.
Először az egyik tanár magyarázott/kérdezett valamit, hogy mert a közeg, meg mert hogy fénytörés, meg ilyenek.
Aztán mikor befejezte, mondtam, hogy azért van benne eltolódás, mert a fényforrás is mozog. Aztán belementünk egy fél lélegzetvételnyi relativitásba, ahol sziklaszilárdan megálltam a helyem Matthew kérdései előtt, a tanár pedig igazat adott nekem.

Levegőt se mertem közben venni, és vadul arra fókuszáltam, hogy el ne terüljön az arcomon valami önelégült vigyor, úgyhogy inkább elmentem bögrét mosogatni, és hagytam hogy elöntse az adrenalin az agyamat, és hogy végre úgy érezzem, volt értelme elolvasni azt a kb 20 könyvet.
Az a bajom ezzel a témakörrel, hogy akárhányszor újra és újra tanulom, vagy más megközelítésből olvasok róla, értem, és átlátom. Aztán ha Shaun egy héttel később azt kérdi, hogy működik a relativitás ? (mert kell neki egy játéktervhez) - akkor meg állok mint hörcsög a sivatagban, hogy dunsztom sincs hogy kezdjek egyáltalán neki anélkül, hogy elbizonytalaítanám saját magamat, nem beszélve róla.
De úgy látszik, végre csak a fejemben maradt, és nemhogy Shaun, de egy olyan kolléga előtt bizonyítottam hogy nem vagyok segg hülye - ráadásul egy tanár igazolásával - akinek nagyon nem ártott már az arcába tolni, hogy felhagyhatna már a lesemmizó modorával.... ami egyébként meg is történt, azóta már kétszer röhögtünk együtt egy viccen, és egyszer a véleményemet is kikérte az egyik kísérletével kapcsolatban.

PROGRESSS!!!!!! :)