Meggyóntam. Akkor rendben vagyunk?

Az előbb olvastam egy cikket, ami annyira kiidegelt, hogy alig tudom szavakba önteni.

Az említett Index cikk arról szólt, hogy 1880 ausztrál származású különböző szintű vallási vezető évtizedeken keresztül több ezer gyerek bátalmazásáért felfelős, egy relative új nyomozás eredményei alapján. A felhívás után több, mint 15 ezer ember állt elő a történetével, amiben bevallotta, és a cikk szerint bizonyította (??) hogy ez meg ez a nővér/atya/szerzetes/nevelő stb erőszakoskodott vele. TIZENÖTEZER élet tönkretéve, 15ezer megnyomorított gyerekév.

Hát a pofámról leszakad a bőr.

Ami mégjobban elfacsarja a szívem az meg az, hogy ezek többsége bentalkásos iskolák, árvaházak, vallásos neveldék pöcegödrében történt. Árvaházak, értitek? Meg iskolák! Helyek, ahová azért küldenek, hogy biztonságban légy, és olyan nevelést kapj, ami erkölcsileg hozzásegít majd egy egészséges felnőtt élethez.
Erre tessék?

"Pont azok az emberek tettek tönkre, akiknek meg kellett volna védeniük."

És ezekről a helyzetekről hallunk/hallottunk már, évek óta jönnek elő, hogy a papok és a ministráns fiúk. Majdhogynem röhög is rajta a társadalom (hogy mi???), de valahogy mindig a szőnyeg alá söpri. És ha van néha egy-egy pápa, aki meg foglalkozna a megoldással, arra azt mondják, hogy megosztó, és hogy túlságosan felzargatja a dolgokat, miért nem lehet a hagyományokat békén hagyni.

Ami maximálisan kiverte a biztosítékot nálam, az a melbourne-i érsek reakciója volt arra a kezdeményezésre, hogy 1) szüntessék meg a papok cölibátusát 2) oldják fel a gyónási titoktartást. Szerinte ez teljesen ki van zárva, ilyet nem lehet csinálni.

Erről szeretnék egy kicsit most háborogni.

A kezdeményezés alapból szerintem progresszív: ha a papok nincsenek cölibátusra kényszerítve (kényszerítve? hogy lehet azt egyáltalán? ki fog fegyvert a fejükhöz, hogy nem rosszalkodjanak?), akkor mondjuk a kedves nejükkel élhetnék ki magukat, nem pedig tesztoszterontól szétpukkanó alsonadrággal járva-kelve taperolnának olyan ártatlan, ilyen szempontból öntudatlan áldozatokat, akik nem értik, mi történik, ezért legtöbb esetben inkább nem is beszélnek róla.
Továbbá, ha mégis történik ilyesmi, akkor ne legyen letudva azzal, hogy beülök egy kisszekrénybe egy másik pappal, elmondom neki, mit csináltam, ő meg megkér, hogy mondjak és 3 miatyánkot, és gond letudva.

Én magam is katolikusnak lettem nevelve.
Én is gyóntam.
Már akkor sem értettem, hogy működik ez az egész. Nem láttam benne semmi titokzatosat, misztikusat, semmi feloldozót. Csak a hárítást.

Egyszer, mikor kisebb voltam, elloptam egy narancsot a szomszédéktól. Nagyon vágytam az ízére, és nekünk nem volt otthon. Eltettem, hazavittem, betettem az íróasztalom fiókjába, és vártam a tökéletes pillanatot, hogy megehessem. Kicsit el is feledkeztem róla.
Egyszer, mikor anyukám az asztalomnál állt, megérezte a rohadó narancs szagát, kinyittatta velem a fiókot, és megkérdezte, honnan van a narancs. Mondtam - hazudtam - hogy akkorból, mikor legutóbb narancsot vettünk - holott nem is emlékeztem rá, mikor volt az, talán előző évben. Anyukám persze átlátott a hazugságomon, és kihúzta belőlem, hogy a szomszédéktól csentem el. Átküldött, hogy álljak eléjük, és ismerjem be, hogy mit csináltam, és mondjam meg nekik, mennyire szégyellem magam. Így is tettem, leégett a pofámról a bőr, és mikor hazamentem, sőt napokkal később is szégyelltem magam. De aztán sokkal jobban éreztem magam.

Valami hasonló érzésre számítottam akkor is, mikor elsőáládozás előtt először vettem részt gyónáson. Nagyon izgultam, remegtem, mint a nyárfalevél, attól, hogy egy idegen bácsinak el kell mondanom a legszörnyűbb dolgokat amiket valaha tettem (mert baromi sok szörnyű dolgot tettem ám 10 éves korom előtt, na de mindegy). Beültem a szekrénykébe, ahol volt egy kis rácsos ablak, mögötte a pap bácsi, előttem pedig egy fecni papír a falra ragasztva. Ültem ott, hogy....és most? Mire mondta a plébános úr, hogy olvassam a papírt. Próbáltam halkan, nehogy a kint ülők hallják azt a rengeteg aljasságot, amit beismerni készülök.
Konkrétan olyan volt, mint egy ilyen behelyettesítős kérdőív. "Én (név), most isten és ember szeme előtt most aztán aztán nagyon bevallom, hogy a legutóbbi gyónásom óta (dátum) ezt és ezt a bűnt követtem el". Alatta pedig a 10 parancsolat, hogy nehogy kifelejtsek valamit. Ismertem a tíz parancsolatot, mégsem találtam meg például azt, hogy "hülyének neveztem a tesómat", ami miatt a legrosszabbul éreztem magam. Tehát beismertem a bűneim kb felét, ami a 10 parancsolat szerint is bűn, mire a pap unott hangon elmondta, hogy emberek vagyunk, vétkezünk, ez van, ezt kell szeretni, mondjak el 5 üdvözlégyet meg 5 miatyánkot most rögtön az oltárnál, és isten vélem, ő most ezennel feloldoz.
Az égvilágon semmit nem éreztem. Gondoltam majd ha elmondtam az 2x5 imát, jön a csoda.
De nem jött a csoda. Nem éreztem magam könnyebbnek vagy tisztábbnak.
Csak azon gondolkoztam, hogy attól, hogy a pap bácsi most tudja, hogy elloptam a narancsot, és hogy hülyének neveztem az Istit, attól még a szomszédéknak nem lesz több narancsa újra, és az Isti sem fog megbocsátani.

És ez a bajom a mai napig a gyónással.
Nem értem, hogy attól, hogy ELMONDOM valakinek, hogy mit tettem, hogy segítek azon, aki ELLEN tettem. Tudjátok... még ebben a világban.

Mikor anno hittanon a gyónásról és a gyónási titoktartásról beszéltünk, feltettük ezt a kérdést a papnak: mi van, ha valaki meggyónja, hogy megölt valakit? A pap akkor sem mondhatja el senkinek?
Mire azt mondta az atya, hogy nem, nem mondhatja el senkinek, de annyit tehet, hogy a feloldozás zálogaként azt mondja az illetőnek, hogy adja fel magát a redőrségen.
Úgy gondoltam, ez így nagyjából fair, de mégis éreztem, hogy valahol sántít a dolog, de annyi idősen nem értettem, hol.

"Melborune érseke, Denis Hart azonban sérthetetlennek és megtörhetetlennek nevezte a gyónási titoktartást. Megoldásnak arra az esetre, ha valaki gyónás közben árulja el, hogy gyerekeket zaklatott, azt látja, hogy a gyóntató próbálja meg rábeszélni az elkövetőt, hogy a gyóntatófülkén kívül is vallja be bűnét - mondjuk a rendőrségnek. Az érsek korábban azt is állította, hogy ő még a börtönt is vállalná, ám sosem törné meg a titoktartási esküjét"

Bocsájtassék meg nekem, de hogy képzeli? Nekem, mint civil embernek, ha egy másik civil elmondja nekem, hogy tucatjával erőszakolja a gyerekeket és dönt nyomorba életeket, kutttya kötelességem ezt jelenteni, másképp bűnrészességért, annak elhallgatásáért, ugyanúgy bajba kerülhetek.
Az egész úgy néz ki, mintha a klérus ezen tagjai egymás markába röhögnének afölött, amit tettek, mondván, nekik úgysem kell felelniük a törvény előtt, elég, ha isten előtt felelnek, és senkinek sem kell megtudnia. Szegény gyerekkel meg lesz, ami lesz, ez innentől nem az ő gondja?
Nem akarok belemenni vallási hitvitákba dogmákról meg hitről, de ha valaki egy varázskönyvből veszi az élet szabályait, az hogy hatalmazza fel arra, több és más dolgot ússzon meg a törvény színe előtt, mint én?
Megpróbálja rábeszélni?
MEGRÓBÁLJA?

Sajnálom, de szerintem ez végletekig elfogadhatatlan, és egyáltalán nem elég.